A magyarság történelme a 13. század második felében a tatárjárás követően sokat ígérően indult. Az ország fellélegezve a hatalmas véráldozatot kívánó esemény után, az újjáépítéssel, a sebek gyógyításával egy szebb jövőről kezdett álmokat szőni. Ahogy viszont az idő telni kezdett egyre több belpolitikai jellegű nehézség merült fel, a királyi hatalom hanyatlani kezdett, aminek okai elég sokrétűek voltak. Ebben az időszakban IV. Béla uralkodásának második felében a király és a fia, a későbbi V. István közti belharcok gyengítették az országot. Pedig István képében egy igazi harcos „jó” király, egy kiváló hadvezér került a trónra, akinek a korai halálával az ígéretes jövő is elveszett. Az őt követő kiskorú László idején minden elért eredmény borult, az ország az anarchia felé kezdett sodródni, a kiskirályok játékszere lett. Ennek a korszaknak volt az egyik fontos egyénisége a Csák nemzetségbeli Csák Máté, aki V. István hűséges embereként mindent megtett uráért, még a királlyal szemben is fegyvert fogott a herceg érdekében. István halála után is szolgálta tovább az Árpád-házat, és tevékeny szerepe volt a magyar külpolitikában is. Őt még nem nagyon tekinthetjük „kiskirálynak”, inkább azok egyfajta „előfutára” volt még. Birtokai révén egyike lett az ország tekintélyes családjainak, de ő még nem tört a királyság ellen, megmaradt hűséges főnemesnek, aki személyében az Árpád-kor végét jelző időszak egyik legjobb hadvezérét tisztelhetjük. Élete hűen bemutatja, hogy miként rohant az országot irányító dinasztia a veszte felé, és, hogy milyen konfliktusok, történések vezettek a következő század elején a kiskirályok uralmához egy időre. És az már csak hab a tortán, hogy saját vére is a kiskirályok egyik „legnagyobbika” lett idővel.

Történetünk megértéséhez vissza kell az időben nyúlni egy kicsit, és storyinkat a Csák nemzetséggel kell indítani. Anonymus szerint a család őse volt a honfoglalás kori Szabolcs vezér, aki egyes krónikások szerint közeli rokona volt Árpád vezérnek. Azaz a család rokona volt annak a dinasztiának, ami az ország uralkodóit adta a következő évszázadokban. A 11. században keletkezett ún. ősgesta szerint „Szabolcs volt a második kapitány, tőle származik a Csák nemzetség. Állítólag azon a mezőn, illetve helyen telepedett le, ahol most Csák vára fekszik elpusztítva. Ezt a várat Szabolcs kapitány alapította, később azután Csák megparancsolta, hogy annak a halála után rokonai és családja az ő nevén nevezzék; előbb ugyanis Szabolcs várának mondták”. Anonymus szerint Szabolcs a honfoglaló magyarokat vezető hét férfi egyikének, Elődnek a fia volt, „akitől a Csák-nemzetség ered”. Elbeszélése szerint „Szabolcs, a nagy vitézségű férfiú szemrevételezett egy Tisza menti helyet, majd mikor közelebbről megismerte előnyeit, úgy vélte, hogy várépítésre különösen alkalmas lenne. Miután társaival együtt döntést hozott, az egybehívott szolganéppel nagy árkot ásatott és egy igen erős földvárat építtetett, amelyet ma Szabolcsnak hívnak”. Ezen információk alapján nehéz azonosítani Szabolcs szerepét. Nem igazolható egyértelműen, hogy Szabolcs a honfoglalás korában élt volna, de abban Anonymus és a magyar ősgesta szerzője egyaránt megegyezik, hogy Szabolcs volt a Csák-nemzetség őse. A nemzetség első birtokai Fejér megyében a Vértes hegység környékén feküdtek. A királyi vármegyerendszer létrejöttekor általában a király tulajdonába kerültek a lakatlan erdőterületek és a nyári legelőterületek, a Vértes azonban kivételt képezett, azt a Csák nemzetség teljes egészében megtarthatta, ami a királlyal, az Árpádok dinasztiájával való rokonságra utalhat. Az évszázadok alatt a nemzetség közel 12 ágra szakadt, amelyek közül figyelmünket a trencséninek hívott ágra összpontosítjuk. Ennek az ágnak volt a tagja az 1230 körül született Csák Máté. Fiatalkoráról szinte semmit nem lehet tudni, így azt lehet valószínűsíteni, hogy a nemesifjaknak abban az időben kijáró nevelésben részesült. Apja Csák Máté (az egyszerűség kedvéért I. Csák Máté) volt, aki IV. Béla (1235-1270) idejében egyre fontosabb tisztségekbe emelkedett. Így lett asztalnokmester, de volt temesi, aztán nyitrai, soproni ispán is. A címek mellé a család birtokadományokat is kapott, így volt mit a tejbe aprítani. Csák Máté fia, akit nevezhetünk II. Csák Máténak, a testvérével Péterrel együtt amint megfelelő kort ért el, a király udvarába került, hogy tovább bővítsék ismereteiket, és katonai képzésben részesültek minden korabeli nemesifjúhoz hasonlóan. Biztos időpontot nem tudni, csak annyit, hogy 1260 környékén mindkét testvér a királyi udvarból „átkerült” István herceg udvarába.

