„Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.”

Minden mondának és legendának van valóságalapja. Az idő hozzá tehet és szebbé teheti, de ha a mázat leszedjük, akkor felfedezzük miről is van szó. Bizonyára mindenki számára ismerősen cseng, miszerint Hunor és Magor vadászatuk során egy szarvasünőt üldöznek, aki elvezeti őket a meótiszi ingoványba, – Azovi-tenger környékére – ahol nyomát vesztik, végül letelepednek atyjuk tanácsára és hat év elteltével feleséget rabolnak maguknak, méghozzá Dula alán fejedelem két lányát. A monda keletkezésére és továbbélésére keresünk magyarázatot az alábbi tanulmányban.

Amiről hallott már mindenki

Kézai Simon gesztájának köszönhetően vált mindenki által ismertté a csodaszarvas-története. A gesztaírónk életéről keveset tudunk, de a hunok mondavilágára utalva az ókori történetíró, Iordanes Geticájában (24. fejezet) is egy meótiszi szarvasvadászatról esik szó. Simon de Keza Gesta Hunnorum et Hungarorum c. geszta keltezését tekintve 1282 és 1285 közé tehető, ugyanis az 1282. évi hódtavi csata még meg van benne említve, de az 1285. évi tatárbetörés már nem. Krónikájában, elmondja a jól ismert vadászatot. Érdekes, hogy Kézai egyetlen egyszer nevezi meg, akkor is a szimpla cerva (szarvasünő) szóval.

A csoda előtag Arany János költeményében – Rege a csodaszarvasról – bukkan fel, de találó megnevezése máig megmaradt a magyar köztudatban.

„Két egytestvér”, vagyis egy nép két névvel

Nem pusztán a mi csodaszarvas mondák főhőse a két vadásztestvér. Szerte a földkerekségen tele vannak az ősi mítoszok, mondák, regék a két testvér történetével, hogy rögtön egy példát is statuáljak: Tatár és Mongol, akik a felsorolt népek őseinek tekinthetők. Tatárnak neveztük a mongol harcosokat is a XIII. század folyamán. A két rokonnép két testvértől való származását számtalan mondából ismerjük. A szkíták, hunok, bolgárok, avarok is olyan mondákat meséltek elszármazásukról, mint mi, magyarok. Még a vogulok és osztjákok körében is ismertek e mondák. Sőt mi több, egész Eurázsiában valamennyi íjfeszítő nép kultúrájának a részét képezi. Le kell szögezni, hogy a keleti mondákban a két testvér általában mindig két, egy tőről hajtott nép őse!

Érdekességként meg kell említeni, hogy a két testvér nevében mindig egyazon nép két neve, vagy két, egymással közeli rokon nép neve szerepel. Nekünk is két nevünk van, másként nevezzük magunkat, s másként neveznek bennünket szomszédaink. Ez a mi esetünkben a következőképpen nézz ki: önelnevezésünk magyar, ez mindenki számára világos, de a szomszédaink és más népek hungarusnak, hongroisnak, ungarnak, ungurnak, vengernek vagy vengrinek neveztek, illetve neveznek ma is.

A szarvas-kultusz eredete

Elöljáróban megemlíthető, hogy a csodaszarvas monda testvérpárja olyan történeti emléket őriz, hogy a magyarság egykor két népből ötvöződött. Nemcsak régészeti leletek révén mondhatunk biztosat, de genetikai, történeti feljegyzések alapján is bizonyosan kimutatható az előző mondat állítása. Jelenlegi írás csak a történeti feljegyzésekre fog jobban ráfókuszálni.

A szarvas kultusz eredete visszanyúlik azokra az ősi időkre, mikor a vadászó ember egyik legfontosabb eleven nyersanyagraktára volt. Megkülönböztethetünk az agancskoronás vadak famíliáján belül különböző alfajokat úgy, mint jávor, gím, illetve rénszarvasokat. A felsoroltak közül a rénszarvast emelném ki, egyrészt mert ezt a fajtát sikerült háziasítani, másrészt a rén az egyetlen fajta, melynek tehene is agancsot visel – a mondabeli ünő is agancsos tehén! A kép is bizonyítja az utóbbi állítást.

