A háborús történetekben nemigen található Erich Hartmannhoz hasonló kaliberű ember, a repülés rövid időt átfogó, de annál mozgalmasabb történetében pedig egyáltalán nem találunk. Hartmann 352 hitelesített légi győzelme minden idők „világrekordja”, melyet megdönteni azóta se, de lehet soha nem is fog már senki. Legközelebbi riválisának, Gerhard Barkhornnak 51-gyel kevesebb győzelme van, mint neki. A második világháború során a Luftwaffénak, azaz a német légierőnek csak maroknyi olyan pilótája volt, akik gyakrabban repültek vagy többször vettek részt légiharcban, mint Erich Hartmann. Nem kevesebb, mint 1400 felszállást teljesített, és több mint 800 ellenséges repülővel szállt szembe a háború folyamán. Fizikai és szellemi ellenállóképessége alkalmassá tette, hogy 1942 tavasza és 1945 májusa között kimerültség nélkül állandó készenlétben legyen. Sosem sebesült meg. Nem a véletlen szerencse műve, hogy egyetlen karcolás nélkül vészelte át a légi párbajokat, hanem egyértelmű, hogy tehetségének, kimagasló képességeinek volt köszönhető ez a hihetetlen győzelmi sorozat. Ezért is fontos, hogy megismerjük az ő életét, attól függetlenül, hogy melyik nemzethez is tartozott a második világháborúban. Célunk nem véleményformálás, nem ítéletalkotás, hanem mindössze a bemutatása egy katona életének, akinek a teljesítménye előtt meg kell emelni a kalapunkat.

Erich Hartmann 1922. április 13-án a württembergi Weissachban született, édesapja pedig Dr. Alfred Hartmann egy korábbi katonaorvos volt az első világháborúból. A vesztes háború után az élet egyáltalán nem volt könnyű Németországban, ezért az apa unokafivére tanácsára családjával Kínába utazott, és ott nyitott egy orvosi rendelőt, remélve, hogy itt meg tudja családja számára teremteni a biztos megélhetés lehetőségét. A távol-keleti idill azonban nem tartott sokáig, 1929-re már mindennapossá váltak a nyílt ellentétek, megszaporodtak a támadások az angol, francia és általánosságban a külföldi lakosok ellen. Dr. Hartmann levonta a konzekvenciákat, feleségét, az öt és fél éves Erichet és öccsét, Alfrédet visszaküldte Németországba. Több héten keresztül utaztak Oroszországon át a Transzszibériai Vasúttal mire hazaértek. Kínából való visszatérése után édesanyja Elisabeth Hartmann Weil im Scönbuchban telepedett le, és kis idővel később Dr. Hartmann is hazajött. A család beköltözött egy régi parasztházba, és három évvel később házat is építettek orvosi rendelővel együtt, ahol Erich Hartmann ifjúsága hátralévő éveit töltötte. Erich fiatal kora óta a repülés megszállottja volt. A vakmerőségre is hajlott, amire jó példa első repülési kísérlete. Bambuszbotokból szerkesztett egy siklórepülőt, és régi takarókat feszített a keretre, hogy törzset építsen. Ezzel az állványzattal nekifutott, és a nyári lak tetejéről elrugaszkodott, majd egy erre a célra ásott, és földdel megtöltött gödörben landolt. Erich érdeklődése a repülés iránt plusz ösztönzést is kapott, amikor kalandvágyó édesanyja repülősportot kezdett űzni. Tehetséges pilóta lévén Erich édesanyja egy Klemm repülőgépen megszerezte a repülőjogosítványt, továbbá 1930-ban a Hartmann család boldog tulajdonosa is lett egy kétüléses gépnek. Erichet ezek miatt is mind szorosabb szálak fűzték a repüléshez és a repülőgépekhez. Akkoriban, a kora harmincas években minden szép szombaton és vasárnap lehetett látni a Hartmann-fiúkat és édesanyjukat, amint a kis gépen repülnek, vagy éppen dolgoznak rajta.

Erich első, és egyetlen szerelmét is már igen fiatalon megismerte. A korntali középiskolában ismerte meg azt a lányt – Ursula Paetsch-t –, aki később a felesége lett. 1939-ben egy októberi délutánon Usch egy barátnőjével éppen hazafelé tartott az iskolából, amikor Erich közeledett a kerékpárján robogva. Leugrott a biciklijéről, majd Ursula szemébe nézett, és zavartan azt mondta: „Erich Hartmannnak hívnak.” Ez a bemutatkozás, mely annyira jellemző volt veleszületett egyenességére, egy olyan szerelem kezdete lett, mely a legkeményebb próbákat is kiállta. Innentől kezdve nem tudtak megválni egymástól, elválaszthatatlanok lettek, egy pár.

1939 szeptemberében Európában kitört a második háború, de a középiskola 1940-es ballagásáig és érettségijéig Hartmann számára ennek még nem volt igazán nagy jelentősége. Amikor néhány hónappal 18 születésnapja után, 1940 áprilisában leérettségizett, világossá vált számára, hogy be kell vonulnia katonának. Ez neki csak egyet jelenthetett: a légierőt. Éppen amikor az angliai légicsaták leghevesebb ütközetei véget értek, 1940. október 15-én jelentkezett Erich Hartmann a Luftwaffe 10. kiképzőosztagánál a kelet-poroszországi Neukuhrenben. A pilótakiképzés majd egy évig tartott. 1941. március 24-én először repült egyedül. Minden bizonnyal nagy segítségére volt a több száz órás vitorlázórepülés és landolás tapasztalata. A repülő alapkiképzés 1941. október 14-én véget ért, és ezután az anhalti Zerbst-beli vadászrepülő-iskolába vezényelték. Zerbstben megismerkedett azzal a repülőgéptípussal, amely később dicsőségre segítette: a Messerschmidt Me-109-essel. Erich addig az időpontig, mire készen állt a híres Me-109-es vezetésére, 17 különböző repülőgéptípuson repült. Amikor 1942. március 31-én Hartmannt hadnaggyá nevezték ki, úgy vélte, becsülettel megszolgált rangjáért és pilótajelvényéért. A keleti frontra vezényelték az 52 ezredhez. Előtte három nap szabadságot kért, és hazautazott, ahol tiszteletére családtagjai, barátai búcsúünnepséget rendeztek. Uschnak azt mondta:– Szeretnélek feleségül venni, ha vége a háborúnak. Hajlandó vagy várni rám?– Igen, Erich, várni foglak. Tényleg várnia kellett, hosszabb ideig, mint azt általában elvárják a nőktől.

A front felé haladva először Krakkóban kötött ki, ahol a parancsnok közölte vele és 3 társával, hogy csak Stukák vannak a repülőterén, csak azzal tudnak tovább menni a frontra. Nem azért tanultak annyi hónapon keresztül, hogy ez akadályt jelentsen pár fiatal pilótának. Néhány perccel később már be is szálltak az ismeretlen pilótafülkébe, amely alapvetően nem sokban különbözött a Me-109-esétől. Hartmann felmelegítette a motort, minden rendben lévőnek tűnt. Társai a felszállópályára gördültek és felszálltak. Hartmann lassan a starthoz gördült. Egy deszkából készült repülésirányító torony állt a megállító pont közelében. Megpróbált a bódé mellett elmenni. Fékezni akart a bal fékkel. Semmi reakció. Benyomta mindkét féket. Még mindig semmi. A repülő egyre közeledett a bódéhoz, miközben Hartmann a hibás fékkel bajlódott. Látta kirohanni a repülésirányítót a kunyhóból, majd egy pillanattal később a Stuka belefúródott a deszkabódéba. A propeller tűzifává aprította a bódét. A bódét eredeti méretének a felére nyírta, a papírokból és dokumentumokból pedig konfetti lett. Nem indult túl jól pilóta karrierje. A parancsnok végül úgy döntött, hogy őt és egy társát egy olyan Ju-52-essel küldi a frontra, melynek nem ők ülnek a kormányánál.

