Dr. Sántha István kulturális antropológus, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársa. A 2024-es Kurultajon tartott
előadást, ami bővelkedett rengeteg érdekességgel.
Diószegi Vilmos (1923–1972) néprajzkutató, a sámánkutatás megkerülhetetlen alakja. Az ő lelkesedésének és elhivatottságának köszönhető mindaz, hogy megismertük mélyrehatóbban a sámámizmust. Dél-szibériai és észak-mongóliai kutatásai során felkeresett élő, bebörtönzött sámánokat, hogy közvetlenül tőlük halljon a puszták vallásáról. Ahogy ő fogalmazott: „Egész életében arra készült, hogy sámánkutató legyen.”
Azzal kezdeném, hogy a sámánizmust, mint fogalmat nem mindenki szereti. Ezt inkább úgy
szokták mondani, hogy helyi sámángyakorlatok, sámán folklór és azok kutatása. Az
előadásomban is tettem róla említést, hogy a nevezett Dél-Szibéria és Észak-Mongólia
összeér, tehát egy és ugyanaz, csak ugye Szibéria egy geográfiai, Mongólia pedig politikai
fogalom. Mongólia esetében megkülönböztetünk Külső- és Belső-Mongóliát, éppen ezért
elég bonyolult ez a dolog.
A sámánokkal kapcsolatban élő, de egykori sámánok voltak és amikor Diószegi találkozott
velük féltek bevallani, hogy sámánok, pont azért, mert Mongólia is egy szocialista ország volt.
Volt, akit a börtönből hozott ki, volt, akit kifizette a napi munkáját a TSZ-ből vett ki napidíj
áron, amit ők vesztettek azzal, hogy nem ment dolgozni és így hajlandóak voltak elengedni az
illetőt. Kiemelendő, hogy Diószegi nagyon ügyesen megoldott ilyen kényes helyzeteket.
A puszták vallásáról annyit jegyeznék meg, hogy én személy szerint idézőjelbe tenném. A
sámánizmus bármily furcsa, ha már itt tartunk érdekes módon nem a pusztára jellemző,
hanem inkább a tajgára, jellemzően egy erdei dolog. Ha már a pusztán fordul elő, akkor is ott
található háttérben az erdő, ez pedig Mongóliában kevéssé jellemző, Északon keresendő. A
sámánizmus akkor izgalmas, ha fekete, tehát ha van benne rontás, mert különben a fehér
sámánizmus nem más, mint egy őskultusz, az ősök tisztelete. Emiatt furcsa számomra a puszta vallása, mint kifejezés. Inkább vallásgyakorlat vagy hitvilág, bár a hitvilág az egy absztrakt fogalom.
Összességében kijelenthetjük, hogy az erdős-ligetes pusztán jellemzőbb és alakult ki, ez
volt a természeti vallások bölcsője, mint például a tengrizmusé is.
A tengrizmusról az a véleményem, hogy ez is egy újkeletű dolog. Szeretik a neo-sámánok
használni ezt a kifejezést. Valójában a tengrizmusban egy szinkretista érdek fogható meg ,
amennyiben igyekeznek a lámaizmust és a buddhizmust egyesíteni a sámánizmussal, ebből
lesz a tengrizmus és időnként erre mondják, hogy ez az ősi vallás, az ég tisztelete. Ettől
persze még az ég tisztelete az egy fontos dolog, mert benne van a villámlás és a villámcsapás
értelmezésének törekvése. Amennyiben, ha valaki túléli a villámcsapást az automatikusan
sámán lesz. Bár feltehetően, az ilyen sámán nem átlagos sámán, hanem ez kovácssággal
kapcsolatos ügylet. Bár, ha egy fába csap bele a villám, az is lehet később sámánfa. A
kovácsok az egy külön rendszer, ők nem nagyon integráltak a sámánista ügyletekbe,
legalábbis ez az én tapasztalatom.
Ön kiemelt egy vitathatatlan tényt, miszerint a „terepmunkán töltött kutatás a kulcsa
mindennek”. Diószegi Vilmos is így vélekedhetett.
Ha egy antropológus minél többet tölt egy közösség tagjaival egy helyen, annál jobban
megért valamit a közösség életéből, na mármost Diószegi esetében pont ez nem volt
jellemző. Elég sokat volt terepen, de ő folyamatosan ment egyik helyről a másikra és
ugyanazt a jelenséget, a sámánizmust vizsgálta. Ő nem egy klasszikus antropológiai munkát
folytatott, mert arra az jellemző, hogy megismerkedsz az emberekkel és rajtuk keresztül az ő
klientúráikkal, kapcsolataikkal. Ő inkább elmondatta, és nem megfigyelte az ilyen
jelenségeket. Nem volt rá ideje, viszont a különféle helyi sámán gyakorlatokat és folklórokat
jól össze tudta hasonlítani, éppen ezért rá inkább az összehasonlító etnológiai kutatás
módszere volt jellemző. Tulajdonképpen volt egy jelenség és ő azt nézegette.
