George Maniakes tábornok

Vikingek Valhalla 3. évad

A Vikings: Valhalla sorozat Leif Erikson, Freydis Eriksdotter és Harald Sigurdsson viking kori történeteibe nyújt betekintést. de a közelgő utolsó, azaz a 3. évad kapcsán már azt tudjuk, hogy Leif és Harald Bizánci Birodalomban eltöltött időszaka is látható lesz. Az évaddal kapcsolatos információk mellett megjelent már pár kép is, és azok egyikén feltűnik egy igazán nagydarab bizánci katona, aki nem más, mint George Maniakes tábornok, akinek az élete a viking hősökéhez hasonlóan igencsak regényes, és fordulatokban is gazdag.

A 11. század mediterrán világa egy igen bonyolult hely volt, ahol számos ambiciózus hatalom versengett a területért. Keleten a bizánciak megpróbálták megtartani fogyatkozó birodalmukat a muszlim támadások ellen. Az Ibériai-félsziget nagy részét, valamint Szicíliát és az afrikai partokat arabok, berberek és más muszlimok uralták. A normannok is megjelentek Itáliában, míg a távoli rokonaik, a vikingek inkább a keleti utat választották, és zsoldosként jelentek meg Konstantinápolyban. A mai Spanyolország terültén pedig El Cid és a vizigót arisztokrácia más leszármazottjai próbáltak visszaszerezni a területeiket a móroktól ebben az időben. A 11. század első fele a macedón dinasztia korszakának az egyik legdicsőségesebbje volt a Bizánci Birodalomnak. II. Baszileiosz bizánci császár (976-1025) győztes hadjáratokat vezetett szinte minden irányba. A Bizánci állam visszanyerte számos korábbi területét, az Örmény-felföldtől egészen Dél-Itáliáig. De a császár nem tudta visszaszerezni Szicíliát az araboktól, pedig nagyon közel állt hozzá az uralkodása végén.

George Maniakes

George Maniakes 998 körül született a Bizánci Birodalom görögök lakta területén, de nagyon valószínű, hogy örmény származású volt a családja. Mikhaél Pszellosz bizánci szerzetes (kb. 1017 – kb. 1078) és történetíró a Khronographia című művében 14 császár életén keresztül írt le a birodalom történetét II. Baszileiosz uralkodásától kezdve. Ebben Maniekes érzékletes bemutatása is helyett kapott. Pszellosz szerint egy igen magas „óriás” volt, és az embereknek úgy kellett ránézni, mintha egy domb, vagy hegy tetejét néznék. A modora viharra emlékeztetett, a hangja pedig úgy szólt, mint a mennydörgés, a keze pedig mintha képes lett volna falakat ledönteni vagy bronzajtókat betörni. Úgy tudott ugrani, mint egy oroszlán, és a homlokráncolása egyenesen szörnyű látvány volt.

Aleppó-i hadjárat

Történetünk kezdetén a Bizánci Birodalom élén III. Romanosz Argirosz (1028-1034) állt, aki egy jó házasság, a haldokló VIII. Konstantin császár Zóé nevű lánya miatt ülhetett a trónra. Bár előkelő származású volt, de nem volt rokonságban a császári családdal, és ennek is lehette szerepe abban, hogy bizonyítani akart minden téren, hogy méltó legyen a nagy elődökhöz. Az építkezések, a tudományos és a filozófiai élet támogatása még hagyján is volt, de a már 60 éves császár katonai téren is igazolni kívánta a rátermettségét. 1030-ban Aleppó városa ellen indult a hadsereggel, hogy revansot vegyen pár korábbi betörés miatt. Aleppó élén az ún. mirdaszidák családja ált, egy helyi arab törzs, akik alig pár éve hozták létre a kis emírséget.

