Don Juan de Austria

A 16. század nem volt egy unalmas időszak Európa életében. A helyi konfliktusok mellett számos olyan háború, kisebb-nagyobb csata zajlott le ekkortájban melyek hatásukat tekintve igenis sorsfordítóknak bizonyultak. Ezek közé tartozik a Lepantói-csata melyre némelyek azt mondják, hogy „zajos győzelem volt következmények nélkül”. Lehet igazuk van, de nagyon is „zajos győzelem” volt az biztos, ami felrázta az egész mediterrán világot az álmos tespedéséből, amit a török állandó terjeszkedése, és legyőzhetetlenségének mítosza váltott ki az itt lakókból. Lepantó sok névtelen hőse nem lebecsülendő áldozatot hozott a keresztény Európáért. A sok név nélküli ember mellett viszont sok nevet ismer a történetírás, és ezek közé tartozik Don Juan de Austria aki a szövetséges flotta főparancsnoka volt Lepantónál. Ha eltekintenék ettől a világraszóló győzelemtől akkor is lehetne miről beszélni az ő élete kapcsán, annyira érdekes, néhol tanulságos, de mindenképpen bemutatásra érdemes. Hiszen olyan tulajdonságok jellemzik, amelyek ma is jellemeznek minket. Hatalmas bizonyítási vágy dúlt az ő lelkében, ki volt éhezve a sikerre, a dicsőségre, az elismerésre, egyszerűen csak le akarta rázni korlátait, és azokat a bilincseket, amelyek gúzsba kötötték az ő életét. Nagyon emberi sors az övé, amit csak még színesebbé tesz az a tény, hogy őt tartják a 16. század egyik legjobb hadvezérének, a kereszténység lovagjának.

Történetünk V. Károly személyével indul, aki a 16. századi uralkodók közül az egyik legismertebbnek számít. Olyan uralkodó, akit „megkerülni” nem lehet. Az ő idejében érte el a Habsburg család hatalma csúcsát. Szülei, nagyszülei között megtalálható a 15. század végi összes fontos királyi ház (Aragónia, Kasztília, Burgundia, Német-Római Császárság), amihez kellett egy sor sikeres politikai házasság, és pár rokon „idő előtti távozása” az élők sorából ahhoz, hogy ő legyen fél Európa ura, egy olyan világbirodalom vezetője, aminek szerte az egész ismert világban voltak területei, gyarmatai.

Felesége a portugál király lánya volt, aki 7 gyermeket is szült férjének, de csak 3 érte meg a felnőtt kort közülük. De Károly nem volt a hűség mintapéldánya, kalandok, szeretők egész sora kísérte végig az életét. A kalandok sorába egy regensburgi polgár leánya, a flamand származású Barbara Blomberg is becsatlakozott. A 47 éves császár a regensburgi birodalmi gyűlések miatt tartózkodott a városban, és nem volt valami sok kedve az egészhez, így szórakozás után nézett, amit meg is talált a 19 éves szép, jó hangú, de nem valami eszes leány személyében. A kaland nem tartott túl sokáig, de bizonyos szempontból eredményesnek bizonyult, mert a lányka terhes lett a császártól. 1547 február 24-én megszülte V. Károly törvénytelen fiát, aki már nem az első balkézről született gyermeke volt a nagy hatalmú császárnak. Már 22 éves korában egy másik kis kalandból született meg az első „fattyú”, Mária, aki pármai hercegné lett felnőve. Szóval már volt gyakorlata az apának a törvénytelen gyerekeket illetően, így jó „szülőhöz” méltóan intézkedett a gyerek sorsát illetően. Annyiban mindenképpen dicséret illeti, hogy felvállalta a kaland következményét, titokban egyengetni kezdte a fiú sorsát. A fiatal anyának gyorsan szereztek egy férjet, egy császári hivatalnok személyében, aki némi előléptetés és készpénz fejében elvette feleségül a fiatal anyát, magának ismert el a megszületett gyermeket, aki a keresztségben a Jeromos nevet kapta. Az anya így egy megfelelő egzisztenciális hátteret nyert a kis családja számára, de a hirtelen jött nyugodt élet nem nyerte el a tetszését, nem is beszélve a kapott férjről. Egyre szaporodtak a hírek az anya kicsapongó életéről, amik egy idő után kiverték a biztosítékot a császárnál. Alig múlt 3 éves a gyermek mikor elvették az anyjától, a császár többet nem is törődött a fiatal nővel, csupán halálos ágyán rendelt neki évdíjat.

Egyedül második kamarását, Don Quixadát avatta be a fiú származásának a titkába, amikor gondjaira bízta az anyjától való elvétel után. A császári udvarnak egy bizonyos Massi nevű zenésze, hegedűse vissza kívánt vonulni az udvari szolgálattól, őt Quixada saját birtokának egyik falujában telepítette le. E zenészre és kedves, jólelkű feleségére bízta a gyermeket anélkül, hogy elárulta volna kilétét. Azt mondta a házaspárnak, hogy a császári udvarban magas méltóságot viselő egyik úrnak a fia. Okmányt írattak alá a gyermek átvételéről, és megeskették az új nevelőszülőket arra, hogy sajátjukként fogják gondozni, nem árulják el a titkát, és senki másnak nem adják oda, csak annak, aki felsőbb helyről aláírt okmánnyal jön a gyermekért. Évről évre tisztes pénzt folyósítottak a nevelésére. Néhány év múlva, amikor kissé felcseperedett, a falu lelkészének kellett volna oktatnia a kisfiút, de az tovább passzolta a munkát a sekrestyésre, akitől bizony nem sok ismeretet szerezhetett. A szomszéd falu iskolájába járatták a kis Jeromost, aki naponta gyalogolt oda-vissza az iskolába, mint a többi falusi gyerek, és ugyanolyan egyszerű darócruhába öltözött, mint ők. Fogalma sem volt valódi származásáról, nevelőszüleit anyjának és apjának hitte. Néhány év múlva azonban meghalt a muzsikus, és özvegyétől elvették a fiút, egy napon fényes hintó állt meg az egyszerű ház előtt, s a belőle kiszálló előkelő udvari ember – a falu legnagyobb csodálkozására – mély tiszteletet mutatott a hétéves, darócruhás kis jóképű parasztfiú iránt. Képzelhetjük a fiúcska zavarát, csodálkozását, amikor az előkelő úr a maga arany- és ezüstedényektől roskadozó asztalához hívta meg ebédre, majd magával vitte

Nemesi gyerekekhez illő ruhába öltöztették, és Don Quixada kastélyába vitték. A házaspárnak nem volt saját gyermeke, így az úrnő örömmel fogadta férje közlését, hogy egy nagy embernek, kedves barátjának a fiát ezentúl sajátjukként fogják nevelni. Jeromosnak, akit mostantól fogva Juannak neveztek, szerencséje volt, mert második nevelőanyja is nagy szeretettel nevelte. Ő egyébként nagynénjének és nagybátyjának tudta a Quixada házaspárt. Most már mindazokra az ismeretekre megtanították, amelyeket ekkor fontosnak tartottak egy nemesifjú számára. Quixada kamarás, hogy a trónról lemondott és kolostorba vonult V. Károly császár közelében lehessen, a kolostorhoz közel eső faluban vett házat, s ide költöztette át feleségét a fiúval együtt. Egy alkalommal bemutatták a súlyosan beteg császárnak e házasságon kívül született, késői gyermekét. Az ekkor 11 éves fiú igen megnyerte a tetszését. Halála előtt egy okmányt készíttetett, amelyben saját természetes fiának ismerte el, és elrendelte, hogy mindenkori örököse méltó módon gondoskodjék róla. Ha a fiú kedvet érez rá, lehetőleg legyen szerzetes, de ha adottságai más irányba vonzzák, akkor nem kell erőltetni a papi pályára szólt az írás.

