Geronimo története egy klasszikus bosszúálló kaland, amelybe minden jóérzésű, konzervatív értékrendet valló férfi belevágna, ha egy nap arra térne haza, hogy a családját lemészárolta egy mexikói század. Olyan vehemenciával vetette bele magát a fehér populáció irtásába, hogy ő lett “Az Apache”, az indián lét minden vagányságát megtestesítő avatárja, tehát menő volt, bátor, harcias, kegyetlen de mégis bölcs és könyörületes vezető.
Geronimo 1829-ben született Goyatle (magyarul Ásítót jelent, ami valljuk be, nem épp a legmenőbb név a világon) néven a mai Új-Mexikó területén az apacsok csirikahua törzsében. Akkoriban ezt a területet éppen “civilizálttá” akarták tenni mind a mexikóiak, mind az amerikaiak, ergo elűzni/megölni az indiánokat és elfoglalni a földjeiket. Ha a kiművelt keresztény szomszédok nem lettek volna elegendők, még ott voltak a navahók és komancsok. Azért az apacsok is megérték a pénzüket, akiknél bevett szokás volt, hogy rajtaütést vezessenek mexikói területekre. Tizenhét éves korára már maga Goyaalé is vezetett négy ilyen vállalkozást. A kölcsönös jó viszony révén a mexikói kormány vérdíjat tűzött ki az indiánok fejére, szám szerint 25$-t egy gyerek skalpjáért.
Felnőve, Ásító megházasodott. A frigyből született három gyereke. Érezve a felelősség súlyát, úgy döntött hogy tisztességesebb megbízhatóbb munka után néz, vagyis kereskedőnek állt. Azonban egyik ilyen árubeszerző útról hazatérve megrökönyödve vette tudomásul, hogy a törzsén rajtaütöttek a mexikóiak, és lemészárolták a szeretteit.
Ősi apacs szokás szerint elégette a családjához köthető tárgyakat, majd miután letörölte az egyetlen legördülő könnycseppet az arcáról megesküdött, hogy minden telepest lemészárol, mélyen a tűzbe révedt. Miközben a lángokat bámulta, (állítása szerint) egy szellem szólt hozzá, aki megígérte neki, hogy a nyílvesszőit mindig célba juttatja, míg az ellenség tüzétől megvédi.
Mexikó hamarosan rájött, hogy rossz emberbe kötött bele. Goyaalé a szellemtől kapott információval felvértezve gyors megkereste a környező apacs törzseket, akik örömmel csatlakoztak egy jópofa bosszú hadjárathoz. Az így egyesített apacs sereg egészen egy Arispe nevezetű erődig menetelt. A helyőrség eléggé megijedt a vérre szomjazó, harci festéssel bőven ellátott indiánoktól, akik rekedtre ordították magukat a harci kiáltásoktól. Gyorsan ki is küldtek 8 katonát, tetőtől talpig fehér zászlóban, hogy próbáljanak tárgyalni valamit. Nem sikerült. A nyolc szerencsétlent ott helyben legyilkolták és megskalpolták, pusztán a poén kedvéért.
A következő reggelre a védők összeszedték a bátorságukat, hogy nyolc századnyi erővel kimerészkedjenek és megütközzenek az apacsokkal. A mexikóiak voltak annyira pofátlanok, hogy a kiküldött századok között volt az is, ami a csirakava törzs lemészárlásban részt vett. Ez olyan szinten felhergelte az indiánokat, hogy Goyatle vezetésével egyből nekirontottak az ellenségnek, mit sem törődve a rájuk zúduló sortűzzel. A csatamező hamarosan a spanyolul beszélők jajgatásaival és rimánkodásával volt tele, ahogy kétségbeesve próbálták meggyőzni ezt a rézbőrű őrültet, hogy ne sújtson le többet azzal az egyetlen vadászkésével, amivel harcba indult. Az apacsok nem bizonyultak megértőnek, mivel a sereg nagy részét lemészárolták. A csatát követően kezdték el Goyatlét Geronimonak nevezni (A mexikóiak valószínűleg félrehallották. A másik verzió szerint a haldokló katonák Szent Jeromoshoz imádkoztak, és innen kezdték átvenni). A törzs, látva hogy Geronimo milyen elszántsággal harcolt, felkérte, hogy ő vezesse a hadjáratot, aminek készséggel eleget tett. Ennek ellenére nem vált törzsfőnökké, hanem spirituális vezető lett, gyógyító tudománya révén.