Két nappal később, 1942. október 10-én az 52. repülőezred III. századába osztották be, melynek parancsnoksága a Terek folyó partján fekvő kis faluban, Szoldatszkajában volt. Első bevetése, 1942. október 14-én történt. Két Me-109 G-14 ellenőrző repülést végzet Groznij és Digora között a Kaukázus láncai  fölött. Rádión szóltak, hogy több orosz repülő támadja a földi egységeket így Hartmannt és társát Rossmannt oda vezényelték. A végeredmény katasztrofális lett. Első bevetésén Erich Hartmann hadnagy a légi taktika majd minden szent szabályát megsértette, ami egy újonctól végül is szinte „elvárható”. Még a géppel se tudott vissza menni, mert útközben kifogyott az üzemanyag, így kényszerleszállás lett a dolog vége. Bonin őrnagy közölte, hogy a repülés alapszabályainak megsértéséért büntetésül három napig a karbantartó személyzettel kell dolgoznia. A következő napokban egy bűnbánó szőke fiatalember szorgoskodott a szerelők és fegyverkarbantartók között. Fényes karrierjének nem volt valami dicsőséges kezdete, de ebből az esetből is sokat tanult.

1942. november 5-én bevetésre indult egy állítólag négy repülőből álló raj ellen, Digora környékére. Hartmannnak jó szeme volt, ő jelentette először az ellenséget. Tizennyolc Il-2-es „Sztormovik” harci repülőt és egy tíz darab LaGG-3-asból álló köteléket számlált. Számukat tekintve nem voltak egyenlők az esélyek, de a németek már hozzászoktak az állandósult szovjet számbeli fölényhez. Az elkövetkező dolgok előjeleképpen a tapasztalt Trepte hadnagy ezúttal nem vette észre az ellenséget. Utasította Hartmannt, vegye át a parancsnokságot és támadjon. A német raj kettévált, és meredek ívben az oroszok fölé és mögé kerültek. Feladatuk volt megakadályozni az Il-2-esek német földi csapatok elleni támadását. Hartmann és Trepte áttört a védőgyűrűn, és az ellenséges gépek között zuhanórepülésben rövid, célzott lövéseket adtak le. Miután 50 méteres magasságban Hartmann felkapta a gépet, befogta a kötelék bal szélén levő Il-2-est. Nem egész száz méterről tüzet nyitott. Talált! Látta, ahogy a gépfegyverlövedékek lepattannak az orosz gép vastag páncélzatáról. Hartmann emlékezett rá, hogy egyszer Alfred Grislawskival beszélgetett a lepattanó lövedékekről. De volt egy módszer, mellyel ez a gép is sebezhető volt. Grislawski elmesélte neki, és most erre gondolt.  Magasba emelkedett, megfordult, és újra rárepült az II-2-esre. Meredeken zuhanva repült a föld fölé néhány méterrel, és alulról került az ellenséges gép mögé. Ezúttal várt a tüzeléssel, míg a „Sztormovik”-ot hatvan méterre megközelítette. Lövései nyomán az Il-2-es olaj hűtőjéből vastag füstfelhő tört elő. Az eltalált gép kelet felé száguldott, és levált a kötelékről. Egy rövid, éles robbanás hallatszott az Il-2-es raktere alól, és roncsdarabok repültek Hartmann felé. Me-109-ese motorházának tetejét tompa robbanás rázta meg, füst szivárgott a motortérből a pilótafülkébe, majd előtört a motor alól. Hartmann egy pillanat alatt felmérte helyzetét. Gyorsan megtette a szükséges előkészületeket a kényszerleszállásra. Éppen idejében. Lángok csaptak fel a motor alól, amint letette a gépet. Amikor Hartmann felnyitotta a tetőt, látta amint ellensége lezuhan. Az Il-2-es füst-és tűzcsíkot húzva maga után két kilométernyire-keletre csapódott a földbe. Erich Hartmann első légi győzelmét aratta, na meg a második kényszerleszállás is ki volt pipálva. Trepte hadnagy Hartmann feje fölött körözött, majd szárnyát megbillentve elrepült, miután látta, hogy él és mozog.

1943 januárjában az egység újra költözött, hogy a fedezze a német csapatmozgásokat. De a Vörös Hadsereg támadása miatt már néhány nap múlva hasznavehetetlenné vált az új bázis. Hartmann szomorúan nézte végig kilenc kifogástalan Me-109-es felrobbantását, mert felszállásukat a rossz idő lehetetlenné tette. Ezután kiürítették a krasznodari, a majkopi és a timosevszkajai kisegítő repülőteret is. Nehéz, zaklatott idők voltak egy fiatal pilóta számára, és jelei látszottak annak, hogy a körülmények még nehezebbé válnak. 1943. február 10-én Sommer százados, a hetesek akkori parancsnoka nem kapta meg a Lovagkeresztet annak ellenére, hogy elérte ötvenedik légi győzelmét. Addig a keleti fronton elért ötven légi győzelmet ezzel a kitüntetéssel jutalmazták. Ekkor azonban – csakúgy, mint az oroszok elleni harccal szemben – jelentősen emelték az elvárásokat. 1943 elején a Lovagkereszt Hartmann szemében távoli, elérhetetlen célnak tűnt, főleg, hogy második győzelmét csak 1943. február 27-én aratta. Nem sokkal ezután megérkezett az egységhez az az ember, aki Hartmannnak megadta a végső lökést: Walter Krupinski főhadnagy.

Az új egységparancsnok a maga különös módján vette át a parancsnokságot, amivel azonnal kivívta Hartmann és társai elismerését: Krupinski megérkezett, bemutatkozott mint új egységparancsnok, majd azonnal kért egy bevetésre felkészített vadászgépet. Ezután felszállt, párbajra kelt az ellenséggel, és nyomban le is lőtték, úgyhogy ki kellett ugrania a gépből. Miután egy kocsi visszahozta a repülőtérre, kezdte elölről, új gépet kért és megint felszállt. Ezúttal viszont már két lövése is talált, és épségben tért vissza a repülőtérre. Egy percig sem volt kétséges, hogy ő egy igazi egyéniség, akinek nincs szüksége kaszárnyai allűrökre, hogy vezetni tudja az embereit. Hartmann rögtön megszerette Krupinskit. Ezután az új egységparancsnok azt kívánta, hogy nevezzenek ki valakit rajtársának, aki Hartmann lett, és ezzel egy halálos páros alakult meg.

Hamar nyilvánvaló lett mindkettejük számára, hogy bátran a másikra bízhatják magukat. Légiharc közben szinte egymás gondolataiban olvastak: ha Krupinski támadott, Hartmann figyelőnek hátramaradt, védte parancsnoka hátát, és mondta neki mit tegyen, ha újabb ellenséges repülő kapcsolódott a támadásba. Amikor Hartmann támadott, Krupinski maradt hátra, és utasításokat adott a repülési pozíció módosítására vagy kitérő manőver végrehajtására. De Hartmann mindig ugyanazt a parancsot hallotta Krupinskitól: – Hé, Bubi! Menj még közelebb, túl korán tüzelsz! Ekkor kapta meg becenevét. Nemsokára az egész egység Bubinak hívta, így ráragadt ez a név. Krupinski állandó noszogatása, hogy „Hé, Bubi, közelebb”, bátorságot adott Hartmannak, hogy mind kisebb távolságot tartson. Minél közelebb került ellenfeléhez, annál megsemmisítőbb volt lövései hatása. Csak kevés lövése tévesztett célt. Gyakran lehetett látni, ahogy az ellenséges fegyverek kereszttüzében egészen közelről száll szembe ellenfelével. Rövid idő múlva Hartmann minden olyan taktikát kifejlesztett, mely a légiharcok során elválaszthatatlan lett tőle. A négy mágikus lépcső nevei a következők voltak: nézni – dönteni – támadni – megfordulni és szünetet tartani. Ε módszer következetes alkalmazása segítette a csúcsra Erich Hartmannt.

