Csapó Vilmos és az ozorai diadal

„A legnagyobb, legtökéletesebb diadal függetlenségi harcunk egész folyamatában.”

Eötvös Károly gondolata az ozorai diadalról. Az 1848. október 7-én történt ozorai fegyverletétel a szabadságharc egyetlen olyan haditette, ahol a felvonuló ellenség egész haderejét teljesen lefegyverezték és megadásra kényszerítették a magyar honvédek és a nemzetőrök együttesen. Összehangolt hadmozdulataikkal képesek voltak a magyarok morálisan megtörni Jelačić majd’ tízezer fős tartalékhadseregét. A cikk főszereplője tagyosi Csapó Vilmos 13 évet szolgált, mint dragonyos főhadnagy a császári-királyi hadseregben, aki a magyar szabadságharc ügye mellé állt. Az összefogás sikeréről az alábbi cikkben olvashatunk.

A horvát támadás

1848 őszétől nem a szavaknak, hanem a fegyvereknek adtak teret. Annyira különös helyzet állt elő, hogy mindkét fél uralkodója egy és ugyanaz a személy volt. Kezdetét vette az osztrák császár és a magyar király közötti háborúnak. Egyik oldalon I., míg a másik oldalon V. Ferdinánd uralkodó nevében toboroztak az ellenfelek. Jelačić seregét túlnyomórészt ifjoncok és öregek tették ki, közülük kerültek ki a népfölkelők, akik kellő utánpótlás hiányában rabolni és fosztogatni voltak kénytelenek, ezzel is előidézve a falvak népének haragját, később szervezett ellenállását.

A szerencselovag módjára betört Jelačić rosszul mérte fel a helyzetet. Abban reménykedett, hogy létszámbeli fölényével és a magyar lakossággal való fenyegető fellépésével a lakosság a magyar kormány ellen fog lázadni, és félni fogja a császári hadak nevét. Mind Jelačić főserege, mind Roth tartalékserege szemérmetlen módon fosztogatta és rabolta az útjába eső falvakat, amiben beosztottjaik remekeltek. Nem utolsósorban Jelačić arra is apellált, hogy a cs. kir. alakulatok ellen nem fognak a magyar tisztek támadást vagy ellenállást tanúsítani az ugyanúgy cs. kir. alakulatokkal szemben. Számítása kudarcot vallott, a megfélemlítés nem vált be, Jelačić tévedése beláthatatlan következményekkel járt. Tegyük hozzá, hogy Jelačić nem rendelkezett olyan uralkodói rendelettel, amely igazolta volna a Magyarország elleni fellépését! A magyar lakosság számára ellenszenvessé vált a horvátok jelenléte, és ahol tudott, ott ellenállásával feltartóztatta a horvát sereget.

1848. szeptember 29-én Pákozdnál meghátrálni kényszerült Jelačić, aki háromnapos fegyverszünetet kért és seregével meg sem állt Bécsig. Jelačićnak annyira sietős volt, hogy saját tartalékát is elmulasztotta értesíteni. Petőfi Sándor ekképp írta le A vén zászlótartó c. versében 1848. október 17-22-én:

A szeptember 21-én magyar földre lépő és az eredeti tervek szerint a főerőkkel Székesfehérvárnál egyesülő tartalék is szintúgy kénytelen volt menekülni. Ez idő alatt a tartaléksereg, Roth vezetésével nagyjából Simontornya felé járhatott. Egy korábbi cikkemben kifejtettem a késlekedés okát, most vegyük górcső alá a következményét.

A Roth által vezetett tartaléksereg 9028 fős haderőt tett ki. Rögtön az elején érdemes kiemelni, hogy a horvát erőknek nem volt érdemben lovassága. Négy század könnyűlovassal rendelkezett Jelačić, de a harcértékük lényegesen alacsonyabb volt a magyar huszárokénál, így a velük való találkozáskor alulmaradtak, és esélytelenek voltak velük szemben. Nem véletlen a magyar huszárok elnevezése: Jézus Mária huszárai. Ezzel a felkiáltással „üdvözölték” valahányszor magyar huszárokkal volt dolguk.

Jelačić a vérteseken kívül más lovassággal nem rendelkezett. A vértesek nyílt ütközetben kiválóan helytállnak, de ami a felderítést illeti, nem alkalmasak rá. Roth serege a felderítést „vakon és süketen” volt kénytelen végrehajtani.

