A trentoni csoda

 A karácsony egyike a legszentebb ünnepeknek a keresztény emberek számára. Ilyenkor a hideg téli estéken a család apraja nagyja közös vacsorával és énekléssel ünnepelt már évszázadokkal korábban is. Ezt a hagyományt tovább vitték más kontinensre is az európai kivándorlók, így szinte az egész világon elterjedt ez a szokás idővel. De nem minden karácsony telt békésen, előfordult, hogy egy-egy háború beárnyékolta az ünnep hangulatát. Így volt ez 1776 karácsonyán, amikor is a születőben lévő amerikai nemzet élethalál harcot vívott az angolokkal. Egy hajszálon függött, hogy az angolok legyőzik az általuk lenézett és kontinentális hadseregnek csúfolt sereget, és alig pár hónap alatt rendet tesznek a 13 gyarmatukon. A történelem menetét Georges Washington kicsiny regimentje karácsonykor viszont megfordította, így az amerikai nép számára ez az ünnep más is jelent, a megmaradást, a „feltámadást”, mert a trentoni csata után fordult a kocka, és egységbe kovácsolódott egy nemzet.

Két évszázad alatt Észak-Amerikában 13 angol gyarmat jött létre mely egyfajta olvasztótégelynek bizonyult. Főleg angolok érkeztek első körben, akiket aztán Európa minden részéből érkező bevándorlók követtek. Valaki magától jött, valakit küldtek, egyesek vallási, politikai okok miatt kényszerültek lelépésre hazájukból, de olyan is volt, hogy valakinek a törvénnyel gyűlt meg a baja, és vált szükségessé egy kis éghajlatváltozás. Bár ezer meg egy ok miatt érkeztek emberek a gyarmatokra, hamar egyfajta egységbe kovácsolta őket a kontinens. Az élet nem volt könnyű, mindenért meg kellett küzdeni, de ez nem tántorított el senkit. Egyre csak hatoltak be nyugat felé, egyre több földet vettek el, vagy inkább „raboltak” el az őslakosoktól. Ami közös volt minden itt élő emberben az a szabadság érzése volt. Talán a végtelen tájak, talán a messze lévő angol királyi hatalom kíváncsi szeme okozta, de egyre inkább azon járt az itt élők agya, hogy ezt a vágyat ezt az érzést a kormányzatban is megvalósítani szeretnék. Így születek egyre inkább olyan elképzelések, hogy lazítani kellene az angol kormányzattal való kapcsolaton, és innen már csak egy ugrás volt az igazi függetlenség iránti igény. De az angolok is tettek azért, hogy ez így alakuljon, kellett nekik mindenféle olyan törvényeket hozni, amiket nem néztek jó szemmel a helyi lakosok. Elég, ha a cukortörvényre gondolunk, és nem a kristálycukor miatt, nem a teába való cukorral volt itt baj, hanem a wisky gyártáshoz kellett a sok cukor, így a kocsmák „közönsége” fel is volt rendesen háborodva. A józanabb réteg a bélyeg meg a teatörvény miatt háborgott, így egyre másra szaporodtak a tüntetések szerte a nagyvárosokban. A tiltakozások a bostoni teadélutánba csúcsosodtak ki 1773. december 13-án, amikor is a kikötőbe álló három angol hajóról jó pár tonna teát a tengerbe áztattak be az illetékesek, így elsőként a világon készítve sós teát, a halak nagy „örömére”.

1775. április 19-én a kora reggeli órákban Thomas Cage angol tábornok 700 emberével lexingtoni és concordi razziára indult, hogy a feltehetően a városokban bujkáló patrióta vezéreket, Samuel Adamst és John Hancockot kézre kerítse. Adamsék azonban elmenekültek Lexingtonból, ezért a hajnali öt órakor érkező vöröskabátos brit csapatokat csak a helyi milícia fogadta. Az angolokkal szemben alig 60-70 ember nézett farkasszemet Parker kapitány parancsnoksága alatt. A tábornok fegyverletételt javasolt, amit nagy meglepetésére Parker és emberei nem fogadtak el. A rövid tűzharcban 8 amerikai meghalt, a többi visszavonult, az angolok meg nyugodtan folytatták útjukat Concord felé.