István a király 1239-ben született első fia volt, és így a hatalom örököse. Béla semmit sem akart a véletlenre bízni ezért örökösét már gyermekként megkoronáztatta, és még feleséget is „szerzett” az ifjúnak. Ezúttal nem valami külföldi előkelő hercegnőt néztek ki a hercegnek, hanem itthon választottak neki. A tatárjárás után visszatelepülő kunok közül került ki a hercegnő, így erősítve a két nép közötti köteléket. A fiatal Istvánnak szokni kellett a hatalmat, ezért egy nyugisabb helyre küldte először az apja, hogy úgymond gyakorolja az uralkodást, így került Szlavónia élére, ami után Erdély kormányzását kapta feladatul. 1258-ban az alig pár éve megszerzett Szlavóniával határos tartomány Stájerország élére került. Itt rendezkedett be hűséges embereivel együtt, akik között nagy valószínűséggel már ott voltak a Csák testvérek is. Nem volt könnyű dolga. Eleve egy lázadás leverésére érkezett ide az apjával, aminek leverése után apja ment, István viszont maradt, mint a terület kormányzója. De alig rendezkedett be, a helyzet gyökeresen megváltozott. 1259-ben a helyi lakosok hűséget esküdtek II. Ottokár cseh királynak, egyesültek annak seregével, majd pedig az immár egyesült stájer-cseh haderő alig két hét alatt az egész tartományt visszafoglalta a magyaroktól. Fájdalmas lecke volt ez István és Csák Máté számára is. Rekordidő alatt elvesztették azokat a területeket, amelyekért korábban komoly harcok árán jutott IV. Béla. Amint a hírek eljutottak a magyar királyi udvarba, megindult a válaszcsapás szervezése. Ezt a fiaskót nem lehetett visszavágás nélkül hagyni. Megkezdődött a hadjárat szervezése. A királyi táborba jelen volt maga a király, két fia, István és Béla, a legnagyobb főméltóságok, a szövetséges kunok egyaránt. Mindezekkel együtt egy közel 20-25 ezer főnyi sereg jött össze, aminek létszámát egyes krónikák 30-40 ezerre is teszik, ami azért alig egy évtizeddel a tatárjárás után kicsit túlzás lehet. A sereg létszáma mellett az összetétele volt igazán figyelemreméltó. Magyarok, kunok, lengyelek, székelyek, besenyők, bolgárok, szerb és vlach csapatokból állt össze a király serege. A másik oldal se volt piskóta, Ottokár oldalán csehek, morvák, karintiai, brandenburgi, sziléziai, bajor csapatok álltak harcrendbe, így elérve a 30-35 ezer főt. Amint kitavaszodott megjött mindkét fél harci kedve és 1260 elején megindult a hadjárat. De az időjárás keresztülhúzta mindenki számítását, mert olyan rosszra fordult, hogy hadsereggel mozogni nem volt lehetséges, és nem volt elég takarmány se a lovak számára. Ezért a háború egy három hónapig tartó fegyverszünettel kezdődött, ami június végéig tartott. Ezt az időszakot a cseh király használta fel a legjobban, tovább erősítette táborát, szövetségesei, katonái számát is növelni tudta, és megerősítette a határmenti településeket. A magyarok viszont egybe maradtak a fegyverszünet idején is, így amint az letelt, készen voltak a támadásra, míg Ottokár serege még csak felvonulóban volt. Ezt ki is használta István herceg. A rá bízott csapatokkal, melynek jelentős része kun könnyűlovas volt, merészen átkelt a Morva folyón, még az ellenség fő erejének beérkezése előtt. Amikor ezt néhány cseh és stájer főúr észrevette, ez annyira feldühítette őket, hogy vagy 4-500 nehézlovassal támadásra indultak a kunok ellen. Az István vezette csapatok a régi magyar hagyományokhoz méltóan harcolt. Egy völgybe csalták a meggondolatlan lovagokat, és kezdetét vette a több irányból való támadás. Záporoztak a kunok nyilai, a magyar lovasok pedig hurrá kiáltással vetették magukat a lovagokra. A vége egy teljes győzelem lett. A legtöbb lovag holtan feküdt a földön, vagy fogságba került. Csak keveseknek sikerült elmenekülni.

Július 4-re megérkezett Ottokár teljes serege, ami ezután beásta magát a Morva folyó mentén, várva a magyarok támadását. Minden készen állt a sorsdöntő csatára, melyre nem is kellett olyan sokat várni. Kroissenbrunn avagy a Morvamező környéke hamarosan megelevenedett. Ottokár volt a legkedvezőbb helyzetben, hiszen neki csak védekezni kellett a Morva-folyó mentén. Ezzel csak egy bibi volt mindössze, az, hogy ezt IV. Béla és István herceg is tudta, így nem akartak fejjel a falnak rohanni. A csehek hiába ingerelték a magyarokat, tartottak lovagi viadalokat a folyópart mentén, semmit nem értek el. A magyar sereg szépen fegyelmezetten várt a saját állásaiban, a katonák, ha más nem hát élvezték az ingyen cirkuszt. Ottokár tört meg hamarabb. Örökké nem lehetett ekkora sereget egyben tartani, az idő ellene dolgozott, így váratlan eljáráshoz folyamodott. A seregeit hátrébb vonta, és követeket küldött a magyarokhoz. Milyen céllal tette ezt? Meginvitálta a magyar sereget, hogy kössenek egy fegyverszünetet két napra, ami alatt a magyarok nyugodtan keljenek át a folyón, addig ők visszább vonulnak. Nagyon akart már csatázni a cseh király. Még abban is megállapodtak, hogy a fegyverszünet július 13-án délben jár le, és akkor veszi majd kezdetét a csata. Persze mindenki, aki számított, megesküdött mindenre, ami csak szent, hogy betartja a megállapodás minden részletét. De ott volt a kisördög azért a magyar vezetők fejében, hogy mivan, ha mégse tartják be a megállapodást, mivan, ha az egész csak csapda, mivan, ha az átkelés közben megtámadják a magyar sereget. Jogos volt a félelem, mert hiába esküdött meg Ottokár király, a hatalomért folyó harcban az egyik legfontosabb szabály az volt, hogy nincs szabály, tehát bármi megtörténhet. Ezt úgy hidalta át IV. Béla és a magyar vezérkar, hogy még a fegyverszünet beállta előtt két csapatot dobtak át a Morva folyó túlpartjára. Az egyiket jelentették a kunok, saját vezérük vezényletével, még a másikat István herceg a hűséges magyarjaival. A cél az volt, hogy a legnagyobb titokban állást foglalnak nem messze az ellenséges erőktől, mintegy biztosítékként. Így ha netán a magyarok átkelése csapdának bizonyulna, és támadásba menne át Ottokár a seregével, akkor legyen erő, ami oldalba tudja támadni. Célját nézve ez a hadművelet érthető volt, de volt benne veszély, és mint Murphy törvénye kimondja, hogyha valami elromolhat el is fog romlani, és ez meg is történt. A hamarabb átkelt seregrészek nem húzták meg magukat, hanem ha már ott voltak kiküldtek egy erősebb egységet felderítési céllal, aki a rájuk bízott feladatott teljesítették, túlságosan is, mert rajta is ütöttek Ottokár csapatain. Ezzel viszont el lett tolva minden. Nem kicsit, hanem nagyon. Ottokár jogosan érezte, hogy a magyarok megszegték a fegyverszünetet, így nem várt tovább, hanem támadásba küldte a teljes seregét. Az István herceg vezette csapatokra zúdult a cseh nehézlovasság rohama. A kun íjászok nyílzáport zúdítottak a közeledő lovasokra, de az nem sokat használt a rendületlenül rohamozó lovagok ellen. Amint a lovagok elérték a magyar lovasok vonalát szinte el is dőlt minden. István lovasságának többsége ugyanis könnyűlovas volt. A kegyetlen harcban István is megsebesült, hű katonái mentették meg az életét. Mikor katonái látták, hogy vezérük leesett a lóról, csapata hátrálni kezdett, ami gyorsan futássá változott. A magyar fősereg nagy része még a folyó másik oldalán volt, így nem tehetett sokat, akik már átkeltek, kevesen voltak, és elsöpörték őket könnyedén. A vége már csak mészárlás lett, úgy, hogy a másik oldalon a magyar nehézlovasság végignézte az egészet. Mire lement a nap 10 ezer halott bizonyította a magyarok kudarcát.