1943 áprilisának végére, 110 bevetés után 8 győzelmével Hartmann érdemessé vált arra, hogy rajparancsnokká nevezzék ki. Csak egyszer fordult elő, hogy lelőtték a vele repülő bajtársának gépét, de ő is megúszta sértetlenül, ami a keleti front poklában azért nagy szónak számit. Erick 1943. május 25-ig hat további győzelmet aratott. Ezen a napon a reggeli szürkületben szállt fel, és rögtön megtámadott egy szovjet LaGG-9-est. A támadás végén meredeken a nap felé fordította a gépet, és félig elvakítva összeütközött egy másik LaGG-9-essel. Egykori vitorlázórepülő tudományára volt szükség ahhoz, hogy a sérült Me-109-est óvatos manőverezéssel vissza tudja kormányozni német területre. A legelső német vonalak mögött hajtotta végre immár ötödik kényszerleszállását. 1943. július 5-én négy bevetésen öt LaGG-5-ös vadászgépet lőtt le, ez volt addigi napi rekordja. 1943. augusztus l-jén már 46 hitelesített győzelme volt. Két nappal később Harkovnál egy LaGG-5-ös csapódott a földbe, lángba borulva. Ez volt az ötvenedik győzelme. Korábban ezt már Lovagkereszttel jutalmazták, de most már sokkal szigorúbb volt a mérce.

Günther Rali az 52. ezred III-as századának parancsnoka 1943 szeptemberében döntött úgy, hogy a 9. raj parancsnokává nevezi ki. Hartmann felelősségérzete egyre nőtt, napi öt bevetés volt a norma. Az orosz offenzíva teljes erővel folyt a keleti front déli részén, ellenségben nem volt hiány. 1943. augusztus 5-én Hartmann megszerezte a 60. győzelmét, és a következő 3 napon további tíz győzelmet aratott. 1943. augusztus 17-én elérte 80. győzelmét, megismételve Manfred von Richthofen első világháborúbeli teljesítményét. 1943. szeptember végére 115 győzelmével túlszárnyalta „Vati” Mölders eredményét, akinek a történelemben elsőként sikerült 100 ellenséges gépet lelőnie. Más háborús hadsereg légieröjénél Erich Hartmann már nemzeti hős lett volna. De az orosz fronton a 100 légi győzelem viszonylag gyakori volt, és csak a 150. győzelem számított különleges teljesítménynek. A fiatal, szőke rajparancsnok sikert sikerre halmozott. Ahogy egyre gyakoribbá vált napi több győzelme, úgy nőtt az önbizalma is. De az orosz repülőgépek és a pilóták is egyre jobbak lettek, egyre nehezebb volt légicsatát nyerni. 1943. október 29-én Erich Hartmann hadnagy a 150. ellenségén is győzedelmeskedett. Ezzel kiérdemelte a Lovagkereszt Vaskeresztjét. 1943. október 29-én kitüntetést kapott, mely egy számára nagyon értékes jutalommal járt: két hét külön szabadságot kapott, hogy meglátogathassa Usch-t.

1943. augusztus 19-éről 20-ára virradó éjjel egész éjszaka dörgött az orosz tüzérség támadása. Ezen a napon a 300. bevetésére indult, és halálosan fáradt volt. A hajnali órákban rossz hírek érkeztek az egység Donyecki-medencében fekvő, kutejnyikovói repülőterére. Az oroszok áttörtek, nagy német egységeket fenyegetett a bekerítés veszélye. Harcra készen és megbízhatóan repült a nyolc Me 109-es, hogy Rudel Stukáival találkozzon. Füstoszlopok és a gránáttámadás fényei jelezték egy nagy területen a zárótűz vonalát, és a front súlyos harcait. Ahogy Hartmann a csatamező közelébe ért, mintegy negyven Il-2-es „Sztormovik” csatarepülőt fedezett fel, amelyek a német tüzérséget bombázták. Minden „Sztormovik”-ot egy orosz vadászgép fedezett; körülbelül negyven LaGG-5-ös és Jak-9-es körözött a harctér felett. Hartmann zuhanórepülésben áttört az orosz vadászgépek védőgyűrűjén, és közben tüzelt. Megtámadták az alacsonyan repülő Sztormovikokat. Minden egyes páncélozott Sztormovik lelövése levegőhöz juttatta a gyalogságot. A küldetés kicsit rosszul végződött, mert egy újabb kényszerleszállás lett a vége, sőt a német vonalak helyett mélyen az orosz vonalakon belül sikerült gépét leraknia. Sebesültnek tetette magát mikor orosz katonák jelentek meg, akik végül egy teherautóra rakták és elindultak vele egyre távolabb saját vonalaitól. Szerencséjére az égbolton stukák jelentek meg, így a teherautó megállt, ami kihasznált, leugrott a járműről és futásnak indult. Elindult a saját vonalak felé. Bimmel a szerelője annyira szerette „ főnökét” , hogy egymaga elindult megkeresni őt egy fegyverrel a kezében. A szőke vadászpilóta és hűséges karbantartója között igazi barátság volt. Hartmann pár óra gyaloglás után elérte a saját vonalakat, de nem volt rádió, hogy beszóljanak, hogy megvan. De itt se volt nyugodt estéje, mert egy orosz gyalogsági támadás visszaverésében is segíteni kellet a holtfáradt német gyalogosoknak. Ez volt Hartmann első szembesülése a gyalogság háborújával. Az eset után a hajnali szürkületben egy őrmester a parancsnokságra vezette Hartmannt, ahol már rádió és telefon is volt, és a parancsnok összeköttetésbe lépett a felettesekkel. Megállapították személyazonosságát, és egy kocsival visszavitték a repülőtérre. A Bimmel iránti izgalom a következő napot is meghatározta. Következő reggel azonban a repülőtér szélén feltűnt Bimmel összetéveszthetetlen alakja. Sötét árnyékok ültek a szeme alatt, és az arca kimerültnek látszott. Szemmel láthatóan az összeomlás szélén állt, amikor csalódottan visszatért. Aztán meglátta Hartmannt. A két férfi némán rázta egymás kezét, kifejezve azt az összetartozást, amelyet azok az emberek éreznek, akik készek egymásért feláldozni az életüket.

Miután Hartmann 1943 őszén elérte 150. győzelmét, barátai és ellenségei körében egyaránt fogalommá vált. A német újságokban az 52. vadászezred más vezető pilótáinak fényképe mellett az ő képét is egyre gyakrabban lehetett már látni. Az oroszok rádiós hívójeléről először csak „Karaya-l”-ként ismerték. Később „Fekete Ördög”-nek nevezték. A fekete ördög legendája akkor született, amikor Hartmann a gépe orrára egy tulipánhoz hasonló, cakkos szélű, feltűnő, fekete mintát festetett. Ez harc közben könnyen felismerhető volt, és a szovjet pilóták hamar megtanulták, hogy ennek a gépnek a pilótája olyan ellenfél, aki elől jobb kitérni, mert sosem lő mellé. Így az oroszoktól, akik nem tudták az igazi nevét, ezt a becenevet kapta. Tízezer rubel vérdíjat tűztek ki a fejére, ami az akkori szovjet viszonyok között nem volt rossz kis pénz. A vörös vadászpilóták, akik a feltűnően kifestett géppel találkoztak, és felismerték benne a veszedelmes ellenfelet, gyorsan eltűntek, kikerülték a harcot. Hartmann eredményessége csökkent. Szerencséje volt, ha támadni tudott, mielőtt az ellenséges vadász eltűnt volna. Minden kötelék melyben ő repült, kevesebb lehetőséghez jutott, és alig volt lehetőség a tüzelésre. Hartmann erre a feketére festett gépet átengedte egy tapasztalatlan pilótatársának. Ennek a fiatal fiúnak nem is lehetett volna hatásosabb védelme, mert a vörös vadászok a fekete orrú gépet szinte mindig békén hagyták. Amíg ez a gép a levegőben volt, szinte látni sem lehetett az ellenséget. A „fekete tulipán” eltűnt, és a mit sem sejtő orosz pilóták számára Hartmann egy másik Me-109-esben egy hétköznapi kötelék „névtelen” pilótájává vált. Az eredményes változás nem csak Hartmann hanem az egész kötelék számára előnyös volt. A légi győzelmek megint sűrűn követték egymást. 1944 januárjában és februárjában úgy tűnt, a „Karaya-1” mindenhol ott van. Ez alatt a hatvan nap alatt Hartmann 50 győzelmet ért el. Ez minden repülési napon átlag két találatot jelent. A rossz idő ugyanolyan nehéz ellenfél volt, mint a vörös légierő, annak ellenére, hogy a németek sokat tanultak az oroszoktól abban a tekintetben, hogyan viseljék az időjárás viszontagságait.