A hírek hamar terjedtek, így a kisváros lakosságának nagy része elmenekült, a környékbeli farmokon „bújt el”. A megérkező angolok elvégezték a feladatukat, és egyre magasabbra kúszó füstfelhő jelezte, hogy mi történt. Ez már meghozta a lakosok bátorságát, vagy inkább dühét, így hirtelen összeverődött egy nagyobb csapat Buttrick őrnagy vezetésével. Egy híd mögé sorakoztak fel, végig sövények fák, kőfalak takarásába várták a visszaúton lévő angol erőket. Az angolok a szűk hely miatt nem tudtak felfejlődni, míg a takarásból tüzelő farmerek számára kiváló célpontot jelentett a sok vöröskabátos. Az angolokat az mentette meg a teljes vereségtől, hogy erősítést kaptak időközben, így vissza tudtak vonulni. Az angolok vesztesége 73 halott, 174 súlyos sebesült, 26 fogoly volt; a négyezerre becsült amerikaiak vesztesége kb. 93 fő. Kitört az amerikai függetlenségi háború, mely az 1783-as párizsi békéig vérbe áztatta a kontinenst.

A concordi események után a lelkesedés a tetőfokára hágott, egyre több gyarmat kezdett bele a mozgósításba, így szerte a keleti part mentén a milíciák elkezdtek gyülekezni. Májusban egy újabb siker hozta mozgásba az eseményeket, mikor is elfoglalták egy váratlan rajtaütéssel Ticonderoga erődjét. A legjobban nem is annyira az erődre, mint inkább az ott talált fegyverekre és lőszerre volt égető szüksége a felkelőknek. Ezzel egyidőben ült össze Philadelphiában a „II. Kontinentális Kongresszus”. Itt kapta az időközben Bostont körülzáró felkelő sereg a „kontinentális hadsereg” nevet. De hiányzott még egy főparancsnok, akinek a személye még elég kérdéses volt, többen is aspiráltak a címre, önjelölt volt bőven. Az egyik javaslat George Washington volt, akinek személye mellett leginkább az szólt, hogy déli gyarmatok szülötte volt, így volt rá esély, hogy az északi területek is elfogadják személyét, egy nem közülük valóra jobban hallgatnak az északi területek katonái és tisztjei. Washington megtoldotta ezt még azzal, hogy ingyen vállalta a megbízást, így megkapta a kinevezést, ő lett az egységes főparancsnok. Május végére megérkezett három angol vezérőrnagy Bostonba, és ami nagyobb baj volt, hogy jött velük pár ezrednyi utánpótlás is. Egy percet sem tétlenkedtek, hanem megtervezték a Bostont körülzáró felkelő csapatok megtámadását. A támadás előtt pár nappal viszont a helyi lakosok között bujkáló amerikai kém ezt a komplett tervet megszerezte és átpasszolta Washington részére. A sereg így felkészült a támadásra, befogtak mindenkit sáncásásra, amit viszont az angolok amint megláttak, vették a lapot, tudták, hogy bukta van, így nem vártak tovább a támadással. Közel 1.500 ember 12 ágyúval, plusz a hajóágyúk tüze kezdte a rohamot a felkelők állásai ellen. Három támadást intéztek a védelem ellen, és a harmadik meghozta a várt eredményt, a felkelők visszavonultak, de nem azért mert a védelem összeomlott volna, nem a kitartással volt gond, hanem a puskaporral, egyszerűen csak elfogyott.