A korábbi években szőtt álmok a nyugati határ kiterjesztéséről pár óra alatt semmisé lettek. Az volt a szerencsénk, hogy Ottokár megelégedett Stájerországgal, így megkötetett a béke, amelyet házassággal is megpecsételtek. Összegezve az eseményeket két fontos hatása lett a vereségnek. Az egyik az volt, hogy egészen Mátyás király időszakáig a magyarok lemondtak a nyugati irányú terjeszkedésről. A másik egy kicsit súlyosabb volt, és megmérgezte a hazai belpolitikát közel egy évtizedre. Ugyanis IV. Béla király és elsőszülött fia István herceg viszonya jelentősen megromlott a csata után. István úgy érezte, hogy magára hagyta az apja, és a vereség is javarészt az apja miatt történt, aki nem volt túl kezdeményező. Hogy ebben lehet e valami, azt mindenki maga döntse el. Lényeg a lényeg, hogy nagy valószínűséggel a herceg mellett ott harcoltak a Csák testvérek is becsülettel, így szerezve harci tapasztalatot.

A nyugati politika kudarca után a magyar külpolitika déli irányba a Balkán felé aktivizálódott. Alig egy évvel a morvamezei vereség után már a bolgárok ellen szállt harcba IV. Béla, István herceg és a Csák testvérek. 1261-ben Vidin környékén két csatában is helyre tettük a bolgárokat, akik elismerték ezután a magyar fennhatóságot. 1266-ban már csak István volt a hadak élén, apja nélkül folytatott hadjáratot, hogy a bolgárokat ismételten jobb belátásra bírja. A hadjárat fényesen sikerült, öt csatában győzedelmeskedtek a magyar csapatok, amiből kettőt személyesen István irányított, a többit pedig hűséges emberei. A bolgárok után a szerbekkel való kapcsolatot is rendezni kellett. Ugyanis az ország déli részének kulcsa, a határvédelem gerince a macsói bánság volt, amelyet a szerbek elég sűrűn zaklattak betörésekkel. Ezt megelégelve 1268-ban István herceg a szerbek elleni támadás mellett döntött, amelyet apja is támogatott, helyeselt. A hadjárat fényes siker lett. A magyar csapatok saját földjükön mértek csapást a szerbekre, ami olyan jól sikerült, hogy még a szerbek fejedelme Uros és teljes kísérete is fogságba került. Az előkelő foglyokat aztán szépen a királyi udvarba kísérték, ami pont jó időben történt, mert az udvarban tartózkodott a bizánci, a bolgár, a cseh, francia, de még tatárok követe is. Így első kézből vihettek haza a hírt a magyarok sikeréről, arról, hogy senki nem packázhat büntetlenül ezzel a királysággal. A szerb fejedelem is jobbnak látta, hogyha elismeri a névleges magyar fennhatóságot, így cserébe visszakapta a trónját, és megpecsételendő a békét, fiát eljegyezték István király lányával. Alig egy évvel később újabb külpolitikai sikere volt a magyar királyságnak, de leginkább István hercegnek. Anjou Károly is kapcsolatot igyekezett kiépíteni a kívülről sikeresnek tűnő magyar állammal. Első körben a fia számára akarta volna megkérni István egyik lányának a kezét, de kosarat kapott. Ugyanis a leányzó számára nem volt vonzó a világi élet, inkább az apácákat választotta, apja pedig volt olyan rendes, hogy tiszteletbe tartotta ezen döntést, így nem erőltette a házasságot. Ezen oknál fogva más opciót kellett kitalálni, ami az lett, hogy István fiát, Lászlót jegyezték el Anjou Károly lányával. Ez az Anjou-szövetség István fontos külpolitikai-diplomáciai győzelme volt.