Négy alkalommal ment Diószegi expedícióra – 1957, 1958, 1960 és 1964. Mesélne
Diószegiről, mi indította el ebbe az irányba, miért kezdett el a sámánizmussal foglalkozni?
A terepmunka és az expedíció, az utóbbit Diószegi Vilmos és Schmidt Éva is előszeretettel
használta. Manapság már nem nagyon használjuk az expedíció terminust. Ez archaizmusnak
tekinthető. Pont az van, mint Diószeginél, hogy megyünk egyik helyről a másikra, mozgás van
benne, éppen ezért nevezhetjük Diószegi esetében az ilyen mozgolódást expedíciónak. A
terepmunka esetében viszont egy helyen tölt el hosszú időt a kutató. Ha Diószegi kutatásait
mai kontextusba akarjuk helyezni, akkor inkább ’terepmunkát’ érdemes használni.
A négy évszámmal kapcsolatban megjegyzendő, hogy mindig máshol volt, ugyanoda nem
ment vissza. Ebből három Dél-Szibéria különböző részére vonatkozott, de az 1960-as kutatás
már Mongóliában történt. A szóbeliséget kutatta, nem kutatóktól, hanem egykori
sámánoktól gyűjtött. Felmerült a gyanú, hogy alkalmanként még tényleg praktizáló
sámánokkal találkozott. Diószegiben óvatos volt. Több kutatóban is felmerült már, hogy
Diószegi valóban láthatott élőben igazi sámánszertartást (és részt is vehetett rajtuk). A
fotókon látszik, ahogyan bemutatnak egy-egy mozzanatot, látszik, hogy szertartás részei,
tehát Diószeginek is látnia kellett. Elment a sámánokhoz az ő történetükre összpontosított,
hogyan lettek sámánok, milyen szellemekkel állnak kapcsolatban, kiktől tanultak.
Adja magát a kérdés, honnan jött Szibéria Diószeginek? ’23-as születésű, bölcsészként tanult
még a II. világháború előtt. Az egyetemi évei alatt nagy hatást gyakorolt rá Németh Gyula,
akiről köztudott, hogy turkológus volt és kun. Szerintem az ő hatása lehetett a legerősebb.
Aki még hatott rá, az nem más, mint Baráthosi Balogh Benedek, aki bár élt akkor, de nem
hiszem, hogy találkoztak, erről nincs adatunk. Diószegi akkor nőtt fel, amikor Baráthosi híres
könyvsorozata megjelent, melyeket most is adtak ki újra (Turáni könyvei – a szerk.). A
sorozat egyik kötete az Amur menti népekről szól, ami bár egy kicsit furcsán van megírva, de
az biztos, hogy hatott Diószegire, meg lehetünk győződve, hogy ő is olvasta, miként mi is,
nagy izgalommal.
Van egy legenda utalás szintjén, hogy japánul tanult volna és amikor haldoklott akkor,
mintha újra el kezdett japánul beszélni, szegény. Mint ahogyan az is egy ősi legenda, hogy
elhivatott és lelkes volt, az biztos, hogy nem kímélte magát, erre van egy utalás ismét. Az
egyik professzorom mesélte, hogy egy házban lakott a Diószegi orvosával, aki említést tett
neki arról, hogy Diószegi tudatában volt annak, hogy nagyon beteg és rövidesen meg fog
halni. Az érrendszere volt veszélyeztetve, mivel erős dohányos volt, ami nem segített ebben.
Pénzhiányban szenvedett, de ami pénze volt azt mindet szalagok, fotók, könyvek, cikkek
másolására fordított, nem evett, csak cigizett, az olcsóbb volt.
Mindebből is látszik, hogy nagyon elhivatott volt a szakmája iránt. Tulajdonképpen mit
jelentett Szibéria neki?
Igen, abszolút. Szibéria neki a mindent jelentette. Folyamatosan arra készült, hogy kimenjen,
ami ’56 után sikerült is neki, de tudjuk, hogy az 50-es évek eleje óta folyamatosan bombázta
kérelmével a hivatalnokokat szibériai kutatásaihoz. Az szovjetek nem adták meg az
engedélyt, de ehhez kellett az 56-os forradalom és mintha lelkiismeretfurdalásuk lett volna
az események miatt, és egyfajta nyitás volt tapasztalható ’56 után, ami elhozta számára a
várva várt sikert, engedélyt kapott.
