Mindenki emlékében eleven él a legendás 300 és Leónidasz király bátor tette, amikor is hősies helytállásuk révén Spárta az egész görögség számára példát mutatott bátorságból, kitartásból. Ezzel a tettel úgymond megerősítették szülővárosuk már addig is komoly hírnevét. Az idő előrehaladtával pedig a peloponnészoszi háború elhozta Spárta „győzelmét” Athén és szövetségesi felett, de nem bizonyult a győzelem olyan maradandónak, mint az remélték, mert a hosszú háborúban Spárta legfőbb ereje az emberanyag, nagyon is megfogyatkozott. Ezt pedig ki tudta használni egy másik kis görög városállam a boiótiai Théba, amely az ismeretlenség homályából kiemelkedve, ha egy rövid időre is, de átvette Spárta helyét a történelem színpadán. Mindezen rövid időszak egy személy nevéhez kötődik leginkább, Epameinóndasz nevéhez, aki több száz évnyi legyőzhetetlenség mítoszát dobta a sárba Spárta legyőzésével. Katonai újításai pedig kikövezték az utat II. Fülöp makedón király számára, aki tanulva tőle, és majd átadva ismereteit fiának „Nagy” Sándornak, a perzsák legyőzéséhez való tudásanyagot szívott magába fiatal korában. Már csak ezek miatt is illik megismerkedni az ő életével.

A SPÁRTAI HEGEMÓNIA ÉVEI

Történetünk megértéséhez először a görögség helyzetével kell megismerkednünk, beleértve azok érzelmi, politikai oldalát is. Történelmük folyamán a görögök végig egy olyan dilemmával álltak szemben, mely hol felrázta, hol megbénította őket. A dilemma alapja az volt, hogy nem tudták eldönteni, hogy a városukhoz való hűség, vagy pedig a nemzeti összetartozás tudata a fontosabb, és ebből a dilemmából kiindulva egy sor konfliktus, háború is született. Ezek után nem meglepő, hogy a görög államoknak a perzsák legyőzése után elnyert szabadsága az egymással való háborúskodás lehetőségét szabadította föl, s ezt a szabadságot föl is használták elég rendesen a peloponnészoszi háborúban, több évtizedig is el voltak foglalva egymás minél hatékonyabb kiirtásával. Athén Kr.e. 404 évi kapitulációja után a spártaiak helyőrségeket és oligarchákat helyeztek el Hellász szerte, adókat vetettek ki kényük kedvük szerint, nyeregben érezték magukat nagyon, amihez meg is volt a joguk. Úgy tűnt a görögség vezetője, ha tetszik, ha nem, Spárta lesz. Azonban Spárta nagy nehezen kivívott hegemóniája nagyon hamar csorbát szenvedett egy sor külpolitikai kudarc után. Történt ugyanis, hogy II. Dareiosz perzsa király halála után a fiatalabb fiú Kürosz Kis-Ázsia kormányzója bátyja Artaxerxész ellen fordult a trón megszerzése érdekében, és ehhez Spártától kért segítséget, amihez meg is volt minden alapja, hiszen csak benyújtotta a számlát Spártának a korábbi perzsa aranyakért cserébe, amiket az a peloponnészoszi háború alatt kapott. Spárta azt remélte, hogy a segítségért cserébe a korábban perzsáknak ígért kis-ázsiai görög városok megtarthatják függetlenségüket, nem nagyon akaródzott betartani a korábban tett ígéretet. Meg hát valljuk be, hogy akart volna Spárta a görögség támasza lenni, ha hagyja, hogy a kis-ázsiai görögök perzsa uralom alatt éljenek. Így csak 700 hoplitát küldtek segítség gyanánt Kürosznak, hivatalosan a helyi kalózok elleni harcra, de ez csak az „álca” volt. A kelet felé vonuló perzsa seregben összesen kb. 13.000 görög zsoldos szolgált, ezek között meneteltek a spártaiak is. Kürosz több győzelmet is aratott, de a döntő kunaxai csatában kr.e.401-ben saját vigyázatlansága miatt maga is elesett, kellett neki „arcoskodni”, személyesen akart volna végezni testvérével. A csatából megmenekült 10.000 görög spártai, vezérük és az athéni származású Xenophón parancsnoksága alatt harcolva bár, de kijutottak Perzsiából, közzel 9000-en menekültek így meg.

Spárta tekintélye azonban tovább romlott, amikor a Kis-Ázsiába küldött újabb spártai csapatok fosztogatni kezdtek a helyi görög városokat, hol volt már a korábbi évszázadok vasfegyelme, ezek a katonák már a nyomukba se értek a korábbi „hősöknek”. E miatt a városok panaszt tettek Spártánál. Mi volt erre a válasz? Újabb még nagyobb közel 8.000 fős sereg érkezett a területre Agészilaosz király vezetésével. Agészilaosz végig dúlta Phrygiát, csatát nyert Sardeis mellett, megnyerte Mysia harcias lakóit, és szerződést kötött a Perzsiától elpártolt Paphlagónia uralkodójával is. Agészilaosz sikerei arra indították a spártai vezetést, hogy teljhatalmat adjanak a hadvezérnek, majdcsak legyőzi a perzsákat és a kis ázsiai görög területeket „felszabadítja”. Ez rémülettel töltötte el a helyi perzsa helytartót, aki az anyaországi Spárta-ellenes erökhöz fordult, s 50 talentumnyi pénzt osztott szét Argos, Korinthosz és Thébai perzsabarát vezetői között. A pénz pedig csodákra volt képes már az ókorban is, hirtelen mindenki harcias lett, és Spárta nehéz helyzetbe került.  Athén állítólag pénzt nem fogadott el, de egy Spárta-ellenes összefogást azért helyeselt.  Az ily módon kirobbant konfliktust korinthoszi háborúnak (Kr. e.  395-387) nevezték el, utalva arra, hogy fontosabb hadműveletei főleg Korinthosz körül folytak. A Korinthosz és szövetségesei ellen vívott harcok során Lüszandrosz, a spártai politika egyik irányítója is elesett a boiótiai Haliartosznál (395) vívott csatában ahol pont Théba a későbbi nagy vetélytárs volt az ellenfél. Théba első ízben szólt bele a görögség életébe komolyabban, de nem utoljára.

Miután megunták egymás „gyepálását” és Spártával nem igazán tudtak elbánni, szükségesség vált e helyzet politikai rendezése. A nemzetközi viszonyok rendezését a spártai Antalkidasz vezette spártai küldöttség vette kézbe.  Mivel a perzsa uralkodó a görögöket lekötelezettjeinek tekintette, a békefeltételek diktálásába ő is beleszólt, hiszen emlékezzünk vissza, az ő pénze volt ami „elindította” a háborút. A görög városok vezetői nem akarták elfogadni ezt a diktátumot, főleg nem a gyűlölt perzsáktól. Antalkidasz erre lezárta a Boszporuszt, hogy a gabonaszállító hajók útját elállja, s így kényszerítse a görög poliszok vezetőit arra, hogy írják alá a szerződést. A terv bevált, gabonaszállítmányok nélkül a görög városok éhhalálra voltak ítélve, így a korgó gyomor felülemelkedett az érzéseken. Az Antalkidasz-féle béke (Kr.e. 387) értelmében Nyugat-Kis-Ázsia ismét betagozódott a perzsa birodalomba, már sokadszorra. Hivatkozva a békeszerződésben biztosított autonómiára, Spárta minden szervezetet feloszlatott, a peloponnészoszi szövetséget leszámítva. Erre volt eszük azért. Úgy tűnt minden rendben, Spárta még mindig a görögség hegemón helyzetben lévő vezetője. De a felszín alatt kezdtek megmutatkozni az első repedések, a látszat ellenére nagyon is törékeny volt a helyzet. Senki nem felejtett, senki nem akart behódolni Spártának.

EPAMEINÓNDASZ KORAI ÉVEI

Ideje történetünk főszereplőjére koncentrálnunk most már. Hősünk Epameinóndasz apja, Polümnisz egy régi thébai nemesi család elszegényedett sarja volt, így születésénél fogva ugyan az arisztokrácia prominens tagjai közé tartozott, de pénzügyi helyzetük miatt azért mégse érezhették magukat igazán ebbe a rétegbe valónak. Mindezen pénzügyi helyzet ellenére Epameinóndasz kitűnő oktatásban részesült, zenetanárai a maguk nemében a legjobbak voltak, ahogy a táncoktatója is, filozófiaoktatója, taraszi Lüszisz, az egyik utolsó nagy pitagoreus filozófus volt. Az más kérdés hogy mindezekre életében nem sok szüksége volt, nem ezeknek vette később nagy hasznát. Epameinóndasz ezen kívül híres volt fizikai adottságairól is, ifjúsága idején sok időt szentelt az edzésnek, a csatákra való felkészülésnek, és ezeknek már tényleg a hasznát vette pályafutása során. i. e. 385-ben egy mantinea melletti rajtaütésnél nagy kockázatot vállalva megmentette jövendő kollégája, Pelopidasz életét, ami bebetonozta egy életre szóló barátság kezdetét. Egész életében híres volt taktikai ügyességéről és a kézitusában való hatalmas jártasságáról, ebben „Nagy” Sándorhoz vagy Pürrhoszhoz tudjuk hasonlítani, ők is mindig személyesen az első sorban harcoltak. Epameinóndasz sohasem házasodott meg, amiért honfitársai kritizálták, úgy gondolták, tartozik annyival a hazának, hogy hozzá hasonló nagyszerű fiakat adjon neki. Mindenesetre tudjuk róla, hogy sok „fiúszeretője” volt, ez bevett pedagógiai módszer volt az antik Görögországban, és amiről Thébai különösen is híres volt, Plutarkhosz szerint a thébai törvényhozók a módszert az ifjúság magatartásának és jellemének kordában tartására intézményesítették is.  Cornelius Nepos egy Miküthosz nevű ifjút említ, Plutarkhosz is említi két szeretett „társat”: Aszopikhoszt, aki együtt harcolt vele Leuktránál és Athéneuszt aki együtt esett el vele Mantineánál, és akit mellette temettek el. Epameinóndasz egész életét a szegénység határán élte, elutasítva, hogy politikai hatalmát saját meggazdagodására használja ki. Már csak e miatt lehetne példaképe sok mai politikusnak. Cornelius Nepos említi megvesztegethetetlenségét, leírva, hogyan utasította el a perzsa követet, aki megvesztegetni jött őt. A pitagoreus hagyomány szerint szabadon adakozott barátainak és hasonló eljárásra biztatta őket egymás között. Ezek a jellemvonásai halála után nagyban hozzájárultak hírnevének kialakulásához, történelmi szerepének megismeréséhez, megértéséhez.