Lószerszám aranyozott ezüst melldísze a Hét Testvér Kurgánok egyik sírjából (kubányi terület, Krasznodár vidéke)

László Gyula felfogása szerint az agancsos szarvastehén képzete igen régi, szinte őskori időkbe nyúlik vagy nyúlhat vissza: akkor a leginkább vadászott állatnak számító rénszarvasok világába a jégkor végi felső paleolitikumban. Az északra húzódott ősvadászok hitéből sarjadt ki, akik követték az északra vándorló réneket. Az egykor tundrai területeket felváltotta a ma is ismert füves sztyeppe – bár napjainkra eltűnőfélben vannak az egykor erdős sztyeppék. A Kárpátoktól egészen a Volga-Kaszpi-vidék területén élő népesség egy része vándorolt a rénekkel együtt északra, míg a megmaradt – Makkay szerint az indoiráni nyelvű népek ősei – része helyben maradt és tovább ápolta a szarvas tiszteletet. Makkay kimutatta, hogy a Dnyepertől keletre eső sztyeppei sávon a régészeti leletanyag fejlődése rendkívüli folytonosságot mutat a mezolitikum elejétől egészen a hun korig, vagyis az I.sz. IV. század végéig. Kimutatható az ősiráni népek zavartalan továbbélése a térségben.

Olyan időkbe nyúlik vissza a szarvas iránt kialakult kultusz, amikor még az agancsos nőstény rénszarvasok még tényleg éltek a sztyeppén – vagyis a bronzkor kezdetéig. Ezekben az időkben kerültek be az agancsos ünők a mitológiába, jelentőségük és továbbélésük megmaradt az erdei szarvasok világában. A népesség azon része, amely nem követte északra a réneket, helyben maradt és tovább ápolta az ősi mitológiai elemet. A rének helyére vadlovak és erdei szarvasok kerültek, ami arra enged következtetni, hogy az áldozati lovakra szarvasmaszkok elsősorban temetéskor, illetve ünnepi alkalmakkor is kerülhettek.

Agancsos szarvasmaszk lófejen az első pazürüki kurgánból.

A szkítákat a „szarvas népeként” is emlegetik, nem csak az önelnevezés végett, sokkal inkább amiatt is, hogy lovas nép voltuk ellenére művészetükben dominánsabb szerepet kap a szarvas a lóval ellentétben. Mondáik felsőbbrendű lényei voltak. Lovaikat gyakran szarvasmaszkban temették el. Hitük szerint a „közönséges” ló a halálában szarvassá szentül. Fejedelmek lovait is így díszítették fel neves alkalmakkor – temetéskor bizonyosan, de koronázáskor sem kizárt. László Gyula gondolata szerint a szarvassá változtatott ló képzete igen mélyen gyökerezik a sztyeppei népek gondolatvilágában.

Az alábbi képek segítségével kívánom bemutatni a fenti állításokat, a Kazahsztán területén megtalált Berel kurgánból származó leletek rekonstrukcióit, amiket az I. e. IV-III. századra datálnak. 2012-ben kiállítás keretén belül látni lehetett a leleteket Magyarországon.

Ajbolat Kuskumbajev rekonstrukciója (I.e. V. század)
A 2012-ben bemutatott kiállítás részlete Magyarországon.
A Berel kurgán feltárásának helyszíne

A kaukázusi csodaszarvas

Moravcsik Gyula felhívja a figyelmet, hogy a csodaszarvas monda már Attila korában is jelen volt. Ligeti Lajos szerint elemei a hunok körében is ismert, de eredetét régebbi időkben és más népeknél kell keresni. Itt ő a szkítákat veszi figyelembe. Kerényi Károly iráni kapcsolatot is vélt felfedezni a csodaszarvassal kapcsolatban. A Közép-Ázsiába gyökerező eredetre megerősítésként áll a Nart-eposz.

Az oszétok eredetüket tekintve az alánok leszármazottai, ezt számos régészeti bizonyíték támasztja alá. A Nart-eposzt a Kaukázus valamennyi népe ismeri, e történet alapján az oszétok mitikus őseikre emlékeznek vissza. Az eposzban egy szarvas jelenik meg, ami minden esetben lánnyá változik és szoros kapcsolat alakul ki közte és az őt üldöző vadásszal, akivel frigyre lép.  A vadász leggyakrabban a szoláris hősök egyike, míg a szarvassá változó menyasszony a Napisten lánya. Joggal nevezhetik utódaik önmagukat a Nap fiainak.