A magyar félnek a hazai terep, a lakosság elégedetlensége, és a szervezett nemzetőrök, honvédek és huszárok olyan kiváló tisztek alá voltak rendelve, mint Perczel Mór, Görgei Artúr vagy Csapó Vilmos.

A Tolna megyei hadműveletek

Karl Roth északra tartott. Szeptember 28-án átlépte Tolna határát és Dombóvár-Döbrököz-Pincehely felé irányította seregét. Azonban sejtelme sem volt róla, hogy kelepcébe került. Szeptember 27-én a közgyűlés általános felkelést rendelt el. Eszerint minden házból kötelesek voltak egy népfelkelőt kiállítani, akiket a községek otthonról élelmeztek.

„Nem is volt ház, melyből legalább egy férfiú, mint rettenthetetlen ellensége az árulásnak, fegyvert ne ragadt volna, esküvel kötelezvén magát, mindaddig, le nem tenni azt, míg csak egy emelend fegyvert szabadságunk meggyilkolására.”  – Áll mindez Kossuth Hírlapjában, ami 1848. október 9-én kelt.

Ezekben a napokban tűnt fel Csapó Vilmos nemzetőrségi őrnagy, aki kivette a részét, hogy megkeserítse a horvát sereg vonulását.  Félő volt, hogy Jelačić megkísérli Földvár és Buda között a Duna jobbpartjára vezetni seregét, ráadásul az a híresztelés kelt lábra, hogy Roth seregei is oda tartanak, ezért Csapó Földvárnál összpontosította a megye erejét. A környékbeliek, mintegy 2500 botokkal felfegyverzett paraszt és mesterember csatlakozott hozzájuk Földvárnál. Itt állomásozott az 1400-1600 főt számláló Hunyady-csapat egy része is, egészen pontosan az 50. zászlóalj.

A császári vezérőrnagy visszavonulásáról értesülő Csapó azon nyomban Ozorára vonult, ahol a Sió-hidat már lerombolva találta, és a csatorna bal partján kedvező pozícióban várta a hadtestet. A Kálozról Dégre vonuló horvátokat Csapó emberei nyugtalanították, akik létszámát nem lehet pontosan meghatározni, de 3000 és 6000 fő közé tehető a népfelkelők száma. A hidak javarészét felszedette, az utakat elárkoltatta, mindenütt nemzetőröket állított ki, – Szilason, Simontornyán, Dégen, Sárszentmiklóson és Ozorán – hogy pontos értesüléseket kapjon az ellenség hollétét illetően.  

A pincehelyi lakosság egy az egyben ellenszegült a császári sereg akaratának. Megszegve az élelembeszolgáltatást, még tetézte egy részben sikeres akciójuk is. A környező hegyekben, az erdők védelmében megbújtak a pincehelyi népfelkelők, csatlakoztak hozzájuk a környező falvakból is. A kellő pillanatban, mikor elindult a sereg, Roth poggyászának őrségét lefegyverezték, majd a sikeren felbuzdulva otthonaikba tértek. Roth értesülve az eseten, bosszút kívánt állni a sérelmen, ahelyett, hogy haladt volna tovább megkezdett útja mentén. Egész seregével Pincehely megfenyítésére sietett. 24 ökröt, 6000 birkát, 300 akó bort és 2000 pengő forintot követelt a falutól hadisarc gyanánt, miközben ágyúit a község felé irányította és megparancsolta, hogy se ki, se be nem mehet egy lélek sem. Felgyújtotta a községet és szabad kezet adott embereinek a fosztogatásban.

Az ozorai diadal

„Én még octóber 1-én Földvárról ide, Simontornyára nyomultam, hogy Roth generális alatt előre vonuló ellenséget hátulról, ha lehet meg támadhassam.” Írta Csapó Görgeynek.

Csapó 5000 emberrel vonult Simontornyára, akik a környező falvakból szerveződtek össze. A népfelkelők Simontornyán kedvező állásokat alakítottak ki, megvárva az ellenséget, de Roth eredeti útirányuk szerint október 2-án Ozorát szállták meg, ahonnét továbbálltak volna.

Csapó Vilmos erre a hírre az alábbi jelentést adta Görgeynek: „Még ma Ozorára indulok minden erőmmel, mely közel 5000 fölkelt népből áll, ott a fontos hidat megszállva tartom és holnap az ellenség után előre nyomulok.”