A hadjárat már a célját tekintve is elhibázottnak volt tekinthető, mert egy olyan emírség ellen indult, ami pont békében élt a bizánciakkal, eszük ágában sem volt újat húzni a még mindig erősnek számító szomszéddal. A császár egy gyors győzelemben bízott, és egy közel 20 ezer fős vegyes, főként zsoldosokból álló tekintélyes sereggel indult el a könnyűnek ígérkező hadjáratra. Az aleppói emír igyekezett politikai módon rendezni a kérdést, de a császár már eldöntötte, hogy mindenképpen meghódítja a könnyű zsákmánynak ígérkező Aleppó városát. Shibl al-Dawla Nasr emír felkészült a védekezésre, megerősítette Aleppó fellegvárát, de a hadereje alig 2.000 beduin könnyűlovast jelentett. A bizánci-arab erők 10:1 aránya elméletben előre jelezte, hogy milyen végeredményre lehet számítani, de a történelemben immár nem először és nem is utoljára, nem úgy történtek a dolgok, ahogy azt az eseményeket irányítók szerették volna. Aleppó felé közeledve a bizánci sereg egy Azaz nevű helyen táborozott le, egy olyan kopár vidéken, ahol nem volt ívóvíz, és védelem szempontjából sem volt a legjobb a helyzet, amin egy a tábort övező védőárok kialakításával próbáltak javítani.

A bizánci császár a lovassága egy részét elküldte felderítésre, amit viszont az emír lovassága csapdába csalt, és szinte mind egy szálig le is vágott.  Ez a siker felbátorította az arabokat, akik 1030 augusztus 8-án elkezdték zaklatni a császári tábort, felgyújtották annak a piacát is, amit „nagyon okosan” a megerősített táboron kívül helyeztek el, és annak az elpusztításával a legtöbb élelem is oda lett. A bizánci lovasság egy újabb támadással próbálkozott a táborból kitörve, de az arab könnyűlovasság újfent győzelmet aratott a nagyobb ellenféllel szemben. Mindezek elégnek bizonyultak arra, hogy a császári tanács a hadjárat lefújása mellett döntsön.

1030. augusztus 10-én a tábort elhagyva elindult a császári sereg Antiókhia irányába. A visszavonuló seregben megbomlott a fegyelem, az örmény zsoldosok pedig kihasználták az alkalmat egy kis fosztogatásra. Az aleppói emír ezért támadást indított, a császári hadsereg pedig nagyon gyorsan megtört és menekülőre fogta. Csak a császári testőrség tartotta magát szilárdan, még a császárt is majdnem elfogták. A bizánci sereg a teljes tábori felszerelését is elvesztette, és a korabeli beszámolók szerint csak a császári sátorban találtak elszállításához 70 tevére volt szükség a győztes araboknak, ami mellett még elfogtak 300 öszvért is, amelyek mindegyike a hadjáratra szánt aranyérméket szállította. Bizánci szempontból az menttette meg a helyzetet, hogy a határvédelemért felelős helyi vezetők a saját erőiket felhasználva normalizálták a határt, az arabokat megállították, és sikerült is némi területi nyereséget elérni pár kisebb erőd megszerzésével.

Telouch-i véres „ivászat”

George Maniakes 1030-ban az Aleppóhoz legközelebbi thema (bizánci közigazgatási és katonai területegység) vezetője volt, aminek Telouch városa volt a központja. Itt jelent meg egy kb. 800 fős arab csapat azzal a hírrel, hogy elfogták a császárt, aki azt üzente, hogy a parancsnok adja át a várost és az egész themát az araboknak. Maniakes engedelmességet színlelt, és küldött bőségesen enni és inni valót a falak mentén letáborozó araboknak. Jelentős mennyiségű bor is volt a küldött „ajándékban”, amit az iszlám hitű harcosoknak nem lett volna szabad még csak megkóstolni sem a vallási előírások miatt, de nem ez történt.

Az arabok nemcsak kóstoltak, hanem fogyasztottak is rendesen, ami eredményeképpen a táboruk két részre szakadt. Az egyik féle már részegen aludta az igazak álmát, a másik fele meg még részegen érezte jól magát, amikor Maniakes a saját csapatával rajtuk ütött. Ami ezután történt sok mindennek lehet nevezni, de csatának, ütközetnek semmiképen sem. Egy szabályos vérfürdő bontakozott ki, ami után Maniakes minden megölt arab katona orrát és fülét levágatta, majd pedig elküldte a császárnak, így bizonyítandó, hogy mi is történt. Mellékesen küldött még 280 tevét is, amelyek az arabok Azaz-i győzelme után szerzett hadizsákmány nagy részét szolgáltatta vissza a császárnak.  Ez a sikertelen hadjárat egyetlen kis pozitívuma lett, ami jutalomért kiáltott. Az alig egy évtizede bizánci kézbe került Vaspurakan nevet viselő örmény királyság élére került Maniakes katepáni rangban. Ez jóval nagyobb beosztást jelentett a korábbihoz képest, a határ mentén több thema öszeolvasztásával kialakított egyik regionális katonai-közigazgatási terület vezetője lett így Maniakes.