Szibérián belül is eredetileg nem Dél-Szibériába akart menni, hanem Keletre, az Amur folyó
mentére Baráthosi anyagát folytatni, ez volt a célja. Úgy is mondhatnám, hogy Dél-Jakutia,
azon belül is az evenkik, akik egy mandzsu-tunguz népcsoport, de sajnos ezt nem
engedélyezték az oroszok. A Bajkál-tó környékén élő burjátokhoz és dél-szibériai török
népekhez mehetett, amit az orosz vezetés veszélytelennek ítélt meg. Mivel nincs a határhoz
közel, így nem állhatott fenn annak a veszélye, hogy bárki is átszökik, arról nem beszélve,
hogy a helyiek nem kívántak volna egy ilyen ügyletbe belebonyolódni és felelőséget vállalni
érte. Nem mintha szándékában állt volna a szökés, de el akarták kerülni.
A fotóanyagait nézve valójában Belső-Ázsiában gondolkodott, és amiket gyűjtött
Leningrádban erről tanúskodik: Tibetről, Mongóliáról, Észak-Kínáról, Ural vidékéről, Nyugat-
Szibériáról.
A sámánizmus iránti érdeklődés, mint már mondtam Baráthosi Balogh Benedektől jött. Ő az
első világháború előtt járt az Amur-partján, ahol a sámánizmust kutatta. Tőle van, hogy a
sámánizmus, mint egy kulturális jelenség az a turáni népek közös kultúráját képezi.
Volt idő, amikor üldözték a sámánokat Mongóliában. Diószeginek nehezen, de
engedélyezték, hogy felvegye több mint 40 sámánnal a kapcsolatot. Mesélne erről az
időszakról? Mik voltak azok a kiemelkedő felfedezések, amikre szert tett Diószegi?
Engedélyezték helyett helyesebb úgy fogalmazni, hogy elérte a célját. Sikerült neki több, mint
40 sámánnal találkoznia, de felmerült a gyanú, hogy tényleg sámánok voltak-e, tényleg
találkozott-e velük. A világháború utáni időben vagyunk 1960-ban, amit akárhogy is nézzünk,
hatalmas eredmény volt Igaz, Észak-Mongóliában járt és csak egy területet járt körbe, a
tajga és a füvespuszta felől megközelítve.
Ő lehetett a legelső ezen a téren?
Inkább kapocs volt. A sztálini időszakban, még ’37 előtt, volt ennek hagyománya a mongolok
körében is. Amikor politikailag nehéz időszak következett, akkor a régi világ maradéka után
kutakodni nem volt kimondottan veszélytelen vállalkozás. Viszont Diószeginek sikerült
rávennie az oroszokat és a mongolokat is mondván, ez a ti múltatok, nem szabad veszni
hagyni. Nagy hatással volt rájuk, próbálta őket mozgósítani. Az előadás során is tettem róla
említést, hogy a mongol tudatba bekerült a sámánizmus, abban egészen biztos van szerepe
Diószegi kutatásainak. 1930 és 1990 között – Mongóliában már ’91-től lehetett kutakodni,
akkor jöttek többen is nyugatról – és az ő 1960-as kutatása félúton van, ami éppen emiatt
egy fontos kapocs. Ő kinevelt mongol kutatókat, akik saját maguk folytatták a kutatásokat.
Már eleve az is elég érdekes dolog, véleményem szerint, hogy a masszív szocializmusban,
pártvonalon sámánizmust kutatott Diószegi. Egy eltántoríthatatlan figura volt, mert amit a
fejébe vett, azt csinálta, nem kimondottan egy jó kutatói erény, mert egy kutatónak időnként
kell tudni váltani, de ő makacs természet volt és nagyon elkedvetlenedett, ha valami nem
ment úgy ahogyan eltervezte. A felfedezések terén a legkiemelkedőbb véleményem szerint
az, hogy ő egy kapocs volt a régi és az új szakirodalmak között úgy, hogy valakinek ismerete
volt a régiekről.
Az új nemzedék feltette neki a kérdéseit, hogy miért nem kutatta a lámaizmust, miért csak a
sámánizmust, a lámákat ugyanúgy kiirtották, nehezebb helyzetben is voltak, mert a
buddhista lámák láthatóak voltak. Nem úgy, mint a sámánok, akik elvegyültek az emberek
között.