Amit a többi ország látott, vagy némely esetben tapasztalt, nem minden esetben fedte a valóságot. Korántsem volt az ország olyan erős, mint aminek tűnt első körben. A belpolitikát hosszú évekre megmérgezte a király és a trónörökös vitája. Az, hogy mi miatt esett egymásnak apa és fia, ma sem teljesen tiszta. Valószínű oka a köztük lévő különbségek voltak a kormányzást, a hatalmat illetően. Két különböző habitusú ember került szembe egymással. Apa és fia viszonya, már a morvamezei csata után kezdett megromlani, és szerepet játszott benne az eltérő külpolitikai elképzelések is. A király a nyugati irányú terjeszkedés híve volt, még fia a környező területekkel való szorosabb viszonyra törekedett, mint láttuk, így a déli, keleti irányban gondolkodott inkább. 1262-ben fegyverrel fordultak egymással szembe. A háború kezdete november elejére tehető, amely azonban december 5. előtt már véget is ért, mivel az ezen a napon kiállított poroszlói oklevél a belháború lezárását szolgáló, november végi pozsonyi egyezség megerősítése. A poroszlón kibocsátott oklevél nevezi Istvánt első alkalommal ifjabb királyként (iunior rex Ungarie). 1263 nyarán a pápai káplán IV. Bélát egy új béke megkötésére próbálta megnyerni, de IV. Béla ez elől kitérve, csak arra volt hajlandó, hogy esküt tegyen arra, hogy nem indít támadást fia és annak hívei ellen. Az ekkor más külpolitikai aktualitásokkal elfoglalt ifjabb király lezártnak tekintette a viszályt, és nem gondolt semmi rosszra. Tévedett.

Hiába volt sokkal jobb hadvezér az apjánál, ezúttal őt sikerült meglepni. 1264-ben IV. Béla indított jól összehangolt kétirányú támadást a fia ellen. Az egyik sereg Sárospatakot vette célba, aminek megszerzésével fogságba ejtették István teljes családját, így próbálva az érzelmeire hatni, behódolásra bírni, míg a másik sereg, amely főleg kunokból állt, a Maros folyó völgyében támadt Erdély felé, így megosztva a figyelmet.  A támadást a király gondosan előkészítette és el is titkolta, így váratlanul érte a trónörököst és annak hűséges embereit, köztük Csák Mátét is. 1264 utolsó napjaiban Déva környékén csapott össze első ízben István herceg serege a király hadseregével. A csatát István nyerte ugyan meg, de ettől a helyzet nem sokat változott. A foglyoktól megtudták, hogy egy másik, még nagyobb királyi sereg van úton Erdélybe, így István a taktikai visszavonulás mellett döntött. Az északi országrész felmentésére a Csák fivéreket (Pétert és Mátét) küldte északra a herceg, míg legszűkebb körével, leghűségesebb embereivel együtt Feketehalom várába vonult vissza.  A várat anno II. András idejében építették a német lovagrend lovagjai, egy kis hegyi sziklaerőd volt, amely nem volt túlságosan nagy, de ellenben kevés emberrel is könnyen védhető erőséget jelentett. A kis védősereg elszántan állta a sarat, csak a herceg vagy 40-50 leghűségesebb és legbizalmasabb embere jelentette a védősereget. „Halál és nyomorúság tartályává” vált a vár. Úgy tűnt, hogy vége mindennek. Csák testvérek serege is késve érkezett északra, alig ért el némi sikereket – visszafoglalta a Bereg megyei Baranka várát –, és döntő csatára nem vállalkozott. De Feketehalomnál a támadó seregből az egyik vezető átállt a herceg oldalára, magával hozva fontos információkat, és ez döntő lökést adott az eseményeknek. Ettől a bent lévők elszántsága csak még jobban az egekbe szökött, és kitörésre szánták el magukat. Ebben a döntésben az is szerepet játszott, hogy egy Istvánhoz hűséges sereg is megérkezett, így két oldalról is támadva eltakarították az útból a támadókat. Hirtelen minden megváltozott. István támadásba lendült, egész Erdélyt pár nap alatt megtisztította, és elindult rohamtempóban az ország középső része felé. Hiába volt zord idő, kemény tél, egyáltalán nem zavarta ez a tény. Alig egy-két hét alatt 570 km-t tett meg seregével együtt. Amikor elérte a Tisza vonalát, apja egyik hadvezére próbálta megállítani, de rajtaveszett, elbukta seregét, és még ő maga is fogságba került. Az előrenyomulás így folyt tovább, és pár nappal később Isaszeg mellett találkozott István herceg hada, a királyi fősereggel. 1265 márciusában zajlott le a sorsdöntő isaszegi csata. Az ifjabb király személyesen állt a csapatai élére, és személyesen is kivette a részét a küzdelemből. Párviadalban legyőzött egy rátámadó lovagot, miközben testőrként Drug fia Sándor védelmezte a többi a támadótól. Henrik nádort a Básztély nembeli Rénold lándzsájával a földre döntve ejtette fogságba, fogságba esett a nádor két fia is.  Az isaszegi csatában az ifjabb király teljes győzelmet aratott, a királyi család és egész ország sorsa ekkor csak István akaratától függött. A harci cselekmények ezek után már abba is maradtak, a Nyulak-szigetén élő apáca Margit hercegnő közvetítésével megszületett a belháborút lezáró béke. István visszakapott mindent, családját, címeit, vagyonát, így teljessé vált győzelme saját apja felett. Ebben a háborúban kulcsszerepet játszottak a Csákok, akik döntően járultak hozzá István győzelméhez, és ott voltak Isaszegnél is. A hűség megoszlott, cserélgethető volt, és birtokadományokkal meg kellett vásárolni ebben az időben, de voltak kivételek, és ezek közé tartozott a Csák család, akik végig hűségesnek bizonyultak Istvánhoz.

