A XII. századi Magyarország történetében igen fontos szállnak bizonyult a trón körüli szinte állandó viszály, a trónkövetelők magas száma, amihez igen erős külpolitika is tárult, hiszen, ha valaki a trónra kezdett aspirálni, a legkézenfekvőbb megoldásnak tűnt egy másik hatalom támogatásának megszerzése. Ennek az időszaknak, a XII. század második felének volt az egyik meghatározó egyénisége Dénes ispán, aki a déli határ védelmében játszott kulcsszerepet a magyar-bizánci háborúkban.
II. Géza (1141-1162) uralkodása alatt a fegyverek nem sokat nyugodtak, Halicsban, Bizánci területeken is rendszeresek voltak a katonai műveletek, amelyek az igen aktív magyar külpolitika irányait is mutatták. Ennek a kornak a gyermeke volt az egyik főúri családban 1130 táján született Dénes. Ősei már több évtizede szolgálták hűen az Árpád-ház uralkodóit, így Géza király édesapját, II. Bélát is. Neveltetése, korai évei kapcsán szinte semmi érdemi információnk nincs, így nagy valószínűséggel a többi főúri család gyermekéhez hasonló neveltetésben részesült. Annyi bizonyos, hogy igen fiatalon, 30-as évei elején már Bács megye ispánja lett.
1162. május 31-én igen fiatalon meghalt II. Géza, ami gyakorlatilag egy belpolitikai káoszt indított el, és beindította a bizánci politikai és katonai gépezetet. III. István (1162-1172) alig 15 éves volt mindössze, és már csak ez a tény elég volt ahhoz, hogy apja két testvére László és István herceg is úgy érezze, hogy a trón inkább valamelyiküknek járna. Hat héttel az új király megkoronázása után I. Mánuel bizánci császár serege megjelent a határnál, magukkal hozva István herceget. Mánuel (1143-1180) egyike volt a bizánci birodalom nagy császárjainak. Félig magyar is volt, mert édesanyja „Szent” László magyar király Piroska nevű leánya volt. De ettől függetlenül egy cseppet sem volt szívbajos, hogy a magyarok ellen fegyvert fogjon, ha az érdekei úgy kívánták. Ennek legjobb bizonyítéka, hogy pár évvel korábban szövetséges ajánlott a német-római császárnak, hogy együtt két oldalról támadva foglalják el, majd osszák fel maguk között a magyar királyságot. Nagy szerencsénkre ez nem valósult meg. Mánuel nem csak jó katona, hanem eszes politikus is volt, így Géza halála után a katonai erők mellett a politika is beindult, több magyar előkelőt környékeztek meg, ajánlottak fűt-fát, csakhogy a kiskorú király helyett István herceget juttassák a trónra. Mánuelnek azonban csalódnia kellett, a magyar nemesek kerek perec nemet mondtak Istvánra, de Lászlót viszont hajlandóak voltak elfogadni. Ennek oka az volt, hogy Istvánnal ellentétben nem vett feleségül bizánci császárnőt, és ez sokkal szimpatikusabbá tette a magyarok szemében. Az esztergomi érsek nem volt hajlandó megkoronázni a trónkövetelőt, akit végül a kalocsai érsek koronázott meg. III. István menekülni kényszerült, Pozsonyban húzta meg magát megmaradt kevés hívével együtt, ami egyenlőre megfelelt a bizánci császárnak. II. László király alig fél évig tartó uralkodás (1162-63) után igen rejtélyes körülmények között hirtelen halt meg, ami már a kortársaknál is felvetette a mérgezés, a gyilkosság lehetőségét. Hívei más lehetőség nem lévén a testvérét kényszerültek megkoronázni, aki IV. István néven lett ellenkirály 1163 elején. Lászlóhoz képest alig támogatta valaki, csupán az ország déli részén volt valamennyi hatalma, de bízott a bizánciak segítségében, így bizakodva tekintett a jövőbe. A másik oldalon ott volt a fiatal III. István király, akinek támogatói napról napra egyre csak többen lettek, és az ő csapatát erősítette Dénes ispán is. III. István elnyerte a német császár támogatását, aki a túlzott bizánci előretöréstől félt, így inkább segített, megengedte, hogy katonákat toborozzon a magyar uralkodó német földön. 