Epameinóndasz Görögország és Thébai egyik különösen zűrzavaros időszakában élt. A peloponnészoszi háború befejeződése után i. e. 404-ben Spárta egyoldalú politikába fogott Görögország többi része irányában és gyorsan elfordította magától korábbi szövetségeseit. Thébai a háború során jelentősen megnövelte erejét és igyekezett ellenőrzése alá vonni környezete, Boiótia többi városát is. Ez a politika, más vitákkal egyetemben Thébait összeütközésbe hozta Spártával. i. e. 395-ben egy sorban találta magát Athénnal, Korinthosszal, és Argosszal Spárta ellen a már említett korinthoszi háborúban. A háború sok véres vereséget hozott Thébának Spártától, ami miatt a háború végére kénytelen volt felülvizsgálni terjeszkedő törekvéseit és visszatérni a régi spártai szövetségbe. Még nem jött el az ő idejük! I.e. 382-ben azonban Phoibidasz spártai parancsnok stratégiai hibát vétett, ami Thébait hosszú időre Spárta ellen fordította, és kikövezte az utat Epameinóndasz hatalomra jutása előtt. Boiótiai hadjárata során kihasználta a Thébai belső küzdelmeket, hogy csapataival bejusson a városba. Erre az őszi Thesmophoria szertartásai alkalmával nyílott lehetőség.  Ez a hagyományos athéni naptár szerint október és november időszaka, i.e. 382. október végén foglalhatták el a thébai fellegvárat. A gyanútlanul ünneplő városba a Spárta-barát thébai Leontiadés vezette be a spártai sereget, mely könnyedén vette be a Kadmeiát, a fellegvárat, több Spárta ellenest pedig foglyul ejtettek.  Ezt követően Xenophón szerint mintegy háromszázan Athénba menekültek féltve saját életüket. Epameinóndasz maradhatott, úgy tartották róla, hogy ő nem több egy ártalmatlan, koldusbotra jutott filozófusnál. Későbbiek folyamán jól játszotta e szerepét, senki nem gyanakodott rá, hogy kapcsolatot tart fent az elmenekült Spárta ellenes párt tagjaival, és nemcsak ebben merül ki a dolog, hanem titokban tervezni is kezdték a város és a hatalom megszerzésének forgatókönyvét.

THÉBA FELEMELKEDÉSE

Théba elfoglalása után a spártai népgyűlés előtt beszédeket tartottak a város elfoglalását illetően. Leontiadés, aki Spártába utazott, jó hogy Phoibidas mellett érvelt, mi több, elérte beszédével, hogy Thébaiba állandó helyőrséget rendeljenek. Phoibidast leváltották és megbírságolták, a Kadmeiát felügyelő helyőrség, mintegy ezerötszáz fő pedig maradt továbbra is, biztosítva a spártabarát politikusok hatalmát. Leontiadés, Archias és Philipposz a Spárta barát párt vezetői önkényesen felvették a hadvezéri tisztséget, és így uralták saját városukat. Úgy tűnt Thébainak meg kell elégedni ezzel a megalázott Spárta „barát” helyzettel.

A 300 Athénba menekült Thébai polgár időközben közelebbről megismerkedet a demokratikus államrendszer működésével.  Plutarchos szerint meg nemcsak, hogy befogadták, hanem meg is kedvelték a thébai menekülteket, mi több, néhányan még vendégbarátságot is kötöttek. A thébai demokraták ezért csak az alkalomra vártak, hogy visszatérhessenek hazájukba, átvegyék a hatalmat, és demokratizálják a thébai alkotmányt. Leontiadésék értesültek a szervezkedésről, ezért bérgyilkosokat küldtek       a          demokraták ellen Athénba, ahol egy vezetővel sikerült is végezni, a többiek viszont szerencsésen megúszták a merényletkísérletet. Eközben Spárta levélben kérte a száműzöttek kiadatását. de Athéntól ilyet kérni alapból „hülyeség” volt. Thébaiban maradt barátaiknak, a jegyző Phillidasnak, valamint Charonnak köszönhetően ráadásul tökéletesen ismerték az oligarchák lépéseit. Ezen felül Epameinóndasz is ott volt, hogy felkészítse az ottani ifjúságot. Phillidas volt a „tégla”: az a beépített ember, aki jó kapcsolatot ápolt a spártabarát vezetőkkel és írnoki-jegyzői munkát végzett mellettük, így tehát nagyon friss értesülései voltak, és könnyen befolyásolhatta a tervet. Athénban a száműzöttek eközben nem pihentek, kidolgozták a visszafoglalás tervét és meghatározták a napot is – az Aphrodité-ünnep napját –, s erről értesítették is a Thébaiban maradtakat, mire Charón rögtön felajánlotta házát „főhadiszállásnak”. Ideérkeztek, és innen indultak a „kommandósok”. A kis csapat, mely 379/8 decemberének egyik hideg napján indult el Athénból, nem volt nagy létszámú. A pontos számot illetően a források nem egyeznek meg: Xenophón hét főt, Plutarkhosz tizenkettőt említ. Mindnyájan álruhát öltöttek, majd szétválva közelítették meg a várost, ahol Charón házában gyülekeztek. A polemarchosok éppen Aphrodité ünnepét ülték, Phillidas pedig gondoskodott róla, hogy lankadjon az éberségük, feltehetőleg egy kis házi vörösborral megoldotta a dolgot. Mire besötétedett, már negyvennyolc összeesküvő várta Charón házában az éjszakai akció megindítását. Egy pillanatra azonban kérdésessé vált, hogy ügyük sikerrel végződik, mert este hírnökök érkeztek azzal a céllal, hogy Archiashoz és Philipposhoz hívják Charónt. Az a kósza hír járta Thébai utcáit, hogy a száműzöttek visszatértek. Árulóra gyanakodva Charón teljesítette a kérést és elment Archiasékhoz. Mivel a zsarnokok semmi biztosat nem tudtak, Charón kitérő válaszával megnyugtatta őket és visszatért. A kalandos hagyomány része az is, hogy Archiast egy athéni vendégbarátja levélben értesítette az emigránsok távozásáról, de a magáról megfeledkezett despota a dorbézolás közepette „ráér az a fontos ügy holnapra is” vagy „holnapra halasztom a komoly dolgokat” felkiáltással nem olvasta el a levelet. A felkelők két csoportra váltak: Pelopidasz, Damokleidas és Képhisodóros Leontiadés és Hypatés ellen vezette csapatát, mivel közel laktak egymáshoz. Mivel utóbbi kettő sajnos józan volt, a támadók nagyobb ellenállásba ütköztek feladatuk végrehajtásakor. Képhisodórost meg is ölte Leontiadés, Pelopidas pedig a fején sérült meg, de végül végeztek mindkét zsarnokkal. Utána csatlakoztak Melónék csapatához és hírnököt küldtek a hátra maradt száműzöttekért. A másik alakulatban Melón és Charón vezetésével női ruhába öltöztek, arcukat lucfenyőkoronával takarva el jelentek meg a lakoma színhelyén, hogy leszámoljanak Archiasszal és Philipposszal. Biztos érdekes látvány lehettek talpig női ruhában, egy kis puch-uppal megtoldva a dolgot. A lerészegedett zsarnokokkal könnyen végeztek a derék „hölgyek”. Ezek után Phillidas két társával a börtön felé indult kiszabadítani a bebörtönzött társakat. Az őr megölése után elengedték a foglyokat, majd elkezdték felfegyverezni a fiatalokat és az összegyűlt polgárokat, akiket Gorgidas és Epameinóndas hívott össze az események közepette, hajnalban pedig visszafoglalták a fellegvárat. A spártai helyőrségnek szabad elvonulást biztosítottak. Miután a Kadmeia újra thébai kézen volt, népgyűlést tartottak, ahol Pelopidaszt, Charónt, Gorgidast és Melónt vezetőkké választották. A Spárta párti thébaiak szintén megadhatták magukat, őket ezután a győztes felkelők annak rendje módja szerint „elküldték” melegebb éghajlatra, magyarán kivégezték őket.