A visszavonulás során a felkelők jelentős veszteségeket szenvedtek, ugyanis a félszigetet a szárazfölddel összekötő földnyelvet a hajóágyúk tűz alatt tartották. Az amerikaiak 300 sebesült és 140 halott árán tudtak visszavonulni, míg az angolok vesztesége 4.000 emberből 830 sebesült és 230 halott volt. A vereség után a Kongresszus felszólított minden gyarmatot, hogy a 16 és 50 év között minden épkézláb embert szervezzenek a milícián belüli századokba. Intézkedtek a puskapor beszerzéséről is, senki nem akart még egyszer úgy járni. mint Bostonnál. De Londonban sem nagyon voltak elégedettek, nem akarták az időt sokáig húzni a felkelőkel, ezért újabb ezredek és hadihajók küldését döntötték el. Washington tudta, hogy hadserege ez még nagyon messze van egy igazi hadseregtől. De vége lett a lazításnak. Szigorúan ellenőriztette a körletrendet és az egészségügyi szabályok betartását. 16 pontból álló szabályzatot dolgozott ki. Bevezették a halálbüntetést a lázadásra, az ellenséghez történő átállásra, és az árulásra. 15-39 korbácsütéssel büntették az olyan eseteket, mint a rablás, fosztogatás, engedély nélküli távolmaradás, illetve az egészségügyi szabályok megszegése. A szolgálat népszerűségét 20 dollár „jutalommal” valamint a sikeres háború utáni földosztás ígéretével próbálták valamelyest emelni, így a létszámot legalább meg tudták tartani. Elhatározták, hogy tüzérséget és lovasságot is felállítanak. Mivel a helyiek nem számítottak igazán lovas nemzet tagjainak a lovasság létrehozásában európai tisztek vállaltak fontos szerepet (lásd Kováts Mihály cikk), a tüzérség esetén is elég sok európai, főleg francia tiszt játszott kulcsszerepet.

Milyen esélyekkel néztek szembe a felkelők a világ akkori legjobbnak számító hadseregével szemben? Az amerikai felkelők előnye volt, hogy ismerős terepen küzdöttek, hogy a francia és indián háborúk idején sok tiszt és közkatona szerzett harci tapasztalatot, s a milícia rendszer jóvoltából értettek a tűzfegyverekhez, s a huzagolt csövű vadászfegyver háromszor olyan távolságra volt biztos (kb. 140 méter), mint a simacsövű angol muskéta. Az angol haderő jól felszerelt, kiképzett és fegyelmezett erőket vetett be a harcok során, s emellett Anglia gazdasági ereje megengedte, hogy külföldi zsoldosokat is alkalmazzanak a háborúban. A flotta biztosította a számukra az utánpótlást, és az összeköttetést. Ezek mellett számíthattak a lojalisták támogatására is, akik a lakosság egyharmadát tették ki. Ennek ellenére nem ismerték a terepet, és háromezer mérföldre voltak az anyaországtól, ami az utánpótlást nehezítette. Komoly politikai hátrányuk keletkezett azonban abból, hogy nem próbálták meg összefogni és a maguk érdekében mozgósítani a lojalistákat. Egyszerűen csak szét akarták katonai erővel zúzni a felkelőket, nem foglalkoztak a lakosság érzelmeivel, vagy olyan nevetséges dologgal, mint a diplomácia.

1776 nyár végére 32 ezer katona volt már a kontinensen, köztük 9 ezer jól képzett hesseni zsoldos is. Ehhez jött még 70 hadihajó, 370 szállítóhajó, és 13.000 tengerész. Az első cél New York volt, mely egy jó kikötőt jelentett, plusz innen kiindulva egész New Englandet meg lehetett szerezni, így csábító volt nagyon is az angoloknak. Tudták ezt a felkelők is, ezért Washington 19 ezer emberrel Boston után ide jött, hogy egyesüljön a várost védő mintegy 5.000 fővel. Azonban semmilyen komoly védelmi előkészület nyomát nem találta mikor megérkezett, és nem kellett nagy katonai zseninek lenni, hogy belássa, gyakorlatilag védhetetlen a város. Maga a lakosság jelentős része is angolpárti volt, meg a földrajzi fekvés is a védőket nehezítette, mert nagyon sok helyen partra szállhattak az angolok. Howe vezérőrnagy vezetésével 20 ezer főt partra is tettek Long Islanden, és az amerikai balszárnyat annak rendje módja szerint szét is zavarták, még a várost védő csapatok parancsnoka is fogságba került. Az angolok szabályos ostromba kezdtek New York ellen. Washington augusztus utolsó napjaiban seregét egy ködös estén mesterien visszavonta az angolok orra előtt, így nyert még pár napot, de be kellett látnia, hogy ereje kevés a város megtartásához. Nem is beszélve arról, hogy ő rendelkezett a főerővel, ami ha elbukik, vége az egész kis háborúsdinak. Szeptember 12-én elrendelte New York City kiürítését, október 23-ára pedig végleg kiürítette Manhattant, egyedül csak a Hudson partján emelt „Fort Washington” őrzésére hagyott 300 embert, akik egy kis időt nyertek a fősereg számára kitartásukkal.