A Sió partján gátolták meg Csapó emberei Rothék átkelését, aki a valóságosnál nagyobbnak vélte az ellene kivezényelt Csapóékat. Ezalatt Roth abban a téves hitben élt, hogy Jelačić Székesfehérváron tanyázik.

A császári tábornok tanácstalanul és magatehetetlenül állt. Székesfehérváron se híre se hamva nem volt Jelačićnak, sőt mi több ahogy csak bírt, iszkolt kifelé az országból Bécs felé. Roth itt értesült a fősereg pákozdi vereségéről és belátta, hogy se Székesfehérvár felé, se a Bakony irányába nincs esélye a menekvésre.

Október 5-én Csapó közel 15 ezer népfelkelővel rendelkezett Ozorán. Csapónak két feladatot kellett teljesíteni: egyrészt állandóan zavarni hátulról Roth hadtestét, másrészt meggátolni a Sión való átkelésüket. Tudta, hogy az ellenség bekerítésére Ozora környéke tökéletes helyszínt biztosít. A kör bezárult, kitörni nem mert, hiszen fogalma nem volt Rothnak arról, hogy az ellene felvonultak mennyien vannak, illetve mennyire vannak jól felszerelve. Pedig, ha tudta volna, hogy többségüknél bot, kapa és kasza van, lehet nem kezd tárgyalásokba.

Közlöny, 1848. október 14.: „Csapó bölcs és erélyes eljárásának, rendelkezéseinek következtében sikerült a tegnap délután visszanyomult ellenséget a tolna megyei felkelt néptömeggel Ozora mezővárosánál feltartóztatni.”

Roth megfenyegette Csapót, amiért az megtagadta a szabad elvonulásukat, ha kell Ozorát ágyúztatni fogja és erővel tör magának utat. Csapó erre azt felelte, hogy akkor egész seregét felkoncoltatja. Roth időt kért, hogy megtárgyalja tisztjeivel a helyzetet. A tanácskozás ismét alkuba merült, mire Csapó azt üzente, hogy a generális adja meg magát, fegyvereit rakja le, ágyúit adja át, és őt embereivel a Dráváig hazakísérteti. Ezt sem fogadta el Roth.

Balogh János ogy.-i képviselő így összegezte a felkelés eredményét: „Az ittlakó polgárság lelkülete jó, és így minden körülmények oda mutatnak, hogy Roth egész táborával semmivé tétetik.”

A környező dombokon több ezernyi kasza csillogott. A császári generális belátta, hogy menekvésre nincs lehetősége – kitörni nem is próbálkozott, ugyanis Csapó parancsba adta embereinek, hogy tábortüzek sokaságát gyújtsák meg, egy hatalmas tömeg látszatát keltve. A megtévesztés erejének kihasználása mellett dobpergéssel és trombitaszóval is nyugtalanította a demoralizált horvátokat. Ezzel pszichológiai nyomást gyakorolt az ellenségre, ami sikeres volt, mert Roth ismét Csapóval szándékozott tárgyalni. Feltétel nélkül megadta a tolnai népfelkelők parancsnokának magát. Roth és Phillippovics kardjukat lecsatolva, átadták azt Csapónak, ezzel is jelképezve a megadást. A fegyverletétel már megkezdődött, amikor a helyszínre érkezett Perczel. A Görgei és Perczel által vezényelt nemzetőri, önkéntes szabadcsapatok – velük együtt 30 ezerre duzzadt a gyűrű Rothék körül – kikényszerítették az ozorai fegyverletételt.

A fegyverletétel emlékezete

Csapó Vilmos jelentése Roth megadásáról okt 7-én: „Nekem feltétlenül megadta és vele éppen indulni akarék táborába. […] A megadás már megtörténvén, a többi feltételeket Perczel ezredes úr kötötte meg.”

Perczel Mór viszont az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz intézett jelentésében az előzetes megadásról egyáltalában nem emlékezett meg. A fegyverletételről ő a következőket írta a jelentésében: „Október 7-én hajnalban Dégről seregeim egy részét Görgey őrnagy úr parancsa alatt Szilason át az ellenség jobb oldalának a megtámadására küldvén, magam egyenest az ozorai erdőn keresztül vonulva, arcba kezdem azt támadás alá venni. Mindenekelőtt mégis, nehogy hasztalan vér ontassék, miután az ellenség kitikkadtan és éhesen védelemre ekkor már semmi készületet nem tőn, őt fegyverletételre és megadásra szólitám, ami minden tétovázás és alku nélkül, egy pár szó parancsra megtörtént.”

