–  Apu! Léci építsünk homokvárat!

–  Na, jó csináljunk, építsünk együtt.

–  Apu romboljuk le a várat!

–  Hát, de fiam? Mi vagy te, vandál?

–  Mi vagyok én apa?

Akár meg is történhetne egy ilyen párbeszéd, minden további nélkül, bármelyik mai játszótéren. Hiszen mindenki ismeri a vandál, a vandalizmus szavakat, használjuk is őket rendszeresen a mindennapi életünkben. De vajon hányan vannak tisztában azzal, hogy honnan származik a kifejezés? Lehet, hogy páran emlékeznek a történelem órákról esetleg a vandál népre, de nem hiszem, hogy a nevükön kívül más is rémlene. Ha tudományosak akarunk maradni, akkor azt elmondhatjuk, hogy a vandalizmus fogalmát először a közép-franciaországi Blois püspöke használta, aki a képromboló jakobinusokat pellengérre állítva, Robespierre-t és követőit az újkor vandáljainak titulálta. A püspök azt vallotta, hogy a radikális elemek most is úgy rombolják a francia kultúrát, mint a vandálok az 5. században. De kik voltak ezek a vandálok? Tényleg rászolgáltak hírnevükre, tényleg olyan kegyetlenek voltak, mint amilyennek gondoljuk őket?  Jó kis kérdések ezek, melyekre választ keresünk. Tisztába tesszük ennek az elfeledett népnek a múltját, leghíresebb királyuk életén keresztül pedig felemelkedésük, királyságuk születésének körülményeit is. És, hogy rászolgáltak e vajon erre a névre, hogy ilyen negatív értelem kapcsolódik a nép nevéhez, nos, azt mindenki döntse majd el önmagában, hogy tényleg megérdemelték a rájuk aggatott jelzőket, vagy csak inkább a történetírók áldozatai lettek.

Na de kezdjük azzal, hogy kik is azok a vandálok, és máris szembesülünk is az első komoly akadállyal. Honnan származnak, kik a rokonaik, hol éltek? Egyszerű kérdések melyek megválaszolása még napjainkban sem egyszerű a történészek számára.

A vandálok első említései Tacitus, Plinius és Ptolemaiosz műveiben szerepelnek, ám hogy ezek a korai római történetírók ugyanarról az etnikai csoportról írtak-e, akik több száz évvel később, kr. u. 400 körül felbukkantak a birodalom határain – nos, ez még ma sem nem teljesen tiszta. A vandálok első településeit a Baltikumban, a mai Lengyelország területén keresik ma már a tudósok, még korábban Skandináviát tekintették az őshazájuknak. Két nagyobb törzsüket különböztetik meg, a silingi vandálokat és a hasdingi vandálokat. Amit már biztosan tudunk, hogy a markomann háború idején (166-181) a silingi vandálok a Magna Germania nevű területen éltek, amit ma már Sziléziának hívnak. A 2. században a hasdingi vandálok déli irányba vándoroltak, és a rómaiakat a Duna alsó folyásánál támadták meg, ezért 271 körül Aurelianus császárnak már meg kellett erősítenie a Duna középső folyásának védelmét miattuk. Mivel nem bírtak egymással, a felek békét kötöttek, a vandálok Dacia nyugati részén és részben Pannoniában telepedtek le, letelepedési jogot kaptak a rómaiaktól, így egy időre nyugton maradtak, Róma is fellélegezhetett, egy rövid békés időszak következett.