THÉBA HATALMA CSÚCSÁN

Hiába lett a város felszabadítva, ezzel a helyzet nem lett jobb, sőt ellenkezőleg, 378 tavaszára Thébai szövetségesek nélkül maradt, kicsit gáz volt a helyzet.  Megváltozott viszont akkor, midőn Sphodrias, a boiótiai Thespiai spártai vezetője egy éjszaka megtámadta Athén kikötővárosát, abban a reményben, hogy sikerül Athént is megszállnia, de a váratlannak tűnő húzás nem jött be.  A sikertelen akció után Athén Sphodrias megbüntetését kérte Spártától. Spárta a kérést elutasította, ami a királybéke megszegését jelentette, s most már Athén és Spárta nyílt ellenségekké váltak.  Athén sürgősen szövetségesek után nézett. Athén és szövetségesei szövetséget ajánlottak a Perzsiától független görög államoknak.  377 végéig legalább harminc városállam csatlakozott a második attikai tengeri szövetséghez. Bár a szövetség elsősorban tengeri jellegű volt, a Spárta-ellenes beállítottság a szárazföldi érdekeltségű Thébait is a szövetségesek táborába vitte, így már nem volt egyedül.

A thébaiak rövid úton újraélesztették a régi boiót szövetséget új, demokratikus alapokon. A boiótiai városok szövetségben egyesültek egy hét tábornokból (a boiótarkhoszokból) álló testület vezetése alatt, amit Boiótia hét kerülete választott. A szövetség olyan sikeres volt, hogy ezentúl a “thébai” és “boiótiai” egymás szinonimájává vált a régió új szolidaritásának elismeréseként.

Thébai visszafoglalása után szervezték meg először a szent csapatot Gordiasz vezetésével – valószínűleg a spártaiak által használt elitalakulatok mintájára –, amelyet 150 pár hoplita alkotott, tehát összesen 300 katonából állt. Plutarkhosz szerint a csapat létrejöttét Platón „A lakoma” című dialógusa inspirálta, amelyben kifejti, hogy az ideális sereg szeretőkből („istentől ihletett barátokból”) állna, hiszen az egymáshoz szorosan kötődő harcosok keményebben és elszántabban küzdenek a csatatéren, és egész életüket a katonáskodásnak szentelik. A korabeli Thébaiban teljesen elfogadott volt, hogy egy férfinak egy férfi a lelki társa, sőt már-már megkövetelt társadalmi norma volt (ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy szexuális kapcsolatot teremtettek). A katonák kiképzését és ellátását a város állta, kaszárnyájuk pedig a Kadmeián volt.  Képzésük nem csak a birkózást és a harcművészeteket foglalta magában, hanem táncot és lovaglást is tanultak. A szent csapat tagjai kezdetben a front teljes vonalán, elszórtan harcoltak, azon elképzelés szerint, hogy az elit katonákat övező tisztelet így a többi katonát is elszántabb harcra sarkallja.

Amikor a thébai felkelés és a város visszaszerzése után II. Agészilaosz spártai király 30 000 katonája élén Thébai ellen vonult, a nyílt ütközet elkerülését szem előtt tartó védekező taktikára berendezkedve i. e. 378-ban és i. e. 377-ben is sikerült ellenállni a támadásnak. Nagy ütközetre nem került sor, de az események edzették, lelkesítették, küzdelemhez szoktatták és harci tapasztalatokkal gazdagították a thébaiakat, amire nagy szükségük is volt mindenképpen. A spártaiak feldúlták a vidéket, de végül távoztak, meghagyva a város függetlenségét, amely így időt nyert. Állítólag a spártai Antalkidasz a Boiótiából sebesülten visszatérő Agészilaosznak azt mondta: „Szép tandíjat kaptál te is a thébaiaktól, hogy akaratuk ellenére megtanítottad őket háborúskodni, harcolni.”

Gorgidasz halálát követően Pelopidasz vette át a szent csapat vezetését. Pelopidasz – elődével ellentétben – egy kompakt egységbe tömörítette az elit harcosokat. Az ő irányítása alatt érte el a különítmény a legnagyobb sikereit, amelyeknek köszönhetően nevük örökre fennmaradt. Az első komoly diadalt i. e. 375-374-ben érték el, amikor Pelopidasz a szent csapattal és további 200 lovasával Tegüra közelében egy szűk átjáróban szembetalálkozott egy spártai sereggel, amelynek létszáma 1000 és 1800 között lehetett. A legenda szerint ekkor valaki odafutott Pelopidaszhoz és azt mondta neki: „Az ellenség kezébe kerültünk!” Erre ő higgadtan csak annyit felelt: „Inkább az a miénkbe!”  A tegürai csata néven ismert ütközetben a túlerőt leküzdve felülkerekedett a szent csapat a spártaiakon. Történelmi győzelem volt ez, hiszen korábban nyílt színi ütközetben spártai sereg soha nem szenvedett vereséget kisebb létszámú sereggel szemben. Megnyílt az út Thébai felemelkedése előtt.

I.e. 371-ben összegyűltek Hellász legjelentősebb hatalmai, hogy a több évtizedes ellenségeskedésnek véget vessenek. Spártát az idős Agészilaosz király, Athént Kallisztratosz, Thébait pedig már Epameinóndasz képviselte, mint boiótarkhosz. Spárta és Athén hajlandó volt elismerni a Spárta vezette peloponnészoszi és az Athén irányítása alatt álló második tengeri szövetséget független államok olyan társulásának, amely nem sérti a királybéke előírásait. Azonban sem Spárta, sem a korábbi szövetséges, de Thébai növekvő hatalmára egyre féltékenyebb Athén nem engedte, hogy Thébai az összes boiótiai városállamot képviselje. Thébai viszont nem volt hajlandó lemondani Boiótia feletti hegemóniájáról, ezért a békét Epameinóndasz elutasította. Egyesek szerint a tegürai győzelem akkora önbizalmat adott a Thébaiaknak, hogy Epameinóndasz szándékosan lehetetlenítette el a békét, hogy sor kerülhessen egy döntő összecsapásra a spártaiak ellen. Akár így volt akár nem, a későbbi történések Epameinóndaszt igazolták.

A béketárgyalások kudarca után Spártából azonnal parancsokat küldtek Kleombrotosz spártai királynak, aki egy hadsereg élén Phókiszban volt, hogy vonuljon azonnal Boiótiába. Észak felé kerülve Kleombrotosz elkerülte a hegyi átjárókat, ahol a thébaiak lesben álltak, és váratlan irányból tört Boiótiára, ahol gyorsan elfoglalt egy erődöt, és zsákmányolt számos hadihajót is. Théba felé menetelve letáborozott Leuktránál, ahol találkozott vele a boiótiai hadsereg.

A thébai sereg vezérei tanácskozásra ültek össze, helyes-e kitartani és a sokszoros túlerővel szembeszállni, nem lenne-e jobb visszavonulni és kedvezőbb terepen felvenni a csatát. A vélemények megoszlottak: a jelenlevő 6 hadvezér közül ugyanis hárman visszavonulást, hárman pedig csatát javasoltak. Ezek közé tartozott Epameinóndasz is. Amikor az ellentétek miatt már-már úgy látszott, hogy nem születhetik elhatározás, megérkezett a vezéri tanács hetedik tagja, akit Epameinondas érveivel a maga oldalára állított. Így az ő véleménye diadalmaskodott. Elhatározták hát, hogy vállalják az élethalálharcot. Epameinondas azonban azt is észrevette, hogy katonái a kedvezőtlen előjelek miatt aggodalmaskodnak. Ezért arra törekedett, hogy ötletesen és hadvezérhez méltóan eloszlassa a tömeg vallási aggodalmait. Mivel történetesen néhányan éppen akkor érkeztek Thébából, rábeszélte őket: mondják el, hogy Héraklész templomából a fegyverek csodás módon eltűntek, és hogy Thébában az a hír járja: az ősi héroszok vitték el a fegyvereket, hogy a boiótok segítségére siessenek a harcban. Egy másik embernek utasítást adott, mondja el, hogy nemrég járt Trophóniosz jóshelyének barlangjában, s ott az istenség már előre megparancsolta neki, hogy ha győznek Leuktrában, Zeusz tiszteletére rendezzenek ünnepi játékokat.