Edessza

Edessza a múltban is jelentős hellenisztikus, római, majd pedig bizánci város volt, egészen addig amíg 638-ban az arabok el nem foglalták. 1031-ben a város élén egy Szulejmán nevű kurd vagy török származású vezető ált. A város az ún. Marwanidák dinasztiájának a kezében volt, egy feltehetőleg kurd származású család kezében, akik egy igen tekintélyes kis emírséget hoztak létre a 990-es években.

Maniakes 1031-ben megpróbálkozott Edessza bevételével, és ezúttal is a politikai, az ármánykodás játszotta a főszerepet. Sikerült megvesztegetni Szulejmánt, aki egy csinos kis összegért cserébe átadta a várost a bizánciaknak. Lehetséges, hogy a helyőrség nem minden tagja ment ebbe bele, mert Maniakes nem tudta az egész várost megszerezni, csak egy erősebb részét, ahol három nagyobb torony is található volt. Naszr al-Dawla emír amint értesült a fejleményekről, egy erős sereggel a város felé vette az irányt.  

A muszlimok megpróbálták megtámadni az erődítménynek azt a részét, amelyet a bizánciak tartottak, de visszaverték őket. Az emír felismerve, hogy az ellenfél védekezése nagyon hatékony, és nem tud mást tenni, inkább lerombolta a város legjobb épületeit, kifosztotta, majd a zsákmányt tevékre rakva felgyújtotta a város többi részét és visszatért a fővárosába. Maniakes most már be tudta venni a város többi részét és fellegvárát is. Ekkor egy értékes keresztény ereklyét is találtak Edesszában, méghozzá Jézus Krisztus egy apokrif levelét a város uralkodójához. Az ereklyét Konstantinápolyba küldték, és a város bevételével Maniakes rendkívül népszerűvé vált Konstantinápolyban. Maniakes lett a meghódított terület kormányzója, és a következő években is sikeresen harcolt a keleti határon.

Szicíliai hadjárat

1035-ben Szicília emírje, Yusuf Al-Akhal egy komoly lázadással nézett szembe, ami veszélyeztette a hatalmát a szigeten. Ebben a helyzetben az „ellenségem ellensége a barátom” mottó szellemében a bizánciakhoz fordult segítségért. Konstantinápolyban mérlegelték a helyzetet, és arra jutottak, hogy ez egy roppant jó lehetőség arra nézve, hogy az egyig leggörögebb „ősi” területen újra megvessék a lábukat, ahonnan a 9. században szorultak ki. A szicíliai Kalbiták felajánlották, hogy az egyiptomi Fátimidák helyett ezentúl Bizánc hűbéresei lesznek, de ezt a törekvést észak-afrikai Zírídák emírsége fegyverrel fojtotta el, de ez egyáltalán nem zavarta Bizáncot abban, hogy utólag is beavatkozzon. 

Az események akkor vettek nagyobb fordulatot, amikor George Maniakes-t bízták meg azzal, hogy álljon a szigetre küldendő sereg élére. Maniakes küldését Zoé császárnő is támogatta, és nagy szerepe volt abban, hogy tábornokká (strategos autokrator) nevezték ki. De nem volt egyedül a vezetésben. Társvezetője és a flotta admirálisa Stefanos lett, aki az új császár IV. Mikhaél (1034-1041) rokona volt. Annyit azért jegyezzünk meg, hogy Mikhaél császár Zoé császárnő második férje volt, egy egyszerű parasztfiú, akit a testvére János vitt be az udvarba. Itt akadt meg rajta a császárnő szeme, aminek az lett vége, hogy III. Romanosz Argirosz „váratlanul” meghalt, ami után az özvegye még aznap össze is házasodott a szerelmével, akit császárrá is koronáztak.

Maniakes tábornok az induló hadjáratra kapott a reguláris seregből is katonákat, ami mellett örmény zsoldosok, és a Harald Sigurdsson (más néven Harold Hadrada) vezette viking (varég) gárda 500 katonája is csatlakozott.  Amikor megérkeztek Szicíliába, a bizánciakat Puglia és Calabria helyi kontaratoi (könnyű fegyveres parasztok) erősítették meg, a lombard Arduino vezetésével. Ezenkívül Salerno hercege, aki a bizánciak szövetségese volt, 300 normann zsoldost küldött segítségképpen.