Amikor V. Károly meghalt, Jeromos-Juan maga is részt vett a három napig tartó pompás gyászszertartáson, noha nem tudta, hogy saját vér szerint való apját temetik. Biztos csodálkozott is, hogy miért kell neki egy temetésén „jól viselkedni”. Quixada csak a temetés után tudatta II. Fülöppel, V. Károly törvényes fiával és a trónon utódjával, hogy az a fiú, akit immár évek óta nevel, neki a féltestvére. Arról nem szól a fáma, hogy mit szólt a halottakhoz II. Fülöp, de biztos, hogy nem repesett túlságosan az örömtől egy újabb féltestvér megismerése miatt, volt már elég, akiről tudott.

De felkarolta a féltestvérét, aki királyi udvarba került, hogy ott folytatódjon nevelése. A következő évben elvitték a valladolidi eretnekégetésre, ahol neki is végig kellett néznie 15 elítélt tűzhalálát. Megrázó látvány lehetett egy 12 éves gyermek számára. És közben egészen biztosan sokat foglalkoztatta saját rejtélyes származása is, hiszen most, az ünnepélyes égetés szertartása előtt is fürkésző szemmel nézte végig a király nővére, Donna Juana, majd pedig áthívta a saját páholyába, ahonnan az eseményeket szemlélték. Sem ő maga, sem az udvari előkelőségek nem tudták, mivel érdemelte ki ezt a nagy érdeklődést és figyelmet.

Néhány hónappal később azután megoldódott minden rejtély. 1559 nyarán II. Fülöp, aki Németalföldről visszatért Spanyolországba, meg akarta végre ismerni öccsét személyesen. A bemutatás egy királyi vadászaton történt meg. Quixada egy lovon ülő, fekete ruhás nagyúr elé kísérte a fiút, s azt mondta neki: „Térdelj le, Don Juan, s csókolj kezet őfelségének.” Hideg tekintetű, szürke szempár fürkészte végig a térdelő fiú alakját. Megszólalt II. Fülöp: „Tudod-e, ifjú, ki volt az atyád?” A szegény fiú éppen ezt nem tudta, s a király kérdésére csak zavartan hallgatott. Ekkor Fülöp leszállt a lováról, megölelte, és ezt mondta: „V. Károly, az én uram és atyám volt a te apád is. Dicsőbb atyád nem lehetett volna, s én köteles vagyok téged fivéremül elismerni. – A körülálló nemesurakat pedig felszólította: – Ismerjétek el és tiszteljétek ezt az ifjút, mint a császár természetes fiát és mint a király fivérét.” Juan a lovára szállt, és úgy fogadta a nemesség üdvkiáltását és szerencsekívánságait. Nevét Don Juan de Austriára változtatták, hercegi címet kapott, és Valladolidban házat, udvartartást rendeztek be neki. Rangban a trónörökös, Don Carlos, valamint a király húga Donna Juana után következett, az uralkodóház főhercegeinek kijáró „fenség” megszólítás azonban nem illette meg, és a templomban sem ülhetett a királyi emelvényen.

Micsoda változásokat élt meg Don Juan! Gyermekkorának falusi környezetéből fényes hintóval ragadták el, ettől kezdve a nemes fiúk életét élte, míg 12 évesen megtudta, hogy a királyi ház tagja, bár törvénytelen származása miatt korlátozott jogkörrel. 14 éves korától 4 éven át az alcalai egyetemen tanult, s az udvari élethez és a fegyverforgatáshoz szükséges ismereteket is megszerezte. 18 éves korára sudár, szép ifjúvá serdült. Vele született kedvességével, figyelmességével szinte mindenkinek a szeretetét megnyerte. Törvénytelen származása azonban arra sarkallta, hogy mindenáron bizonyítsa hősiességét, kiválóságát. A szerzetesi életre semmi érdeklődést nem mutatott, minden porcikája és ambíciója a katonai pálya felé vonzotta, meg a szép nőket is megnézte, azok meg viszont őt. A leküzdhetetlen szenvedélye akkor vált világossá, amikor Málta 1565. évi oszmán ostroma idején engedély nélkül a csapatok után szökött, hogy részt vehessen a hadjáratban, de a sereget nem érte utol, mert az már elhajózott.

A fiatalember vágyait azzal próbálta kielégíteni II. Fülöp, hogy az Aranygyapjas Rend 245-ik lovagjává avatta, hogy legalább legyen egy címe, amit nyugodtan viselhet. A lovagrendet Jó Fülöp burgundi herceg 1429-ben alapította, harmadik nejével, Izabella portugál hercegnővel történt egybekelése alkalmával, a „Megváltó, Mária és Szent András” tiszteletére, a keresztény hit és a katolikus szentegyház védelmére, az erény és jó erkölcsök növelésére. II. Fülöp engedélyt nyert XIII. Gergely pápától, hogy a rend Lovagjait maga nevezhesse ki, így tudta fiatal féltestvérét is az előkelő társaságba „berakni”, így próbálta a fiatalember ambícióját valamelyest kordában tartani.

A király a lovagi rang mellett kegyesen hozzájárult, hogy a katonai életet válassza, így került Don Juan a tengerészethez, ahol 1566-68 között a spanyol flotta vezetői alatt tanulta a „mesterséget”. A kortársak ámulattal jegyezték fel, hogy milyen gyorsan megtanulta a szükséges ismereteket, figyelme mindenre kiterjedt, beosztottjaival mintaszerűen tudott bánni, nagy fegyelmet tartott, de kedvességével és higgadtságával szeretetüket és együttműködésüket is megnyerte. Csupa olyan adottság, amely elengedhetetlen egy jó hadvezérnél. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: katonai sikerekkel és személyes hősiességgel akart fényes nevet szerezni, hogy azzal hidalja át a szakadékot, amely a törvényesen született főhercegektől elválasztotta. Tapasztalatait éles bevetéseken is tudta gyarapítani, mikor berber kalózok elleni támadásokban vett részt. A berber kalózok a Földközi-tenger a középkorban és kora újkorban Berber-partnak nevezett észak-afrikai partvidékének tengeri rablói voltak. A nemcsak berber és arab, hanem gyakran renegát keresztény kalózok elsősorban Algír, Tunisz és Tripoli városaiból indultak portyáikra. Az 1518–1587 közötti periódusban a helyi beglerbégek egyben az oszmán szultán admirálisai is voltak, jelentős hadiflottát irányítottak és a szultánok háborúinak megfelelően válogatták célpontjaikat. A katonai célpontok támadása mellett tevékenységük nagy része a zsákmányolásból és rabszolgaszerzésből állt. A kalózok vezetője Turgut Reisz 1563-ban a dél-spanyolországi Granada partvidékén fosztogatott, több települést elfoglalt és 4000 foglyot ejtett. Ha már itt tartunk jegyezzük meg, hogy három évszázadot felölelő tevékenységük ideje alatt a becslések szerint kb. 1 millió embert fogtak el, és tettek rabszolgává Izlandtól Dél-Amerikáig, Spanyolországtól Itáliáig. Egész partvidékek elnéptelenedése írható a számlájukra. Ilyen ellenség ellen kellett küzdeni a spanyol flottának, és ilyen ellenfelektől tanult sok mindent az ifjú Don Juan. Alig két év „tanulás” után ő lett a spanyol mediterrán flotta főparancsnoka. Származása, fattyú volta miatt nem feltétlen bíztak volna rá, ilyen komoly, és veszélyes tisztséget, így a cím elnyerése hátterében a képességeit, korábbi tanítómesterei véleményét is sejthetjük.