A ’90-es években A nyugati kutatók azt gondolták Diószegiről, hogy a vallás eredetét kutatta
primitív, ősi kommunizmus kutatójaként. Én szocialistának mondanám, de ő nem volt az,
mert nem volt párttag, ’56-ban is ott volt a tömegben, de őt már akkor is a magyar ősvallás
érdekelte. Amikor terepen volt, akkor azt próbálta megérteni, amit ott a helyszínen lát. Mit
csinált ő? Beszéltette az embereket egy olyan témáról, amelyről abban a korban biztos, hogy
jobb volt nem beszélni. Az ebből származó hangfelvételei nagy jelentőségűek. Az a terület,
amit kutatott, a sámánság két ősi helye volt. Az egyik Északkelet-Kínában a Hingan-
hegységben, ahol a mandzsu-tunguz népeket kutatták, a másik a Bajkáltól délre, a szovjet-
mongol határvidék, ami szintén ősi sámángyakorlat központnak tekinthető.
Az 1990-től 2004-ig tartó saját sámánkutatásairól Nyugat-Burjátföldön is mesélt, bár a
szűkös időkeret miatt nem volt lehetősége jobban kifejteni. Megtenné, hogy mesélne róla?
Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok?
Legelőször ’89-ben voltam kint tulajdonképpen 2006-ig a Bajkál nyugati partján élő
burjátoknál. Éppen Diószegi miatt, mert ő is járt ott, nem éppen ennél a résznél, ahol én.
Nekem jobb lehetőségeim voltak vele szemben és nekem lehetőségem nyilt arra, ami akkor
álom volt, hogy egy évet eltölthessek körükben, amely 2000-ben végül megvalósult. Az itt
eltöltött idő alatt barátságot kötöttem Bargaj-jal, aki egy ’31-es születésű, vadász sámán volt,
evenkik neveltek, de burját volt. Ő mutatta meg a helyeit, dolgait, a szertartásokat.
Időközben megírtam a doktori dolgozatomat és 2006-ban visszamentem hozzájuk.
Elmeséltem neki és társainak, hogy mit írtam a dolgozatban és a fiatalokból álló társaság szó
szerint kiröhögött. Izgalmas dolog volt köztük lenni és tőlük elsajátítani mindezt, például,
hogy az ősöket hogyan lehet felejteni és hogyan lehet koncentrálni egy dologra. Nehéz egy
dologra koncentrálni, és ezt el lehet, kell elsajátítani. Ez is egyfajta sámángyakorlatnak
minősül.
1995 és 2009 között már evenkikkel is foglalkoztam, ott 2008-2009 között voltam kinn egy
évet. Aztán 2009-ben mindez lezárult, a mostani háború már akkor is érződött. 2017-től
Közép-Ázsia került a látóterembe, ahol már nem a sámánizmussal, hanem a transznak egy
másik műfajával, az eposzmeséléssel kezdtem el foglalkozni. Áthelyeződött a hangsúly, itt
már nem a folklór szövegek, hanem a hangkutatásé lett a nagyobb szerep. Ennek az a célja,
hogy eljátsszunk egy magyar eposzmesélés lehetőségének gondolatával egy kicsit, amely
fordításokon keresztül érhető el, illetve azok hasznosításával, melyeket a terepen
tapasztaltunk. 2017 óta közösen kutatjuk Somfai Kara Dáviddal különböző belső-ázsiai
törzsek eposzmesélési gyakorlatát. Elsősorban nem a históriás énekre gondolunk itt, hanem
a transzos, szibériai-, közép-ázsiai eredetű hőseposzokat, melyek elsősorban történelmi
tragédiákat segítenek feldolgozni.
Még egy gondolat a végére: a jelenlegi háború miatt hozzáférhetetlenné vált a terep, a
bizalom megszűnt, ami már érezhető volt, mint már említettem 15 évvel ezelőtt is. Bargaj, a
sámánbarátom mondta mindig, hogy ha jött hozzá valaki, azt meghallgattuk,
meggyógyítottuk és amint kilépett az ajtón, ő nem tudja mit fog csinálni. Nem lát bele az
emberek fejébe, de azt látja, hogy mit kellene tenni. Ez a háború is pontosan ilyen, egy
rendkívül manipulált helyzet és gyakran nincs a kisembereknek választásuk. Nyilván vannak
szerencsésebb kis népek, akik megúszák, de a többség nem, nehéz helyzetben van. Nincs
illúzióm arról, hogy akikkel én jó kapcsolatot ápoltam, azok nem a háború mellett vannak
most. Azt is tudjuk, hogy az orosz erőket buddhista lámák és sámánok buzdítják a harcra, ami
azért nem egy szép történet.
Nagyon szépen köszönöm az együttműködését, a türelmét és az idejét. A jövőben
sikerekben és eredményekben gazdag munkát kívánok!
A képek „A sztyeppe illata” c. cirkuszi előadáshoz kapcsolódóan, a tavalyi évben a Fővárosi
Nagycirkusz előtt berendezett jurtában volt látható a kutató terepmunkái során készített
felvételei, abból lettek válogatva.