Gyanúra ad okot az aláhúzott rész. Előzetes tárgyalásnak azonban mégis csak kellett lennie, amit Csapó folytatott le és alapul szolgált a „minden tétovázás és alku nélküli megadásnak.” Egyébként is a két tábornok, Roth és Philipovics maga is akként vallott az 1850. október 17-én az ügyükben eljáró osztrák haditörvényszék előtt, hogy Ozoránál Csapónak és nem Perczelnek adták át a kardjukat.

„Mi minden tétovázás és alku nélkül, egy pár szó parancsra megtörtént, két generális, Roth és Philippovich, 3 stabális [vezérkari] és mintegy 50 tiszt, továbbá 12 ágyu, a töltés szekerekkel és öt zászló, végre 7500 közkatona és altiszt, a mai napon elfogatott és fogollyá tétetett.”

Steier Lajos „Görgey és Kossuth” c. könyvében kiemeli, hogy Roth seregét a fegyverletételre a tolnai nemzetőrség és annak ügyes vezére könyvelheti el. „Természetesen az ozorai diadalt Perczel könyvelte el saját részére és Görgey akarata a diadalát vitássá tenni, bár ténylegesen első sorban Csapót illeti és csak másodsorban Görgeyt és harmadsorban Perczelt.”

Perczel jelentése a fegyverletételt követően elismeri jelentésében „az ellenségnek Ozorán áttörését meggátló Csapó Vilmos” érdemét.

Görgey István, Görgei Artúr testvére a következőképp emlékszik vissza: „1848 október 7-ének reggeli óráiban több mint 8000 gyalog horvát határőrt, 2 tábornok a megfelelő számú csász. kir. tisztek alatt 12 ágyúval […] 3000 nagyobbára újonc magyar önkéntes katona, egy gyönge század öreg huszár és több ezernyi magyar kaszás földmíves előtt föltétlenül letette a fegyvert, és hadifogságba beadta a derekát.”

„A népfölkelés […] vezetői szigorúan a bátyámtól kapott részletes utasításhoz tartották magokat, különösen pedig a tolnaiak vezére, id. Csapó Vilmos, aki a horvátok mögött, amint Székesfejérvár felé beljebb haladtak, a hidakat mind felszedette – valóban nem csekély részt követelhetnek a maguk részére a siker érdeméből.”

Ozora után

„Csapó Vilmos tolnai nemzetőrségi ezredes úrnak,

Midőn önt az Országos Honvédelmi Bizottmány a f. évi október 7-én Roth és Philippovich táborának lefegyverzése által, az ozorai dicsőséges győzelemért hálájának nyilvánítása és az érdemnek kellő megjutalmazása tekintetéből ezredessé kinevezte, bizton reménylvén, hogy a haza várakozásának buzgósága és erélyessége által, más alkalommal is megfelelend, egyszersmind önt ezennel felhatalmazza, hogy magának az ozorai ménesből tetszés szerint egy paripát választhasson minélfogva is teendő jelentése után az illető összeg a pénzügyminisztériumnál utalványoztatni fog, erről mai napon a pénzügyminisztérium tudósittatván.

Kelt Pesten October 15. 1848. A haza és király nevében az országgyűlés által választott országos honvédelmi bizottmány. Kossuth Lajos elnök.”

„Kinevezés, melynél fogva Csapó Vilmos, Tolnamegyei nemzetőrségi őrnagy ur, Magyarország királya Ő Felsége utólagos jóváhagyása reményében, nemzetőrségi Ezredessé kineveztetik.

Kelt Budapesten 1848. október 30-án. Mészáros Lázár hadügyminiszter.”

Csapó járandóságai a régiek maradtak, így csak címzetes ezredessé nevezik ki ozorai sikeréért. A világosi fegyverletételt megelőző utolsó haditanácskozáson is jelen volt. Kossuth őt kérte fel a fővezérségre eredetileg, de ő visszautasította, így Görgeyé lett e tiszteletbeli rang. Csapó ezredes is aradi fogoly lett. Halálra is ítélik, de helyette 10 évig tartó börtönbüntetéssel kegyelmet nyert, amit Kufsteinben kellett letöltenie. 1850-ben Roth és Philippovich a hadbíróságon elismerte, hogy Csapónak és nem Perczelnek adták át kardjukat. Mentsége mellett szólt az az enyhítő körülmény, hogy humánus bánásmódban részesítette a lefegyverzetteket, továbbá a császár szolgálatában töltött 13 év.