Az udvarnak is kedvence lett a regényes életű herceg, itt azonban sérelmek is érték. Amikor 1568 októberében a királyné váratlanul meghalt, a temetésen az udvarmester nem azt a helyet jelölte ki számára, amely véleménye szerint őt megillette volna. Erre sértődöttségében és haragjában kolostorba vonult. Ott aztán megint hamarosan rádöbbent, hogy mennyire nem neki való ez a jámbor élet, és amikor hírét vette a móriszkók felkelésének, felajánlotta a királynak katonai szolgálatait.

A felkelés megértéséhez egy kicsit visza kell mennünk pár évtizedet. 1492 január 2-án közel 800 éves uralom ért véget azzal, hogy Kasztíliai Izabella és férje Aragóniai Ferdinánd csapatai elfoglalták Granadát, amivel az emírség megszűnt létezni. Ezzel a több évszázada óta zajló reconquista (visszahódítás) a végére ért, az Ibériai-félszigetről kiűzték a muszlim hitű hódítókat. De a hatalmi helyzet változásával a népesség még itt maradt, így több százezer iszlám lakos élt a félszigeten, akik a békesség megőrzése véget megkeresztelkedtek, így lettek moriszkók (megkeresztelkedett mórok). 1567-ben II. Fülöp spanyol király kiadta a La Pragmatica nevű rendeletét, ami előírta a Granadában élő moriszkóknak, hogy a berber és más hasonló nyelveket nem használhatják tovább, öltözködésben se lehet a régi viselet, minden az iszlám hittel kapcsolatos könyvet meg kell semmisíteni, minden gyereknek keresztény iskolába kell járni, szólt az utasítás. Ezzel akkora olajat öntöttek a tűzre, hogy csak na. Egyrészről ez egy nagyon durva beavatkozás volt az emberek magánéletébe, vallásába, hagyományaikba, egész életükbe, de másrészről volt benne logika is, mert attól félt a spanyol kormányzat, hogy az oszmán törökök mintegy ötödik hadoszlopaként is felhasználhatóak lehetnének a moriszkók.

1568 karácsonyán 60 fegyveres moriszkó behatolt Granadába és csatlakozásra biztatta a lakosokat. Mintegy ezer ember örömmel csatlakozott a mozgalomhoz. Kitört a moriszkó felkelés. 1569 elejére a felkelésben résztvevők létszáma már elérte a 150.000 főt, de ez az óriási tömeg nagy része nem volt fegyverforgató férfi, hanem civil lakosok, akik a hegyekbe menekültek a mozgalom oltalma alá helyezve magukat. A helyzet nagyon veszélyes lett hirtelen, a hegyekbe közel 40.000 dühös moriszkó ásta be magát mindenre elszánva. Arról ne is beszéljünk, hogy milyen egyéb veszélyeket rejtett magában a szituáció. Elég lett volna, ha felkelők a tengerpart felé támadást indítanak, és netán elfoglalnak legalább egy nagyobb kikötőt, és azt követően az oszmán államnak kedve támad segíteni hittestvéreinek és partra száll Spanyolországban, és akkor ki tudja mi lett volna II. Fülöp országának a sorsa. Granada tartomány működése gyakorlatilag megbénult, a helyi rendfenntartó erők kevesek voltak a felkelés leveréséhez. II. Fülöpnek kellett valakit küldeni, hogy rendet tegyen, olyan valaki, aki megbízható személy. A választás így esett a becsvágytól fűtött fiatal mostohatesóra Don Juanra. Azért annyira nem könnyítette meg a dolgát Fülöp, mert először nem valami nagy erőt bocsátott rendelkezésre, ami egy frissen toborzott terciót jelentett. A terció volt a félelmetes és nagy hírnévnek örvendő spanyol hadsereg elit gyalogsági egysége. Körülbelül 2000 főt jelentett teljesen feltöltve, amiben pikások és lövészek vegyesen adták az egység erejét.

Don Juan hatalmas lelkesedéssel fogott hozzá a feladata végrehajtásához. Nem zavarta, hogy eleinte ilyen kis erő állt rendelkezésre, egyszerűen okosan használta fel erejét a felkelőkkel szemben. Kerülte a nyílt csatát, helyette inkább megelégedett az utak, átkelőhelyek erős ellenőrzésével, ami szép lassan megtette a hatását. Egyre kevesebb utánpótlást tudtak a moriszkók kapni az otthon maradtaktól. Egyre beljebb kellett húzódniuk a hegyek mélyére a spanyolok miatt. Don Juan abban is okos volt, hogy nem bántotta a civil lakosságot, és embereinek sem engedte. Az oszmánok viszont titokban a tengeren küldtek utánpótlást a felkelőknek, akik egészen a tengerpartig lekalandoztak a hegyekből. A felkelés leverése mindezek miatt egészen 1570-ig elhúzódott. Egyszer személyesen vezetett rohamot egy megerősített moriszkó állás ellen, ami majdnem a vesztét hozta el. Súlyosan megsérült egy puskagolyótól, életét pedig nevelőapja mentette meg, aki saját testével védte meg nevelt fia életét, aki így megmenekült, az önzetlen nevelőapa viszont az életét adta érte. Ahogy a móriszkók helyzete kezdett egyre nehezebbé válni, úgy kezdtek bele egymás aprításába, egymás vérét kezdték ontani. Egyre többen kezdték feladni a küzdelmet, megadni magukat, elegük lett a bujkálásból, a kilátástalan harcból. Don Juan jól bánt az ilyenekkel, a fegyverek leadása után egy hűségnyilatkozatot kért a király személyének és az országnak, tovább a La Pragmatica elismerését. Aki ezeket elfogadta, szabadon hazamehetett, így mindenki jól járt, a felkelők megúszták a dolgot olcsón, kevés katona és kevés felkelő halálával járt a konfliktus lerendezése. II. Fülöp parancsára azért több tízezer moriszkót áttelepítettek, megakadályozandó a további ilyen felkeléseket. A felkelés vége után Don Juan népszerűsége a fővárosban Madridban elég magas szárnyalásba kezdett. Az újdonsült sikeres ifjú hadvezér az udvari pártok egyik célpontja lett. A két „párt” közül a „katonai párt” a birodalom egységét fegyverrel való fenntartása és a további hódítások mellett kardoskodott, míg a „békepárt” az ellenségekkel való megegyezés, békekötés, és csak a szükség szerinti fegyverhasználat mellett foglalt állást. Egyértelmű, hogy vére, eddigi tettei miatt Don Juan szíve melyik párt felé húzódott.