Jordanes a gótok története című műve szerint a hasdingi vandálok Constantinus uralkodása idején kerültek egy kis nézeteltérésbe a gótokkal, melynek okát nem tudjuk. De ismerve a korszak eseményeit valószínűleg a szokásos dolog volt a háttérben, mármint, hogy kevés volt a terület annyi népnek, így keresték egymáson a fogást, hogy ki a gyengébb, kit lehetne elsöpörni. Keletről így a gótok, nyugatról a markomannok, északról a hermanariak, délről pedig a Duna vette körül a vandálokat, így egy jó kis harapófogóba kerültek. A vandálokat Geberik gót király támadta meg végül, így zárva a harapófogót, és a csatában a vandál király, Visimar is elesett. A vandálok más lehetőség híján szedték a sátorfájukat, és amerre csak ki tudtak térni, elindultak ki a harapófogóból. Nyugat felé tudtak legkönnyebben elmozdulni, ezért felé Pannoniába vándoroltak, ahol Constantinus császár 330 körül a Duna jobb partján földet adott nekik a béke reményében.

De hamarosan innen is tovább kellett állniuk, ugyanis 400-ban vagy 401-ben – valószínűleg a hunok elől menekülve – Godigisel király vezetésével és szövetségeseikkel (alánokkal és a svévekkel) korábbi szokásukat folytatva, ismét nyugat felé indultak el. Ekkor már a silingi vandálok egy része is csatlakozott hozzájuk. Ebben az időben a hasdingi vandálok már felvették a keresztény hitet, és Valens császár uralkodása idején (364-378) tértek át az arianizmusra, mely ellentétben állt a keresztény vallás hivatalos Szentháromság felfogásával. 406-ban viszont a vandálokat a Rajnánál a frankok megállították. A csatában húszezer vandál – közöttük Godigisel is – meghalt, de az alánok beérkezésével csak sikerült legyőzni a frankokat. 406. december 31-én a vandálok átkeltek a befagyott Rajnán és feldúlták Galliát, így állva bosszút a korábbi vereségért, veszteségekért. Godigisel fia, Gunderich lett ekkor már a király, akinek a vezetésével újból jó szokásuk szerint nyugat felé indultak, és ha már arra jártak ki is fosztották az útjukba eső vidékeket, de ezt a szokást sem ők találták fel, csak azt csinálták, amit a „többi” nép is csinált.

A három szövetséges nép a vandálok, alánok, szvébek a vándorlást a Pireneusi-félszigeten fejezték be végül. Letelepedtek, és királyságokat alapítottak, úgy tűnt „megnyugodtak”, elég kilométer volt már mindegyik nép lábába ekkor már. Már magában ez szép kis teljesítmény volt, hisz jó pár népen, meg a maradék római területeken kellett keresztülverekedniük magukat ahhoz, hogy idáig eljussanak. Úgy tűnt találtak maguknak egy jó kis hazát. Nem kell már tovább vándorolni, meg, ha ránézzünk a térképre, egyből látjuk, hogy Európában nem is volt már hova menniük. Mai Lengyelország területéről, Közép-Európából eljutottak Dél-Nyugat Európába, és innen tovább nyugat felé már csak az Atlanti-óceán volt.

Azt mindenesetre az eddigi események alapján megállapíthatjuk, hogy vandálok nem voltak durvábbak a népvándorláskori más csoportoknál, mindössze arról van szó, hogy megpróbáltak beleszólni azokba a hatalmi játszmákba, amelyek a Nyugatrómai Birodalom bukásakor, illetve közvetlenül azelőtt zajlottak. Így semmiben nem különböztek a többi néptől, akik ekkor hazát keresve vándoroltak a „népvándorlás” nagy országútján, és az általuk okozott „pusztítások” sem voltak nagyobbak, vagy súlyosabbak a többi rivális néppel összehasonlítva.

A vandálok és a velük szövetséges alánok a Pireneusi-félsziget déli részét foglaltál el, míg a szvébek az északi területeket, ám a két nagyobb barbár csoport között idővel valamiért eltört a mécses és összecsapásokra is sor került köztük. Ebben az időben viszont Róma legerősebb embere pont egy vandál származású hadvezér, Stilicho volt, aki két lányát, Mariát, majd annak halála után Thermantiát is a nyugatrómai császárhoz, Honoriushoz adta feleségül. Felmerült a lehetőség, hogy a Nyugatrómai Birodalomnak olyan uralkodója lesz, akinek vandál vér is csörgedezik az ereiben, Stilicho azonban 408-ban megbukott és kivégezték, Thermantiától elvált a császár és visszaküldte a fiatalasszonyt édesanyjához. Gyermeke sem Mariának, sem Thermantiának nem született, így a vandál-római közös dinasztia lehetősége „elpárolgott” a semmibe. Pedig érdekes lehetőség lett volna az egyesülés és lehet, hogy jót tett volna a végnapjait élő Nyugatrómai Birodalomnak.