A spártaiak 10 000 hoplitájával– akikből 700 volt csak a teljes jogú szabadpolgár – 6000 boiótiai állt szemben, akiket a peloponnészosziakat felülmúló lovasság támogatott. A csatarend felállítása során Epameinóndasz két újítást alkalmazott. Hagyományosan a phalanx sorban állt fel úgy, hogy az elit csapatok a jobb szárnyra kerültek. Így a spártai phalanxban Kleombrotosz és egyenlői a jobb szárnyon, peloponnészoszi szövetségesei a balszárnyon álltak. A spártai számbeli fölényt ellensúlyozandó Epameinóndasz és a thébai szent sereg Pelopidasz vezetésével a balszélre kerültek. Másodszor, mivel a sorok túlságos elvékonyítása nélkül nem tudott volna a spártaival megegyező szélességű hadrendet felállítani, inkább tovább mélyítette a phalanxot a baloldalon, ahol az 50 soros volt a hagyományos 8-12 helyett. A csatában a balszárny dupla sebességgel támadott, míg a jobb szárny hátrált, hogy késleltesse az összecsapást. A mély phalanxot Pagondasz thébai tábornok alkalmazta először a delioni csatában, de a lépcsős csatarend Epameinóndasz találmánya volt. A csata lovassági összecsapással kezdődött, amit a thébaiak nyertek. A két phalanx összecsapásában elesett Kleombrotosz király is, majd a thébai elit csapatok rohamának súlya alatt összeomlott a spártai elit által tartott jobb szárny és menekülni is kezdett. Ezt látva a peloponnészoszi szövetségesek hadrendje is felbomlott. A menekülés során 4000 spártai halt meg, és ami a legfontosabb, 400 a 700 “egyenlőből”, ami súlyosan megkérdőjelezte Spárta jövőbeli katonai képességeit. A csata nem csupán a görög és az európai történelem számára hozott fordulópontot, Epameinóndasz sikere a katonai taktikában is forradalmi változást idézett elő: a phalanxharc története során első ízben alkalmazta az ellenség legfontosabb pontjára lesújtó koncentrált erő taktikáját és ezzel megalapozta a modern hadviselés helyi túlerőről szóló elvét. A taktika nagy hatást gyakorolhatott arra, ahogy a későbbiekben II. Philipposz makedón király – aki Thébaiban tanult és élt egy ideig – kifejlesztette saját nagy hatékonyságú taktikáját és csapatainak fegyverzetét. Mindezt még magasabb szinten fia, Nagy Sándor fejlesztette tovább. Pauszaniasz szerint ez volt a legjelentősebb csata a görög városállamok közötti háborúk történetében.

A leuktrai győzelem után jó egy évig Epameinóndasz a boiótiai szövetség konszolidációjával volt elfoglalva, a korábbi Spárta szövetséges Orkhomenoszt kényszerítve a szövetségbe való belépésre. i. e. 370 végén azonban a spártaiak meg akarták fegyelmezni újabban csökönyös szövetségesüket, Mantineát. Epameinóndasz elhatározta, hogy tőkét kovácsol korábbi győzelméből és a Peloponnészosz inváziójával egyszer s mindenkorra szétzúzza Spárta hatalmát. Elmasírozva az Iszthmosz (a korinthoszi földszoros) erődítményei mellett délre, Spárta ellen vonult, miközben Spárta hajdanvolt szövetségesei csatlakoztak sorba hozzá, híre elég volt, hogy hozzá csatlakozzanak. Árkádiában elűzte a Mantineát fenyegető spártai sereget, azután felügyelte az új város Megalopolisz megalapítását és az árkádiai szövetség létrehozását, aminek modellje a boiótiai szövetség volt. Dél felé haladva átlépte az Evrotasz folyót, Spárta határát, amit a történelmi emlékezetben idegen hadsereg nem lépett át még soha. A spártaiak nem akartak nagy hadseregével megütközni, bezárkóztak Spártába, amire szintén nem volt még példa, ő pedig végigpusztította Lakedaimónt. Epameinóndasz rövid időre visszatért Árkádiába, majd ismét délre vonult, ezúttal Messzéniába, amit a spártaiak mintegy két évszázaddal korábban hódítottak meg. Ott újjáépítette a régi várost, Messzénét az Ithómé hegyen, olyan erődítményekkel, amelyek a legerősebbek közé tartoztak Görögországban. Ezután felhívást adott ki, amivel a Görögország minden részére száműzött messzéniaiakat visszahívta Messzéniába, hogy építsék újjá hazájukat. Messzénia elvesztése különösen megrázó volt Spárta számára, mivel ez területének egyharmadát jelentette, ahol helóta népességének fele élt. Hónapok alatt Epameinóndasz két új ellenséges államot hozott létre Spártával szemben, megroggyantatta a spártai gazdaság alapjait, és teljesen lerombolta Spárta tekintélyét, nem kis teljesítmény volt ez, valljuk be.

Hazatérésekor viszont nem hősként üdvözölték, hanem politikai ellenségei által kezdeményezett bírósági eljárás alá vonták. A vád – hogy az alkotmányosan megengedettnél hosszabb ideig tartotta kezében a parancsnokságot – vitathatatlanul igaz volt. Hogy megvalósíthassa minden peloponnészoszi tervét, meggyőzte boiótarkhosz társait, hogy maradjanak a színen még hónapokig mandátumuk lejárata után. Saját védelmére Epameinóndasz mindössze azt kérte, ha kivégeznék, az alábbi legyen az ítélet szövege: “Epameinóndaszt a thébaiak halálra ítélték, mivel arra kényszerítette őket, hogy megdöntsék a lakedaimóniakat Leuktránál, amit, mielőtt ő lett volna a tábornok, egyetlen boiótiai sem merészelt, és mivel ő, egyetlen csatával, nemcsak Thébát védte meg a pusztulástól, hanem biztosította egész Görögország szabadságát, és mindkét nép erejét olyan állapotba hozta, hogy a thébaiak megtámadták Spártát, és örültek, hogy az életüket megmenthették és mert nem akarta befejezni a háborút addig, amíg Messzénét megalapítva, el nem hallgattatta Spártát egy szoros ostrommal.”–ahogy Cornelius Nepos írja. Az esküdtszék nevetésben tört ki, minden vádat elejtettek és újraválasztották Epameinóndaszt a következő évre, is mint boiótarkhoszt.I. e. 369-ben megint megtámadta a Peloponnészoszt, de ekkor kevés eredményt el azon kívül, hogy Sziküont Théba szövetségesévé tette. Amikor visszatért Thébába, már megint eljárás alá vonták politikai ellenfelei, és már megint felmentették. Eredményei ellenére nem választották újra a következő évben, ez volt az egyetlen ilyen eset Leuktra után haláláig. Ebben az évben közkatonaként szolgált, nem duzzogott, hanem ugyanúgy becsületesen szolgálta tovább hazája érdekeit.I. e. 366-ban egy thébai konferencián közbékét hoztak létre, de a tárgyalások nem tudták teljesen megszüntetni az ellenségességet Théba és a befolyását rossz néven vevő államok között. A békét sohasem tartották be teljesen, és a harcok hamarosan kiújultak. Ez év tavaszán Epameinóndasz harmadszor is visszatért a Peloponnészoszra, most Akhaia államainak hűségét biztosítandó. Bár egyetlen hadsereg, sem mert vele szembeszállni a harcmezőn, a demokratikus kormányzatok, amiket létrehozott, sajnos rövid életűek voltak. Ahogy a spártahű arisztokraták visszatértek a városokba, az oligarchiákat felújították és még szorosabbra fűzték kötelékeiket Spártával. A Leuktra utáni évtizedben számos volt szövetséges állt át a spártai szövetségbe, vagy más ellenséges államok szövetségébe. Az athéni népgyűlés már i. e. 371-ben fagyos csönddel fogadta a leuktrai híreket. Csak a messzéniaiak maradtak megbízhatóan lojálisak. Boiótiai hadseregek vonultak Görögország szerte, ahogy ellenfelek támadtak mindenfelé.

Kr. e.  364-re elkészült egy boiót flotta, és – Thébai története során először – megjelent az Egei-tengeren, demonstrálva Thébai hatalmát.  Epameinondas egyidejűleg igyekezett kapcsolatokat kiépíteni a jelentős kereskedelmi központokkal, Rodosszal, Chiosszal és Byzantionnal is. Byzantion szíves fogadtatásban részesítette ugyan Epameinóndaszt, de tartózkodott attól, hogy szerződést kössön Thébával. Nem járt nagyobb sikerrel rhodosi és chiosi próbálkozása sem.  A boiót flotta ezt követően nem hajózott ki többé. Maradt a szárazföldi hatalom megtartása, nem sikerült több „barátra” szert tenni, sokan voltak már akik féltékenyen tekintettek Théba növekvő hatalmára, tekintélyére.

A thébai dominanciával szemben növekvő ellenállással szembesülve Epameinóndasz ismét a Peloponnészoszra vonult i. e. 362-ben. A közvetlen cél Mantineia alávetése volt, ami elutasította a thébai befolyást. Ahogy Mantineia felé közeledett, megtudta, hogy olyan sok spártai van ott, hogy maga Spárta szinte védtelen. Meglátva az alkalmat gyorsított menetben Lakedaimón felé vonult. Egy futó hírvivő azonban figyelmeztette Arkhidamosz spártai királyt, és Epameinóndasz már egy jól védett várost talált, amikor odaért. Abban a reményben, hogy ellenfelei sietségükben védtelenül hagyták Mantineiát, visszamenetelt bázisára, Tegeába és lovasságát Mantineia ellen küldte, de a falakon kívül az athéni lovassággal való összecsapás meghiúsította ezt a stratégiát is. Felismerve, hogy egy hoplita csatára van szükség, ha meg akarja őrizni peloponnészoszi befolyását, Epameinóndasz csatára készítette seregét.

A Mantinea előtti síkságon a görög történelem legnagyobb hoplita csatája zajlott le. Szinte minden állam részt vett valamelyik oldalon. A boiótiaiak oldalán állt Tegea, Megalopolisz és Argosz többek között, a mantineiai – spártai oldalon pedig Athén, Élisz és sokan mások. Mindkét hadsereg 20-30 ezer gyalogosból állt. Epameinóndasz Leuktrához hasonló taktikát választott, a balszárnyra helyezve a thébaiakat. A szárnyakra nagy erőket rakott lovassággal megerősített gyalogság képében. Úgy remélte, a lovassági összecsapásban gyors győzelmet arat, s utána megkezdheti az ellenséges phalanx felmorzsolását. A csata Epameinóndasz terveinek megfelelően indult. Az erősebb szárnyak hamar visszavetették az athéni és mantineai lovasságot, és az ellenséges phalanx szárnyait kezdték támadni. A hoplita csatában rövid ideig egyensúly volt, majd a thébaiak a baloldalon áttörést értek el a spártaiak ellen, és az egész ellenséges phalanx menekülni kezdett.