1163 június 19-én találkozott a két István, a két király serege Székesfehérvár közelében. Az egyik oldalon ott harcolt Belos bán, a délvidék egyik legnagyobb ura, a szerb királyi család sarja, aki a korábbi évtizedekben játszott komoly szerepet a magyar politikai életben, a másik oldalon pedig ott volt többek között Dénes ispán, egy fiatalabb generáció képviselője, a délvidék másik jelentős főúri sarja. A véres csata III. István győzelmét hozta el. A harcokban életét vesztette Belos bán, IV. István pedig fogságba került. De a király nagylelkű volt saját bácsikájával, megelégedett a száműzéssel, azzal, hogy távozzon az országból a bukott ellenkirály. István el is hagyta szülőhazáját, de terveiről még ekkor sem tett le. Megjelent a bizánci császár táborában, ahol katonai segítséget kért elvesztett királysága visszaszerzésére, és cserébe pedig hűbérként felajánlotta a Magyar Királyságot Mánuelnek. Akármennyire is hízelgő volt az ajánlat, Mánuel is tisztában volt azzal, hogy Istvánt szinte a kutya se támogatná, így egy meglepő alkut ajánlott III. Istvánnak. Azt javasolta, hogy elismeri a király uralmát, cserébe pedig azt kérte, hogy a király öccse Béla herceg vegye feleségül a császár leányát Máriát, hozományként pedig a Magyar Királyság adja át Dalmáciát és a Szerémséget. A császár így akarta háború nélkül ezen stratégiailag fontos területeket megszerezni. Terve bevált, a magyar fél nem nagy kedvvel, de belement a békébe, Béla herceg pedig csomagolt és elutazott Bizáncba. IV. István hoppon maradt, ezért új támogató után kezdett nézni, így Barbarossa Frigyes német-római császár udvarában kötött ki. A látszólagos magyar-bizánci béke azonban igen törékenynek bizonyult. Eszünk ágában sem volt a hozományként megígért tartományok átadására, sőt, még inkább mi lendültünk támadásba. 1164 elején Dalmáciában megszereztük Velencétől Zára városát, ami azt jelentette, hogy ellenségeink száma bővült egy új taggal.
IV. István sem pihent sokáig, visszatért bizánci területre, és nekifogott embereket toborozni, hogy visszaszerezze a trónját. Amint elég erősnek érezte magát, meg is jelent a határnál, ahol a magyar határvédő csapatok, köztük Dénes ispán is, felvették a kesztyűt, és sarokba szorították a támadókat. Ezt már Mánuel császár nem nézhette tétlenül. Seregével átkelt a Száván a Szerémségbe, és egy kisebb csapatot István segítségére küldött, aki így kiszabadult szorult helyzetéből. A bizánci fősereggel szemben III. Istvánnak komolyabb erők összevonását kellett végrehajtani, ami időbe került. Amíg a magyar erők gyülekezni kezdtek, és megvárni a külföldi szövetséges államok csapatait, addig a bizánciak szabadon garázdálkodhattak az ország déli részén. Dénes ispán megyeszékhelye Bács is a kezükbe került, és pont itt érte a hír Mánuelt, hogy megindult ellene III. István, akinek seregében a magyarok mellett, németek, halicsiak, csehek is szép számmal voltak. Egy egész kis koalíció lendült ellentámadásba Mánuel ellen, aki egy békülékeny levelet írt a magyar királynak, amiben azt írta, hogy ő tulajdonképpen Béla herceg jogos jussát kéri, és nem akarja elfoglalni az egész országot. István király nem akart hajlani semmiféle terület átadásába, de a cseh király mintegy közvetítőként közreműködve elintézte, hogy István meggondolja magát. A Szerémség tényleges bizánci uralom alá került, amiért cserébe Mánuel vállalta, hogy többé nem támogatja IV. Istvánt. Az ellenkirály viszont ebbe egy szálat sem nyugodott bele, ő nem akart minden elveszíteni. A császár azt tanácsolta neki, hogy tegye próbára a híveit úgy, hogy egy „hasonmást” állítson a csapata élére és küldje a törvényes király ellen. Így is történt, a kis serege pedig a velük lévő hamis IV. Istvánt egyszerűen átadták a királynak. Ez sem volt elég, IV. István már olyan államvilágban élt, amibe nem fért bele a kudarc lehetősége. A császár inkább hazatért, egy sereget pedig a Szerémségbe hagyott Niképhorosz Khaluphész vezetésével. A bizánci hadvezér azonban nem érezte elég erősnek magát a határ mentén lévő magyar erők, és azok vezetője Dénes ispánnal szemben. Amikor már elégé forrónak érezte a talajt a talpa alatt a hadvezér egy ürüggyel egyszerűen csak lelépett, magára hagyva IV. Istvánt is, aki hamarosan szintén menekülőre fogta a dolgot. Dénes ispán a csapatával visszafoglalta a Szerémséget, és ostrom alá