Elérkeztünk a vandálok leghíresebb királyához, aki Godigisel király törvénytelen fiaként született valószínűleg a Balaton közelében. Egy újabb híres személy, aki a Kárpát-medencében látta meg a napvilágot! Apja halálakor 406 – ban féltestvére, a már említett Gunderich lett a király, de Geiserich volt a királyság második legbefolyásosabb embere. Hispánia egy idő után nem bizonyult elégnek ennyiféle népnek, és 428-ban a szvévek és rómaiak közötti ellenségeskedés miatt a vandálok és alánok délre vonultak, ahol Andalúzia ma is őrzi nevüket. A szvévek maradtak északnyugaton, a mai Galicia területén, ahol a Szvév Királyságot a nyugati gótok döntik majd meg 585-ben. 428-ban Andalúziában meghalt Gunderich király és ezzel Geiserich lett a vandálok uralkodója, elérkezett végre az ő ideje.

Bár a vandálok egyre otthonosabban mozogtak ekkor már a mai Spanyolország területén, mindössze csak 20 éven keresztül tartózkodtak a félszigeten. Bonifatius, a függetlenedési törekvései miatt a nyugatrómai vezetéssel hadban álló, nehéz helyzete miatt segítségre szoruló hadvezér hívta be őket 429-ben a fekete kontinensre. Geiserich vezetésével mintegy 80 ezer vandál kelt át a Földközi-tengeren Észak-Afrikába ekkor „segíteni”. Bonifatius ekkor már hiába közölte velük, hogy megoldódtak a vitái a nyugatrómai vezetőkkel, a vandálok már nem mentek haza csak úgy korábbi szálláshelyükre, ahhoz már késő volt. Látták, hogy milyen hatalmi űr van a térségben, amit ki lehet használni. Hispánia helyett ekkor már Afrika tűnt szimpatikusabbnak, így maradtak. Sorra ostrom alá vették a fontosabb városokat, és 430-ban Hippo Regius ostromakor vesztette életét − többek között − a korai kereszténység egyik legnagyobb gondolkodója, a város püspöke, Szent Ágoston is, aki valószínűleg éhen halt. 18 hónapnyi kemény ostrom után Hippo Regius végül megadta magát. A vandálok megvetették a lábukat így már Afrikában, és eszük ágában se volt már visszamenni ezek után Hispániába. 435-re Róma beletörődött afrikai provinciái egy részének elvesztésébe (Hippói béke), s némi numidiai területeket juttatott a vandálok számára, ami azonban nem elégítette ki Geiserich igényeit és négy év múlva már a térség legnagyobb városa Karthágó ellen vonult. A várost csata és öldöklés nélkül vette be a vandál hadsereg, a helyiek nem tanúsítottak ellenállást, mivel a lakosság zöme pont a városi arénában mulatott ekkor. Jó kis parti lehetett, ha ott volt szinte mindenki a városból. A tökéletes időzítés meghozta így a gyümölcsét. Amihez Rómának a harmadik pun háborúban 3 év kellett, a vandálok lezavarták egy laza délután alatt. Azért ez nem semmi, akárhogy nézzük. Karthágó elfoglalásával lett egy nagy fővárosa Geiserich birodalmának, aki ezek után joggal felvette a vandálok és alánok királya címét. Megszületett a Vandál Királyság! A Balaton partjáról kiinduló Geiserich nem kis tettet hajtott végre alig pár évtized alatt, nem beszélve arról, hogy a népe is mekkora utat járt be a „magyar tenger” partjától a Földközi-tenger partjáig. Egy vandál család sem küszködött kilométerhiánnyal az biztos.