1858-1868 között több tucat portyát vezetett délre, ami legtöbbször kimerült helyőrségek eliminálásában, utánpótlások elkobzásában és a telepesek molesztálásában.
Az 1850-es évek végére az USA által jelentett fenyegetés is egyre nyomasztóbb lett, hála annak, hogy aranyat találtak az apacs földek délnyugati részén. A nemesfém miatt a telepes jelenlét megerősödött, ezáltal folyamatossá váltak a konfliktusok az indiánok és az amerikaiak között. Az apacsok bőszen folytatták a portyázásokat, de szép lassan alulmaradtak az indián mércéhez képest kifogyhatatlan készletekkel és emberanyaggal rendelkező Egyesült Államok ellenében, ezért békét kötöttek.
1872-ben a csirikahua törzs maradékának kijelöltek egy rezervátumot, amibe még beletartoztak a saját területeik. Nehezen,de elfogadták ezt a döntést. A bili akkor borult ki, amikor 1875-ben több apacs törzsnek egy területet jelöltek ki Arizona állam San Carlos területén. Geronimonak nem jött be az új hely/börtön és úgy döntött, hogy a harcosaival elhagyja a rezervátumot és folytatja azt, amihez ért. A telepesek kicsinálását. Az apacsokat, jó terepismeretük révén szinte lehetetlen volt elkapni és visszatuszkolni a kijelölt szálláskörzetükbe.
Stílusát jól tükrözi az 1879-ben vívott fehér-hegyi csata. Az Ásító ötven lovasával összetűzésbe került két századnyi mexikói lovassal. Az indiánok látva, hogy a bajszosoknak több puskája van, fedezékbe húzódtak. A keresztények (mint egy jó westernben) lőttek mindenre. A fedezékben lévő apacsokat nem hatotta meg. A végeredmény az lett, hogy az ellenség kifogyott a lőszerből, a rézbőrűek meg abban a pillanatban előrohantak a fedezékeikből és belerobbantak a mexikói arcvonalba, legyilkolva minden bajszos, ponchós úriembert.
Geronimo utolsó hadjáratára 1886-ban került sor, amelyben mindössze 35 bátor harcost vezetett az örök dicsőség rögös útvesztőin, közel 5 000 amerikai és 3 000 mexikói katona ellenében. Ekkorra már az apacsok nagy része beletörődött a rezervátumokba és a legjobb harcosukat sokan csak egy megkeseredett, makacs indiánnak látták, aki nem tud haladni a korral. Végül a hosszas hajsza után, szeptember 4-én Miles tábornok sarokba szorította, ezáltal rábírva az utolsó, nagy hírnévnek örvendő ellenálló indián vezetőt a fegyverletételre.
A következő huszonhét évet Geronimo fogságban majd rezervátumban töltötte, ahol áttért a keresztény hitre és még Roosevelt amerikai elnökkel is próbált egyezkedni, hogy népe visszatérhessen ősei földjére.
1909. februárjában halt meg. Halálos ágyán mondta, hogy ” Soha nem kellett volna megadnom magam. Addig kellett volna harcolnom, míg csak én maradtam volna “. Igazi badass.
Geronimo egész életében szenvedélyesen gyűlölte a mexikóiakat és minden alkalmat megragadott, hogy kevesebb legyen belőlük a világon. A fegyverletételével és halálával egy korszak zárult le az Egyesül Államok és Mexikó történetében. Bátorsága, személyes példamutatása és a reménytelen helyzetekben is küzdeni akarása a legdicsőbb indián vezetők közé emeli.
Forrás:
http://www.biography.com/people/geronimo-9309607#final-years
http://www.history.com/topics/native-american-history/geronimo