Mikor a harc már keményen, hosszú ideje folyt és még mindig nem dőlt el semmi, Epameinóndasz úgy vélve, hogy az ő személyes vitézségére van szükség a győzelemhez, így elhatározta: maga is ringbe száll. Összeszedte a legjobbakat, s ezek sűrű csapatától körülvéve az ellenség közepébe vezette az övéit. Ő vezette a csapatot, ő hajította el elsőnek dárdáját a legendák szerint. A lakedaimóniak, akiket megrettentett Epameinóndasz hírneve és körülötte levő csapat ereje, megfutamodtak. A boiótok a sarkukban voltak és az utolsókat szüntelenül öldökölték. Mikor a lakedaimóniak látták, hogy Epameinóndasz az, aki a legelszántabb lélekkel támad, együttesen ellene indultak. Sűrűn szállott a sok dárda, ezeket részben kikerülte; részben kivédte, néhányat meg a testéből rántott ki, s azokkal védekezett a rárohanók ellen. Hősiesen küzdött a győzelemért s így kapott a mellén halálos sebet. Epameinóndaszt még élve vitték a táborba, s amikor az összehívott orvosok úgy nyilatkoztak, hogyha a lándzsát kiveszik melléből, feltétlenül be fog következni a halál is, életének hősies véget szabott. Először pajzshordozóját hívatta, és megkérdezte, hogy megőrizte-e pajzsát. Mikor az igennel válaszolt, és a pajzsot le is tette elé, azt kérdezte, ki győzött. Mikor a fiú elmondta, hogy a boiótok, így szólt:”Itt az ideje meghalnom”, s megparancsolta, hogy húzzák ki a dárdát. Mikor ott levő barátai felkiáltottak és valaki könnyezve azt mondta: “Gyermektelenül halsz meg, Epameinóndasz”, így szólt: „Zeuszra, de két leányt hagyok, a leuktrai és a mantineiai győzelmet.” Amikor a dárdát kihúzták, minden haláltusa nélkül halt meg. Ahogy Epameinóndasz halálának híre katonáról katonára terjedt, a szövetségesek úgy hagyták abba az üldözést, ami az ő központi szerepét fémjelezte az egész háborús erőfeszítésben. Utolsó szavaival állítólag még békekötésre buzdította a thébaiakat, mivel nem maradt, aki vezesse őket. A csata után a status quo alapján közbékét kötöttek.

JELENTŐSÉGE

Kiterjedt életrajzok általában a görög poliszok 150 éves független időszakának utolsó legtehetségesebb embereként írják le Epameinóndaszt, és nem tévednek, tettei igazolják ezen nézetet. Leleményes stratégiája lehetővé tette Leuktránál a spártai phalanx legyőzését kisebb erővel. Jobbszárnyának taktikai visszavonása pedig az első ilyen sikeres taktika volt az írott történelemben. Epameinóndasz sok újítását alkalmazta II.Philipposz későbbi makedón király, aki egy ideig Thébában volt túsz és talán magától Epameinóndasztól is tanulhatott. Jellemét tekintve Epameinóndasz az ókori történészek szemében kifogástalan ember volt. Kortársai dicsérték azért, hogy megvetette az anyagi gazdagságot, megosztotta barátaival, amije volt, és elutasította a megvesztegetést. A pitagoreus tradíció egyik utolsó képviselőjeként egyszerű, aszkétikus életet élt, példát mutatva sok kortárs vezető számára. Epameinóndasz alaposan átalakította Görögországot. Spártát megalázta, Messzéniát felszabadította, a Peloponnészoszt teljesen újjászervezte. Más szempontból viszont ugyanolyan Görögországot hagyott hátra. A keserű megosztottság, a mély gyűlölet, amely megmérgezte a görög kapcsolatokat, sajnos ugyanaz maradt. A brutális testvérharcot csak a makedónok szüntették meg, akiknek szinte ölükbe hullott a testvérharc által kivérzett Hellász. Mantinea után, Epameinóndasz halálával a Thébaiak visszatértek hagyományosabb védekező politikájukhoz, nem volt olyan erős vezető, aki tudta volna folytatni a megkezdett utat, és néhány éven belül Athén lépett a helyükre. A görög politika csúcsán. i. e. 338-ban a makedónok legyőzték Athén és Théba egyesített haderejét a khairóneiai csatában, és ezzel Makedónia lett Görögország domináns hatalma a római hódításig.

Felhasznált és ajánlott források:

Kárpáti András Dániel: Egy ókori kommandó története, Corollarium 1 (2013) 30–37
Hahn István: A hadművészet ókori klasszikusai, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1963
Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől kr.e. 30-ig, Osiris Kiadó, Budapest, 1995
John Warry: A klasszikus világ harcművészete, Gemini Kiadó, Budapest, 1995
http://www.bitsofnews.com/content/view/3332/42/
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok: Pelopidasz, http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/04.htm
Cornelius Nepos: Híres férfiak, (fordította: Havas László), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984          
Huszka János: Az ókori Spárta titokzatos története, Vagabund Kiadó, 2007

59 hozzászólás

Terézágyú · január 27, 2016 - 1:49 du.

Hm, egyszer s-sel, máskor sz-szel írod a görög neveket (nyilván ahogy a különböző forrásokban találtad)… Ugyanígy a ch/kh illetve az y/ü váltakozása is…

Kelly és a szexi dög · január 27, 2016 - 2:22 du.

Nem semmi írás, köszi!

Gabor Ventilla · január 27, 2016 - 4:17 du.

Tudtommal Macedon-nak kell írni, helyesen, illetve a mait Makedoniának…
Valóban ekkor alkalmazták először a “helyi” túlerőt?

A megvalósult amerikai ólom.. · január 27, 2016 - 4:31 du.

Vajon ezek a görög városállamok, hogyan reaegáltak volna a migránsáradatra? 😉

Terézágyú · január 27, 2016 - 4:36 du.

@Gabor Ventilla:

TÉVEDÉS!

az ókori nép a maKedónok, és a mai a macedónok.

Onnan lehet megjegyezni, hogy az ókori nép nevét a görögök írták és használták így (innen vettük át) – nekik viszont nem volt C betűjük, tehát nem is lehet más, mint makedón.

Terézágyú · január 27, 2016 - 4:38 du.

@A megvalósult amerikai ólom..:
” Vajon ezek a görög városállamok, hogyan reaegáltak volna a migránsáradatra? ;)”

Azt nem tudom, hogy az ókori Hellászban menyi volt az idegen – de a római birodalomban rengeteg szír élt mindenfelé – pl. Pannoniában is. Részint katonák, részint önként bevándorolt civilek…

krj · január 27, 2016 - 5:23 du.

a spártaiak faszagyerekek voltak, de nem túl okosak

paráznabillegető · január 27, 2016 - 5:28 du.

@Terézágyú: de nem is mondogatta mindahány, hogy allahu akhbar!…

Terézágyú · január 27, 2016 - 5:30 du.

@paráznabillegető:
“de nem is mondogatta mindahány, hogy allahu akhbar!… “

Azt nem, mert akkor Mohamed még meg sem született.
De saját istenük volt.

paráznabillegető · január 27, 2016 - 7:06 du.

@Terézágyú: na.
az van most is.
akkor mi is változott? 🙂

A megvalósult amerikai ólom.. · január 27, 2016 - 7:18 du.

@Terézágyú: Ami a hódítás eredménye volt. Első körben azért, mert a legyőzőttek egy részét elvitték rabszolgának. Pl. a zsidók is így kerültek Rómába. ( A colosseum építésénél rengeteg zsidó dolgozott.)

kvadrillio · január 27, 2016 - 9:55 du.

ÜGYES VAGY MODERÁTORKA ! ÉS JELLEMTELEN ! DE EZ CSAK GENETIKA LEHET !!! :o)

Spidy.hu · január 27, 2016 - 11:02 du.

OFF A rómaiak mindig megpróbálták integrálni a betelepülni szándékozókat. Ez századokig sikerült neki, de végül ebbe bukott bele a (nyugati) birodalom. ON

Egyébként nagyon jó írás. Kicsit Athén párti – szvsz Spártában sokkal teljesebb demokrácia volt, mint Athénban, bár mindkettőt leginkább rabszolgatartónak nevezném.
De azért még sok ilyet várok…

lezlidzsi84 · január 27, 2016 - 11:12 du.

Csak egy javaslat: lehetőleg jobban tagolt írás, idegen szavakra (push up :)) való jobb odafigyelés. De amúgy fasza volt, csak így tovább 😀 Még több ilyet, ha lehet.

Barbaarb · január 28, 2016 - 7:33 de.

@krj:

Okosak voltak ők, csak nem a politikához. Nem számítottak arra, hogy miközben ők görög városállamok felszabadításáért küzdenek, más görög államok pénzért megtámadják őket.

Barbaarb · január 28, 2016 - 7:35 de.