A szicíliai muszlimok vezetőjét 1036-1037 körül meggyilkolták, a megüresedett helyre pedig Abdullah, a berber emír fia került. Az ő idejében 1038-ban szálltak partra a bizánci csapatok Maniakes tábornok vezetésével a szigettel szemben Dél-Itáliában Reggio városánál. Nem sokat teketóriázva átkeltek a tengerszoroson és ostrom alá vették Messina városát, amit el is foglaltak.

Mikor a sziget arabjai látták, hogy nemcsak megjöttek a bizánciak, hanem egyből sikert is aratnak inkább félretették a nézeteltéréseiket, és megpróbálták közösen megszervezni a védekezést. Közel 50 ezer katonából álló segítséget kaptak a berber emírtől, amivel már elég erősnek érezték magukat, hogy a bizánciak ellen vonuljanak. A sziget északkeleti részén Rometta városa közelében, nagyon közel Messinához, és a sziget belsejébe vezető útvonal kulcsfontosságú helyszínén találkozott a két sereg. Hosszú és igencsak véres csata bontakozott ki, amiben bizánci oldalon a varégok és a normannok játszottak főszerepet. Nem tudjuk, hogy mekkora lehetett Maniakes tábornok sereg, de sokkal kisebb lehetett az arabokénél, az biztos. Ennek ellenére győztek, súlyos veszteségeket okoztak az araboknak, és még a közeli kis folyócskát is egy időre vörösre színezték, annyi vár folyt az ütközetben.

A következő két évben Maniakes tábornok a tengerparton dél felé haladva fokozatosan visszaállította a bizánci fennhatóságot. 13 várost hódított meg, amivel a sziget keleti felén egy erős bizánci területi egységet sikerült kialakítania. A következő célpont Szirakúza volt, ami a keleti part legerősebb városa volt, ami miatt a védelme is erősebb volt, így az ostrom is hosszabb ideig tartott. 1040-ben újabb jelentős erősítés érkezett Afrikából a már említett Abdullah számára, aki Al-Mu’izz ibn Badis a berber eredetű Zírida afrikai dinasztia uralkodójának a fia volt. Maniakes a hírek hallatán gyorsan cselekedett, otthagyta Szirakúza városát, majd pedig az ellenfél ellen indult.

A bizánci hadseregben nem volt valami nagy a morál, ami a vezetőségben lévő ellentétek miatt volt, mert Stefanos admirális és Maniakes tábornok elég sűrűn vitázott össze. Ez szinte természetesnek is vehetjük, mert Maniakes egy ízig vérig katona volt, elég sok tapasztalattal, míg az admirális csak egy „rokon”, akinek adni kellett valami fontos pozíciót, amihez sem megfelelő tudása, sem tapasztalata nem volt. 1040-ben a bizánci sereg Troina városától északkeletre 15 km-re, a draginai síkságon táborozott le, itt várta az ellenfelét, míg a flottának azt a parancsot adta Maniakes, hogy őrizzék a tengerpartot, hogy amennyiben sikerül megverni az arab erőket, azoknak ne legyen módjuk a tengeren elmenekülni.

A bizánci tábornok három szárnyra bontotta a seregét, aminek a pontos létszámát nem ismerjük. A támadók kb. 50-60 ezren lehetettek, ami alapján bizonyosan állíthatjuk, hogy akár 2-3 szoros túlerőben is lehettek.  A csata során egy nagy vihar olyan porfelhőt emelt fel, amely gyakorlatilag elvakította és teljesen szétzilálta az arabokat. Ehhez hozzájárult az a tény is, hogy a bizánciak a lovaik lábára egyfajta fémtokot raktak, amivel a csatatéren az arabok által szétszórt fém tűskék ellen tudtak védekezni. Ez a trükk nagyon hatásosnak bizonyult, mert az arabok nem voltak felkészülve a lovasság támadására, ráadásul a sűrű porfelhő is ellenük dolgozott. A csata hamarosan egy mészárlásba torkollott, ami a történészek véleménye szerint meghaladhatta a több, mint 50 ezer fős veszteséget arab részről!