1270. május 3-n a „második honalapító” királyunk IV. Béla meghalt. Alig pár napon belül István Székesfehérváron termett ahol immár másodszor is a fejére került a magyar királyi korona, és V. István néven megkezdte uralkodását. Egyszer már gyerekkorában megkoronázták, ami ugyanolyan érvényes volt, de nem akart semmit se a véletlenre bízni. Mire ez megtörtént vagy egy tucat főúr és Anna nevű lánytestvére is megpattant az országból, mert volt félnivalójuk, ugyanis tevékeny szerepet vállaltak a korábbi évek belharcaiban, és nem István mellett voltak ezekben az években. Az, hogy elmentek még csak a kisebbik rossz volt. Az, hogy Anna hercegnő a családi, királyi kincstárat is kiürítette, hogy az elpártolt főurak vitték a területeiket is, na, ez volt az igazán nagyobb gond. Az csak a hab volt a tortán, hogy a menekülők az „ellenséghez”, Ottokár cseh királyhoz léptek le, és neki ajánlottak fel szolgálataikat, és persze földjeiket is. István, most már királyként is köteles volt tenni valamit a veszélyes helyzettel, így nem is várta meg a cseh uralkodó következő lépését, maga lépett a tettek mezejére. Legjobb védekezés a támadás címszóval a magyar-kun csapatok támadásba lendültek, és a régi hagyományok szellemében átcsaptak stájer területekre, komoly pusztítást okozva Ottokár országának. A magyar könnyűlovasok élén István még Ottokár király elfogásával is megpróbálkozott, sikertelenül. A következő év tavaszán Ottokár vette át a kezdeményezést, és egy sereggel átkelve a Morva folyón betört a Magyar Királyság területére. Seregével együtt komoly ostromgépeket is hozott, ami jelezte, hogy mit is akar. Az első áldozat az ország északnyugati részének legerősebb vára, a magyar határvédelem kulcsának tekinthető Pozsony volt. Április végére a város és a vár is elesett, Ottokár kezébe került. A következő lépésben a Dunán egy fahidat vertek, majd az egész sereg észak felé fordult. Szentgyörgy, Bazin, Vöröskő, Nagyszombat jelezte az útját. A legtöbb vár és város szinte vér nélkül a csehek kezébe került. Ottokár a Vágon is átkelve kelet felé haladva Nyitrát is megszerezte, így az ország északnyugati része a kezébe került. A Dunán átkelt ellenség Óvár mellett 1271. május 9-én, majd ezt követően még május közepe táján Mosonnál, ütközött meg a magyar főhaddal. Az ütközetek magyar vereséggel végződtek, István a Rábca mögé vonta vissza a magyar sereget. A kezdeti békealkudozások után egy magyar csapatrész május 21-én megtámadta Ottokár Moson melletti táborát és a mozgásba hozott ellenséget a Fertő és a Rábca közötti mocsaras vidékére csalta. A támadó nehézlovasság a mocsaras terepen kelepcébe került, István támadásba átlendült főereje pedig Mosonig verte vissza az ellenséget. A magyar könnyűlovasság alsó-ausztriai és morva területekre kiterjedő portyái szolgáltatták a nyomatékot a háború lezárásához. A felek 1271. július 2-án Pozsonyban békét kötöttek. II. Ottokár a hűtlenek további támogatásától, V. István pedig a nővére által Prágába vitt kincsekről mondott le.

Csák Máté részt vett a II. Ottokár cseh királlyal vívott háborúban. Egyike volt az 1270 májusában trónra lépett V. István király leghűségesebb nagyúri párthíveinek, akit az uralkodó sokéves szolgálati „fizetségéül” jutalmazott az erdélyi vajdai (és az e tisztséghez kapcsolódó szolnoki ispáni) méltósággal. E tisztségeket V. István uralkodásának egész ideje alatt birtokolta. 1272 késő tavaszán István egész udvarával Dalmáciába indult, hogy ott találkozzon szövetségesével, Anjou Károllyal. Útközben váratlanul nagy csapás érte, június végén Bihácson Gutkeled Joakim Szlavónia bánja elrabolta kíséretéből a trónörökös László herceget és a Dráva menti Kapronca várába vitte. A király a kiszabadításra küldött egy sereget, de az a várat eredménytelenül ostromolta. Az események közben István súlyosan megbetegedett. Közeli halálát érezve a Nagy-szigetre vitette magát és itt halt meg 1272. augusztus 6-án. A Margit-szigeti domonkos apácakolostorba temették, ahol húga, Szent Margit is nyugodott. István uralkodását a közeli utókor egy olyan korszak határának tartotta, amikor Magyarországot még „az igazság eszközével és sikeres eredménnyel kormányozták”

István király korai halála miatt az alig 10 éves fia lett a trón várományosa. Lászlót a fővárosba kísérte az édesanyja, hogy királlyá koronázzák, de a dolog nem ment olyan könnyen. Egyes főurak jobb jelöltet találtak a fiúcskánál, Béla a macsói herceg személyében. A herceg már túl volt a 20-as évein, IV. Béla unokája volt, annak Anna nevű lánya volt az anyja, III. Rosztyiszlav kijevi nagyfejedelem pedig az apja. A kora mellett még az is számított, hogy IV. Béla mellett szerzett tapasztalatokat a kormányzást illetően, és ő vezette a király seregét anno István ellen a belháború idején. Így a korábbi években az István elleni pártban lévő urak számára eszmei jelöltnek tűnt a herceg a gyermek László ellenében. Megpróbálták fegyveresen keresztül vinni az akaratukat, de rajtavesztek. A királyné hívei megmentették a helyzetet, a lázadók pedig Ottokár udvarába menekültek. Ott viszont már volt korábbi „menekült”, pl. a Kőszegi Nagy Henrik, akinek az újak érkezése nem tetszett, ezért mérgében inkább hazajött. Kár, hogy hazaette a fenne, mert amint hazajött el is kezdte kavarni azt a bizonyost. Alig pár hónappal László megkoronázása után árulással vádolta meg Béla macsói herceget, és nem elégedett meg a vádaskodással, ott helybe a kardjával le is szúrta. Egy főúr megölt egy Árpád-házi herceget, ami azért elég komoly dolognak számított. És mit kapott érte? Pontosan annyit, tehát semmit. Ez is jelzi mekkora volt a hatalma a tekintélye a királynak. Az ország az egyre inkább nagyobb hatalommal bíró bárói csoportosulások hatalmai harcainak színtere lett. A főurak célja a királyi hatalomtól való függetlenedés volt, de a harc mégis a központi hatalom tisztségeiért folyt. Ekkor még nem volt közömbös, hogy melyik főúri kör járhatott el bármiféle ügyben királyi felhatalmazást élvezve. Végül két, az országos politikában is jelentős szerepet játszó csoport alakult ki, egyik élén Kőszegi Nagy Henrik, a másik élén Csák Máté és testvére Péter. A következő években e két párt sűrűn váltogatta egymást a kormányzatban, az éppen fennálló erőviszonyoknak megfelelően, és ez érződött a külpolitikában is.