@A megvalósult amerikai ólom..:

Másrészt Róma a foglyul ejtett ellenségeket besorozták saját seregükbe a birodalom távoli tájaira vezényelve őket.

Ad Dio · január 28, 2016 - 8:17 de.

@Spidy.hu:

“A rómaiak mindig megpróbálták integrálni a betelepülni szándékozókat. Ez századokig sikerült neki, de végül ebbe bukott bele a (nyugati) birodalom.”

A Római Birodalom nem egy tényező miatt omlott össze. Több egymástól független, de egymásra ható motívum volt a háttérben.

A rómaiak multikulti elgondolása elég egyszerű volt: Róma törvényei mindenek felett. Ha ezeket a törvényeket betartod, akkor ezen túl azt csinálsz és úgy élsz ahogy akarsz. Nb. NEM liberális társadalom volt, így a római törvények nem a mai szinten szóltak bele a mindennapi életbe, hanem mélyebben. A vallást viszont általában magánügynek kezelték. A legyőzött népek isteneinek szobrát felállították Rómában, jelezve hogy ő is Róma szolgája mostantól, de ennyi. A császárkultusz idején a császár vallásos értelemben is ura lett a meghódított népek isteneinek, ezért elvárták a hódolatot. Ezen felül mindenki ahhoz imádkozott akihez akart.

Terézágyú · január 28, 2016 - 8:22 de.

@A megvalósult amerikai ólom..:
“Ami a hódítás eredménye volt. Első körben azért, mert a legyőzőttek egy részét elvitték rabszolgának. Pl. a zsidók is így kerültek Rómába. ( A colosseum építésénél rengeteg zsidó dolgozott.) “

Rengetegen mentek önként is.

@Spidy.hu:
“Kicsit Athén párti – szvsz Spártában sokkal teljesebb demokrácia volt, mint Athénban”

De nem véletlen hogy melyik maradt fenn inkább… Spárta már az ókorban is “eltűnt”… Az egy “katonai tábor” volt, nem egy normál város – és ha nem kellenek a katonák, akkor a tábornak is annyi…

Spidy.hu · január 28, 2016 - 9:07 de.

@Terézágyú:
Athén is eltűnt, kb. egy vidéki koszfészek szintjén tengődött, mielőtt mesterségesen fővárost csináltak belőle a függetlenségkor.
Mindazonáltal én sem szívesen élnék Spártában, az ilyen ‘mindenki egyenlő’ típusú rendszerek hosszú távon bukásra vannak ítélve.

Azért az például jó kérdés, hogy a demokrata görög városok voltak jobbak, töménytelen rabszolgával, vagy a despota, de rabszolga-felszabadító Perzsia?

boundary · január 28, 2016 - 9:50 de.

Köszi az írást!

Barbaarb · január 28, 2016 - 10:13 de.

@Ad Dio:

Róma a mai értelemben véve nem volt liberális, de a korban, amelyben létezett liberálisnak számított, ráadásul ez egy folyamat volt, egyre liberálisabbak lettek, például egyre többeknek adtak római polgári jogot. Az ilyen, és ehhez hasonló dolgok jók békeidőben, de amikor különböző népek özönlik el Európát, akkor nem, és általában nem lehet tudni, hogy meddig tart a békeidő. Békeidőn kívül pedig a nacionalizmusnak kell teret engedni (nem mintha ennek elvben ellenkeznie kellene a liberalizmussal), különben eltűnik az adott civilizáció.
A történelmet tekintve általában valamilyen szintű nacionalizmus emelt fel egy-egy népet.

@Terézágyú:

A környezettől is függ, hogy mikor melyik berendezkedés a sikeresebb. Amikor hont kellett foglalni és fenntartani, perzsákat megállítani, akkor nagyon hatékony volt a spártai berendezkedés.

Ad Dio · január 28, 2016 - 10:56 de.

@Barbaarb:

“Róma a mai értelemben véve nem volt liberális, de a korban, amelyben létezett liberálisnak számított, ráadásul ez egy folyamat volt, egyre liberálisabbak lettek, például egyre többeknek adtak római polgári jogot.”

Ezt messzire vezetne megvitatni, de szerintem a képlet nem ennyire tendenciózus. Rómát nem nagyon lehet összevetni a korban semmivel, mivel Európában egyedülálló (azóta is) birodalom volt, KÍna meg annyira más kultúra, hogy nem sok alapja van az összevetésnek.

Épp így a növekvő liberalizmus sem egyértelmű: a késői császárkort a széthullás jellemezte, ami nem a “liberalizmusuk” eredménye, hanem épp ellenkezőleg: a széthullás eredményezte állami gyengélkedés miatt nőtt meg a polgárok mozgásszabadsága (más olvasatban: nőtt meg a fegyelmezetlenség és a korrupció a birodalomban. Azonban épp a késői császárkor hozta el a legdurvább önkényt is.

Fura világ volt… Augustus Rómájába bármikor elmennék, de a Marcus Aurelius utáni időkbe nem nagyon vágynék…

A megvalósult amerikai ólom.. · január 28, 2016 - 11:45 de.

@Terézágyú: Igen, a meghódított területekről. Amikor később már a barbár népek akartak nagy tömegben letelepedni a birodalmon belül, az már a hanyatló Róma végét jelentette.

A megvalósult amerikai ólom.. · január 28, 2016 - 11:47 de.

@Terézágyú: Athén a szicíliai kaland után elvesztette jelentőségét.

Barbaarb · január 28, 2016 - 12:41 du.

@Ad Dio:

Egyrészt Rómán kívül is volt élet, másrészt viszont Rómán belül is voltak különbségek provinciánként. Például Róma sokkal liberálisabb volt, mint mondjuk Judea, vagy Egyiptom.
Másrészt a liberalizálódás folyamatát külső összehasonlítási alap nélkül is felfedezhetünk, például az említett polgári jogok kiterjesztésében, a nők jogainak térnyerésében (nyilván mai szemmel még az is nagyon kevés volt), vagy a vallásszabadság terén.

Ad Dio · január 28, 2016 - 12:54 du.

@Barbaarb:

Vitatom :-).

Ugyanis az ókorban az alapegység a nemzetségre alapuló törzsi szerkezet volt. Ez a világon SEHOL nem ölt(ött) “liberális” jelleget. Róma is így indult, elég csak az eredetmítoszukra gondolni.

A “liberális” hozzáálláshoz elengedhetetlenül szükséges a birodalmi keret, amiben találkoznak a kultúrák, nemzetségek, népek.

Épp ezért összevethetetlen a Birodalom bármivel a kor Európájában (valójában a birodalom volt a kor Európája 🙂 ).

Ad Dio · január 28, 2016 - 12:56 du.

@Barbaarb:

“Például Róma sokkal liberálisabb volt, mint mondjuk Judea, vagy Egyiptom.”

Ez szintén a birodalmi keret eredménye: ekkora birodalmat nem lehetett teljesen egységesen kezelni, így egy közös minimum mellett a provinciákat nem elvi, hanem pragmatikus módon regulázták – hol mi működött, azt követelték meg.

cardiobascuralis · január 28, 2016 - 1:18 du.

“Dareiosz perzsa király halála után a fiatalabb fiú Kürosz Kis-Ázsia kormányzója bátyja Artaxerxész ellen fordult”

Most ki kivel mit csinált?
Nem véletlenül találták ám fel a központozási jeleket (vessző stb.) – akkor nem ilyen zavagysághalmaz lesz, amit leírsz, hanem esetleg érthető szöveg.

Amíg meg nem tudsz írni, addig inkább ne írj.

A megvalósult amerikai ólom.. · január 28, 2016 - 3:24 du.

@Barbaarb: Mindenesetre a Rómába beáramló idegenek nem állami támogatásokból éltek, és ha tömegesen kezdtek volna el helyi nőket zaklatni, a helyi férfilakosság csúnyán átrendezte volna a képüket.

Gabor Ventilla · január 28, 2016 - 5:50 du.

Azt nem tudom, hogy a Nyugatrómai birodalom mmiért ment tönkre, de alighanem azért, mert a vezetés ALKALMATLAN VOLT a feladatára.
Legjobb az a diktatúra, amelyik se nem jobboldali, se liberális, se balos, HANEM MÉRTÉKTARTÓ.
Ha a vezetés nem ilyen, akkor HÜLYE.
Csak normális (azaz jószándékú, népét szolgáló és ÉRTELMES) ember lehet jó diktátor. Mint Hunyadi Mátyás
Ő soha-soha nem csinált vérfürdőt (pedig alkalma bőven volt)
Politikai bűnért SENKIT nem végeztetett ki (Vitéz János érsek kétszer vezetett Mátyás ellen fegyveres felkelést, és csak másodszorra kapott egy kis várfogságot, a kiéheztetett Bécsbe bevonuló serege előtt harmincegynéhány élelmiszerrel megrakott szekér haladt, stb)
PERSZE mindenki útálta amíg élt… -pont ezért kell diktatúra.

Barbaarb · január 29, 2016 - 8:22 de.

@Ad Dio:

Ettől teljesen független az, hogy ezek a törzsi szerkezetre épülő társadalmakhoz képest liberális, és egyre liberálisabb volt Róma. De tőlük függetlenül is egyre liberálisabb.