vette Zimony várát, ahol IV. István húzta meg magát. A bizánci császárt készületlenül érte az újabb támadás, ezért jobb híján a flottát rendelte az ostromlottak segítségére. A magyarok erre maguk is hajókat gyűjtöttek, hogy elvágják a vár utánpótlását. Kinnamosz bizánci szerző így számolt be a két hajóhad összecsapásáról: „Haladtak tehát a folyón, a rómaiak (a bizánciak) pedig vonal alakzatot véve fél, közrefogták azokat, és sűrűn nyilaztak rájuk, mire azok lemondva a továbbiakról, megfaroltak. Több hajójuknak sikerült is a folyó másik partjához közelítve kikerülni a veszélyt, de egy, mely náluk a parancsnoki tisztet betöltő férfiakkal volt tele, a rómaiak (a bizánciak) hatalmába került, akik, azt görögtűzzel elpusztították”. A bizánci szárazföldi sereg már javában útban volt Zimony felmentésére, de mire célba ért vége lett mindennek. Egy Tamás nevű szolga megmérgezte IV. Istvánt (1165 április 11.), így véget vetve az évek óta tartó belviszálynak.
Az ellenkirály maradék hívei már egyszerűen belefáradtak az egészbe, és ezt találták az egyetlen jó megoldásnak az ügy lezárására. István halála után a maradék magyar-bizánci erők szabad elvonulás fejében átadták a várat Dénes ispánnak. Mánuel császár nem akart beletörődni a fontos vár elvesztésébe, ezért azonnal munkához látott. Elsőként a diplomáciában lendült támadásba, rávette III. István több szövetségesét, hogy maradjanak semlegesek, Velence pedig katonai segítséget ígért. A bizánci területen lévő Szerdika városában gyülekezett a császári sereg, amiben szerbek, törökök, kunok is nagy számban voltak. Egy bizánci sereg Ióannész Dukasz vezetésével Bosznia és Dalmácia irányába indított támadást, a Velenceiek pedig ostrom alá vették Zárát. A magyar királyi sereg Dénes ispánnal komoly erőket összeszedve a határra vonult ahol állást foglalt. A Száva túlsó partján zárt rendben várakozó magyar egységek láttán ugyan a bizánci sereg nem érzett túl nagy késztetést az átkelésre, de amikor a császár egyedül, s elsőként szállt csónakba, az egész had megindult. A bizánci íjászok és nehézgyalogosok kemény küzdelemben hídfőállást alakítottak ki az északi parton, mire a magyarok visszahúzódtak a folyótól. Elhárult az akadály Zimony ostroma elől, ami meg is kezdődött. A védők kitörési kísérlete meghiúsult, ezek után munkához láttak a bizánciak hadmérnökei. Miközben az ostromlók és a védők nyílzáporral árasztották el egymást, a várat körülvevő árkokat rőzse és vesszőnyalábok híján kövekkel töltötték fel. A vár falait négy ostromgéppel is bombázták, alapjait pedig föld alatti aknákkal igyekeztek megingatni. Három nappal később elkészült az első ostromtorony is. Zimony magyar védői a bizánciak három rohamát is visszaverték, de a falak pusztulása és a felmentő sereg elmaradása miatt végül tárgyalásokat kezdeményeztek a szabad elvonulásról. I. Mánuel azonban csak a feltétel nélküli megadást fogadta volna el, Zimony parancsnoka, György ispán viszont erre nem volt hajlandó tisztjeivel együtt, így a császár negyedszer is támadást indított a vár ellen. A romos falakon létrákon felkapaszkodó bizánci harcosoknak végül nagy nehézségek árán sikerült bejutniuk a várba. Az elfoglalt várat a korabeli hadi szokások szerint a bizánciak kegyetlenül feldúlták és kirabolták. „Mint birkákat öldösték az ott lévő embereket”; a fogságba esett magyar vezéreket is csak Béla herceg közbenjárása mentette meg a kivégzéstől. Az 1165. évi hadjáratot tehát teljes bizánci siker koronázta. Béla hercegsége – a Szerémség és Dalmácia – ismét bizánci, Zára pedig velencei uralom alá került. Amikor Mánuel a Szerémségben élő kálizok központját is ostrom alá fogta, III. István kénytelen volt felajánlani az előző évi szerződés teljesítését. A béke megköttetett, s Mánuel Konstantinápolyba visszatérve nagyszabású diadalmenettel ünnepelte meg győzelmét a magyarok felett. A súlyosan megrongálódott Zimony újjáépítésére a császár Konsztantinos Angeloszt hagyta hátra, aki nemcsak a szerémségi várat hozta rendbe, hanem Belgrád, Barancs és Naisszosz falait is megerősíttette.