A következő erőpróbához sem kellett túl sokat várni, a sors mintegy szállította az újabb és komolyabb bizonyítási lehetőséget Don Juan becsvágyának. Az újabb megoldandó feladat kelet felől érkezett II. Szelim török szultán szállította a spanyol királyi udvar számára. Szelim a törökök legnagyobb és leghíresebb szultánjának, Szulejmánnak volt a fia, de semmit nem örökölt apja azon tulajdonságaiból, amelyekkel a mediterrán világ keleti felének ura lett. Az új szultán mindezek ellenére szeretett volna valamiképpen bizonyítani, apjához méltó hódítások, háborúk révén bevonulni a krónikák címlapjára. Elsőként az orosz területeket szemelte ki, mint célpont, de az 1569-70-ben lezajlott háború semmi komoly eredményt nem tudott felmutatni, így új célpont után nézett a szultán. A „választás” Ciprus szigetére esett, ami Velence birtokában volt ez időtájban. 1570 júliusában a törökök partaszálltak Cipruson, 300 gálya hozta a 60 ezer fős támadó erőt, melynek a szigeten lévő kicsiny katonaság nem tudott ellenállni. Két hónap alatt a sziget nagy része elesett, a főváros Nicosia is megadta magát 46 napnyi ostrom után. Mindössze Famagusta vára tartotta magát a hatalmas túlerővel szemben. A pápa V. Pius nem tudta tétlenül nézni a törökök további terjeszkedést, így a jól bevált formához nyúlt, egy törökellenes szövetség létrehozásán kezdett munkálkodni. Egyértelmű volt, hogy egy ilyen félelmetes ellenféllel szemben csak Európa vezető hatalmainak összefogása veheti fel a versenyt, így az Itáliai államok, és a pápa maga nem sokat nyomott volna a latba, tehát meg kellett győzni II. Fülöpöt is a csatlakozásról. Fülöpnek alapból volt elég baja így is. Nemrég lett vége a moriszkó felkelésnek, de ott volt a forrongó Németalföld kérdése, na meg a legfontosabb tényező, az üres államkincstár. A pénz kérdéseben a pápa egy kedvező ajánlattal fordult Fülöphöz, ami 400 ezer aranydukátnyi egyházi jövedelem átengedését lebegtette meg, amennyiben a spanyolok is csatlakoznak a szövetséghez. Ez, és más egyéb apró kis kedvezmények segítettek meggyőzni Fülöpöt, ami után 1571 májusában megalakult a Szent Liga, melyhez a spanyolok mellett a pápa felhívására csatlakozott Velence, Genova, Toscana, Savoya, Párma, és többek között a máltai lovagrend is. A Liga azzal a céllal jött létre, hogy segítsen Ciprus megtartásában, ami után a Szentföld „visszaszerzése” majd Észak-Afrika meghódítása következett volna. Egyszóval célok voltak elég szépen, de mint látni fogjuk a megvalósítás már más tészta volt. A szép hangzatos célok nem mutatták azt, hogy mennyire bizalmatlanok voltak egymással szemben a tagok, mennyiféle egyéni érdek és cél lebegett a résztvevők lelki szemei előtt. Az egyszerű emberek viszont másképp látták a dolgot. Minden katolikus ember, város, tartomány részt akart venni benne, egész tömegmozgalom jött létre alig pár hónap alatt. A Liga résztvevői 200 gálya, 100 szállítóhajó, 50.000 katona kiállítását vállalták, ami 4 millió aranydukátnyi tételt jelentett. És ez még semmi sem, ehhez jött még az egyéb felszerelés, az élelmezése kérdése, a hajók legénysége, az evezősök összeszedése, akiknek nagy része rabszolga volt, vagy szegény ember, aki önként vállalta az embert próbáló feladatot. Hatalmas munka volt egy ekkora flotta felállítása, a szervezési munka, az előkészületek, amik hónapokat vettek igénybe. Na de ki legyen egy ekkora erő, egy ekkora flotta fővezére szólt az ezer aranydukátos kérdés. Magának követelhette volna a vezetést a pápa, hiszen ő hozta létre a szövetséget, de ott volt Velence, akinek a birtoka volt Ciprus, és ők ismerték a legjobban a török flottát, a legtöbb harci tapasztalattal ők rendelkeztek velük szemben, de ott voltak a spanyolok is, akik rengeteg hajót, embert, és a legtöbb pénz ölték a vállalkozásba. A kérdést a pápa elég frappánsan megoldotta, lévén művelt, okos ember, erre is volt magához való esze. Szóval egyszer csak egy mise alatt egy látomása támadt, hogy a Bibliában János Evangéliumába egy bizonyos részt nézzen meg, ahol csodák csodája az a mondat szerepelt, hogy „vala egy Istentől küldött ember, kinek neve János”. János Evangéliumában mi más név szerepelt volna? Talán Béla? Egy szó, mint száz János, azaz Don Juan lett a szövetséges flotta fővezére, aki a pápai látomás helyett inkább a legtöbb pénzt, katonát és hajót adó spanyol király személyének köszönhette a tisztet, aki egy megbízható személyt, egy „családtagot” tudott elképzelni a flotta élén. Hiába volt fiatal, és kevés tapasztalattal rendelkezett a tengeri csaták terén, egyértelmű volt, hogy a többi résztvevő államok parancsnokai majd a helyes irányba terelik a fővezért. Ez nagyjából így is történt, sok általa tisztelt öreg tengeri róka tanácsát fogadta meg már az elejétől kezdve, de volt, hogy a saját elképzelése érvényesült, és szembement a többi vezetővel, inkább vállalta a kockázatot.

1571 július 18-án Barcelonából Don Juan 47 gályával indult el a végzete felé. Genovába újabb 27 hajó csatlakozott, Nápolyban pedig az alkirály átnyújtotta a Szent Liga igen méretes zászlaját. Augusztus 24-én érte el a flotta Messina kikötőjét, ami a kijelölt találkozási hely volt. Ide érkezett 12 hajó a pápától, 3 Máltáról, 30 Nápolyból, és végül 56 Velencéből. A flotta összeállt, és Don Juan már csak a parancsra várt II. Fülöptől, hogy el is induljon kelet felé. Amig az nem nagyon akart megjönni, kihasznált minden egyes percet. Gyakorlatozás, csatarend felvétele volt terítéken minden egyes nap. Amíg a tengerészek a nyári napsütésben aszalódva készültek a sorsdöntő összecsapásra a török flottával, addig az események Cipruson is tovább folytak a maguk medrében. 1571 elejére már csak Famagusta tartotta magát, amit mintegy 800 katona és körülbelül 3000 városlakó védett elszántan.

Június 29-én egy velencei gálya tudott belopakodni a kikötőbe. A némi utánpótlásnál sokkal többet jelentett a hír a védőknek, miszerint megalakult a Szent Liga és egy szövetséges flotta van úton a sziget felé felmenti a keresztényeket. Ez hatalmas erőt adott a védőknek, akik bizakodással tekintettek a jövő felé. Nap mint nap várták, hogy a távolban felbukkan a szövetséges flotta. De augusztus elejére elfogyott minden készlet a városban, egyszerűen nem volt már mit enni. Nem voltak már lovak, nem voltak kutyák, de már a patkányok is eltűntek a városból. Ilyen opció mellett semmi esély volt a további kitartásnak. A védők feladták a harcot, és megegyeztek a törökökkel, ami értelmében szabad elvonulást engedélyeztek számukra. Nem tudni, hogy mikor, miért siklott félre a dolog, csak a tények biztosak, pár órával a város feladása után, a már elmenetelre készülő túlélőket a támadók szinte mind egy szálig kardélre hányták.