Érdekes eset volt, amikor az ezred foglyul ejtett egy orosz pilótát, aki megmutatta nekik, hogyan tartja fenn tipikus szovjet közvetlenséggel az orosz légierő mínusz negyven fokos hidegben a harckészültségét. Még büszke is volt arra, hogy olyasmit tud, amit a németek nem. Két liter benzint öntött egy tálba, aztán odament egy Me-109-eshez amelyik nem akart elindulni, és a körülötte álló emberek legnagyobb rémületére az olajtartályba öntötte. A németek húsz lépést hátráltak. Ha ez az őrült megpróbálná bekapcsolni a gyújtást, azonnal felrobbanna. Két szerelő gondterhelten kezdte forgatni a motort, mialatt a gép német pilótája a fülkében lapult. Miután a benzin jól elkeveredett a besűrűsödött olajjal, bekapcsolta a gyújtást. A motor beindult, teljesen felpörgött és kifogástalanul járt. Az orosz pilóta a tolmács segítségével elmondta, hogy az olaj fagypont alatt besűrűsödik, és önindítóval lehetetlenné válik a motor forgatása. A benzin felhígítja az olajat, amitől az folyékonnyá válik, és a motort is felmelegíti. Az egyetlen óvintézkedés, hogy az olajat gyakrabban kell cserélni, ha nulla fok alatt benzinnel hígítják. Okos kis trükk volt és mennyire egyszerű. Hartmann egy másik orosz fogolynál másfajta indítási módot is látott. Így mesélte: „Az „Iván” szerszámosládát és benzint kért. Bimmel és a többiek nézték, ahogy az orosz odamegy egy közelben álló Me-109-eshez, és a szerszámosládát a motor alá a földre helyezi. Aztán a ládát csordultig töltötte benzinnel, égő gyufát dobott bele, és hátraugrott. Nagy lángnyelv csapott fel a repülő meztelen motorja alatt, hiszen a takarólemezeket már korábban levették. A tűz tíz percig égett. Az egyik karbantartó azt gondolta, hogy az egész elektromos rendszer tönkrement, mert a szigetelések kiégtek. De az orosz azt kiáltotta: „Mehet!” A motor egyenletes futása a kétkedőket is meggyőzte. A vadászgépeket tehát nulla fok alatt is lehet használni – csak tudni kell a módját.” Ez az orosz hadifogoly azt is megmutatta a kétkedő németeknek, hogyan kell nulla fok alatt megőrizni a fegyverek harcképességét. A Luftwaffe szabályzata előírta, hogy a fegyverek mozgó alkatrészeit tisztítás után olajozni és zsírozni kell. Az olaj és a zsír megdermedt, és gátolta a fegyverek elsütését. Az orosz fogott egy német gépfegyvert, és egy tál forró vízbe mártotta, hogy megtisztítsa a zsírtól. Az előírt súrlódáscsökkentő szer nélkül is kitűnően működött a fegyver a mínusz negyven fokos hidegben. A sok apró tipp segített az egység harckészségének a fenntartásában a dermesztő orosz télben, és nagyon szükségük is volt arra, hogy a gépek minden körülmények között működjenek, repülni tudjanak, fegyvereik nem mondjanak csütörtököt.

A rajt február 22-én Umanba helyezték, ahol egy magyar repülőegységet is rendeltek az 52. vadászezred III. csoportjának parancsnoksága alá. Március 2-án a parancsnok, Krupinski hadnagy és Hartmann hadnagy megkapták a Tölgyfalevelet. Hartmannt és Krupinskit és még két másik pilótát Berchtesgadenbe rendelték. Az oda tartó négy férfi a vonaton találkozott. Útban Salzburg felé összebarátkoztak a kalauzzal, akiben bizalmat ébresztettek, mert gallérjukon a Lovagkeresztet viselték, vidámak és barátságosak voltak. A kalauz végeérhetetlen italkészletet hozott elő fülkéjéből: pálinka, sör, bor, konyak. Amilyen ütemben érkeztek a palackok, olyan gyorsan tüntette is el tartalmát a négy pilóta. Amikor Berchtesgadenben a kalauz lesegítette őket a vonatról, valószínűleg nem voltak tudatában, hogy a Führer előtt kell megjelenniük. Ahogy a váróteremben tántorogtak, belebotlottak Hitler összekötő tisztjébe, von Below őrnagyba. Amikor von Below meglátta a négy tökéletesen kiöltözött, de tökrészeg pilótát, kis híján elájult, ugyanis nem egész két óra múlva kellett megjelenniük Hitler előtt. Valamit azonnal tennie kellett. Odakint tipikus alpesi március volt. Hó fedte a tájat, és a szürke felhőkből hópelyhek szállingóztak. Mínusz négy fok volt. Von Below kiadta a parancsot az ott várakozó Mercedes vezetőjének: engedje le a tetőt, és úgy szállítsa a négy urat a csikorgó hidegben fel a hegyre. Végül a négy pilóta átvette a kitüntetését anélkül, hogy egyikük is felborult volna.

A keleti front légi helyzete, mely már a februári és márciusi visszavonuláskor nehéz volt, április elejére még rosszabb lett. Az amerikaiak négymotoros bombázókkal romániai célpontokat kezdtek támadni. Hrabak ezredes, az 52. ezred parancsnoka már néha déli irányba is vetett egy pillantást, mert tudta, olaszországi támaszpontokról induló amerikai bombatámadással is számolnia kell. A bombázókat pedig Mustangok fogják kísérni. Az amerikai offenzíva hatására az 52. ezredet Romániába helyezték. Alighogy az ezred megérkezett Romániába, máris parancs érkezett: települjenek át a Krímbe, hogy délen egy utolsó kísérletet tegyenek az előrenyomulás feltartóztatására, és védelmet biztosítsanak a visszavonuló német egységeknek az állandó orosz támadásokkal szemben. Hartmann egysége az ellátási nehézségek ellenére 1944 áprilisától megpróbálta a Zilistea melletti Zarnestiből induló bevetésekkel a vörös légierővel éreztetni a jelenlétét. Hartmannnak még egy hátránnyal számolnia kellett: a tapasztalt, legalább öt győzelmet elért pilótákat visszarendelték a birodalom védelmére. A frontra fiatal, tapasztalatlan pilóták jöttek, nem egész száz óra repülési tapasztalattal a hátuk mögött. Harmincszoros túlerőben lévő ellenség ellen vetették be őket. Ennek ellenére Hartmann tartotta a rekordot, és egyetlen rajtársát sem veszítette el, ami már önmagában kiemelkedő tett. A fiatal pilótáknak nem csak a repülési tapasztalatuk hiányzott, hanem taktikailag is helytelen kiképzést kaptak: az elavult manőverező légiharcra oktatták őket. Abban a rövid időben, ami Hartmann rendelkezésére állt, megismertette velük saját tapasztalatait.

1944. április elején Hartmann további 9 találatot ért el. Naponta három, négy, sőt öt bevetés volt napirenden. A szerencse májusban is hű maradt hozzá. Április 10-e és május 10-e között korábbi társával, Birkner őrmesterrel együtt további 21 győzelmet aratott. „Hartmann egységét újra a romániai Romanba helyezték, ahol egy előőrs előkészítette a terepet. Románból indultak bevetésekre az amerikai B-17-esek és B-24-esek ellen, melyek a romániai olaj központokat bombázták, hogy az országot a háborúból való kilépésre kényszerítsék. Május végéig Hartmann újabb 32 hitelesített találatot ért el. 1944. június végére, 20 hónap alatt 247 győzelmet aratott. Ekkor még mindig ismertebb volt az oroszok között, mint saját bajtársai körében. 1944. július l-jén elérte a mágikus 250. győzelmet.