Csák Máté 1272 novemberében szlavón bán lett, majd 1273 nyarától országbíró, s egyszersmind viselte az északnyugat-magyarországi Bánya ispáni címét is.  Máté 1273-ban királyi parancsra harcolt Stájerországban és Karintiában II. Ottokár cseh király ellen. Az újabb háború nem hozott semmi eredményt, magyar részről inkább káros volt, mint hasznos, így örülhettünk, hogy csekély területi veszteséggel megúsztuk. 1274-ben, amikor IV. Lászlót és anyját, Erzsébetet a rivális Kőszegi-tábor elfogta, Máté és Péter szabadították ki őket börtönükből. 1276-ban az ellentábor elfogta IV. László testvérét, András herceget, hogy kijátszhassák a király ellen, Csák Máté és Péter erre a Fejér megyei Polgárdinál szabályos csatában győzték le az ellentábor haderejét. Máté a szolgálataiért újabb tisztségeket és birtokokat nyert el: 1274. szeptemberben újra erdélyi vajda (és ezzel együtt szolnoki ispán), majd 1275. decemberben tárnokmester lett. 1276-ban egy évre kiszorult a királyi udvarból, de 1277. novemberben soproni, vasvári és mosoni ispán, majd az év végén a báni méltóságot is megszerezte ezekhez. Egy szó, mint száz egyre több tisztséget kapott a hűséges főúr, amikhez jelentős birtokadományok is társultak.

Németország fejedelmei 1273. október 1-jén Frankfurtban a cseh Ottokár ellenében az addig kevéssé ismert Habsburg Rudolfot választották német királlyá. Mivel a cseh király nem fogadta el a választást, az 1274. november 19-én tartott nürnbergi birodalmi gyűlés felhatalmazta Rudolfot, hogy Ottokárt megfossza tartományaitól. Egyik fél számára sem volt közömbös viszont, hogy Magyarország melyik fél oldalára áll, mert az ország katonai ereje a belső problémák ellenére is jelentős volt. Lehetőség nyílott az 1273. évi háborúban elvesztett területek visszaszerzésére. A Csákok el akarták fogadni Ottokár 1275. október 6-án tett békeajánlatát, a Kőszegiek viszont a Habsburg szövetségben látták a megfelelő politikát. Azt, hogy a magyarok végül a németek oldalára álltak a konfliktusban, az döntötte el, hogy Rudolf 1276 őszén bekövetkezett támadásakor éppen a Kőszegi-párt volt hatalmon. A magyar sereg Gutkeled Joachim és az akkor tizennégy éves magyar király vezetésével Bécs felé vonult, hogy Rudolf hadaival egyesüljön, de csak Sopronig jutott, mikor Ottokár meghátrált és hűséget esküdött Rudolfnak. A november 21-én létrejött békében Ottokár kötelezte magát az elfoglalt magyar területek visszaadására is, de a soproni részeken kívül ez nem valósult meg. A Magyar Királyság történelme során nem először és nem is utoljára a Közép-Európai nagypolitikai játszma része lett ebben az években. Ottokár már több évtizede, mint cseh király építette hatalmát. Még 1260-ban ő verte ki István herceg seregét Stájerországból, megszerezte Krajnát, Karintiát. Birodalma az Érchegységtől az Adriai-tengerit ért már el. Legutolsó nagy vágya a német királyi cím azután pedig a német császári trón megszerzése volt. Ettől már mindössze egy ember választotta el, Habsburg Rudolf a német király.

A katonai erőviszonyok Ottokár mellett szóltak, de jegyezzük meg, hogy a nyers erő nem mindig elég. Rudolfba viszont sokkal több taktikai érzék szorult, mint később kiderült. 1276 szeptemberében Ottokár Csehországban várta nagy nyugodtan Rudolf támadását, ami be is következett, de nem ott ahol várta. Rudolf inkább Ausztriára támadt kis seregével, és szinte az egész tartományt, Béccsel együtt megszerezte. Egy rövid idő alatt komoly pofont kapott az évtizedek óta épülgető cseh birodalom, de még nem volt vége a hatalmi játszmának, Ottokár nem adta fel. Rudolf is igyekezett megerősíteni helyzetét, amire jó esélye is volt. Ausztria megszerzésével a magyar királyság lett a szomszédja, és így már lehetőség volt katonai együttműködésre is. Habsburg Rudolf 1277 novemberében fiává fogadta IV. „Kun” László magyar királyt, ami egyet jelentett a katonai szövetséggel. 1278 nyarán a cseh király lépett először a tettek mezejére. Seregével elindult ugyan, de túl komótosan haladt, így átengedve a kezdeményezést az ellenfeleinek. Tudatában volt annak, hogy serege létszáma messze felülmúlja ellenfelei haderejét, és a sereg magját alkotó nehézlovasság, a lovagok száma is sokkal magasabb volt az ő esetében. Ha elég gyors lett volna, akár Bécset is visszaszerezhette volna, de a helyett megelégedett kisebb várakkal. A magyarok szövetségéről tudott, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Hiszen a korábbi években mindig elbánt a magyarokkal, soha nem okoztak neki komoly problémát. 1278. augusztus 6-án a magyar sereg átkelt a Dunán Pozsony közelében. A magyar sereggel tartott a fiatal király László is, de annak csak névlegesen volt a vezetője, a tényleges parancsnoki teendőket Csák Máté nádor és Gutkeled István országbíró látták el. A két vezér már a hadjárat elején jó döntést hozott azzal, hogy a sereg átkelése után egy könnyűlovas csapatot előre küldtek a csehek zaklatására. Ottokár mindeközben egy kisebb vár ostromával bajlódott éppen, nem számított arra, hogy a közelben bárki lehet ellenséges szándékkal. De amikor táborát megtámadták a magyar-kun lovasok, rá kellett jönnie a tévedésére. Hiába nem szenvedett komoly veszteségét, mégis ő húzta a rövidebbet, mert augusztus vége felé a magyar sereg zavartalanul egyesülni tudott Rudolf seregével. Elég lett volna, ha ezt megakadályozza Ottokár és komolyabb csata nélkül is győzelmet arathatott volna. De ha már ez nem sikerült, hát úriemberek módjára megegyeztek a csata időpontjába és a helyszínébe is. Az időpont 1278. augusztus 26 lett, a helyszín pedig Dürnkrut környéke, ami a magyar történelemben a második morvamezei csata néven vonult be.