Mindeközben az erről semmit sem tudó szövetséges flotta folytatta az előkészületeket. Don Juan hallgatott az öreg rókák, a sok tengert, sok csatát megjárt többi parancsnok tanácsaira, és ezek figyelembevételével formálta flottája képét. Kialakították a csatarendet, ami értelmében létrehoztak egy balszárnyat Velencei parancsnokság, egy jobbszárnyat pedig Genovai parancsnokság alatt. Középen helyezkedett el a flotta zöme, maga Don Juana vezérhajóval, és egy tartalék csoport is. A hajókat megkeverték, vegyesen voltak mindenhol, abból a célból, hogy egy nemzet se tudja csata közben meggondolni magát, és hajóival magára hagyni a többit. Don Juan külön kézikönyvet adott ki, amiben minden le volt írva, a taktikától kezdve, az egyszerű dolgokig minden. Gond volt az is, hogy a többi parancsnok közül pár nem tekintett rá egyenrangú félként, nemhogy főparancsnokként. Származása megint csak akadályokat gördített elé, de ez nem szegte a kedvét egyáltalán. De az egyszerű tengerészek körében is gondok voltak a fegyelemmel, ami további problémák forrása volt. Vagy ott volt a velencei hajók állományának a kérdése, hogy nem volt elég katona a hajókon. Ezt mondjuk nagyon egyszerűen megoldotta Don Juan, spanyol katonákat vezényeltek a velencei hajókra, ami nagy hisztit eredményezett, még pár puskalövés is eldörrent, de megnyugodtak idővel a kedélyek. Kezdett a szövetséges flotta egy egységes képet felvenni, összekovácsolódni.

A másik oldalon vagy 180-300 közötti létszámú hadra fogható hajó állhatott a törökök rendelkezésére. A flotta vezetőinek többsége is új volt, méghozzá zéró tengeri tapasztalattal. De ettől függetlenül nem ültek ölbetett kézzel a helyükön. 1571 tavaszán és nyarán a török flotta Velence Adriai- és Jón-tengeri szigeteit kezdte feldúlni. Meg szerették volna akadályozni mindenképpen a velencei flotta csatlakozását a szövetségesekhez, de ez nem sikerült. De mivel a velencei flotta nem a hazai vizeket védte a török flotta egyre mélyebbre tudott hatolni az Adriai-tenger partja mentén, és nyomukban felégetett kirabolt falvak, városok, elhurcolt emberek jajgatása hallatszódott. A nyár végével a török flotta a mai Görögország partjaihoz tért vissza, behúzódott a Lepantói öbölbe, és várt. Tudták mire számítsanak, mire készüljenek. De nehezítette a felkészülést a hajók leharcolt állapota, hiszen több hónapig akcióban vettek részt, hiányzott a karbantartás, a tengerészek nagy része is fáradt, kimerült volt, magas volt a dezertálások száma.

1571 szeptember 16-án a várva várt indulási parancs megérkezte után a szövetséges flotta végre elindult kelet felé. 10 nap hajózás után elérték Korfu szigetét, ahol szembesültek a török pusztítás mértékével. Október elejére nagyjából tudták az ellenséges flotta helyzetét már, de annak méretéről nem rendelkeztek pontos információval. Mindkét fél alábecsülte a másik erejét. Október 4-én egy velencei futárhajó érkezett, ami meghozta Famagusta elestének a hírét. Don Juan végigment a flotta legtöbb hajóján és sorba lelkesítette az embereket, elmondta, hogy mire számíthatnak a következő napokban. Az összecsapás most már szinte elkerülhetetlenné vált. A két flotta pontos számáról nincsenek pontos adatok, a Szent Liga esetén körülbelül 2-230 különböző hajóról, a török esetén pedig 2-300-ról beszélhetünk. Ha csak a számokat nézzük akkor az a törököknek kedvezett, ha a hajók méretét, akkor az is nekik, ha az egyes hajók tűzerejét akkor viszont a keresztények javára billen a mérleg nyelve. A létszám tekintetében nagyjából 170 ezer főre teszik a két flotta összlétszámát, aminek a fele az evezősöket jelentette. A keresztény seregnek közel kétharmada spanyol volt. Don Juan a csata előtt még egy jó tanácsot megfogadva elrendelte, hogy bontsák le a Liga gályáinak magas oromzatát, mert az ott lévő ágyuk túl magasra lőttek, így túllőttek a célon. Ezzel, mint később kiderült, hatalmas előnyre tettek szert, ágyúik pontossága hatalmasat javult.

1571 október 7-én vasárnap reggel a keresztény flotta felkészült a döntő küzdelemre. Az evezősök közül a keresztényekről levették a láncokat, azzal a céllal, hogy amennyiben jól harcolnak, elnyerhetik a szabadságukat. A parancsnokok átmentek a vezérhajóra és próbálták lebeszélni a főparancsnokot az ütközetről, de nem tudták. A kis törvénytelen fiú élete egyik legnagyobb lehetősége előtt állt, amivel az ismeretlenségből kitörve a „halhatatlanok” csarnokába kívánt belépést nyerni. Nem volt visszaút. A parancs elhangzott, a flotta elkezdte a felsorakozást a csatarend szerint, mely 3 órán át tartott, és a török nem is zavarta ezt semmivel. A csatasor elejére 6 velencei galleász került, amik a 16. századi tengeri harcászat afféle „tigris” tankjai voltak. Kereskedelmi hajókból lettek átalakítva, és így a nagyobb teherbírásuk miatt sokkal több ágyút tudtak elhelyezni rajtuk, ami miatt félelmetes tűzerővel rendelkeztek ezek az úszó nehéz „tigrisek”. A csata első perceiben ez a 6 hajó vagy 70 török gályát küldött a tenger fenekére, vagy rongált meg súlyosan!

A török tisztek legtöbbje a könnyen védhető Lepantói-öbölben akart volna maradni ezen a napon, ahol egy erőd is tudta volna támogatni a flottát, de a főparancsnok nem ilyen parancsot kapott a szultántól. Támadási kényszerben volt, mert olyan utasítást kapott, hogy meg kell egy nagy csatában vernie a keresztény flottát. Don Juan újfent végigjárta a flottát egy kis hajón, lelkesítette az embereket, ami után minden hajón egy kis keresztény szertartást tartottak, majd felvonták a Szent Liga hatalmas lobogóját. Minden ember imádkozott. Az ima alatt uralkodó csendet a trombiták harsogása, dobok pergése váltotta fel. A flotta legénysége talpra ugrott és torkaszakadtából kiáltotta, hogy „győzelem, éljen Jézus Krisztus!”

A csata elkezdődött. A két hajóhad megindult egymás felé. A török fővezér Ali pasa meg akart ütközni Don Juan hajójával, személyessé is akarta tenni a dolgot. A szélirány a keresztény flottának kedvezett, hátszél segítette a hajók mozgását. Amint a Liga balszárnya és központja lőtávolságba került sortüzet zúdított a török hajókra. A tűzerőben tapasztalható különbség azonnal meg is látszódott. Némelyik török gálya szinte azonnal elsüllyedt az iszonyú ágyútűzben. A török hajóhad felbomlott.