A Nart-eposz sajátossága, hogy magányos vadász üldözi a vadat, de olyan is előfordul, hogy hárman. További jellegzetessége, hogy az első vadász sikertelenül jár, de a második már sikert ér el, őt válassza párnak a szarvas. Ha a két hős nem is tart együtt, de ketten próbálkoznak. Az eddigiek alapján aligha lehet kétség afelől, hogy a hunok mondája – és a magyaroké is – igen szoros genetikai szálakkal kapcsolódik a Nart-ciklus csodaszarvas legendájához. Történeti forrás értékű a csodaszarvas monda, amikor Belár (bolgár) királyról és Dula (alán) királyról beszél. A honfoglalás előtt ugyanis szoros kapcsolatot tartottunk az említett népekkel. A mondában utalás van arra nézve, hogy őstörténetünk e szeletkéje erdős-ligetes környezetben játszódott le.

A görög csodaszarvas

A Héraklész-mondának van egy fejezete, mely szerint a hősnek élve kell elfognia Artemisz szent állatát, a keryniai aranyszarvú szarvasünőt, amit egy éven át üldözött, mígnem megpróbálta megsebesíteni, hogy elvigye Mükénébe, de Artemisz elveszi tőle. A szarvas tulajdonképpen Artemisz istennővel azonos, csakis isteni lény lehet. A legszabadosabban úgy lehetne megfogalmazni, hogy egy aranyagancsos isteni lény csalogatta üldözőjét, Héraklészt maga után. Héraklész nem ölte meg az állatot, vagyis nem ejtette el, mint ahogy tévesen fordították a mondát, hanem csak rálőtt. A csodaszarvasoknak van egy olyan mesebeli képességük, hogy el tudják téríteni a rájuk kilőtt nyilakat. Van olyan értelmezés is, miszerint hálóval fogta meg. Pindarosz, egy ókori történetíró szerint Héraklész az Isztroszon – Dunán – át egészen Szkítiáig üldözte a szarvasünőt, amit úgy is lehet tekinteni, mint az V-VI. században írásban rögzített „hun történet” előzményét.

Héreklész megsebesíti a szarvast

A Nart-eposzban is van erre utalás, név szerint Uryzmag, a vadász az egyik napon a nádasban vadászott:

„Egyszerre csak látom ám, mintha a nap ragyogna fel a nád között, és egy dámszarvast pillantottam meg a tisztáson. A szőre tiszta arany. Megközelítettem egy céllövésnyire, céloztam, és éppen ki akartam lőni a nyilamat, amint egyszerre csak az összes nyilam szétszóródott és eltűnt valahová – egy sem maradt a tegezben. Kikaptam kardomat, de a kard kiugrott a kezemből és – nyilván csak a jó Isten tudja hova – eltűnt. A dámszarvas egy pillanat alatt elinalt.”

A görög mondavilágban szó van Autolükoszról – Hermész fiáról -, akinek olyan csodás képességet tulajdonítanak, miszerint:

„Mindent láthatatlanná tett, amihez csak hozzányúlt. Feketére tudta változtatni a fehér állatokat, s fehérre a feketéket. A szarvas állatokról levette szarvukat, s szarvatlanokra tette fel.”

E idézetben indoiráni összefüggést fedezhetünk fel a varázserejét, és a szarvazását illetően, ugyanis a mitológiai előzmény a legkorábban ősiráni, indoiráni sztyeppei népek vallásos hagyatékára vezethető vissza, az I.sz. II. évezred előtti időkre. Egyértelmű görög átvétel történt, ami a sztyeppéről szivárgott be, és a bronzkor idejére datálható a keltezése. A keltezés tekintetében figyelembe kell venni azt az alapigazságot, hogy a dolgok mindig régebbiek, mint legkorábbi megjelenésük az irodalomban!

A perzsa csodaszarvas

László Gyula a szarvasüldözés jelenetére és az agancsos szarvasünő képzetéhez egy középiráni perzsa mesét von párhuzamba. A mese szerint Ruszvansád herceg, a kínai császár fia az erdőben vadászat közben megpillantott egy nem hétköznapi szarvast, melynek szőre kék, szeme rubin, patája, mint a színarany úgy csillogott. Elejteni nem bírta a szarvas ügyességének köszönhetően. Végül egy tó közepébe ugrott és eltűnt. Az elalvó herceget zeneszó ébresztette, követte a hang forrását, míg egy palotába jutott, s ott tucatnyi fiatal leány gyűrűjében, trónszékben ülve egy tündöklő szépségű lányt látott meg, aki nem volt más, mint a korábban üldözött szarvas.