Abdullah azonban elmenekült a csatatérről, és a partra érve gyors hajóra szállt, és sikerült megszöknie Stefanos flottája elől. Amikor Maniakes megtudta, hogy Abdullah megszökött, igencsak dühös lett. Stefanost hibáztatta, akit megsértett és nyilvánosan kritizált, gyávának, lustának és árulónak nevezve. Ráadásul az ostorával többször is fejbe ütötte. Hasonló eset történt az itáliai katonák lombard vezetőjével, Arduinóval is. Maniakes megkorbácsoltatta egy arab fekete telivérért, amelyet Arduino zsákmányként akart megtartani, és nem volt hajlandó átadni a tábornoknak. Ennek a két epizódnak hamarosan súlyos következményei lettek.

Arduino a saját seregrészét fogta és sértődötten otthagyta a bizánci sereget, de a nagyobb baj abból lett később, hogy Stefanos admirális levelet írt Konstantinápolyba a nagyhatalmú rokonságának, amiben azzal vádolta meg Maniakes tábornokot, hogy az összeesküvést sző a császár ellen, és a trón elfoglalására készül. Erről a tábornok semmit sem tudott, így a seregét visszavezette Szirakúza falai alá, és befejezte azt, amit korábban elkezdett, elfoglalta a várost. Ezt követően kihasználva az arabok veszteségeit arra készült, hogy a sziget arabok kezén lévő részének legnagyobb városa Palermo ellen vonul, de ebben megakadályozta egy hazahívó parancs. Hazatérte után börtönbe került, Szicíliában pedig Stefanos admirális és Vasziliosz Pediaditisz nevű eunuch vette át a csapatok irányítását. Maniakes távozása minden korábbi győzelmet a kukába dobott, az „új vezetőség” alkalmatlan volt a feladatra. Az arabok Messina kivételével minden várost visszafoglaltak. Stefanost megölték az arabok, Vassilos pedig Itáliába menekült.

Az utolsó évek viharos eseményei

Az intrikák nyomán hazahívott Maniakos tábornok a sikerei ellenére börtönbe került. Úgy tűnt, hogy a pályafutása itt véget ér, de a politika közbeszólt. IV. Mikhaél császár az egyik hadjáratáról halálos betegen tért haza, ami mozgásba hozta az udvari szervezkedés „kerekeit”. A trónt a császár eunuch fivére a családban akarta megőrizni, ezért unokaöccsüket, az alig 19 éves Mikhaél Kalaphatészt adoptáltatta Zóé császárnővel. V. Mikhaél (1041-1042) egyik első lépésével az őt hatalomra juttató nagybácsit tűntette el, majd pedig Zoé császárnő ellen fordult, az ő gyámkodása alól is meg akart szabadulni. A fiatal császár rövid uralmának volt köszönhető, hogy Maniakes tábornok kiszabadult a fogságából, és a Szicíliában kialakult helyzet miatt katepáni címet kapott, és visszaküldték a frontra. Visszatérve a szigetre az előző vezetés által elveszített területeket nagyon gyorsan visszaszerezte az araboktól, és szerette volna folytatni Szicília meghódítását, de a politika megint közbeszólt.

V. Mikhaél Zoét egy kolostorba száműzte, ami miatt lázadás tört ki az udvaron belül. Megbuktatták a fiatal császárt és az idős Zoét meg annak testvérét Theodórát tették közösen császárnővé. A két nő uralma viszont nagyon rövid ideig tartott, mert Zoé 1042. június 11-én hozzáment Kónsztantinosz Monomakhosz akiből másnap császár lett IX. Kónsztantinosz (1042-1055) néven. Az új császár egy új ellenséget jelentett Maniakos tábornok számára. Ugyanis volt egy bizonyos Romanos Scleros nevű anatóliai földbirtokos, aki már alig várta, hogy bosszút álljon Maniakes tábornokon.

Az ügy előzményei 1034-ig nyúlnak vissza. Anatóliában Scleros és Maniakos birtokai közel feküdtek egymáshoz, és a két birtokos között vita támadt a határt illetően. Az egyik vita alkalmával Maniakes olyan szinten lett dühös, hogy majdnem agyoncsapta a szomszédját, aki ezt soha nem felejtette el. 1042-ben amikor pedig az új császár lépett a trónra elérkezett az édes bosszú ideje. IX. Kónsztantinosznak volt egy Mária nevű szeretője, aki pont Scleros nővére volt. Ez pedig elégnek bizonyult arra, hogy elég befolyást és hatalmat kaparintson meg amit felhasználhatott a gyűlölt ellenfél ellen. Ennek első állomásaként Scleros kifosztott pár falut Maniakos birtokán, és még annak a feleségét is elcsábította egyes középkori források szerint. A következő lépcsőfok az volt, hogy elintézte Maniakos katonai rangjának az elvételét, és azt, hogy hívják vissza a fővárosba, aminek a végeredménye nem lehetett kérdéses.