A csata a harcrendnek megfelelően három helyen zajlott le. A keresztény balszárnyon volt a legtöbb velencei hajó, amiket a törökök próbáltak átkarolni. A parancsnoki hajót a törökök vagy egy órán át támadták, míg végül a többi hajó segítségével sikerült visszaverni őket. A török hajók visszavonultak, de nem adták fel. A velencei parancsnok szemét egy nyíl fúrta át, aki pedig átvette a helyét, azt három nyílvessző is megsebesítette, de nem adta fel a küzdelmet senki. A vége már csak sima mészárlás lett. A haldokló velencei parancsnok még látta, hogy a 60 török gályából 54 lángolva a tenger fenekére süllyed. Szép látvány lehetett.

A derékhad esetén más volt a helyzet. Itt volt mindkét parancsnoki kar, a legtöbb hajó, a legnagyobb tűzerő. Török részről vagy 90-100 hajó támadott itt, amivel szemben Don Juan kezében kb. 64 hajó meg a 36 hajóból álló tartalék állt. Itt folyt leginkább a klasszikus tengeri harc, ahol a másik fél hajóinak a fedélzetére átrohanva úgy harcoltak, mint egy szárazföldi csatában. Ali pasa Don Juan vezérhajójára vetette magát, de rajtaveszett. A spanyol puskák tüzében hulltak a törökök, mint a legyek, és Ali is elég hamarosan ment az övéi után a paradicsomba. Egyes szemtanúk szerint Ali öngyilkos lett, de ez a tényen nem változtat. Amint a halálhíre elkezdett terjedni a törökök közt, megváltozott a csata is. A török hajók hiába lőttek minden ágyújukkal eszeveszett tempóban, lövéseik többsége elszállt a keresztény hajók felett, még azok lövéseinek többsége viszont betalált. Három órányi ádáz küzdelem után a derékhadnál is kezdett a mérleg nyelve Don Juan flottája felé billenni.

A jobbszárnyon az erőviszony a töröknek kedvezett az első perctől kezdve, közel 90 hajó állt szemben 50-nel a tapasztalt Uludzs Ali kalózkirály vezetése alatt. A genovai Gian Andrea Doria viszont legalább olyan vén tengeri róka volt, mint ellenfele. Itt egy óra feszült várakozás után szabadult el a pokol. Uludzs Ali a jobbszárny és a derékhad között kialakult résbe támadt bele hajóival. A helyzet kritikus volt. Vagy egy tucat hajót elszakítottak a többitől és bekerítettek. A derékhad és a tartalék segítsége kellett, hogy kiszabaduljanak a halálos kelepcéből. A tartalék egyik hajóján szolgált Miguel de Cervantes, Don Quijote legendás megalkotója, aki kapitányi rangban volt az egyik hajón lévő gyalogság tisztje. De ő nem volt ekkor túl szerencsés mert a csata során súlyosan meg is sérült, aminek következtében egyik karját majdnem el is vesztette.

A csata során a keresztény hajókon lévő gályarabok is részt vettek a harcban, amiben motiválta őket a szabadság ígérete is. Tudunk olyanról, aki olyan bátran harcolt, hogy nemcsak a szabadságát nyerte el, hanem egy kisebb vagyonnyi pénzösszeget is kapott szolgálataiért. Az más kérdés, hogy a pénz egy este elverte később egy kocsmában a bőkezű vendég, így másnap már újból az evezőpadon ült. Török oldalon viszont sok keresztény gályarab fellázadt, és hátba támadta gazdáit. A csata során a keresztény katonák rendkívüli lelkiállapotba kerültek, nem éreztek félelmet sem fájdalmat. Bravúros hőstettek egész sorát jegyezték fel erről a napról a krónikák.

A csata végkimenetele közel 4 órás ádáz, kemény harc után dőlt csak el. Uludzs Ali vagy 30 hajóval áttört a szövetséges flotta csatarendjén és elindult velük Isztambul felé. Próbálták üldözni, de nem sikerült utolérni a menekülő hajókat. A keresztény flotta hatalmas győzelmet aratott. A csata után azonnal a megmaradt török hajóroncsokra, az elfoglalt hajókra vetették magukat az emberek. Csak a török vezérhajón 500 ezer aranydukátnyi értéket találtak. Éppen, hogy tartott csak a fosztogatás mikor nagy vihar támadt a térségben, ami eltakarított legalább mindent. Eltűntek a hajóroncsok, a hullák, a vértől bűzölgő tengervíz. Estére már újra nyugodt, csendes és tiszta volt a tenger. A keresztény flotta vesztesége kb. 7500 halottat, 20.000 sebesültet tett ki, míg török részről 20-30.000 közé teszik a halottak és sebesültek számát. Közel 15 ezer, főleg görög gályarab szabadult ki a fogságból. Legalább 120-130 török hajó került a szövetséges flotta kezére, ami vagy 60 hajót vesztett az ütközetben, amihez még vagy 50 súlyosan sérült hajó elbontása is jött még.

A Lepantói volt az utolsó klasszikus tengeri csata, ahol még nagy evezős hajók küzdöttek egymással, ahol a kézitusának volt még leginkább nagyobb szerepe a lőfegyverek mellett. A kortársak a csatát döntő fordulatnak tekintették. Olyannak, ami azt bizonyította, hogy összefogás esetén a török igenis verhető. A csata után Dél-Európa szerte hatalmas ünnepségek zajlottak. Velencében egy egész hétig buliztak az emberek a győzelem híre után. A mámoros hangulat viszont gyorsan elmúlt és újra feléledtek a korábbi ellentétek. A pápa a háború folytatása mellett kardoskodott, addig amíg a török nem szedi össze magát. II. Fülöpnek viszont esze ágában sem volt folytatni, ezer meg egy másik dolog kötötte le a figyelmét, Spanyolország fölött más irányból is viharfelhők kezdtek gyülekezni. Don Juan a többi vezérhez képest szinte semmilyen ünneplésben nem részesült, semmit nem kapott saját féltestvérétől a világraszóló győzelemért mintegy jutalmul. Mindenki más kapott kitüntetést, elismerést, jutalmat, csak ő nem, ami egyértelmű, hogy nem esett túl jól neki, de elfogadta ezt, mert bízott saját képességeiben és a sorsban, hogy talán tartogat még neki pár dolgot.

1572 februárjában a Szent Liga képviselői összeültek Rómában. Spanyolország, ha nem is túl boldogan, de vállalta, hogy közel 200 hajóval, 40 ezer emberrel részt vesz a további hadműveletekben. Don Juan is készült a folytatásra. Kapcsolatot kereset és talált a görögök képviselőivel, akik azt vállalták, hogy a hadműveletekkel párhuzamosan felkelést robbantanak ki a törökök hátában. De egy tragédia miatt minden terv, ötlet, kezdeményezés a kukában kötött ki hamarosan. Történt ugyanis, hogy a Liga motorja, alapítója, V. Pius pápa meghalt. Az új pápa hiába akart mindent ugyanúgy folytatni, tekintélye a tagok között a nullával volt egyenlő. Annyit még el tudott érni, hogy Don Juan a flottával kelet felé hajózott, de konkrét cél nélkül. Mindeközben a törököknél is nagy dolgok történtek. A Lepantói csatából megmenekült Uludzs Ali lett a török flotta új főparancsnoka, és hatalmas erőfeszítések árán pár hónap alatt pótolták a flotta elvesztett hajóit. 1572 tavaszára közel 250 új hajót építettek. Szeptemberre Korfu szigete mellett a Szent Liga hajóhada megint egyesült a szövetségesek hajóival. A következő hetekben két alkalmat is elszalasztottak a török flottával való megütközésre. Don Juan nagyon óvatos lett, de régi-új ellenfele is. Az élelmiszerhiány is szorongatta a keresztényeket, plusz nem a törökök által választott területen szerettek volna csatázni, és az elmúlt évhez képest ekkor hatalmas szárazföldi haderő is várta a partok mentén a Liga esetleges partraszállását. Az óvatos hadvezérek, és a már más körülmények miatt ebben az évben nem történt semmi lényeges katonai hadművelet. A Szent Liga működésének lassú végét kezdte jelenteni Velence ténykedése, amikor 1573-ban különbékét kötöttek a törökkel.