Amikor az új rekord miatt a  kedélyek kicsit lecsillapodtak, hír érkezett a Führer főhadiszállásáról, hogy Erich Hartmann főhadnagy a Lovagkereszt Pajzsokkal kitüntetés várományosa. Rajta kívül csak egyetlen főhadnagy kapta meg ezt a kitüntetést. A kitüntetés csodálatos volt, mert azt jelentette, hogy rövid szabadságra hazautazhat Usch-hoz. Nagy dicsőségnek számított, de Hartmann már nem az az elvárásokkal teli, lelkes fiatalember volt, mint a Tölgyfalevél átvétele idején. Hitler kelet-poroszországi főhadiszállásán, Rastenburg-ban adta át a kitüntetést. A látogatás nem javított Hartmann hangulatán. 1944. augusztus 3-án belépett a deszkabarakkba, ahol Hitler ellen július 20-án merényletet hajtottak végre. Az épületen még látszottak a robbanás nyomai. Kilyuggatott, megfeketedett falak és leszakadt gerendák díszlete közé lépett be az időközben megváltozott Hitler, hogy köszöntse a Luftwaffe tíz felcicomázott tisztjét. Hitler lassan mozgott. Testi tehetetlensége feltűnő volt. Hartmannnak bal kezét nyújtotta, miközben jobbja élettelenül lógott. Hitler bal fülével fordult mindenki felé akivel beszélt, mert jobb fülére a robbantás óta süket volt. Árnyéka volt annak az embernek, akit korábban Berchtesgadenben látott

1944. augusztus 23-a Hartmann nagy napja volt. Három bevetésen nyolc győzelmet ért el, így összes találatainak száma elérte a 290-et. Ezzel leelőzte Gerd Barkhornt, és nem csak a Luftwaffe, hanem minden idők összes légierejének legeredményesebb pilótája lett. Amikor nem sokkal ezután Barkhornt visszarendelték a birodalom védelmére, Hartmannnak nem akadt többé vetélytársa, de egy másfajta kihívás még előtte volt. Társainak izgalma egyre fokozódott, ahogy Hartmann a bűvös 300. győzelem felé közeledett. A siker karnyújtásnyira volt, de valamelyik Ivánnak bármikor lehetett volna szerencséje, és baleset is történhetett volna. Az egységben az izgalom napról napra nőtt. A mágikus 300-hoz nyolc találat hiányzott.

Karl Jünger őrmester, aki egy alkalommal rajtársa, és hosszú ideig csapattársa volt, ebben az időben papírra vetette gondolatait. „1944. augusztus 24. Tegnap nagy napunk volt. Egyedülálló nap a vadászrepülés eddigi történetében. Főnököm, Erich Hartmann, a Tölgyfalevél Pajzsokkal tulajdonosa, két bevetésen tizenegy ellenséges gépet lőtt le, és ezzel összes győzelmeinek száma 301-re emelkedett. Ő az első pilóta, aki 300-nál több találatot ért el, és ezzel a világ legeredményesebb vadászpilótája lett.” Másnap Hrabak ezredes hívatta Hartmannt. – Bubi, szívből gratulálok! A Führer Önnek adományozza a Brilliánsokat. Holnapután jelentkezzen a Farkasveremben, hogy a Führer kezéből átvegye kitüntetését. A terror a Farkasverem megváltozott légkörében is éreztette hatását. Félelem és bizalmatlanság érződött mindenütt. Biztonsági intézkedések sora követte egymást. Hartmann megfigyelte, hogy Hitler még görnyedtebben jár, és egyik karja még mindig élettelenül csüng.  – Szeretném, ha több olyan emberem lenne, mint Ön és Rudel. – mondta Hitler. Amikor Hartmann 1944. augusztus 25-én eltávozott a Farkasveremből, sejtette, hogy Hitlert nem látja többé. Visszarepült Oroszországba. Társai körülvették, hogy megnézzék a magas kitüntetést, és még egyszer gratuláljanak neki. Barátai öröme sem tudta feledtetni vele, hogy a haza összeomlott, és a végső vereség elkerülhetetlen. Másnap tíz nap különszabadságot kapott. A Ju-52-esben, mellyel hazafelé repült, arra gondolt, hogy Usch-t néhány óra múlva viszontlátja. Most összeházasodnak, háború ide, háború oda. Egy éve, amikor hivatalosan eljegyezték egymást, megállapodtak Uschsal, hogy akkor házasodnak össze, ha kinevezik századossá. Az utolsó hónapban azonban megváltoztatta álláspontját, és eldöntötték, 1944 karácsonyán összeházasodnak. De az általános helyzet és az új kitüntetés mindent megváltoztatott. Végül Bad Wiessee-ben a vadászpilóta üdülőben házasodtak össze. Hartmann visszaemlékezése szerint Uschnak volt egy érdekes megjegyzése az esküvő előtt miszerint: – Mindenkinek el akarod mesélni, hogy én vagyok a 302. győzelmed? – Nem, nem a háromszázkettedik, hanem az egyetlen! -felelte Erich. Az esküvő meg a korábbi kitüntetés miatt 4 hét szabadságot kapott, de két hét után inkább magától visszament az egységéhez, tudta, hogy szükségük van rá. Aggódott bajtársai miatt.

Az ifjú házasok 1944 karácsonyán nem láthatták egymást. Amitől Hartmann tartott, az bekövetkezett: nem hagyhatta el a frontot. De amikor a családos, nős emberek karácsony után visszatértek egységükhöz, a többiek közül néhányan rövid újévi szabadságot kaptak. Amint szilveszter este megérkezett Stuttgartba, felbőgtek a légvédelmi szirénák. Csak egy rövid üdvözlésre volt idejük, aztán rohantak az óvóhelyre. A kétfrontos háború súlyát a saját bőrén tapasztalta, amikor a bombák közvetlenül mellette, a városban robbantak. Usch jól nézett ki, de látszott rajta, milyen kimerült. Három hónapja gyereket várt, és Hartmann szüleinek a házába költözött, ahol Dr. Hartmann lelkiismeretesen gondoskodott róla, ám a súlyos lelki megterhelést ő sem tudta oldani.

Kevésbé volt csodálatos az a távirat, amely négy nappal később érkezett. Hartmannt rendkívüli továbbképzésre rendelték Königsberg-Neumarkba. Négy nap után különösen nehéz volt a búcsú. Azzal nyugtatta magát, hogy a tanfolyam után bizonyára különszabadságot kap. Az oroszok azonban magyarországi bevonulásukkal szertefoszlatták ebbéli reményét. Egy nappal az után, hogy megérkezett Königsberg-Neumarkba, parancsot kapott, hogy térjen vissza az 52. ezredhez. Csoportja súlyos harcokat vívott Magyarországon, és nem volt szükség külön tanfolyamokra ahhoz, hogy megtalálja és megtámadja az orosz gépeket. A következő napok súlyos harcaiban találatainak száma 336-ra emelkedett, messze lehagyva ezzel legközelebbi riválisát, Barkhornt. Az 52. ezred még súlyos harcokat vívott, amikor Hartmann márciusban táviratot kapott: „Nem startolhat bevetésre. Azonnal jelentkezzen Lechfeldben Me-262 való átképzésre.” Mivel e miatt egy rövid időre haza is látogathatott, feleségét és családját biztonságba helyezte vidéken távol a háború poklától. Akkor még nem tudta, hogy a következő tíz és fél évben ez lesz az utolsó találkozásuk.

A lechfeldi repülőtér nem töltötte el bizalommal, annak ellenére, hogy ott volt a világ leggyorsabb vadászgépe. A repteret minden reggel támadás érte, és csak a kifutópálya sérüléseinek kijavítása után tudtak felszállni, ami minden nap körülbelül fél tizenegyig tartott. így körülbelül másfél órányi repülésre volt lehetőség, mert az USA P-38-as köteléke minden nap déli fél egykor megjelent a fák csúcsai felett, és újra bombázta a repülőteret. Néha Thunderboltok is követték őket, melyek öt tonnányi robbanóanyagot szállítottak. Éjszaka Mosquitok érkeztek, melyeket Merlin-motorjuk tipikus hangjáról könnyen fel lehetett ismerni. Ezután a Vörös Hadsereg gépei jöttek mélyrepülésben, hogy minden, a lechfeldi repülőtér környékén lévő fénypontot megtámadjanak. Az állandóan megszakított átképzést az egyik legismertebb vadászpilóta, Heinz Bär főhadnagy vezette, aki 204 győzelmet ért el, és minden elképzelhető fronton harcolt, ahol a német vadászgépek szembeszállhattak az ellenséggel. Jól csengő nevekből állt Galland 44. vadászköteléke, mely Me-262-eseken repült. A köteléket később elnevezték a „Szakértők egységé”-nek. A Lovagkereszt ennél az egységnél jóformán az uniformishoz tartozott, és azt mondták, hogy ez a 44. kötelék címere. De Hartmannt nem hatotta meg az új egység, és az új gépek sem, ő a saját egységéhez, bajtársaihoz vágyott vissza. Kapcsolatait kihasználva el is érte, hogy helyezzék vissza az 52. ezredhez. Később rengetegszer elátkozta elsietett döntését. A szörnyű fogság évei alatt gyakran gondolt arra, bárcsak Galland 44. kötelékénél maradt volna. De ekkor ezt még nem tudhatta.