Csapó szabadulását követően visszavonulva, de közbecsülésnek örvendve élt régi családi kúriáján Dunaszentgyörgyön. Itt született 1798. december 4-én és itt is halt meg 1879. szeptember 3-án, 81 éves korában.

Összegzés

Nagyban hozzájárult a sikerhez Roth meggondolatlansága és naivsága; Csapó Vilmos rendkívüli szervezőképessége, ahogy a nehezen fegyelmezhető felkelő hadat képes volt vezényelni, ami párosult erélyes elszántságával a horvát sereggel szemben, mindezek elvezettek az ozorai győzelemhez.

Minden elismerés megilleti Csapó Vilmost, aki az ellenség megtévesztésével és megállításával nagyban hozzájárult, hogy Rothék a kapituláció mellett döntsenek. Mindezt úgy sikerült elérnie, hogy a bevonuló nemzetőrök és helyi népfelkelők gyengén felszerelt, mindössze dzsidával és kiegyenesített kaszával rendelkeztek. Görgey elgondolása és Csapó Vilmos megvalósítása a bekerítést illetően közös érdemük. Görgey is úgy nyilatkozott, hogy „Csapónak kétségkívül legtöbb érdeme van ezen hadjárat szerencsés eredményében.”  Perczel is úgy emlékszik meg róla, mint aki az ozorai áttörést meggátolta.

Bibliográfia:

Bodnár István (1937): Szabadságharcunk ozorai diadala. Szekszárd

Erdős Ferenc (1998): Forradalom és szabadságharc Fejér megyében 1848-1849. Fejér megyei levéltár közleményei. Székesfehérvár

Erdős Ferenc (2000): Népfelkelés és honvédelem Fejér megyében. In: Közlemények Székesfehérvár történetéből.  Székesfehérvár város levéltára.

Gergely András (szerk.) (2003): Magyarország története a 19. században. Osiris Kiadó. Bp.

Görgei Artúr (2018): Válogatott írások: értekezések, vitairatok, cikkek, interjúk: 1848-1915. Zrínyi Kiadó. Bp.

Görgey István (1980): 1848 júniusától novemberéig. Magyar Helikon. Bp.

Hadtörténelmi Közlemények, 9.év 1. sz. (1962): Kiadatlan Kossuth-iratok 1848/1849-ből.

Hermann Róbert (1995): Perczel Mór első honmentő hadjárata. Zala megye 1848. október 17 – december 24. Zalai Gyűjtemény 36/II. Zalaegerszeg

Hermann Róbert (2015): Az 1848-1849. évi magyar szabadságharc. In: Magyarország hadtörténete III. Zrínyi Kiadó. Bp.

Horvát Árpád (1968): A Tolna megyei 1848-as szabadságharcosok nyomában. In: Puskás Attila (szerk.): Tanulmányok Tolna megye történetéből I. Tolna megyei tanács levéltára. Szekszárd

Leopold Kornél (szerk.) (1897): Az ozorai 1848-diki lefegyverzésről. Tolnavármegye (VII. évfolyam, 1-44. szám). Szekszárd

Samay László (2002): Dunaszentgyörgy a harmadik évezred küszöbén. Forradalom és szabadságharc 1848-1849-ben. In: Új Dunatáj, 2002. szeptember (VII. évfolyam, 3. szám), Szekszárd

Solymosi József (szerk.) (2003): Forráskiadvány Kossuth Lajos Hadtörténelmi Levéltárában és Hadtörténeti Múzeumban őrzött irataiból Petit Real Könyvkiadó Bp.

Töttős Gábor (2009): Megyénk ezer évének tíz híres eseménye. A hon legnagyobb vértelen győzelme (Ozora 1848). In: Új Dunatáj, 2009. október (XIV. évfolyam, 2-3. szám), Szekszárd

Varga János (1953): Népfelkelő és gerillaharcok Jellasics ellen 1848 őszén. A hadtörténelmi levéltár és a magyar történelmi társulat közös kiadványa. Bp.

A forrásmegjelölés nélküli képek mind a wikiwand.com, illetve a wikipedia.org oldalról származnak.