Ha már a kereskedő köztársaság kiszállt a buliból Don Juan a rá bízott spanyol flottával a mediterrán térségben közelebbi célpont után nézett, ami a spanyol érdekszférához közelebb esett. 1573 októberében kb. 22.000 katonával és kb. 100 hajóból álló flottával megjelent Észak-Afrika partja mentén. A haderő partra is szállt és gyors rohammal elfoglalta Tuniszt majd Bizertát is. Don Juannak titkos terve is volt a támadással. Úgy gondolta, hogy amennyiben egy új országot hódítana meg, akkor talán király is lehetne akár belőle. Egyenrangú lehetne a többi királyi vérből származóval, II. Fülöppel is akár. Annyira naiv volt, hogy meg is kérte Fülöpöt arra, hogy adja neki Tuniszt, legyen az az ő saját kis államocskája. II. Fülöp a kérést kerek perec megtagadta. A féltékenység a féltestvér sikereire mindenképpen szerepet játszott a döntésben, de azért legyünk őszinték. Fülöp nem volt olyan „hülye”, mint amilyennek egyes kortársai gondolták, nagyon is józan esze volt. Tudta, egy dolog volt megszerezni Tuniszt, de megtartani a török birodalommal szemben, na az már nem volt egy sétagalopp. Az események ezt igazolták is. 1574 áprilisában Don Juan parancsot kapott a flottával a Genovába való elhajózásra, és mintegy vigaszdíjként az itáliai helytartói címet kapta meg Fülöptől. Alighogy elhajózott Afrikiából megjelent Uludzs Ali a török flottával, vagy 230 hajóval, egyes források szerint 100.000 emberrel, és ez meg is pecsételte Tunisz sorsát. A 8.000 fős helyőrség amíg tudott kitartott, de esélyük sem volt ekkora erővel szemben. Tunisznál a törökök 22 támadást (!) indítottak a város ellen, mire sikert értek el. A város, a védők nagy része elesett, de közel 25.000 török élete árán sikerült csak elérni. Don Juan sokkal kisebb flottájával megpróbálta legalább zavarni a török flottát, de nem kedvezett az időjárás egy akciónak, és otthonról sem kapott semmiféle támogatást.

Don Juan hátralévő életének megértéséhez újfent utaznunk kell, de ezúttal az Atlanti-óceánon át az Északi-tenger partjára vezet utunk, a spanyol Németalföldre. A terület a Habsburg család kezébe került a jó házasságpolitikájuk révén. V. Károly Don Juan édesapja is itt született. A 16. század folyamán a reformáció egyre jobban terjedni kezdett a területen. 1558-ban Pármai Margit, V. Károly egy másik törvénytelen gyermeke került a tartomány élére, mint kormányzó, de ő sem tudott rendet tenni a lázadás állapotában leledző tartományba. 1565-ben II. Fülöp megelégelte a helyzet romlását, és a reformáció térnyerését, ezért bevezették az inkvizíciót Németalföldön is. Alig egy évvel később már 400 nemes kérvénnyel fordult Margithoz a bajok orvoslása miatt. Szintén ebben az évben Fülöp is döntött a bajok orvoslásáról, csak ő másféle elképzeléssel bírt a helyi nemesekhez képest. Hadsereget küldött inkább, hogy az rendet tegyen. 1567-ben Alba hercege bevonult Brüsszelbe és kezdetét vette a harc. Margit segítségével csapdába csalta a királlyal szemben álló nemesek vezetőit, de ez csak további olaj volt a tűzre, melynek élére Orániai Vilmos állt. A felkelők a tengeren fölényben voltak, a szárazföldön váltakozó sikerekkel folytak a harcok. A spanyolok lehetőségeit nagyban korlátozta, hogy egyszerre több fronton kellett háborút viselniük: a Földközi-tenger térségében az Oszmán Birodalommal, Itáliában Franciaországgal, ami meglehetősen korlátozta a németalföldi lázadás elfojtására bevethető erők nagyságát. Ennek ellenére 1570-re a lázadást lényegében leverték, Vilmos elmenekült és a fontos városok behódoltak a spanyol kormányzónak, Albának.

1572. március 1-én I. Erzsébet angol királynő kiutasította a lázadók hajóit az angol kikötőkből, akik április 1-én elfoglalták Brielle kikötőjét. Ezzel a lázadók új támaszpontot biztosítottak maguknak, de még fontosabb, hogy a jelképes győzelemmel ismét maguk köré gyűjtötték az elégedetlen protestánsokat. Mivel sikertelen volt a lázadók ellen, Fülöp menesztette Albát és helyére 1573-ban kinevezte Luis de Requesens-t, aki mérsékelt politikájával próbálta megfékezni a lázadókat. A katonai megoldás azért sem volt kivitelezhető, mert a spanyol államkincstár 1575-ben csődbe jutott. De Requesens-nek nem sikerült viszont elérni a spanyol király és a lázadók közötti megegyezést, amikor 1576 elején hirtelen meghalt. Itt jött a képbe Don Juan, aki ekkor Itáliába dekkolt várva egy új kihívásra. Lett is volna egy lehetőség, amivel nagy vágyát elérhette volna. Felmerült egy olyan terv miszerint partra szállt volna Angliában, kiszabadította volna Erzsébet angol királynő fogságából Máriát a skótok katolikus királynőjét, akit feleségül vett volna, így a skót királyi cím megszerzésével válhatott volna egyenrangúvá a testvérével. A tervet az angol katolikusok mellett a pápa is támogatta, Erzsébet viszont amint tudomást szerzett róla követet küldött II. Fülöp udvarába rosszallását kifejezni. Na de jobb választás nem lévén Fülöp kinevezte Németalföld új helytartójának Don Juant, és rendelkezett, hogy haladéktalanul Itáliából siessen is rendet tenni, mert a lázadás már megint új fokozatba kapcsolt. Don Juan el is indult, de utazása közben Madridba is elment a spanyol királyi udvarba, mert beszélni akart személyesen II. Fülöppel. Nem nehéz kitalálni, mi volt a téma, hát Anglia és a házasság terve. Fülöp kerek perec nemet mondott, számára a Németalföldi rend helyreállítása volt az elsődleges, csak ahhoz járult hozzá.