Az 52. ezred I. százada 1945. május 8-án indult utoljára bevetésre. A csehszlovákiai front minden tekintetben elveszett, és az orosz gőzhenger ellenállás nélkül gördült végig mindenen. Hermann Graf, és az 52. vadászezred parancsnoksága Hartmann rajával együtt Deutsch Brodban volt. Graf kiadta Hartmann-nak az utolsó parancsot. Feladat: „Megállapítani, milyen messze vannak Deutsch Brodtól a legközelebbi szovjet egységek.” A „Karaya-1” műszerfalán lévő óra 08.30-at mutatott, amikor Hartmann felszállt, 4000 méteres magasságba emelkedett, és kelet felé indult. A főutat követte, és így átrepült Brno légterén. Brno felett egy füstfelhő fekete gombája terült el. Az ellenség már a városban volt. Miközben megkerülte a füstfelhőt, további nagy tüzeket látott a városban. Az oroszok ostromolták a várost, de talán már el is foglalták. A keleti külvárosokban orosz gépkocsik oszlopa látszott, mely a város központja felé nyomult. Hartmann felegyenesedett az ülésben, mert hirtelen nyolc Jak-11-esből álló, laza köteléket látott a füstfelhő szélén. Az oroszok lejjebb voltak mint ő, és az égő Brno látványától le voltak nyűgözve, ezért nem vették észre a felettük repülő Hartmannt és társát. Úgy viselkedtek, mintha légiparádén volnának. Hartmann gépe szárnyának megbillentésével jelt adott a támadás megkezdésére, előretolta a botkormányt, és a Me-109-est a megfelelő lövőhelyzetbe kormányozta. A távolság gyorsan 65 méterre csökkent, megnyomta a fegyverek gombját, és gyorsan eltűnt. A rövid fegyvertűz telibe találta az orosz vadászgépet. A Jak megpördült, lángolni kezdett, és füstcsíkot húzva lezuhant. Egy Brno melletti szántóföldre esett és kiégett. Ez a Jak volt Erich Hartmann 352. győzelme. Éppen egy másik támadást akart indítani a köröző Jakok ellen, amikor az égen csillanást látott: tizenkét gép repült zárt formációban. Polírozott felületük nem hagyott kétséget a felől, hogy Mustangok. Mivel így fogóba került az oroszok és az amerikaiak között, leborította a „Karaya-l”-et, és a szorosan mellette repülő társával eltűnt a nagy füstfelhőben. Amikor kijött a füstfelhő nyugati peremén és teljes gázzal Deutsch Brod felé vette az irányt, visszanézett, sikerült-e leráznia a Mustangokat. Lerázta őket, de az oroszoknak kevesebb szerencséjük volt: félreértés támadt a vörös légierő és az Air Force között: Jakok és Mustangok vívtak elkeseredett légiharcot egymással. Hartmann nem látott gépet lezuhanni, de nem is igazán volt kedve visszarepülni, megnézni a károkat, melyeket az ellenség saját magában okozott. Amikor a „Karaya-l”-et letette a Deutsch Brod-i repülőtéren, tudta, utolsó bevetésén volt, és az utolsó ellenséget győzte le. De most a háború vége már csak néhány órányira volt.

Amikor Hartmann belépett a parancsnoki sátorba, hogy megtegye a jelentését, Graf alezredes elcsigázottnak és levertnek látszott. – Az oroszok nemsokára elfoglalják Brno-t. Graf bólintott majd az ujjával egy kiterített térképre bökött. – „A tőlünk száz kilométerre nyugatra lévő Piseket elfoglalták az amerikai páncélos egységek. Előretolt kis egységeket jelentettek több faluból, egészen az oroszok és amerikaiak közt húzódó, Moldova-menti demarkációs vonalig. Az oroszok pedig Brno-ban vannak. A háború részünkről befejeződött, Bubi!” Kaptak egy távíratott is, hogy Graf és Hartmann azonnal repüljenek el és adják meg magukat az amerikaiaknak, nem kerülhetnek orosz kézbe. Ők a parancsot nem teljesítették, nem hagyták magukra társaikat. A maradék pilóták és személyzet, meg több száz civil menekültből összeállítottak egy menetoszlopot és együtt indultak el nyugati irányban. De nem hagyhatták, hogy a maradék felszerelés és gépek orosz kézbe kerüljenek, így cselekedtek.  Nehéz pillanat volt az 52. ezred vadászpilótái számára, amikor a lángok felemésztették az üzemanyag-tartalékot, a lőszereket és a repülőgépeket. Szeretett Me-109-eseiket gyorsan elborították a lángok. A menetoszlop végül sértetlenül elérte az amerikai vonalakat, és megadták magukat. Hartmann boldog volt, hogy emberei és családjaik megmenekültek a borzalmaktól, mivel az amerikai tisztek a szavukat adták, hogy nem adják át az 52. vadászezredet az oroszoknak. De Hartmann nem tudta, hogy a 90. amerikai tüzérhadosztály és a 16. amerikai hackocsihadosztály felderítő feladatot kapott, és engedély nélkül átlépte a parancsban meghatározott keleti határt. A szövetségesek megállapodása szerint Oroszországnak kellett felszabadítania Csehszlovákiát a német megszállás alól. Ez azt jelentette, hogy minden Pilsentől keletre foglyul ejtett németet az amerikaiak kötelesek voltak átadni az oroszoknak. A megállapodás hatálya később kiterjedt minden németre, aki katonaként vagy a légierő tagjaként az oroszok ellen harcolt. De elsősorban a német hivatásos tisztekre vonatkozott a döntés. Az oroszok eltökélt célja volt ezeket az embereket szigorúan megbüntetni.

Hartmann katonákból és menekültekből álló csapatát egy Schüttenhofen melletti, szögesdróttal körülvett táborba vezették. További menekültek és katonák ezrei özönlöttek a táborba, melyet minden oldalról amerikai tankok őriztek. A körülmények lassan elviselhetetlenné váltak, és az egészségügyi helyzet komoly problémát jelentett. A tisztek gyakran csak nagy nehézségek árán tudták fenntartani a rendet. Az amerikai őrszemélyzet egyre többször szemet hunyt, ha foglyok egy-egy csoportja eltűnt nyugat felé, vagy megpróbálta megtalálni a haza vezető utat. Sok amerikai tanáccsal látta el a menekülőket, sőt térképeket és kisebb ajándékokat, csokoládét vagy élelmiszeradagokat adtak nekik, tudták milyen sors vár rájuk, ha az oroszok kezére kerülnek.

Néhány hét múlva hírek kaptak lábra, hogy Erich Hartmannt és embereit el akarják szállítani. Az amerikaiak közölték Hartmannal, Gráffal és más tisztekkel, hogy az egész hadifogolycsoportot további intézkedésig Regensburgba szállítják. A németeket teherautóra rakták, és elszállították őket. Néhány kilométernyi utazás után megállt a menetoszlop, és parancsot kaptak, hogy szálljanak le a teherautóról. Egy orosz katonákkal körülvett mezőn voltak. Miután a németek vonakodva leszálltak a teherautóról, az oroszok azonnal különválasztották a nőket és a férfiakat. Mindenki tisztában volt azonnal a helyzettel, átadták őket az oroszoknak. Pár nap múlva elindultak. Célállomásuk egyértelmű volt, hogy micsoda: Oroszország.

