Edwin Ramsey (1917-2013)

Az amerikai lovasság utolsó rohama

Edwin Price Ramsey alezredes (1917 – 2013) neve nagyon kevesek előtt ismert, mert nem tartozik a második világháború legismertebb „szereplői” közé, de a tettei miatt érdemes foglalkozni az életével, mert a világháború egy olyan hadszínterére juthatunk el így a képzeletünkben, amiről keveset szoktak beszélni. Ramsey alezredes a Fülöp-szigeteki harcoknak volt az egyik kulcsszereplője a japán támadás majd pedig megszállás idején. Mellesleg pedig az ő nevéhez köthető az amerikai hadtörténelem utolsó lovassági rohama is.

Edwin Ramsey az Illinois állambeli Carlyle -ben született, de innen két év után Kansasba költöztek a családjával, ahonnan a következő állomás Wichita volt egy évtizeddel később. Gyermekkora egyáltalán nem volt könnyű, ami annak is betudható volt, hogy az édesapját letartóztatták az édesanyjával szembeni fizikai erőszak miatt, és ezután pár órával a férj öngyilkosságot követett el a cellájában. Az anyja a nővérével együtt nevelte fel, miközben bőrgyógyászként egy saját kis klinikát is vezetett. A nővére Nadine is híres lett. Ő lett az országban a második nő, aki pilóta lehetett a postaszolgálatnál, a második világháborúban pedig azon kevés (összesen 26 fő) nő közé tartozott, akik Lockheed P-38 Lightning vadászgépet vezethettek. A frontra nem mehettek, de a kiképzésben a hazai légtér védelmében szolgálhattak. Ramsay a középiskola után továbbtanult és 1938-ban szerzett diplomát az Oklahomai Katonai Akadémián.

1941 februárjában Ramsey hadnagyot a 11. lovasezredhez osztották be a kaliforniai Campóban. Itt érte utol az a lehetőség, hogy önként csatlakozhat a Fülöp-szigeteki 26. lovasezredhez (Fülöp-szigeteki cserkészek). Később Ramsay bevallotta, hogy szinte semmit sem tudott sem az egységről, sem az országról. Mindössze annyit tudott, hogy hol van az ország, meleg az éghajlata, valamint, hogy van egy egész jó lovas pólócsapatuk. Ramsey is ezt a sportot űzte, már a katonai akadémia csapatában is játszott korábban. Vállalta az áthelyezést, és az egysége pólócsapatában az egyik első komolyabb, és egyben elvesztett mérkőzés másnapján érte utol a második világháború amikor a japánok megtámadták az amerikai flottát Pearl Harbor kikötőjében. Az már csak a hab volt a tortán, hogy az előző napi mérkőzése játékvezetője Jonathan M. Wainwright vezérőrnagyvolt, aki Douglas MacArthur tábornok távozása után átvette a Csendes-óceán délnyugati térségének az irányítását.

A 26. lovasezred 1922-ben jött létre a Fülöp-szigeteken, ahol a Stotsenburg erőd volt a szálláshelye több más egységgel egyetemben. Így itt állomásozott a 25. tábori tüzérezred, és a 43. gyalogezred is. A lovasezred egy géppuskás csapattal és hat darab Indina White M1-es felderítőautóból és szállító teherautóból is kiegészült. Az ezred 1927. december 1-jén mintegy három századnyi erőt jelentett, ami a Fülöp-szigeteken az elsődleges felderítő haderőt jelentette. 1941. november 30-án az ezrednek 787 sorkatona és 55 tisztje szolgált, a parancsnoka pedig Clinton A. Pierce ezredes volt. A 26. lovassági ezred az egyike volt azon egységeknek, amelyet „elfelejtettek” modernizálni, így megmaradt hagyományos lovas egységnek.

A japánok 1941. december 8-án indították meg a Fülöp-szigetek elleni hadjáratot. Már az első nap komoly csapást szenvedtek a szigeteken állomásozó amerikai és helyi erők, a japán bombázók a légierő nagy részét elintézték, amivel már az első napokban megszerezték a légi fölényt, aminek a birtokában minden gond nélkül megindulhatott a szárazföldi támadás is. 12-én a flotta egységei el is hagyták a térséget, mert légi fedezet hiányába csak könnyű célpontok lettek volna a japánok számára. 1941. december 22-én a japánok a Fülöp-szigetek fővárosa Manila közelében, a Lingayen-öbölben, három hídfőben szálltak partra. A 26. lovasezred feladata a szövetséges csapatok Bataan-félszigetre való visszavonulásának a támogatása jutott. Időt kellett nyerni mert csak négy gyengén felszerelt helyiekből álló gyalogoshadosztály volt a térségben. A lovasezred már a japánok partraszállása után megmutatta, hogy lehet számítani rá, Damortisnál sikerült négy japán gyalogezredet órákig feltartóztatni. December 24-én egy japán tanktámadást sikerült visszaverni, és újfent időt nyerni, de ez az ezred állományán is megmutatkozott, mert a létszám 450 főre csökkent. Szükséges volt a sorok rendezése, ezért pár napra kivonták az ezredet, ami a feltöltés után 657 fős létszámmal tért vissza a Bataan felé vezető utak védelmébe.