A vandálok a letelepedés után kisajátították a jobb minőségű földeket, a romanizált lakosoknak pedig meg kellett elégedniük a rosszabbakkal, de ez sem volt nagyon különleges, minden hódító nép ezt a sémát követte ekkor. Habár egy hódítás után az adott területrész gazdasági ereje általában csökkenni szokott, az afrikai területek virágzása mégis tovább folytatódott; a vandál királyok ezüst pénzérmét vertek, bronzzal kereskedtek, ezen kívül kerámiaedényeket, amforákat gyártottak és olívaolajat termeltek, amit Rómába, valamint Britanniába szállítottak. Így elmondhatjuk, hogy nemcsak hosszú utat tettek meg királyuk vezetésével mire létrehozták saját államukat Afrikában, hanem a korábbi római provincia erőforrásait felhasználva, egy nagyon is sikeres, jól működő, erős gazdasági alapokon nyugvó államot alakítottak ki a vandálok.

A hódítók Karthágó elfoglalása révén jelentős flottaállományra is szert tettek, és ha már lett egy jó kis flottájuk használták is, sorra meghódították Szicíliát, Korzikát, Szardíniát és a Baleár-szigeteket. Mindennapossá váltak a Földközi-tenger mentén fekvő területek elleni kalóztámadások, amelyekkel nem kevés károkat okoztak a térség kereskedelmének zavartalanságában érdekelt államoknak. A Nyugat- és Keletrómai Birodalom kikötőiben is nagyszabású erődítési munkálatok kezdődtek, de a Mediterráneum nagyhatalmai ekkor még eredménytelenül vették fel a harcot új ellenségükkel szemben. Talán meglepőnek tűnhet, hogy egy nép, melynek addigi történelme hosszú szárazföldi vándorlással telt, ilyen irányba fejlődhet, de a gótok is, akik hasonló előtörténet után értek el a Földközi-tengerhez a 3. században, gyorsan alkalmazkodtak a tengeri életmódhoz, és támadásokat indítottak a Fekete-tengeren és délebbre, az Égei-tengeren is. Így magában ez sem teszi annyira különlegessé a dolgot, inkább dicséri a vandálok és a gótok tanulási képességeit.

Észak-Afrika elestével mind a nyugati, mind a keleti birodalom fő gabona ellátási forrása, és a Mediterrán kereskedelem létfontosságú központja veszett el a Nyugatrómai Birodalom számára. A Keletrómai Birodalom három alkalommal, 431-ben Hippo felmentésére, majd 440 és 441-ben küldött flottát a területek visszaszerzésére, ám miután mindhárom akció kudarcot vallott, a III. Valentinianus vezette Nyugatrómai Birodalom kénytelen volt békét kötni és elfogadni a Vandál királyságot, mint független hatalmat. A kialakult helyzet elismerését az is szentesítette, hogy 445-ben Geiserik fiát, Huneriket Eudoxiával, a császár lányával jegyezte el. Újra annak a lehetősége merült fel, hogy egy római-vandál dinasztia jöjjön létre. A történelem néha ismétli önmagát, és ez esetben a végeredmény is ugyanaz lett, mind a már említett első esetben, a terv csak terv maradt. Ugyanis 455. március 13-án Petronius Maximus meggyilkoltatta III. Valentinianus császárt és maga ült a trónra, házasságra kényszerítve annak özvegyét, aki erre a vandálokhoz fordult segítségért. Geiserich-nek 443 óta érvényes békeszerződése volt Valentinianusszal, ami most – úgy gondolta – véget ért. Május 31-én partra szállt Itáliában, – a friss császár, Maximus menekülni akart, de egyik testőre agyonverte-, és Róma felé menetelt, ahol I. Leó pápa elébe jött, és kérte, ne pusztítsa el a várost. Geiserich beleegyezett annak fejében, hogy a város lakói nem állnak ellen fegyveresen. Bevonult a városba nagy nyugodtan, de azért két hétig maradt csapatával, és az alatt szepen kifosztották, kirámolták az „örök” várost. A Jupiter-templomok tetejéről is leszedték az aranyat, sok ezüstöt és szobrot raktak az Ostia előtt horgonyzó hajóikra, melyek dugig lettek pakolva a sok „szuvenírrel”. Geiserich hozta el  azokat  a  zsidó templomi kincseket is, amelyeket  négy évszázaddal  korábban  még  Titus császár  hozott el Jeruzsálemből. Tehát Rómát, úgy ahogy volt, kipucolták rendesen, olyan szinten, hogy a város többé ezt már kiheverni se tudta, egy világvárosból egy kis, közepes városkává süllyedt vissza.