Az elbizakodott Scleros viszont maga ment el Maniakos táborába, hogy ő közölje a híreket a tábornokkal. A tábornok viszont a hírek hallatán nem meghunyászkodott, hanem cselekedett. Romanos Scleros élete dicstelen véget ért, mert nem csak egyszerűen megölték, hanem a korabeli források szerint először „tisztességesen” megkínozták, majd pedig a száját, orrát, szemét, füllét trágyával betömték, így gyakorlatilag „belefulladt egy nagy adag szarba”.

Maniakes nagyon is tisztában volt azzal, hogy amennyiben Konstantinápolyba megy, ott a biztos halál vár rá, ezért inkább a lázadás mellett döntött. Az elmúlt években az ő irányítása alá tartozó sereg is támogatta ebben, a katonái császárrá kiáltották ki, és átkeltek az Adriai-tengeren a Balkán-félszigetre. Ez a hír már a fővárosban is félelmet keltett, mert semmi komolyabb haderő nem állt rendelkezésre Maniakes megállítására, arról nem is beszélve, hogy a legjobb, legharcedzettebb katonák a tábornok oldalán voltak. A császár egy követet küldött a tábornokhoz, aki azzal kecsegtette, hogy amennyiben abbahagyja a lázadást, akkor minden meg van bocsájtva, és visszakap minden rangot, földet. Maniakes tisztában volt azzal, hogy a császár szava mennyit ér egy ilyen helyzetben, ezért inkább kivégeztette a követet, és folytatta az előkészületeket a császári székhely elleni támadáshoz. IX. Kónsztantinosz nem mert maga a tábornok ellen küldött sereg élére állni, azt a megbízást egy tapasztalatlan, katonai ügyekhez egyáltalán nem értő eunuchra bízta.

Thessalonikától nyugatra a ma Vegoritis-tó néven ismert helyen találkozott a lázadó és a birodalmi sereg egymással. A lázadó hadsereg – jobban szervezett, tapasztaltabb és kiváló vezetéssel – győzött, de Maniakest diadalának pillanatában egy lándzsa megölte. Ezt követően a serege megadta magát. Maniakes fejét diadalmenetben hordozták körbe Konstantinápolyban. Az életben maradt lázadókat is felvonultatták a Hippodromban, szamarak hátára kötözve. A tábornok halálával egy történelmi lehetőség is oda lett. Ha nem hal meg és kihasználja a győzelmet a legnagyobb bizánci szászárok egyike is lehetett volna. Ehelyett IX. Kónsztantinosz uralkodásával a hanyatlás időszaka vette a kezdetét.

Maniakes tábornok halálakor a felesége és a fia Szirakúzában élt. Fia a későbbiekben egészen magas beosztást ért el a Bizánci Birodalomban és fontos szerepet játszott Szicíliában. Megnősült, Messinába költözött, és az utódai lettek a Crisafi nemesi család ősei.

Felhasznált irodalom

Georg Ostrogorsky (2003): A ​bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest

Kaldellis, Anthony (2017): Streams of Gold, Rivers of Blood: The Rise and Fall of Byzantium, 955 A.D. to the First Crusade. University of Oxford Press

Magyar István Lénárd (2005): Bizánc a makedón dinasztia idején. In: Európa ezer éve: a középkor. (I. kötet) Szerk.: Klaniczay Gábor. Osiris Kiadó, Budapest

http://www.bestofsicily.com/mag/art422.htm

https://en.rattibha.com/thread/1565340729509302273

https://greekreporter.com/2023/07/24/the-byzantine-general-who-challenged-the-emperor/

https://history-maps.com/story/Byzantine-Empire-Macedonian-dynasty

https://www.monstersandcritics.com/tv/vikings-valhalla-who-is-general-george-maniakes/

Leave a comment

Vedd fel velünk a kapcsolatot

Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.

AncoraThemes © | Mészáros Martin 2024. Minden jog fenntartva