A következő évre a magyarok erőt gyűjtöttek, s betörtek a bizánciak által megszállt területekre. Ampod horvát bán foglyul ejtette Dalmácia duxát, Iképhorosz Khalupészt, a Szerémségben pedig Dénes ispán győzte le az ottani hadvezérek, Mikhaél Gabrasz és Mikhaél Branasz hadseregét. A bizánci vezérek éjszakai támadással akarták meglepni a magyar tábort, de amikor annak csak hűlt helyét találták, kissé megzavarodtak. Katonáik végül rábukkantak a lovaikat szétszórtan legeltető magyar előőrsökre, s kisebb csoportokban üldözőbe is vették őket, de az egyre inkább szétzilálódó had nem tudta megállítani Dénes nehézlovasságának összevont ellentámadását. A vezérek ugyan megkísérelték feltartóztatni a menekülőket, de esélyesük sem volt rá. A magyar vezér győzelme emlékére halomba hordatta az elesett bizánciak holttestét, s az ősi szokások szerint földhányást emeltetett föléjük. A tartomány kulcsát jelentő, újjáépített Zimony várának ostromát azonban meg sem kíséreltük.
A császár mindezek után nem kívánt személyesen beavatkozni a harcokba, de a korábbinál is nagyobb szabású tervet dolgozott ki Magyarország térdre kényszerítésére. Dénes megtévesztésére a trónörököst, Béla herceget egy seregtesttel a szokásos útvonalon a Dunához küldte, míg egy másik vlahokkal megerősített hadával a Fekete-tenger mellékéről Erdélyre tört rá, később pedig Vidinnél Ióannész Dukasz csapatai támadták meg III. István országát.
A hadakozásnak végül Henrik osztrák herceg tárgyalásai vetettek véget, aki ura, Frigyes ügyeiben tárgyalt a bizánci uralkodóval, és a császár rokonaként sikerült kijárnia a magyarok és a bizánciak közötti fegyverszünetet. Mi hajlottunk volna a békére is, de az 1167 tavaszán bonyolított tárgyalások nem vezettek eredményre. A császár az elfogott dalmáciai dux szabadon engedése mellett az 1165. évi szerződés betartását kérte, ami értelmében át kellett volna adnunk többek között a Szerémséget is. Mivel megegyezés nem lett, a fegyvereknek kellett dönteni.
Andronikosz Konsztotephanosz flottafőparancsnok vezetésével a Szerémségbe indították a császári sereget. Magyar részről Dénes ispán vezette az osztrák segédcsapatokkal is megerősített hadat Zimony környékére. A bizánci vezér minden lépését I. Mánuel szigorú utasításai szabályozták: a császár „megküldte neki hogyan kell csatasorba állni és azt, hogy „miképpen kell intézni ezt a háborút, mintegy táblára rajzolta fel“. Amikor azonban a bizánci vezér egy magyar hadifogolytól megtudta, hogy egy hozzá hasonlóan tizenötezer fős hadsereggel áll szemben, a császár asztrológiai előrejelzése ellenére, a balszerencsésnek tartott július 8-án, Prokopiosz vértanú napján is csatát vállalt a magyarokkal Zimony közelében.