Washington seregével 1776. december 3-án elérkezett a Delaware folyóhoz, amely New Jersey és Pennsylvania határát jelentette. December 11-én átkelt a Delaware folyó pennsylvaniai oldalára, miután megtudta, hogy Howe seregei is közelednek. Howe azonban nem kelt át a folyón, hanem téli szállásra vonult a rossz időjárás miatt. Washington tudta, hogy a serege 1.500 főre olvad majd december 31-én, mivel hazatérnek az emberei a „szokásos” egyéves szolgálatuk után. Pár napon belül megérkezett Lee tábornok 2.000 fős serege a tábornok nélkül, mivel őt könnyelműsége miatt foglyul ejtette egy angol őrjárat. Az amerikai hadsereg morálja szinte mérhetetlen volt ekkor már, létszámának közel 90%-a elpárolgott, a milicisták nagy része egyszerűen hazament minden szó nélkül. Már maga Washington is arra gondolt néha, hogy itt a vég, hamarosan vége a „játéknak”. Még egy vereség, vagy akár pár hét tétlenség kellett ahhoz, hogy az egész háború dicstelen véget érjen a felkelők számára. Vesztenivaló már szinte nem lévén, merész lépésre sarkalták az események a tábornokot. Támadásban kezdett el gondolkozni a további visszavonulás helyett. Az alkalom és a helyszín pedig adta is magát. A Delaware folyó túlpartján Trenton városába három hesseni ezred, mintegy 1.400 ember fészkelte be magát. John Honeyman személyében a városban volt Washington egyik kéme, aki mint hentes és kereskedő űzte polgári foglalkozását, de közbe szép szorgosan megfigyelt és jegyzetelt, és a dezinformációban is jeleskedett, így azt beszélték a városba, hogy a kontinentális hadsereg a széthullás fázisában van, nem jelent már semmiféle veszélyt senkire.

Washington megfogyatkozott erőit számba véve egy merész tervet készített, ami sikerrel kecsegtetett, de még így sok buktató volt benne. A terv több elemből állt. Egyik eleme szerint John Cadwalader vezetésével egy elterelő támadást terveztek egy közeli angol helyőrség Bordentown ellen, hogy onnan ne érkezhessen erősítés a városba. James Ewing vezetésével 700 katona Trentonnal szemben a folyón lévő átkelőhely őrzését kapta feladatul. A fő támadásra 2.400 ember összpontosítottak a folyón felfelé, Trentontól 14 km-re északra. Ennek az erőnek kellett a jeges folyón éjszaka átkelni és hajnalba két irányból megtámadni a várost a terv szerint.

A terv első legfontosabb eleme volt a hesseniek és az angolok „elaltatása” a készülő támadással kapcsolatban. Ezért közel egy héten át készültek az amerikaiak, a környéket felderítették, a futárok, utánpótlásszállító csapatok zaklatása mindennapos lett. Próbáltak elszigetelni, az információkat elvágni a város körül. A fiatal 36 éves Johann Rall ezredes volt a Trentonban állomásozó hesseni erő parancsnoka, aki felemásan viselkedett. Egyrészt tisztában volt vele, hogy alig két főutcával rendelkező, semmilyen védelemmel nem rendelkező városkát egy támadás esetén sikerrel megvédeni szinte lehetetlenség, de csapatai előtt adta a „nagy arcot”, hogy ha akarnak, csak nyugodtan jöjjenek a felkelők, majd a bajonettjeik elintézik őket. Másrészt leveleiben meg panaszkodott feletteseinek, erősítést kért, és jelezte, hogy a védelem a városban a nullával egyenlő. De az angol tisztek csak legyintettek erre, még akkor is, mikor szaporodni kezdtek a környéken a felkelők rajtaütései.