A csalódott Don Juan Madridból egy kis kerülőúton indult el célja felé, ugyanis Franciaországon keresztül Luxemburgba ment először, ahol 1576 novemberében kicsi kora óta először találkozott az édesanyjával. A találkozás azzal végződött, hogy az anyja elfogadta, hogy Spanyolhonba költözik, kap egy házat, jövedelmet. Ahogy megérkezett Don Juan szembesült a káosszal, amit elődeitől örökölt. A kifizetetlen katonák garázdálkodtak, éppen érkezése környékén fosztották ki a zsoldosok Antwerpen városát. Azzal az utasítással érkezett, hogy békülékeny politikával próbálja a tartományt lecsendesíteni. Azt ígérte, hogy az ő kormányzói rangjának elismerése, a katolikus vallás tiszteletben tartása, a flamandok jogainak tiszteletben tartása esetén a hadsereg kivonul Németalföldről. Don Juan aláírt egy ediktumot is 1577 februárjában, pár hónappal később pedig szinte diadalmenetbe bevonult Brüsszelbe. Ahogy a helyzet javult, úgy kezdett megint foglalkozni az „angol” üggyel Don Juan, elküldte titkárát Madridba, hogy próbáljon tárgyalni Fülöppel ez ügyben, de újfent csak nem volt a válasz. De a csönd sem tartott sokáig az éppen megbékélt tartományban. 1577 nyarán már maga Don Juan is megszegte az ediktumot, mindkét fél mozgósított, újra a katonai megoldás került előtérbe. Don Juan katonái élén bevonult Namurba, amit harc nélkül megszerzett. Idővel a helyzet kezdett Don Juannak kedvezni. Megjött unokaöccse, a korábbi kormányzó Pármai Margit fia Alessandro Farnese, aki hozott magával 4.000 fős erősítést. Ehhez jött a spanyol koronától kapott 9.000 fő, meg a spanyolhoz hű területekről toborzott katonák, így ezekkel együtt kb. 20.000 fős sereg állt rendelkezésre. A felkelők Brüsszelbe kezdtek gyülekezni, ahol kb. 25.000 fős hadsereget sikerült felállítani, ami nagyon változatos képet mutatott: holland, flamand, angol, skót, vallon, német és francia vegyes csapat volt. 1578 januárjában a felkelők seregének vezetői közül jó páron nem is voltak a seregnél, mert hivatalosak voltak egy esküvőre, és az valahogy fontosabb volt, mint a „haza ügye”, de ez még nem volt minden, a sereg elég „rossz bőrben” volt, nem volt egy félelmetes nagy hadsereg távolról se. Ekkor jött a hír, hogy a spanyolok elindultak Namur felől, a vezetők pedig inkább a visszavonulás mellett döntöttek Gembloux felé. 1578 január 31-én a spanyolok lovassága átkelt a Meuse folyón és megközelítette a lázadók visszavonulóban lévő seregét. Don Juan kiadta parancsba, hogy a gyalogság beérkezéséig várjon a lovasság, ne tegyen semmit. De a parancsnokok másképpen döntöttek. Látták, hogy milyen állapotba van a lázadók serege, ezért nem vártak, hanem rohamot indítottak. A németalföldi lovasság megpróbálta felvenni a harcot és védeni a saját serege hátát, de esélyük se volt, hamar levágták őket. Ennek hatására a lázadó seregben úrrá lett a pánik, hiába próbálta pár parancsnok megállítani, nem sikerült. Felrobbant egy ágyú, amit követett a lőszer egy részének felrobbanása, és ez csak fokozta a pánikot. Ettől a ponttól a csata átváltott egy sima mészárlásba. A lázadók összes poggyásza, tüzérsége a Don Juan kezére került. Spanyol részről kb. 20 halottat számoltak össze mindössze, meg pár tucat sebesültet, ezzel szemben a lázadó sereg majd fele, közel 10-11.000 ember maradt holtan a csatatéren. Megsemmisítő győzelem volt ez, amit Don Juan elért. A vereség után Orániai Vilmos el is hagyta a tartományt, sokan pedig hirtelen hűségesek lettek a spanyol koronához. De a győzelem hatása hamar elmúlt, mert a nagyhatalmak számára nem lett volna jó, ha a spanyolok leverik a lázadást. Délről egy francia sereg jelent meg, északról pedig Erzsébet angol királynő beavatkozása volt várható. Don Juan pénzt és embereket kért, hogy a veszélyekkel le tudjon számolni, de Madridból egyik sem nagyon akart jönni.

Történetünk szálai érdekes fordulatot vettek ekkor, melynek kibogozásához, megint ugrani kell kicsit az időben. Még 1571-ben II. Fülöp elbocsájtotta az egyik miniszterét Juan de Escobedo-t. Ez az úriember aztán Don Juan titkára lett, ami a miniszteri álláshoz képest egy cseppet alábbvalónak tűnik. De ha hozzátesszük, hogy a titkár dolga Don Juan szemmel tartása volt, és jelentés mindenről a királynak, akkor már másképpen fest a dolog. Ez így ment szépen pár éven át, mígnem a titkárból Don Juan egyik bizalmasa nem lett, tehát a titkár átállt a másik oldalra. Egyes feltételezések szerint Don Juan a tuniszi majd pedig a skót, és/vagy az angol királyi cím megszerzése helyett inkább már sokkal nagyobb célt tűzött ki maga elé, ami pedig nem volt más, mint a spanyol korona, amit egy puccsal, II. Fülöp eltávolításával tervezett. Amennyiben így volt, és foglalkozott a gondolattal, akkor a titkárának tudnia kellett minderről, mint legfontosabb bizalmasa. És mi a bizonyíték az egészre? 1578 húsvétján a Madridban tartózkodó titkárt 6 férfi megtámadta a nyílt utcán és megölte. Azt tudjuk, van rá írásbeli bizonyíték, hogy II. Fülöp adta ki rá az utasítást, és Alba hercege és javasolta a gyilkosságot. Valószínű, hogy ezzel akartak jelezni Don Juan számára, hogy tegyen le nagyravágyó terveiről, mert a király úgyis tud mindent. A bizonyítékok sorát erősíti az a tény, hogy direkt nem küldtek Don Juan számára semmilyen segítséget, sem pénzt, sem katonákat. Lehet attól féltek, hogy amennyiben kap erősítést azt nem a spanyol korona céljai érdekében használja fel, hanem saját céljai eléréséhez. A kilátástalan katonai helyzet, bizalmasa halála eléggé megtörte a fiatal hadvezér lelkét, aki mély depresszióba is esett ezek miatt. Egészsége gyorsan kezdett romlani, és mindezek is közre játszhattak abban, hogy a táborában kitört járvány őt is ágynak döntötte. 1578 szeptember 28-án magához hívta unokaöcsét Alessandro Farnese-t, aki utódának jelölt ki, és megkért, hogy az ő halála esetén vegye át a parancsnokságot. 1578 október 1-én alig 31 éves korában a kereszténység bajnoka, a török flotta legyőzője eltávozott az élők világából. Halála után Madridban temették el az Escorial palotában, kívánsága szerint nem messze a vér szerinti apjától. Nevét nem vitte tovább senki, mert soha nem nősült meg, bár elég sok nő megfordult az életében és az ágyában is a jóképű hadvezérnek. Összesen négy komolyabb kapcsolatról van tudomásunk, amik közül egy-egy hölgyemény szült egy-egy lánygyermeket akiknek Don Juan volt az apja. Egy másik hölgy fiút is szült, de az nem sokkal a születése után meghalt, bár a rossz nyelvek szerint II. Fülöp keze volt abban is. Így bár nem volt senki, aki tovább vigye a nevét tettei mégis híressé, és így halhatatlanná tették. Az elismerést melyet annyira akart, megkapta az utókortól.