A bizánciak ragaszkodtak korábbi évszázadokban kimunkált taktikájukhoz, 1167-ben Zimonynál is a szinte klasszikusan tagolt, hagyományosan a jobbszárnyra koncentrált erőkkel felálló csatarendben harcoltak Dénes ispán hadával. Dénes az első sorokba legkiválóbb nehézfegyverzetű lovas harcosait állította, akiket a magyar íjász lovasság a széleken támogathatott. Ezt azért így rendezte Dénes ispán mert tisztában volt azzal, hogy a bizánciak a széleken helyezik el a nehezebb egységeiket, középen pedig a könnyűlovasságot küldik csatasorba. Így legjobb esélye az volt, hogyha középen támad és áttöri a bizánciak centrumát, ezzel két részre vágva a sereget. Míg Dénes látszólag egy tömegben sorakoztatta fel valamennyi katonáját, vele szemben Kontosztephanosz igen tagolt csatarendet alakított ki. Az első harcrendet különböző szilárdságú elemekből állította össze: szárnyaikra a tartományi lovasság ezredeit állította, középre pedig a kunok és szeldzsukok könnyű lovas íjászait, akik azt a feladatot kapták, hogy térjenek ki a magyarok elől, s hátrálásuk közben bomlasszák fel a támadók sorait. A második harcrend centrumát a nehézgyalogság és a mögéjük helyezett gyalogos íjászok alkották, akikhez a szárnyakon a válogatott bizánci, német és szeldzsuk lovasság csatlakozott. A centrum háta mögött a tartalékot alkotó kiváló fegyverzetű arisztokraták, itáliai zsoldosok és szerb lovas segédcsapatok élén maga a fővezér állt.
Délfelé a bizánciak támadásával megkezdődött az ütközet. A könnyűlovasság támadása nem tudott nagy kárt okozni a magyar nehézlovasoknak, akik ellentámadásra indultak. Az íjászlovasok erre szinte harc nélkül elmenekültek, s a magyar nehézlovasság támadása elsöpörte a hagyományosan gyöngébb balszárny alakulatait is. A magyarok Dénes ispán tervének megfelelően a bizánciak centrumában tartózkodó Kontosztephanosz ellen indultak, amikor a talpon maradt erősebb jobbszárny parancsnoka, Andronikosz Lapardasz felfedezte szándékukat, s katonáival oldalba támadta a magyarokat. A roham lendülete megtört, s heves kézitusa bontakozott ki, ami egészen estig kitartott.
Nikétasz Khóniatész igen érzékletes képet festett a küzdelemről:,, Amikor a rómaiak felvették vele a harcot, kölcsönösen dárdákat hajigáltak, s egy ideig támadások és ellentámadások váltották egymást. Miután azonban a dárdák összetörtek, és a dárdanyelek halmazaiból a seregek között mintegy gátféle keletkezet, a hosszú kardjaikat rántották ki és megint összecsapva tovább küzdöttek. Amikor azután ezek éle is kicsorbult, a magyarok tanácstalanná lettek, mert az meg sem fordult a fejükben, hogy az rohamukat a rómaiak feltartóztatják, a rómaiak viszont kézbe kapták vasbuzogányukat s azokkal csépelték a magyarokat. Az ilyen csapás, ha a fejet vagy az arcot érte, halálos volt. Sokan eszméletlenül fordultak le nyergükből, soknak nehéz sebben folyt el a vére… Mire azután a nap beesteledett, a trombita édes hangja visszavonulót fújt, és Dénes fennen lobogó zászlaja ronggyá lett. “
A csata jelentős magyar veszteségekkel ért véget. Öt ispán és nyolcszáz vitéz esett bizánci fogságba, a harctéren állítólag kétezer páncélt szedtek össze, s a magyar fővezér felszerszámozott lova és négy pár ökör vontatta zászlós szekere is a győztesek kezébe került. Ilyen lassan mozgó alkotmányokat előszeretettel használtak irányítási pont gyanánt az itáliai városállamok döntően gyalogosokból álló, szintén lassan mozgó, leginkább védelemre berendezkedő seregeiben, mert nagy segítségére lehettek a különböző képzettségű és előzetesen nem összeszokott gyalogos csapatoknak. Érdekes egybeesés, hogy a hadműveletek térségében a Szerémségben jelentős itáliai kolónia élt a magyar királyok uralma alatt. Bizonyára tagjaik katonáskodtak is a magyar seregben, így