Karthágóba visszatérve Geiserich sok gazdag túszt vitt magával a további váltságdíjak fejében, és magával vitte Valentinianus özvegyét, Licinia Eudoxiát is két lányával, Eudociával és Placidiával együtt. Eudociát hozzáadta fiához, Hunerikhez, ezzel is hatalmát kívánta erősíteni, meg ellenfelei számára jelezni, hogy ő bármikor tud előkelő római vért szerezni a családjába.

A vandálok „római kirándulása” és a kalóztevékenységük meghozta gyümölcsét, pontosabban egy papíron elég félelmetes katonai szövetséget ellenünk. A szövetség létrehozója és mozgatórugója I. Leó Keletrómai császár volt, aki Anthemius Nyugatrómai császárt ültette trónra, pontosan azért, hogy támogassa a vandálok ellenei háborút. A szövetséghez csatlakozott Marcellinus is, aki Illíria ura volt ebben az időben, így egy közel 100 ezer fős sereg jött össze közel 1000-1100 hajóval egyetemben, Basiliscus fővezérlete alatt, akinek a parancs értelmében szét kellet ekkora erővel zúzni a vandál államot, és visszaszerezni Karthágót. Ezzel a félelmetes méretű haderővel 3 irányú támadással akarták Geiserich király seregének a megsemmisítését elérni, és az erőviszonyok függvényében, erre minden reménye meg is volt a támadóknak. Marcellinus támadott Itália felől egy sereggel, amivel elfoglalta Szardínia szigetét, még egy másik hadvezér Heraklius egy nagyobb sereggel szállt partra Líbiában, és több vandál város elfoglalása után megindult már maga a főváros Karthágó felé. Úgy tűnt a vandál államnak leáldozott, már csak napok, vagy hetek kérdése és végük van. Ezt erősítette meg az a tény is, hogy Geiserich király követeket küldött a támadókhoz, hogy felvegye velük a kapcsolatot. A fő támadó flotta a Bon foknál, alig 50-60 km-re horgonyzott ekkor már a fővárostól. A követek 5 nap fegyverszünetet kértek, ami után megkezdődhetnek a béketárgyalások. De ezt egy percig sem gondolták komolyan, mindössze időt akartak nyerni, hogy flottájukat felkészítsék egy mindent eldöntő ütközetre. A támadók komolyan vették az 5 napot, és a teljes győzelem tudatában még az éberségük is elég erősen lelankadt. A vandálok pedig királyuk vezetésével összeszedtek minden hadra fogható embert és hajót, plusz nagyon sok hajót megraktak éghető anyaggal, így gyújtóhajók százait hozták létre, melyek a támadás vezették. Az éjszaka végrehajtott meglepetésszerű támadás teljes vandál sikert hozott. A támadók elvesztették hajóik és embereik közel kétharmadát a mészárlásban! Marcellinus serege maradékával Szicília szigetére menekült, de onnan már nem tért haza élve, ugyanis meggyilkolták. Nagy valószínűséggel nem nézték túl jó szemmel a vereséget. Heraklius maradék embereivel visszahúzódott Líbiába, ahonnan hajók hiányába már nem tudott hazatérni, de így is még közel 2 évig tartotta magát, mire le tudták győzni. A fővezér Basiliscus pedig megszégyenülve tért haza ahol Hagia Sophia templomba bújt el a császára és a nép haragja elől. Még ő járt a legjobban, mert megúszta egy kis száműzetéssel a dolgot.