Az pedig, hogy a birodalmon belül hol, hogyan működött, nyilván a helyi kultúra és helyi viszonyok határozták meg, vagyis ezek a társadalmak nem véletlenül voltak kevésbé liberálisak. De mindegy is, hogy miért voltak kevésbé liberálisak, a lényeg, hogy azok voltak, vagyis van hasonlítási alap.

Ad Dio · január 29, 2016 - 8:51 de.

@Barbaarb:

Amennyiben almát és körtét össze lehet hasonlítani, akkor valóban van. Szerintem meg egy kis nemzetségi/törzsi “államot” nem lehet összevetni egy birodalommal. Almát almával, körtét körtével. Birodalmat meg birodalommal.

De nem kötelező egyetértenünk.

A római birodalom a sikereit annak köszönhette, hogy messzemenően nem ideológiai alapú volt, hanem praktikus/pragmatikus. Azt tette, ami működött – legalábbis amíg erős volt.

A megvalósult amerikai ólom.. · január 29, 2016 - 8:44 du.

@Barbaarb: “Ettől teljesen független az, hogy ezek a törzsi szerkezetre épülő társadalmakhoz képest liberális, és egyre liberálisabb volt Róma”

Ezt mire alapozod? Kötve hiszem, hogy a korabeli Római Biodalom politikai berendezkedését alaposan ismernéd, nem is beszélve a kor tözsi társadalmairól.

Barbaarb · február 1, 2016 - 1:38 du.

@Ad Dio:

Abban a tekintetben, hogy melyik társadalom mennyire liberális, teljesen mindegy, hogy törzseket, vagy birodalmakat vizsgálunk, arról nem beszélve, hogy ezzel az erővel nem is lehetne semmivel összehasonlítani abból az időből, az akkori Rómával…

@A megvalósult amerikai ólom..:

Szerintem ismerjük annyira Róma rendszerét, hogy ezt megítélhessük. Erről rengeteg fennmaradt írásunk van.

Ad Dio · február 1, 2016 - 1:40 du.

@Barbaarb:

“ezzel az erővel nem is lehetne semmivel összehasonlítani abból az időből, az akkori Rómával…”

Épp ezen az állásponton volnék.

A megvalósult amerikai ólom.. · február 1, 2016 - 4:18 du.

@Barbaarb: Ok, akkor konkrétan mit értesz az alatt hogy “liberálisabb” volt, mint a kor tözsi társadalmai?

Barbaarb · február 2, 2016 - 10:49 de.

@Ad Dio:

Akkor szerinted semmit nem lehet kijelenteni Rómáról, mert nincs mihez hasonlítani? Aligha.
Attól, hogy az egyik állam egy birodalom, a másik egy királyság, a harmadik meg fejedelemség, a társadalmak igenis összehasonlíthatók.

@A megvalósult amerikai ólom..:

Példaként említettem, hogy fűnek-fának megadták a római jogot (bár ez inkább a korábbi rómához képest liberálisabb), vagy a nők jogainak kiterjesztését, de a vallásszabadságot is említhetem.

Ad Dio · február 2, 2016 - 1:27 du.

@Barbaarb:

A traktor és az alma is összehasonlítható, csak kérdés hogy van-e értelme. Pedig mindkettő piros ugyebár :-).

A megvalósult amerikai ólom.. · február 4, 2016 - 1:40 du.

@Barbaarb: A polgárjog a birodalom összes polgára számára történő megadása a finoman fogalmazva nem túl liberális Caracalla nevéhez fűződik. A későbbi évszázadokban pedig a barbárok többnyire azért kaptak római polgárjogot, és letelepülési lehetőséget a birodalom peremvidékein, hogy ott határvédő népességként szolgáljanak.

Vallásszabadság? Biztos te is hallottál már a keresztényüldözésekről, és a Colosseumban lemészárolt kersztényekről.
I. Constantinus valóvan bevezette a vallásszabadságot a 4. sz.elején, de ez egy néhány évtizedes időszak volt mindössze, mert később Theodosius császár (379–395) megszüntette a pogány papok jövedelmeit és a pogány templomokat bezáratta. 380-ban pedig kötelezõ államvallássá tette a kereszténységet. Justinianus császár pedig 529-ben erõszakkal kereszteltette meg a maradék pogány alattvalókat.
És persze innentől datálódik a vallási alapú antiszemitizmus is.

Barbaarb · február 6, 2016 - 12:43 du.

@Ad Dio:

Na látod a traktornak és az almának a pirosságát is össze lehet hasonlítani, a többi pedig nem érdekes.
Tudom, hogy most nagyot akartál mondani, de azért társadalom és társadalom között nincsen akkora különbség, mit alma és traktor között.

@A megvalósult amerikai ólom..:

At mindegy, hogy Caracalla mai szemmel nézve mennyire volt liberális, ha egyszer az intézkedése a korábbiakhoz képest liberális. Ugyanez a helyzet a vallásszabadsággal. Volt idő, amikor üldözték a keresztényeket, és éppen ez mutatja, hogy liberalizálódott ez is, hiszen később már nem volt ilyen.

Ad Dio · február 6, 2016 - 8:18 du.

@Barbaarb:

“Tudom, hogy most nagyot akartál mondani,”

🙂

…egyébkéntnem…

Megpróbáltam Neked egy érzékletes hasonlattal megvilágítani az álláspontomat. Nem kell egyetértenünk mindenben. SZERINTEM, a Római Birodalom a korban semmihez nem hasonlítható formáció. Épp ezért értelmetlen azt mondani, hogy “liberálisabb” mint ez vagy az a korban. Ennyi. Ezt meg is indokoltam. Te nem így gondolod, mertcsak. Én elfogadom. Lépjünk tovább.

Ad Dio · február 6, 2016 - 8:24 du.

@A megvalósult amerikai ólom..:

Vallásszabadság nem nagyon volt (ezt a fogalmat a korban nem ismerték). Helyette vallási türelem volt. A római Birodalom általában nem teokratikus volt (a császárkultusz rövid fellángolásaitól eltekintve), így megtűrt minden olyan vallást, ami a római rendnek és a római törvényeknek nem mondott ellen. Röviden: ha engedelmesen adóztál és tetted a dolgodat úgy, hogy közben nem sértettél törvényt, akkor annak hódoltál akinek csak akartál, de lehettél akár ateista is. A császárkultusz is csak azt várta el, hogy a császárnak áldozz ELŐSZÖR. Aztán még annyi felé eregettél tömjénfüstöt, amennyi felé csak akartál (meg bírtál, mert nem volt olcsó a sok istenhit meg kultusz).

A megvalósult amerikai ólom.. · február 7, 2016 - 12:02 du.

@Barbaarb: A keresztényeket valóban nem üldözték a 4. sz. után, hisz 380-tól ez lett az államvallás :). Viszont más vallásokat meg ezután az időpont után üldöztek. Tehát szó nincs arról, hogy liberalizálódott volna a helyzet. Theodosius óta üldözték a pogány kultuszokat, bezárták templomaikat, Justinianus kényszerrel térített keresztény hitre más vallásúakat, és -ahogy már írtam- a vallási alapú antiszemitizmus is innen datálódik.
Tehát egyáltalán nem beszélhetünk vallásszabadságról ..

A megvalósult amerikai ólom.. · február 7, 2016 - 12:08 du.

@Ad Dio: Volt egy ilyen időszak, de ez az isz. 300-as évek utolsó harmadától megszűnt: A kereszténység lett az államvallás és a pogány kultuszokat üldözték.
Az ezt megelőző időszakban pedig a keresztény vallást üldözték.

” A császárkultusz is csak azt várta el, hogy a császárnak áldozz ELŐSZÖR”
Néró vagy Diocletianus keresztényüldözéseiről biztos hallottál.

Ad Dio · február 7, 2016 - 5:52 du.

@A megvalósult amerikai ólom..:

A keresztényüldözések azért törtek ki, mert a kereszténység több ponton is inkompatibilis volt a római rendszerrel. Egyfelől egy és kizárólagos Istent hirdetett, és kifejezetten tagadta a többi isten létezését. Ebben hasonló volt a korabeli zsidó valláshoz, viszont ellenben azzal, a kereszténység térítő jelleg volt, így az egész birodalomban megjelent. A keresztény etika sem igazán passzolt a római világhoz.

A császárkultusz felelevenítése nagyban a kereszténység ellenében született, mivel a keresztényeknek súlyos bűn terhe alatt tilos volt más isteneket imádni, így nyíltan megtagadták a császár istenségét, illetve ennek tevőleges megvallását, a tömjénáldozatot.

Békési Szilva · február 7, 2016 - 6:07 du.