gyalogosként ott lehettek Zimonynál. Emellett épp a zimonyi csatáról tudósító bizánci történetíró is megemlékezik a magyar gyalogságról is, habár később a csatában való részvételükről már szót sem ejt. Ennek oka az lehetett, hogy a bizánci csatarendhez hasonlóan a lovasság biztos hátvédjét alkotó, védekező négyszögben felállított gyalogság, úgy a zászlós kocsi körül csoportosuló magyar gyalogság is csupán passzív szemlélője volt az előtte zajló lovascsatának. A zimonyi csata a vereség ellenére is fordulópontot jelentett. A bizánci források is elismerték a magyarok bátorságát, elszántságát, ami meghozta a gyümölcsét. A magyar tábor kifosztása után a bizánci sereg nem mert további hadműveletbe belefogni, tartott egy esetleges magyar ellentámadástól, és veszteségei is jelentősek lehettek. A kor egyik legerősebb seregével való háború a végéhez közeledett. A vereség politikai fordulatot idézett elő a magyar királyi udvarban, mivel az évek óta tartó háborúskodás már teljesen kimerítette az országot. A háború terhei kiürítették a kincstárt, így III. István politikájának tényleges irányítóinak, Eufrozina anyakirálynénak és Lukács esztergomi érseknek is bele kellett nyugodnia a területi veszteségekbe, békét kellett kötni, amivel lezárult a több évtizedes vetélkedés a két állam között
1172. március 4-én váratlanul meghalt az ifjú király – az esztergomi udvarban egyesek azt rebesgették, hogy Béla herceg mérgeztette meg. Mánuel császár ekkoriban a lázadozó szerb vazallusa megfékezésére készülődött, seregei így épp északra tartottak, a bizánci uralkodó tehát megragadta a kínálkozó alkalmat, hogy királyt adjon Magyarországnak. A konstantinápolyi udvarban háttérbe szorított Béla herceg is kapott a lehetőségen, hogy a megszerezze a magyar királyi koronát. Mánuel a támogatásáért cserébe csupán annyit kért tőle, hogy esküdjön meg, hogy „egész életében védelmezni fogja azt, ami a császár és a rómaiak számára hasznos”. Béla előkelő és pompás bizánci kíséretével erőszak nélkül tudott visszatérni hazájába: bátyja várandós özvegye, az osztrák herceg leánya, III. István temetése után elhagyta az országot. Béla herceget Lukács esztergomi érsek ellenállása miatt azonban csak 1173 január közepén koronázta meg III. Sándor pápa sürgetésére a kalocsai érsek.
Dénes ispán a zimonyi csatavesztés után sem vált kegyvesztetté, hanem korának neves főuraként továbbra is jelentős szerepet játszott a magyar politikai életben. Amikor III. István meghalt Dénes Béla mellé állt, így megőrizte a Bács megyei ispáni tisztséget. Nagy szerepe volt abban, hogy III. Béla hatalmát támogatva sikerült a királyi uralmat konszolidálni az országban. A krónikás feljegyzések szerint Dénes 1177-ben a magyar király képviselőjeként részt vett a pápa és a császár invesztitúraharcát lezáró velencei békét előkészítő tárgyalásokon. Dénes ispán további életét homály fedi, nem tudni mikor hunyt el. Egész életében híven szolgált az Árpád-házi királyok közül jó párat, védte erejéhez mérten a déli határokat, így mindenképpen megérdemli azt, hogy emlékkezünk rá.
Felhasznált irodalom:
Mitták Ferenc: 1000 év – 100 híres történelmi személy, Tóth Kiadó, Debrecen, 2000
Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301, Osiris Kiadó, Budapest, 2007
B. Szabó János: Háborúban Bizánccal – Magyarország és a Balkán a 11-12. században, Corvina Kiadó, 2013, Budapest
Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Kiadó, Szeged, 2003
Veszprémy László: Az Árpád- és Anjou-kor csatái, hadjáratai, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2008
Makk Ferenc: Magyarország a 12. században, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986
Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest, Osiris Kiadó. 2003.