Egy közel 10 km hosszú, nyitott völgy lett „kijelölve” ami igencsak alkalmas volt a klasszikus lovagi csatára. E tekintetbe Ottokár állt jobban, az erőviszonyok neki kedveztek. A szövetséges sereg összlétszámát 20 ezer körülire becsülik a történészek, ebből Habsburg Rudolf alig vagy 2.000 lovaggal vette ki a részét, a többi a Csák Máté által összeszedett magyar-kun-besenyő haderő volt, aminek kisebb részét alkották a nehézlovasok. A szövetségesekkel szemben felsorakozó cseh sereg létszámát kb. 30 ezer körülinek gondolják, amibe jóval több lovag-nehézlovas, nehézgyalogos, számszeríjász tartozott. Ez a sereg sem volt egységes, csehek, németek, lengyelek keveréke alkotta. A szövetséges seregnek nem volt egységes haditerve, sem egységes vezetése. A jobbszárnyon helyezkedett Habsburg Rudolf a maga kevéske lovagjával. Elméletben nekik szánták a sorsdöntő szerepet, ami jelen esetben a csehek vonalának áttörését jelentette. A sereg balszárnya jutott a magyaroknak. Csák Máté és vezértársa a magyar lovasságot vegyesen állította fel. Az első sorokba kerültek a könnyűlovasok, a lovasíjász kunokkal az élen, mögöttük pedig a magyar nehézlovasság várta a fejleményeket. Normál esetben a nehézlovasok álltak az élen, az ő feladatuk volt, hogy, mint egy faltörő kos átverekedjék magukat az ellenség vonalán, de most nem így történt. Abban azért még megegyeztek a magyarok Rudolffal, hogy mi kezdhetjük a támadást, az kegyesen átengedték nekünk. Már készülődött mindkét sereg a csatára, amikor Rudolf lába elé hozták a kunok a maguk kis ajándékát. Történt ugyanis, hogy előző este egy kun csapat az éjszaka sötétjét kihasználva felderítési céllal meglátogatta a csehek táborát. A tábor körül elterülő lápos vidéken találtak egy száraz nyomvonalat, amin át zavartalanul el tudták érni az ellenség táborát. Az őrség tagjai közül jó párat levágtak, és nagy zűrzavart okoztak Ottokár táborába. És mi volt az ajándék? Ugyebár valahogy bizonyítani kellett, hogy mégis mennyi ellenséggel végeztek, amihez jött az a tény, hogy a kunoknak megtetszettek a szász katonák díszes sisakjai. Így fogták az elhullott katonák fejét, amit szépen levágtak a testről, és ebből gurítottak vagy 100 darabot Rudolf lába elé. Így meg lehetett számolni a levágott katonákat, meg nyugodtabban le lehetett operálni a fejekről a fejfedőket. De azért hoztak élő nyelveket is, vagy 200 lengyel-cseh foglyot is.

A csata a megegyezés szerint a magyar sereg támadásával indult. A könnyűlovasok, élükön a kunokkal támadásba lendültek. Ekkor derült csak ki, hogy a csehek mennyire lebecsülték a kunokat. Nem egy barbár, szedett vedett csapat volt, mint aminek sokan gondolták akkor. Az alig pár évtizede magyar területre költöző kunok a magyar hadsereg nagyon fontos, megbecsült elemei lettek nagyon rövid idő alatt. Harci technikájuk a könnyűlovas-íjász harcmodor halálos egyvelege lett, amit még a kelet-európai sztyeppén alakítottak ki. Ezt ötvözték a nyugati lovagi kultúra egyes elemeivel, és máris félelmetes ellenfelei lettek bármilyen erőnek. A morvamezei csatában ennek adták tanúbizonyságát, amikor hatalmas fegyelmezettséggel, pontos nyilaikkal együtt elkezdték gyengíteni a velük szemben álló lovagokat. Ahogy teltek a percek, úgy szedtek egyre több áldozatott, okoztak egyre nagyobb zűrzavart. Ha a csehek megelégelték a dolgot, és átmentek támadásba, csak a levegőbe mért ütés volt az a részükről. A visszavonuló kunok a magyar nehézlovasok elé csalták a lovagokat, akik fáradtan, ziháltan nem sokra mentek már.