1942. január 15-én az E század előőrse Morong faluja felé tartott. A település stratégiailag a Bataan-félsziget nyugati partján a Dél-kínai-tenger partján feküdt. Az amerikai parancsnokság úgy tervezte, hogy Morongra támaszkodva állít fel egy védelmi vonalat. Ramsey hadnagy ekkor tért vissza felderítésből a filippinó katonáival, és önként jelentkezett, hogy másnap az elővéddel megszállja Morongot. 16-án reggel Jonathan M. Wainwright tábornok, az észak-luzoni erők parancsnoka utasította Ramseyt, hogy foglalja el a települést, ahova ekkorra már jelentős számújapán erő fészkelte be magát. Ramsey három lovas osztagot vezetett a dzsungelen át a cél felé, ami a Fülöp-szigeteki cserkészek 27 fős elővédjéből, és a Fülöp-szigeteki hadsereg 1. reguláris hadosztályának a katonáiból állt. Morongnál egy japán gyalogos és tüzérségi erővel találkozva Ramsey elrendelte a rohamot, amely a történelem utolsó lovassági rohamaként vált híressé. A lovasezred katonái halált megvető bátorsággal rontották rá a japánokra, pedig a lovasok szinte csak Colt 1911-es pisztolyokkal rendelkeztek. A meglepetésszerű roham Ramsey-vel szeretett lovával, Bryn Awrynnal szétszórta a japán megszállókat, pedig tankok is támogatták azokat. Alig három áldozat árán sikerült a települést elfoglalni, amit ezután 5 órán át sikerült tartani a túlerővel, és a japán ellentámadásokkal szemben. Ramsey maga is megsebesült, de a legfontosabb az volt, hogy értékes időt sikerült nyerni a rendezett visszavonulásra. Az események a rohamban résztvevő lovak szemszögéből ért szomorú véget, pár héten belül az éhező amerikai, filippínó katonák levágták és megették a szerencsétlen állatokat.

A Bataan-félsziget eleste után Ramsey hadnagynak sikerült megszöknie és Közép-Luzonban csatlakozott az alakulóban lévő japánellenes gerillaharchoz. Ezután három év gyötrelmes gerillaháború következett, amelyet bátor amerikaiak és filippínók vívtak Luzon szigetén, és harcoltak nemcsak birodalmi japán hadsereggel, hanem a kommunista Huk gerillákkal is, hogy előkészítsék az utat Douglas MacArthur tábornok visszatéréséhez. Ramsey a Kelet-Közép-Luzon gerillaterület második parancsnoka lett. Személyesen szervezett gerilla csapatokat a régióban, és felettese 1943. január 21-i elfogása után átvette a parancsnokságot Közép-Luzonban. Ramsey már őrnagyi minőségben Manila külvárosában, Montalbantól északra fekvő Balabac-hegyen állította fel a főhadiszállást, és innen irányította a hírszerzési tevékenységeket, a harci egységek szervezését. 1944 októberében rádiókapcsolatot létesítettek a Csendes-óceán délnyugati térségében található főparancsnoksággal, ami felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult, mivel a létfontosságú információkat már naponta lehetett küldeni. Ramsey őrnagy alá 10 ezer ember tartozott, körülbelül 20 ezer fős tartalékkal, és olyan egységeket irányított, amelyek minden lehetséges módon szabotálták és zaklatták az ellenséget. A Kempa-tei, a japán titkosrendőrség sokszor volt nagyon közel ahhoz, hogy elfogja, de mindig sikerült megmenekülnie, kicsúszni a halálos gyűrűből. A japánok 200.000 dolláros jutalmat ajánlottak az elfogásáért, ami akkora hatalmas összegnek számított, ami napjainkban dollármilliókat jelentene.

Amikor az amerikai erők megérkeztek Kelet-Közép-Luzonba, jól szervezett, felfegyverzett csapatokat, vezetőket és hírszerző személyzetet bocsátott a rendelkezésükre, és több mint 4.000 katonával látta el az amerikai hadsereget. Ramsey őrnagy a fáradhatatlan erőfeszítéseivel, szervezőképességével, a bátorságával és kiemelkedő vezetői képességével jelentősen elősegítette a szövetségesek Fülöp-szigeteki hadműveleteinek a sikerét. A vitézségért Jonathan Wainwright tábornok az Ezüst Csillaggal tüntette ki Ramsey-t. Douglas MacArthur hadseregtábornok pedig személyesen adta át a Kiváló Szolgálat Keresztjét a hároméves gerillaháborúja vége után, és előléptette alezredessé. Ramsey még egy sor más kitüntetést is megkapott, így többek között a Fülök-szigeteki kormány is adományozott neki egy párat a háború után.

1945 elejére Ramsey a súlyának közel a felére fogyót le, mindössze 42 kg volt ekkor a hároméves fizikai megpróbáltatások következményeként. Közel egy évet töltött maláriából, a vérhasból és az akut alultápláltságból való felépüléssel kórházban. Még a háború alatt a dzsungelben eltávolították a vakbelét is, ami mindössze egy éles kés és némi fertőtlenítési célú rum segítségével történt.

A háború után jogi diplomát szerzett az Oklahomai Egyetemen. A Hughes Aircraft Corporation távol-keleti részlegének az alelnöke lett később Japánban, ami után elektronikai és tanácsadó cégeket is vezetett Tajvanon és a Fülöp-szigeteken. Amikor nyugdíjba vonult, Kaliforniában telepedett le. 1948-ban vette feleségül Madeleine Willoquet-t, a manilai francia nagykövet lányát. A házasságból négy gyermek született. Az 1970-es években elváltak, de 1979-ben újranősölt. Edwin Price Ramsey 2013. március 7-én természetes halállal halt meg, ami után június 28-án teljes katonai tiszteletadással temették el az Arlington National Cemeteryben.