Washington nagyon egyszerűen adta meg a támadás jelszavát, ami a „győzelem vagy halál” volt. Napokig készültek az éjszakai átkelésre, csónakok, vízi járművek tucatjait gyűjtötték össze. Minden katona kapott 3 napi fejadagot és 60 töltényt majd felsorakozott a Delaware folyó partján 1776. december 25-én este. Karácsony első napja volt ekkor. Sokan otthon ünnepeltek szeretteik körében, gondolatuk a családjuk, vagy egy hadsereg esetén a háború, a jövőért érzet aggodalom árnyékolta be a meghitt ünnepet. De a hideg sötét estén a folyó partján felsorakozott katonák tisztába voltak azzal, hogy mire vállalkoznak, és mi annak a tétje. Az egyszerű gyalogosok csónakok segítségével kezdték meg az átkelést, még a lovasok, a tüzérség kompokon kelt át. Az időjárás nem volt kegyes hozzájuk, mert előbb eső kezdett el esni, de ahogy hűlt a levegő úgy váltott át havas esőbe, majd a végén havazásba. De amennyire nehezítette a csapatok átkelését, annyira segítette is, elrejtve őket mindenki kíváncsi tekintete elől. A folyón való átkelés közben páran meg is mártóztak a jeges vízbe, a sötétbe beleestek egy-egy járműről, de egy ember se fulladt bele. Amíg az átkelés zajlott egy kis 40 fős „kommandós” különítmény ment előre, megtisztítani a környéket, felszámolni a hesseni előőrsöket, megfigyelőket.

A terv az volt, hogy éjfélre az egész támadó sereg átkel a folyón, de az időjárási körülmények miatt hajnal 3-ra lett a túlparton mindenki. Ehhez jött az, hogy az másik két sereg nem tudott csatlakozni időben a támadáshoz az időjárási körülmények miatt, így a terv kezdett felborulni. Hajnal 4 is elmúlt mire a fősereg el tudott indulni Trenton felé. A sereg több menetoszlopban indult meg, szerencséjükre több környékbeli álmos farmer került elő, akik segítettek a navigálásban. A katonák egy részének még téli csizmája se volt, olyan is volt köztük, nem is kevés, akik csak rongyokba csavart lábakkal meneteltek a havas sáros hideg úton. Vérfoltok jelezték e katonák nyomvonalát Trenton irányába. Washington ott volt mindenhol, biztatta az embereit, bátorította őket, ösztönözte őket a további előrehaladásban. Néhányan panaszkodtak, hogy a nedves időben a puskaporuk nem használható, nem fognak majd tudni lőni, de az volt a tábornok válasza, hogy semmi baj, ott lesz akkor a szurony.

Egy – a briteket támogató – ember a csata előtti estén üzenetet küldött fiával, hogy figyelmeztesse az angol sereget. Johann Rall ezredes éppen sakkozott, és annyira elmerült a játékban, hogy szórakozottan a zsebébe gyűrte a papírt. A csata után ott volt olvasatlanul a levél a zsebében. Bátrakat segíti a szerencse, és ezzel a levéllel nagyon is szerencséje volt Washingtonnak.