Két héten keresztül utaztak kelet felé. Nem kellett különösebb navigációs tudás, hogy rájöjjenek, hová mennek, valahol a szibériai mocsárvilág kellős közepén vége lett az utazásnak. A kis táborban csak néhány katona volt, alig több mint egy szakasznyi. A mocsár a szemhatárig húzódott. Aki menekülni akart, nyugodtan megpróbálhatta. Egy hónapnyi fárasztó munka után Hartmann úgy érezte, minden ereje elfogyott. Az állandó kemény munka, a hiányos táplálkozás és a magárahagyatottság érzése felőrölte ellenállását. A kétségbeesés első jelei mutatkoztak rajta. Helyzete még nehezebb lett, amikor társai vezetőjükké választották. Öt-héttel a mocsár közepén lévő büntetőtáborba való érkezése után minden törzstisztet – az őrnagyokat és a magasabb rangú tiszteket – egy számukra létrehozott különleges táborba Grjasovecbe helyezték. Kirovhoz képest a grjasoveci tiszti tábor elsőosztályú létesítmény volt Miután Hartmann szembesült az itteni, viszonylag kellemes körülményekkel, nem telt sok időbe, hogy újra a régi légyen. Könnyű munkára, a konyhára helyezték. A konyhaszolgálatra beosztás volt az NKVD azon törekvésének a nyitánya, hogy megnyerjék őt a szovjeteknek. Az NKVD 1947-től Erich Hartmannnak megtiltotta a levelezést, hogy megtörje a gerincét. Az Uschtól rendszeresen érkező levelekben szereplő részleteket rendszeresen idézték neki, hogy megtörjék. A szörnyű kampány két teljes éven át tartott. Az összes lehetséges kényszerítő eszközt alkalmazták, de ő harcolt, és becstelen ellenfeleit két éven keresztül sakkban tartotta. Ellenállását odáig vitte, hogy éhségsztrájkba kezdett, és lemondott arról a darabka kenyérről, mely szükséges volt a mindennapokhoz, a túléléshez. El volt szánva rá hogy éhen hal, ha arra kényszerítik. Még nem volt 28 éves, de minden ereje elfogyott. Az oroszok három napig tűrték, hogy nem eszik, és nem iszik. Negyedik nap reggel kivágódott a börtön ajtaja, két markos őr kivitte a tömlöcéből, és a tábori orvoshoz cipelte. Az orvos csupasz rendelőjében már várt rá. Bólintott az őröknek. Az elgyengült Hartmannt a rendelő sarkában álló priccshez vonszolták. Kirúgták alóla a lábait, és amikor elterült, megragadták a karjait és a lábait. Tehetetlen volt. Az orvos odalépett hozzá, és egy csövet dugott le a száján keresztül a gyomrába. A cső másik vége egy folyadékkal töltött műanyag tartályhoz volt kötve. Az orvos megnyomta a tartályt, és Hartmann érezte, hogy megtelik a gyomra. Köpködött és öklendezett, hogy megszabaduljon a csőtől. Az őrök minden mozdulatát megakadályozták, az orvos pedig tovább töltötte a folyadékot. A kényszertáplálás és a tömlöc magánya 27 napon át tartott. Ennek az időszaknak a végére Hartmann valóságos emberi roncs lett. Már nem ellenkezett az őrökkel, bár azok minden tápláláskor lefogták. Végül megadta magát és vállalta, hogy újra enni fog. Ezért cserébe hatalmas ajándékot kapott, 5 levelet a feleségétől. De ezután jött a fekete leves, amikor is az orra alá dugtak egy papírt, hogy írja alá. Hartmann átfutotta a bűnök listáját, melyet aláírásával kellett volna hitelesítenie. Eszerint asszonyokat és gyerekeket gyilkolt, otthonokat rombolt le, és a Szovjetuniónak súlyos anyagi veszteséget okozott. Mondani se kell, hogy nem írta alá.

Ahogy telt az idő egyre több foglyot engedtek haza, lassan a tábor lakóinak közel kétharmadát hazaengedték az oroszok. Egy nap, miután az utolsó nagyobb fogolycsoportot is hazaszállították, a komisszár egy szakasz fegyveres őrrel végigment a foglyok szállásán. Felállt egy padra, és a szovjet kormány közleményét kezdte felolvasni. Oldalakon át másról sem volt szó, mint orosz asszonyok és gyerekek brutális meggyilkolásáról, szovjet létesítmények lerombolásáról, és a propagandisták más jól ismert vádjairól. Ezután a komisszár egy hosszú listáról neveket olvasott fel, köztük azt is, hogy „Erich Hartman őrnagy, német légierő”. Ezután becsapott a bomba, „…minden fent nevezett hadifoglyot a mai nappal a szovjet kormány háborús bűnösnek nyilvánít. Mint háborús bűnösöket, kivonja őket a Genfi Konvenció és a Nemzetközi Vöröskereszt fennhatósága alól; a mai naptól a szovjet törvényeknek megfelelően bűnözőknek tekinti őket és minden fent nevezett hadifoglyot ezennel huszonöt év kényszermunkára ítél.”

Az orosz törvények alapján – melyek csak Erich Hartmannra voltak érvényesek – nem volt többé katona, sem hadifogoly. A jövőben más német „háborús bűnösökkel” és közönséges orosz bűnözőkkel lesz összezárva. Az ítéletnek megfelelő kényszermunkát a néhány kilométernyire lévő szénbányában kellett végeznie. Az első nap mikor a foglyok tömege elindult a bányába dolgozni, ő viszont maradt, nem mozdult az udvarról. – Német tiszt vagyok, és a Genfi Konvenció védelme alatt állok. Nem kényszeríthet munkára. Nem fogok dolgozni. – Jelentette ki. Hogy mi lett ennek a vége? Egyértelmű azt hiszem. Magánzárka, földalatti tömlöc.  Az első nap után azok a „háborús bűnösök”, akiket Hartmannnal együtt vittek Sahtiba, rendkívül kimerült állapotban érkeztek meg a bányából. Amikor kimerülten betámolyogtak a szörnyű hálóterembe, az őrmester közölte, hogy Hartmann a földalatti tömlöcben van. A hír bombaként robbant. A foglyok nem tudtak többé uralkodni megtépázott idegeiken. A barakkból hallatszó felháborodott kiáltozást és izgatott vitát hallva az őrök arra gondoltak, hogy erőszakkal vetnek véget a nyugtalanságnak. Mindenki felkelésről suttogott. Ahogy múltak a napok és Hartmann még mindig nem tért vissza a barakkba, a foglyok dühe úgy fokozódott, mígnem már robbanással fenyegetett. A feszültséget fokozták a rabszolgasághoz hasonló körülmények és az állandó zaklatás. Ötödik nap este, amikor a foglyok visszatértek a munkából, látták, hogy a tömlöc ajtaja nyitva áll. A tömlöcben Erich Hartmann ült egy székhez kötözve. Két markos őr fölé hajolt, az egyikük a hajánál fogva hátrafeszítette a fejét, a másik pedig ennivalót tömött a szájába. A megalázó színjáték volt a holtfáradt foglyok számára az utolsó csepp a pohárban. Következő reggel, amikor ébresztőt fújtak, dühös kiáltás hangzott fel száz torokból. Mielőtt ráeszméltek volna, mit tesznek, a foglyok kirontottak a barakkból, és az őrökre támadtak. Ezután a tömeg a táborparancsnok irodájához rohant. Az ezredes megrémült amikor kivágódott az ajtó, és a felindult tömeg rátámadt. Kitört a felkelés. A foglyok tanácstalanok voltak a további teendő ügyében. Végül szokatlan megoldást választott Hartmann, telefonon hívták a tábor felettesét, és jelentették mi történt és miért történt és, hogy mit, magyarán jobb körülményeket szeretnének. Az oroszok csapatokat küldtek és gyorsan véget vetettek a felkelésnek, majd öt napra leállították a munkát.  A következő kilenc hónapból ötöt Hartmann a novocserkaszki tömlöcben töltött. Ez idő alatt postát sem kaphatott. Folyamatos beadványainak megválaszolására az oroszok egy vizsgálóbizottságot állítottak fel, amely kizárólag az ő esetét vizsgálta ki. Moszkvából egy tábornok, két ezredes, két őrnagy és titkár érkezett, és megkezdődött az eljárás. Az ítélet már készen volt, jóval azelőtt mint a bizottság megkezdte volna a látszateljárást: „25 év kényszermunka a nemzetközi imperializmus szekértolójának.” Amikor Hartmann 1951-ben elhagyta Novocserkaszkot és az Uralbeli Diaterkába vitték, a Sahti felkelés története már legenda lett a foglyok körében. Diaterkában a foglyok lelkesen fogadták Hartmannt, akinek ezért rögtön jelentkeznie kellett a táborparancsnokságon, de itt legalább „normálisan” viselkedtek vele. Nem akartak még egy felkelést.