Ezután a vandálok lendültek támadásba, megpróbálták elfoglalni a Peloponnészoszt, de súlyos veszteségeik miatt vissza kellett vonulniuk. 474-ben Geiserich békét kötött a keletrómaiakkal, és nem sokkal utána kb. 88 évesen halt meg 477-ben békés öregúrként. Eleve szokatlan, hogy egyáltalán ilyen magas kort ért meg, hisz abban az időben, ha valaki fele annyi időt is megélt, már az nagy szó volt.

Végül jegyezzük meg, hogy a vandáloknak, az ő uralkodása után pár évtizeddel bekövetkező bukásának oka nem másban, mint kis létszámukban rejlett, ami ellentétes volt más barbár népekkel, amelyek a katonai képzettség és bonyolult fegyverzet hiányát tömegekkel tudták pótolni.  Emiatt történt, hogy Justinianus híres bizánci hadvezére, Belisarius, amikor, a 6. században átkelt egy flottával Észak-Afrikába, teljesen szétzúzta a vandál királyságot, amely soha többé nem is támadt fel. Gyakorlatilag lesöpörte a történelem színpadáról a Kelet-Európából Észak-Afrikába vándorolt népet.

A vandál birodalomban, még fennált, négy fő etnikai csoport élt: a vandálok, az alánok, a rómaiak és a berberek. Az utóbbiak Észak-Afrika lakói voltak már a rómaiak előtt, viszont igencsak keveredtek a beérkező, részben germán népességgel, és már csak azért nem véletlen, hogy a mai Marokkóban vagy Algériában, az Atlasz-hegyvidék világtól elzárt tájain szőke, kékszemű emberekkel találkozhatunk, ők alighanem a vandálok genetikai jegyeit hordozzák magukban immár közel 1600 év óta. A berber nyelvet kutatók egy része azt állítja, hogy hasonlóság fedezhető fel a német és a berber nyelv között, habár ezt a legtöbb kutató elutasítja. Ha némi igazság van is ezekben a feltételezésekben, akkor ez lehet a vandálok egyik végső öröksége.

Végül emlékezzünk meg arról, hogy a 16. századtól a svéd királyok felvették a „svédek, gótok és vandálok királya” titulusát, amit majd csak 1973-ban hagyott el XVI. Károly Gusztáv. Ez a megnevezés abból adódott, hogy Mecklenburgban és Pomerániában is voltak Svédországnak birtokai, amely területeken több szláv nép is élt a germánokkal vegyülve, amely előbbiek összefoglaló elnevezése volt a vend. Bár a vandálok nem voltak szlávok, mégis a vendekkel kerültek azonosításra. Ezért talán a ma is uralkodó XVI. Károly Gusztávot tekinthetjük az utolsó vandál királynak, ami azért egy erős túlzás, de hát a történelem már csak ilyen.

Felhasznált és javasolt irodalom:

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/gotok_vandalok_frankok/

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/455_junius_2_a_vandalok_kifosztjak_roma_varosat/

http://mult-kor.hu/20140520_vandalok_a_rossz_sajto_aldozatai

http://vlaston.webnode.hu/news/germanok-afrikaban-vandal-kronika/

https://hu.wikipedia.org/wiki/Geiserich_vand%C3%A1l_kir%C3%A1ly

http://www.ng.hu/Civilizacio/2005/01/A_vandalok_evezredes_rejtelyei

http://www.ng.hu/Civilizacio/2004/06/A_vandalok_vandalizmusa

Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Kossuth Könyvkiadó, 1994

Pósán László: A keleti germánok vándorlása. In: Angi J. et al.: Európa a korai középkorban. Debrecen, 1997.

John Keegan: A hadviselés története Corvina Kiadó, 2002