Az amerikai csapatok reggel 8 óra felé érték el a város határát és kezdték meg támadásukat. Sullivan a saját egységével a folyóval párhuzamosan támadott a város déli felénél. Az ő feladata volt egy kis patak felett átívelő híd elfoglalása, így elvágva a dél felé való kitörés lehetőségét. Ezt maradéktalanul végre is hajtotta, emberei gyorsan végig rohantak azon a pár utcán a hídig, közben minden ellenállást elsöpörtek. Washington észak felől támadott és a tüzérség is itt összpontosult. Az ágyukat a városka két főutcájára nézve állították fel, így szinte végig tudták seperni azokat. Az első puskalövések jelentették a hesseniek számára az ébresztőt. Johann Rall ezredes is úgy pattant ki az ágyból az első lövésekre, és kezdte meg csapatai összeszedését és hadrendbe állítását. De az amerikai ágyuk működésbe léptek, ami megnehezítette a hesseniek számra a hadrendbe való beállást. Rall a saját ágyúit is előre hozatta, hogy viszonozza a tüzet, de az amerikai ágyuk gyorsabbak voltak, és elhallgattatták őket pár jól irányzott lövéssel.  A támadók házról házra, utcáról utcára való harcokban kezdték a hesseniek ellenállását megtörni. Puskalövések, szuronyok fémes hangjai, emberi üvöltések, sebesültek jajgatásai töltötték meg a várost ezen a hideg karácsonyi reggelen. Rall ezredes összeszedett embereivel az egyik észak felé haladó utcán indított ellentámadást Washington főerői ellen. Az amerikaiak amint látták mi készül gyorsan reagáltak, és utca házait megszállva három irányból kezdték tűz alatt tartani a támadókat. Még pár helyi civil is csatlakozott hozzájuk, és a házak ablakaiból kezdett lőni a hesseniekre. A támadási kísérlet így összeomlott és Rall ezredes is halálos sebet kapott.

A maradék hesseni nyugat felé egy gyümölcsösbe vonult vissza, de amint látták, hogy körbe vannak véve, felfogták, hogy nincs tovább. Délelőtt 10 óra környékére csönd honolt Trentonban. Hesseni részről 22 halott, 83 sebesült, és közel 900 hadifogoly volt a veszteség, ami azt jelentette, hogy a három ezred emberállományát tekintve megsemmisült, alig vagy 2-300 ember tudott csak elmenekülni. Amerikai részről 5 sebesülés történt mindössze, egyikük pont James Monroe volt, aki később még elnök is lett. Két ember halt meg fagyás miatt, ők a cipő, csizma nélkül túrázók táborába tartoztak.

Mit jelentett ez a győzelem Washingtonnak? Megszerezte három ezred teljes ellátmányát, fegyverzet, lőszer, ruhanemű, élelmiszer képében, ami jól jött az amerikai seregnek. De a legfontosabb a hit volt. A katonák, az emberek, a politikusok elkezdtek újra hinni abban, hogy lehet esélyük, hogy bármi megtörténhet, még akár az is, hogy megnyerhetik ezt a háborút. Ez a kis karácsonyi csata fordulópontont hozott az amerikai történelemben, mert innen megváltozott már a katonai helyzet. Az önbizalommal töltött amerikaiak elkezdtek szépen felzárkózni az angolok mögé katonai erő tekintetében. Megszületőben volt egy új nemzet, melynek születésében kulcsszerepet játszott ez az ütközet, így hatását tekintve még a világtörténelemre is komoly befolyással bírt ezen esemény. Ha másként alakult volna az az este és reggel, nem lett volna Amerikai Egyesült Államok, és mai világunk is másképpen nézne most ki. Ilyen ez a karácsony, nemcsak Jézus miatt fontos, nemcsak az ő születése volt hatással világunk formálásában, azt megtette pár amerikai is Washington tábornok vezetésével.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1775_aprilis_19_a_lexingtoni_sortuz

https://mult-kor.hu/tiz-kevesbe-ismert-teny-az-amerikai-fuggetlensegi-haborurol-20180704

https://www.history.com/topics/american-revolution/battles-of-trenton-and-princeton

https://www.thoughtco.com/battle-of-trenton-2360634

Cincotta, Howard: Amerika rövid történelme. New York: USA Tájékoztatási Hiv., 1998.

Charles Sellers – Henry May – Neil R. Mcmillen: Az ​Egyesült Államok története, Maecenas / Tálentum, Budapest, 1999

Hahner Péter: Az USA elnökei, Animus Kiadó, 2012

Paul Johnson: Az amerikai nép története, Akadémia Kiadó, Budapest, 2016

Leave a comment

Vedd fel velünk a kapcsolatot

Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.

AncoraThemes © | Mészáros Martin 2024. Minden jog fenntartva