Elisabeth Hartmann írt Adenauer német szövetségi kancellárnak, és kérte, támogassa a fia kiszabadítására tett erőfeszítéseit. Adenauer megkapta a levelet, és személyesen válaszolt. Kilátásba helyezte, hogy az elkövetkezendő hónapokban kedvező fejlemények várhatók, és a szövetségi köztársaság kormánya komoly lépéseket szándékozik tenni a foglyok ügyében. Amikor Moszkvába utazott egy kereskedelmi egyezményt kötni a Szovjetunióval, nem feledkezett meg a hadifoglyokról sem. Erich Hartmann neve is ott állt azon a listán, akik hazatéréséhez Németország ragaszkodott. A német újságok magasztalták Adenauernek a moszkvai találkozón elért sikereit és a szovjet ígéretet, hogy végre hazatérhetnek Németország rég elveszett fiai. A Pravda Németországban közzétett jelentése szerint a német hadifoglyok általános amnesztiában részesülnek. Ekkor hivatalos értesítés érkezett Bonnból, hogy Hartmannt is hazaengedik.

Két nappal azután mikor új ruhát kapott, Hartmannt felszólították, csomagolja össze a holmiját. Egy öreg buszon Hartmann Rosztovba utazott, ahol felszállt a vonatra, mely hazaviszi. Amikor a vonat elindult, közel járt az ájuláshoz. Miután sikeresen hazatért,1955 novemberében a feleségével megrendezte az esküvő háború és fogság miatt elmaradt részét. Az esküvő nagyon megindító volt, mert a szeretet erejét bizonyította, mely tíz hosszú, külön töltött éven át ugyanolyan élő maradt.

Hartmann 34 évesen került szembe azokkal az akadályokkal, melyekkel normális körülmények között húsz évesen szembesül az ember. Usch és a saját maga számára egzisztenciát kellett teremtenie. Ha nem jött volna közbe a háború, Hartmann édesapja nyomdokain járva minden bizonnyal orvos lett volna. Ebben a kritikus időben építették újjá a német légierőt. Egykori parancsnoka, Dieter Hrabak eljött hozzá, hogy személyesen beszélje rá, hogy lépjen be az új légierőbe. A légierőben Hartmann számára is volt hely, s ez lehetőséget nyújtott neki arra is, hogy biztos egzisztenciát építsen fel. 1956 végén meghozta a döntés, hogy belép, és Usch elfogadta a döntését. Felajánlották neki az egyik bombázóezred irányítását, de elutasította az ajánlatot, mert úgy vélte, a bombázófeladat nem felel meg az ő addigi tevékenységének. De nemsokára már megfelelő „helyet” kapott, mikor az új légierő első sugárhajtású ezredének a „71. Richthofen vadászezred”-nek lett a parancsnoka. Hartmann teljes erejével az új feladatra vetette magát. Az ezredébe kinevezett fiatal pilóták kezdettől alávetették magukat parancsnokuk tekintélyének. A napi repülés után a pilóták a reptéri bárba mentek, ahol kipihenték a fáradalmaikat, és megbeszélték a tapasztalataikat. De Hartmann ezzel ellenállásba ütközött: elöljárója kiadta a parancsot, hogy szüntesse meg a bárt. Ma már a Bundeswehrben minden egységnek saját bárja van. 1958 októberében, alig hat hónappal azután hogy Hartmann felállította a kötelékét, a 71. Richthofen vadászezredet NATO-parancsnokság alá helyezték. A teljesítmény nagyságát úgy ítélhetjük meg, ha tudjuk, a legtöbb repülőezrednek legalább egy évre volt szüksége, hogy teljesítse a NATO követelményszintjét. Ez olyan teljesítmény volt, melyet tíz évvel később sem tudtak felülmúlni. A pilóták a fiai voltak, és ő olyan volt, mintha az apjuk lenne. Azok az emberek, akik a 71. vadászezredben szolgáltak, nagyra becsülték kemény, szőke parancsnokukat. Néhányuk jobb karriert futott be, mint Hartmann, akit felettesei továbbra sem kedveltek. Csak 1968 közepén nevezték ki Hartmannt ezredessé, egykori harcostársa, Günther Rall határozott nyomására, aki a légierő parancsnoka volt. Hartmann majd nyolc évig volt alezredes: szinte példátlan, hogy a német légierő egy magas kitüntetést viselő tisztje ennyi ideig ugyanabban a rendfokozatban szolgáljon. Őszinte nyíltsága és becsületessége meggátolta, hogy bármely politikai irányhoz csatlakozzon, ami néhány kevésbé tehetséges, de diplomatikus embert magas pozícióba juttatott. Fiatal pilótákat, akiket ő képzett ki a 71. ezredben, korábban kineveztek ezredessé, mint őt. De ő örült „fiai” sikereinek. 1970. szeptember 30-án Erich Hartmannt saját kérésére, ezredesként felmentették az aktív szolgálat alól. Nem olyan emberként vonult nyugállományba mint aki még életében legendává vált, hanem mint aki a változó értékek közepette is megőrizte helyes ítélőképességét. 1971-től 1974-ig, mint hivatásos repülőoktató tevékenykedett. 1993-ba halt meg, 1997-ben Erich Hartmannt orosz részről rehabilitálták, és minden addig felrótt bűne alól felmentették.

És hogyan tudunk értékelni egy ilyen pályafutást? A legcélszerűbb, ha eltekintünk attól, hogy melyik oldalon is harcolt a második világháborúban, és csak a teljesítményére összpontosítunk. Egy kiváló vadászpilóta volt, akire bármelyik hadsereg büszke lett volna, ha máshova születik. Nevéhez nem tudunk semmilyen „háborús bűnt” kapcsolni, mindössze azt tette, amire kiképezték, amire parancsot kapott, vadászott az ellenség vadászgépeire, bombázóira. Ugyanezt tették ellenfelei is. Az, hogy mindössze mennyi idő alatt érte el szenzációs teljesítményét csak még pikánsabbá teszi a dolgot. Vajon ha a háború elejétől szolgálatban lett volna, hol állt volna meg az eredményjelző, meddig jutott volna el? Erre a kérdésre más sose tudjuk meg a választ. De mindenképp elgondolkoztató tény az is, hogy dacára annyi bevetésnek, halálos veszélynek, kisebb karcolásokkal a háborút is túlélte, ami tekintve a német légierő emberanyagban tapasztalható veszteségeit, nem kis bravúr már önmagában. Külön emeli értékét a pályafutásának, hogy az embert próbáló orosz fogság idején is „ember” maradt, akire társai felnéztek, és a hidegháború idején, békeidőben is megállta a helyét az új német légierőben. Ha nem lett volna a második világháború, akkor a világ kapott volna valószínűleg egy nagyszerű orvost, de mivel volt a „világégés” kaptunk egy olyan pilótát, aki sok fiatalnak volt példaképe nemcsak a háborúban, hanem az azt követő években, évtizedekben is. És kaptunk egy olyan „rekordot” amit azóta se, de talán lehet, hogy soha már, senki nem fog megdönteni, meg talán ne is döntsön, nincs szüksége a világnak még egy olyan pusztító háborúra, amiben ő részt vett.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

RAYMOND F. TOLIVER TREVOR J. CONSTABLE: Az ég ura, 1998, Victoria Kft., Gyoma