Párhuzamot nem lehet vonni az ógörög és az indoiráni kultúrkör között, de egy kérdés felvetődik: sztyeppi, indoiráni vagy ősiráni motívumok hogyan váltak az ógörög mitológia szerves részeivé? A választ leegyszerűsítve úgy lehetne megfogalmazni, hogy az I.e. II. évezred Volga- és Don-vidékéről egyes sztyeppei csoportok azzal a feltett szándékkal vonultak délre, hogy meghódítsák az éppen kialakulóban levő városállamokat, jelenlétükkel kiemelkedő hatást gyakoroltak Hellász lakóira. Iráni hatásként bekerült a köztudatba az aranyagancsot viselő csodás szarvasünő, vagyis közvetítő szereplőként honosodott meg délen és vált a görög mitológia szerves része.

A hun csodaszarvas

Kerényi tézise alapján a hunok és magyarok, s velük rokon vagy a honfoglalás előtt velük érintkezésbe kerülő népek szarvasmondái közt genetikus összefüggést ismert fel. Alaptétele kimondja, hogy a hun monda csodaszarvasa nem görög talajon keletkezett, és nem annak irodalmi emlékeiből táplálkozó kitalálás! Eredete mindenképp az ősi sztyeppe indoiráni nyelvű népeinek körében keresendő. A Meótisz – Azovi-tenger – táján játszódó hun történet sokkal régebbi ógörög mitikus történetek késői változata volt. A Meótisz szkíta vagy kimmer sztyeppe világa már az ősrégi változatoknak a szerves részét képezte. A hun monda esetében azt történt, hogy az ősi sztyeppről a görög mitológiába és onnan vissza az eredeti színhelyre a sztyeppe mellett lévő Meótiszba tértek vissza a monda szereplői. Megállapítható, hogy szülőhelye egyértelműen az ősi sztyeppe.

Összegzés

A szarvasok iránti tisztelet és kialakult kultusz már az ősidőkben kialakult az eurázsiai sztyeppe régióban, aminek nem szabott gátat sem az idő, sem az éghajlat megváltozása. Mind a rénekkel északra vándorolt vadászó törzsek, mind a helyben maradottak ápolták ezt a hagyományt már a bronzkor óta. A szarvasünőre, mint teremtőanyára való azonosítás a mindenkori íjfeszítő, lovas népek sajátja volt, amit a környezetük is idővel átvett, beépített saját mitológiájukba, mondáikba. Kelet-Európa és Szibéria erdős területeinek és füves pusztaságainak művészetének fő motívuma a szarvas ábrázolás volt, ezekről tesz tanúbizonyságot számtalan lelet a szőnyeghímzéstől a finoman megmunkált aranytárgyakig. A vadászó testvérek azonosítása a tények tükrében bizonyosságot nyer, hogy rokoni szálak fűzik össze a két népet megjelenítő testvérekben, továbbá hogy elnevezés terén más formát öltenek, ha önmagukat, vagy ha a környezetük hívja.

Bibliográfia

Istvánovits Eszter – Kulcsár Valéria (2000): „Vadat űzni feljövének…” Egy csodaszarvas nyomában. In: Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája, Szeged. In: https://library.hungaricana.hu/en/view/MEGY_CSON_Sk_2000_Hadak_Utjan/?query=csodaszarvas&pg=361&layout=s

Jankovics Marcell (1996): Ahol a madár se jár.  Pontifex, Bp.

Kézai Simon mester Magyar Krónikája. ford.: Szabó Károly. In: https://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm#3

László Gyula (1967): Hunor és Magyar nyomában. Gondolat, Bp.

Makkay János (2005): A csodaszarvas. Ókori görög mitikus történetekben, és indoiráni párhuzamaik. Magánkiadás, Bp.

Megyesi Csaba (2004): Kézai Simon mester, vitatott krónikásunk. In: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=8792

Németh Gyula (2017): Héraklész tizenkét munkája. In: http://www.rubicon.hu/ma_files/2017_11_014.pdf

http://induljelegyuton.hu/?p=2549


1 hozzászólás

Hattori · február 22, 2021 - 1:07 du.

Az nem lehet, hogy a görögök is a sztyeppéről hozták magukkal ezt a szarvas mondát? Hisz, a görögség őshazája is a Fekete-tenger mellékén volt, és onnan vándoroltak először a dór törzsek délre a mükénéi és a mínószi civilizáció területére, a mai görögség területére. A görögség is a yamnaya régészeti kultúráig megy vissza, ahogy minden európai nép is (akik nyugatra vándoroltak) és minden szkíta fajú nép (akik keletre vándoroltak), így a mi őseink is.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Exit mobile version