Ez a csiki-csuki játékot egészen addig játszottak a magyarok, amíg a csehek annyira meg nem gyengültek, hogy végső támadásra nem lehetett ellenük indulni. Ekkor Csák Máté és a magyar nehézlovasság indult végső rohamra. De adjuk kicsit át a szót az egyik krónikának: „Ádáz tusakodást vitt véghez a két hosszú szakállas: Trencséni Máté mester és István vértesi gróf. … Ez a két férfi az elejétől a végéig ott forgott az ütközetben. Soha nem halottam a magyarokról, sem előtte, sem utána, hogy ilyen bátrak lettek volna bármelyik csatában… Bosszút álltak a keserűségért, kárért, szégyenért, amit országukban, magyar földön, Ottokár cseh király tűzzel, vassal és dúlással kegyetlenül oly gyakran okozott. Mindezért most megfizettek. Számolatlanul vágták őket a magyarok halomba. Olyan fürgeséggel forgolódtak a csatában, mintha csak Franciahonban tanulták volna a harc fortélyait… Egy cséphadaró sem csépelt úgy, soha, mint a hős Trencséni erős kezével, s mindazok akik ott voltak vele a két seregben.” A magyar lovasság támadása olyan sikeres volt, hogy áttörte az ellenség vonalát, ami után az visszavonult, még a táborát is otthagyta szabad prédaként, fontosabb volt az életük. A szövetséges sereg jobb oldalán viszont a helyzet nagyon is drámai volt. Ottokárnak ide volt összpontosítva a legtöbb lovagja, ez volt a legerősebb szárnya, ami rázúdult Habsburg Rudolf csapataira. Az volt a szerencse, hogy Rudolf egy nagyobbacska patak előtt állította fel csapatait, amely egyrészt védte a hátát, másrészt meggátolta a csapatait a visszavonulásba. A küzdelemben elfáradt lovagok a rekkenő hőségben nem tudtak volna rendezetten átkelni rajta, így maradt a harc, mint egyetlen esély. Olyan heves volt a harc, hogy a még közel 60 éves Rudolfnak is be kellett állnia a csatasorba, személyesen is ki kellett vennie a küzdelemben a részét a tartalékkal együtt. Ez majdnem a vesztét is elhozta, mert kilőtték alóla a lovát, és majdnem a patakba fulladt a csata hevében. Emberei gyorsan szereztek neki egy friss lovat, aminek a hátára feltuszkolták a vezérüket, hogy had lássa a sereg. Már kora délutánra járt az idő amikorra kezdett kikristályosodni a helyzet. A magyarok szétverték Ottokár egy szárnyát, lerendezték a táborát, a tartalékot is széjjelzavarták. A másik szárny még harcolt, de egyre kisebb lendülettel, egyre többen gondolták azt, hogy ebből elég volt ennyi, és inkább a menekülés lehetőségét kezdték keresni. Főleg amikor a tábor kifosztása után egyre több magyar-kun lovas kezdett feltűnni a hátuk mögött. Ottokár nem volt az a fajta ember, aki megfutamodást választotta volna. Egyszerűen fogta magát és egymaga kilovagolt az ellenség ellen. Lehet úgy vélte, hogy egy személyes példamutatással talán meg tudja fordítani még a csata menetét. Ezt már soha nem tudjuk meg. De azt tudjuk, hogy nem akadtak követői, így egymaga lovagolt Rudolf lovagjai ellen. Amint azok felismerték, egyből rárontottak, a lováról is a földre küldték a királyt. A legenda szerint meg akarta magát adni, de ezzel kivételesen nem törődtek a támadói, addig kaszabolták, amíg csak mozgott.

A morvamezei csata a nehéz és könnyűlovas harcmodor páratlan kombinációjával a magyar hadtörténelem egyik kiemelkedő eseménye lett. Habsburg Rudolf a stratégia-taktikai éleslátásának és a Csák Máté vezette szövetséges magyar seregnek köszönhetően vívta ki a győzelmet. Az ütközet következményeként egy nagy uralkodó elvesztette az életét és vele minden hatalmi becsvágyat is a csehek, míg a másik oldalon a Habsburg család megerősítette hatalmát Ausztriában és ezzel indult el igazi felemelkedésük, ami két évszázad múlva meghozta igazi gyümölcsét. A korábbi ellenfél, és a nekik segítő szövetséges is az hatalmuk alá került. De akkor még senki nem tudta, nem is sejthette, hogy ez a csata milyen hatással lesz Közép-Kelet Európa történelmére. Sokat köszönhet a Habsburg család egy trencséni főúrnak, Csák Máténak, aki a 13. századi magyar történelem egyik legkiválóbb hadvezére volt. Elérkezett hatalma csúcsára a főnemes. Ő volt a király utáni első ember, a nádor. Ő viselte a kunok bírája címet, a soproni, somogyi ispán is ő volt ekkor. Két év kihagyás után újra ő lett a nádor, amit a haláláig már viselt. Utolsó évei már az egyre inkább anarciába, belharcokba merülő magyar királyság időszakát jelentették. 1283-ban halt meg örökös nélkül, így vagyonát unokaöccse, a szintén azonos nevű Csák Máté örökölte, aki idővel a „kiskirályok” leghíresebbe lett, akivel még Károly Róbert sem bírt, és csak a halál tudta legyőzni őt. De az már egy másik történet…

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok, Titokfejtő Könyvkiadó, 1991, Budapest

http://mek.oszk.hu/05500/05587/html/ Pór Antal: Trencsényi Csák Máté

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1278_augusztus_26_a_morvamezei_csata/

Kristó Gyula: Az aranybullák százada, Kossuth Kiadó, 1976, Budapest

Kristó Gyula: Csák Máté (Magyar história). Gondolat, Budapest 1983

Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó, 2003, Budapest

Mitták Ferenc: 1000 év – 100 híres történelmi személy, Tóth Kiadó, Debrecen, 2000

Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok, Osiris Kiadó, 2002, Budapest,

Veszprémy László: Az Árpád- és Anjou-kor csatái, hadjáratai, Zrínyi Kiadó, 2008, Budapest

Zsoldos Attila: Családi ügy, IV. Béla és István ifjabb király viszálya az 1260-as években, História Könyvtár, 2007, Budapest