Róma liberalizmusa nem vallási vonalon tetten érhető. Sokkal inkább abban, hogy mindenkit befogadott a népvándorlásban bízva abban, hogy őket is tudja integrálni. Nem jött be. A befogadott népek nem érezték úgy, hogy hűséggel tartoznának Rómának.
Bukásának ez volt a legfontosabb oka, de nem az egyetlen.
Korában rabszolgamunkával épült, és jó darabig mindig volt elég rabszolga a hadjáratokból. Ezt a germán törzsekkel folytatott háború törte meg, akiket nem sikerült meghódítani, és elkezdték építeni a Limest. Ahogy a rabszolgák száma lecsökkent, egyre inkább a jobbágyi rendszer kezdett terjedni, ami a helyi termelésre épült, és ezzel a hosszú távú kereskedelemnek is annyi lett, még inkább gyengítve a birodalmat.
Ezen kívül a római birodalom népessége is csökkent. 200 és 400 között Európa lakossága 20 millió fővel csökkent. (70 millióról 50-re) Hogy ennek a késő rómaiak kultúrájához,vagy inkább a pestisjárványoknak van köze, nem tudni. De tény, hogy egyre inkább lanyhult a kereskedelem és gyengült a birodalom gazdaságilag és katonailag is. Mindezek miatt egy itáliai lakosnak egyre kevesebb köze volt egy szomszédos provincia lakójához, egyre fontosabb lett a helyi önellátás. Az arisztokrácia jelentős része is fokozatosan elhagyta az egyre kiszámíthatatlanabb fővárost, és kiköltözött vidékre a jobbágyai közé, ahol egyre inkább földesúri szerepet vett fel.
A lakosság körében az írástudatlanság aránya a korszakban végig emelkedett, már a birodalom fennállása alatt is.
Az eltűnő római arisztokrácia hiányában nem volt aki megrendeléseket adjon a művészeknek, és ezzel fokozatosan le is álltak a római építkezések, és a pusztulás még szembetűnőbb lett az épületeken.
Tehát összegezve, Róma politikailag, demográfiailag és gazdaságilag is összeomlott, ezek a folyamatok egymást erősítették. A Római hadseregben egyre nőtt a barbárok szerepe, és egyre kevesebb lett a római. Különböző törzsfők a hadseregre támaszkodva császárrá kiáltották ki magukat, és ez így ment közel egy évszázadig, amíg az utolsó törzsfő, Odoaker, ahelyett, hogy császárrá koronáztatta volna magát, önmagát a keletrómai uralkodó alattvalójának tekintette, ezzel jogilag is végt vetve a nyugat-római birodalomnak.

Békési Szilva · február 7, 2016 - 6:18 du.

@Békési Szilva: Akit bővebben érdekel a téma:
en.wikipedia.org/wiki/Crisis_of_the_Third_Century
A harmadik században hatalmas változások játszódtak le a római birodalomban.

A megvalósult amerikai ólom.. · február 7, 2016 - 6:52 du.

@Ad Dio: Tehát a keresztényekel szemben nem volt vallási türelem, én sem mondtam mást.
A kereszténység államvallássá tétele után pedig más vallásokkal szemben nem volt vallási türelem.

Ad Dio · február 7, 2016 - 6:52 du.

@Békési Szilva:

A gondolatmenetedben van sok olyan pont, amivel nagyon egyet tudok érteni. Ezzel viszont nagyon nem:

“Róma liberalizmusa nem vallási vonalon tetten érhető. Sokkal inkább abban, hogy mindenkit befogadott a népvándorlásban bízva abban, hogy őket is tudja integrálni. Nem jött be.”

Róma nem integrálni akarta ezeket a népeket, hanem használni :-), finomabban kifejezve gyarapodni/erősödni általuk. Az akkori egy munka alapú társadalom volt, ahol minden egyes olyan fő, aki nem bomlasztja a rendet, értékteremtő volt. Róma pont ejtett rá, hogy az alattvalói mit és hogyan gondolnak, mindaddig, amíg fizették az adót, tették a dolgukat és nem háborúztak a birodalom határain belül. Ezt tiszta praktikumra alapozták, nem pedig elvekre. Volt ugyan egy olyan felfogásuk, hogy ők a kultúra hordozói – vagy még inkább maga a kultúra – de ezt inkább csak a hódításaik ideológiájaként lobogtatták.

A liberalizmus eszmevilága nagyon késői hozadéka az európai világnak. Teljesen meddő visszavetíteni egy olyan korra, amikor még nem létezett.

Ad Dio · február 7, 2016 - 7:20 du.

@A megvalósult amerikai ólom..:

Azért használtam a “vallási türelem” és nem a “vallásszabadság” kifejezést. A rómaiak viselkedése NEM liberális volt, hanem pragmatikus. NEM azért tolerálták a különböző vallásokat, mert ezt a szuverén egyénhez kötődő jognak tekintették (liberalizmus), hanem mert ez így működött a legjobban, így szült a legkevesebb konfliktust, így volt praktikus. A kereszténységgel szemben az említett okokból nem voltak toleránsak. Ez nem változtat azon, hogy egyébként vallási értelemben türelmet gyakoroltak.

A megvalósult amerikai ólom.. · február 7, 2016 - 10:30 du.

@Ad Dio: Ez mind igaz, egészen i.sz. 380-ig. Ezután nem volt vallási türelem.

Ad Dio · február 8, 2016 - 7:50 de.

@A megvalósult amerikai ólom..:

Törvényi szinten legalábbis nem. Ugyan azon okból, amiért a kereszténységgel szemben sem volt türelem, a kereszténység sem gyakorolt elvi türelmet.

A gyakorlat természetesen nem sokat változott: nyakon öntötték a tömegeke szenteltvízzel és mindenki élte az életét úgy ahogy addig.

A megvalósult amerikai ólom.. · február 8, 2016 - 1:14 du.

@Ad Dio: Amikor pogány templomokat zárnak be, és megszüntetik a pogány papság jövedelmeit azt én nem nevezném változatlanságnak.

Békési Szilva · február 8, 2016 - 1:14 du.

@Ad Dio: “Az akkori egy munka alapú társadalom volt, ahol minden egyes olyan fő, aki nem bomlasztja a rendet, értékteremtő volt. “
Na, pont ez az. Bomlasztókat fogadtak be.

Ad Dio · február 8, 2016 - 2:55 du.

@A megvalósult amerikai ólom..:

Én sem, de nem is tettek ilyet. Csupán csak a római állam által fenntartott szentélyeket adták át a keresztényeknek.

Nb. a római állam csak a saját római szentélyit támogatta, plusz néhány kiemelt központot, a már említett praktikus okokból. Róma nem tekintette feladatának a vallások pénzügyi támogatását. Ebből a szempontból sem volt liberális.

Az élet nagy vonalakban a vallási fordulat után is ugyan úgy ment mint előtte. Nehogy már valaki úgy képzelje el, hogy 380 után a Birodalom ripsz-ropsz kereszténnyé vált. Ez még formálisan sem történt meg

Ad Dio · február 8, 2016 - 3:00 du.

@Békési Szilva:

Minden nép “bomlaszó” azon a szinten, amelyiken az akkor betelepített népek azok voltak (saját kultúra, letérő nyelv, eltérő jogi, társadalmi rendszer stb). Róma veszte az volt, hogy – egy sereg ok miatt – nem volt elég ereje ahhoz hogy a letelepített népeket megregulázza és alávesse őket a római rendnek. A fő baj az volt, hogy Róma túlnőtte magát. Az akkori hírközlési rendszerrel egész egyszerűen nem lehetett ennyi embert egy birodalomban tartani. Erre rátett egy nagyon nagy lapáttal a népvándorlási nyomás is persze.

A megvalósult amerikai ólom.. · február 8, 2016 - 10:47 du.

@Ad Dio: Theodosius eleinte valóban viszonylag toleráns volt a pogány kultuszokkal a keresztény vallás állami szintre emelése után is, és inkább a kereszténységen belüli eretnek irányzatokkal szemben lépett fel szigorúbban, ám 390 után ez is változott, és többek között Szent Ambrus hatására a pogány vallások közösségi helyeit is bezáratta.
Én ezt az állapotot nem tudom a vallási türelem állapotaként értelmezni. Nyilván búvópatakként egyesek továbbra is gyakorolták a pogány vallásukat titokban, de előbb-utóbb ezek a kultuszok elsorvadtak.
Hasonló szituáció lehetett, mint a 15. századi Spanyolországban, ahol a színleg áttért zsidók otthon továbbra is gyakorolták zsidó vallásukat. Többek között ennek leleplezésére alakult meg a spanyol inkvizíció.
A történelem ezen korszakát sem szokás a “vallási türelem” időszakaként említeni.

Ad Dio · február 9, 2016 - 8:00 de.

@A megvalósult amerikai ólom..:

óma és környéke, esetleg Észak-Italia erősebben uralt, de a birodalom többi része csak többé-kevésbé. A század elején alapított Konsatntinápoly környékén megint van egy erősebb befolyási terület. innen több forrásunk is van. És épp a konstantinápolyi krónikások jelzik többször, hogy menyire pogány a nyugat. Ugyanez jön le abból is, ha az ősegyház szerzőit és egyháztanítóit olvasod. Persze a pogányság akkoriban már nem a klasszikus politeista mitológiára épült, mert az addigra magától kiveszett (egész egyszerűen szellemileg maradt alatta a tematikus teológiának), viszont a beavatásokon alapuló misztériumvallások még javában virultak.

Barbaarb · február 10, 2016 - 8:50 de.

@Ad Dio:

Nem azért nem fogadom el, mert csak, hanem mert társadalmakat hasonlítunk össze, egyik lehet liberálisabb, mint a másik, függetlenül attól, hogy egyébként melyik milyen berendezkedésű, vagy milyen hatalom. Az, amit írsz, további elemzésekben hasznos, de ettől teljesen független az, hogy összehasonlíthatóak liberálisság terén.

@A megvalósult amerikai ólom..:

Theodosius idején gyakorlatilag már vége volt a Római birodalomnak, halála után bomlott ketté, majd semmisítették meg a Nyugat-Római birodalmat, miközben a bigott ortodox Keleti birodalom még sokáig fennmaradt.

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.