„Tisztelet adassék a nagy katonának, akinek nem adatott meg, hogy örömét érezhesse hősiességének.” Móricz Zsigmond gondolata a Nyugat hasábjain. Görgői és toporci Görgei (Görgey) Artúr, az 1848–49-es honvédtábornoka, aki olyan sikereket ért el, hogy a császár kénytelen idegen segítséget kérni serege ellen. Polgári végzettségét tekintve vegyész, és 1848 előtt e területen is kiemelkedő eredményeket publikált. Egy minden alapot nélkülöző megtiprott hírnév, mely a köztudatban sajnálatos módon az áruló címkével van ellátva. Cikkem célkitűzése a megalázott reputáció rehabilitációja, annak ellenére, hogy több neves személy bizonyította már az árulási vád ellenkezőjét, mégis muszáj ismertetni az eredményeiket. A szabadságharc utáni életét kívánom prezentálni, vagyis nem mutatom be részletesen katonai pályafutását, arra már sokan vállalkoztak előttem korábban és jobbnál jobb irodalmat lehet olvasni a szabadságharc legsikeresebb tábornokáról.

A szabadságharc utolsó napjai

A szabadságharc utolsó ütközetében, az augusztus 9-i temesvári vesztes csata után a magyar sereg felbomlott, a minisztertanács viszont augusztus 10-én elhatározta, hogy a koronát felajánlja a cári család valamelyik tagjának, de az oroszok nem éltek az ajánlattal. Augusztus 11-én Aradon belátta mindenki, hogy hasztalan minden ellenállás.

Augusztus 10-én este Kossuth és Görgei közt a következő párbeszéd zajlott le, mit sem tudva a csatavesztésről:

– „Mit tenne, ha Temesvárnál a magyarok győznének, s ő kapja a fővezérséget? – kérdi Kossuth.

– Akkor támadni fogok minden erőm megfeszítésével, de egyedül az osztrákok ellen.

–És ha Temesvárnál az osztrákok győznek?

–Akkor leteszem a fegyvert. – hangzott Görgei válasza.”

A katonai és polgári teljhatalmat Kossuth Görgeire ruházta, s útnak indult, hogy Törökország irányába elhagyja az országot. Egyedül Görgei 30 ezer fős serege képviselt katonai erőt, ami a legjobban szervezett, a regularitás követelményeinek leginkább megfelelő, az irreguláris elemektől csaknem teljesen megtisztított magyar hadsereg, de puskánként mindössze másfél tölténnyel rendelkezett és mintegy 5000 újoncnak még fegyvere sem volt! Kossuth lemondása után Görgei kiáltványában leszögezte, hogy „mindent, mit súlyos helyzetünkben hazánkért tenni lehet, megteszek, harccal vagy békés úton, akként, amint a szükség fogja parancsolni.”

Görgei kényszerhelyzetbe került, de utolsó elhatározása szerint, csak az oroszok előtt hajlandó letenni a fegyver, levelet küldött Rüdiger orosz tábornoknak augusztus 11-én. Aznap este haditanácsot tartott mintegy 80 magas rangú tiszttel, s javasolta az oroszok előtti fegyverletételt. A tisztek egyetértettek a fegyverletétellel, kettő kivételével, akik Haynau előtt javasolták a kapitulációt! Ez azonban végzetes lett volna, mert utólag tudjuk, hogy ha Görgei Haynau előtt teszi le a fegyvert, a cs. kir. fővezér a honvédseregben szolgálatot vállalt volt cs. kir. tiszteket gyorsított eljárással elítélteti és kivégezteti, ugyanis sem amnesztiáról, sem kapitulációról nem akart még hallani sem. Az oroszok előtti fegyverletétellel Görgei és tisztjei ezt a megoldást akadályozták meg, mert mire átadták az oroszok a foglyaikat Haynaunak, addigra már újabb és alaposabb eljárást előíró utasításokat kapott az uralkodótól.

1849. augusztus 13-án Világosnál megtörtént a fegyverletétel Rüdiger tábornok előtt. Amikor ellovagolt katonái előtt, akik utoljára megéljenezték könnyes szemekkel, s mondták: „Isten veled, Görgei!”, majd vasidegei felmondták a szolgálatot, sírva borult lova nyakára. Görgeit az orosz főhadiszállásra kísérték, ahol megtudta, hogy Paszkievics csak az ő életét tudja garantálni, mindenki mást 23-án adtak át az osztrákoknak. Az oroszok a fegyverletétel után kínos helyzetbe kerültek. Haynau szándékai szerint „a törvényes és jogos hatalom előtti meghódolásnak kell lennie.” Értelmezése szerint a cs. és kir. csapatok előtt, és nem más előtt történik meg, de akik előtte tették le a fegyvert, mint Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos sem jártak jobban, mint akik az oroszok előtt.

Árulóvá bélyegzés

Kossuth augusztus 22-én érkezett Vidinbe, ahol szeptember 12-én írta meg a híres „vidini levelét”, amelyben a szabadságharc bukásáért egyedül Görgeit tette felelőssé. Nézzük, hogy is szólnak e sorok: „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeinek ereje, hanem árulás s alávalóság által […] Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” Nehéz megállni indulatok nélkül az árulás megalapozatlan súlyos vádját, mint amit Kossuth intézett e soraival a kutyaszorítóba került Görgeivel szemben, de most objektíven álljunk neki rehabilitálni egy megtiport hírnevet.

Az árulási vád itthoni meggyökerezését nem a vidini levél és Kossuth egyéb megnyilatkozásai, hanem az aradi és a pesti kivégzések, bebörtönzések okozták. Hiába jelentek meg újságcikkek Görgei védelmére, de az újság hasábjai el sem jutottak a sokszor még olvasni sem tudó paraszti réteghez, ahol mélyen gyökerezett a Kossuth-kultusz és az árulás legendája a legtöbb hívőre talált. Az ő szemükben Kossuth apánk „az Isten második fia” volt, az a személy, akinek ’48-ban felszabadulásukat köszönhették. Tájékozottságuk elsősorban mondákból, harcteret megjárt hadfiak elbeszéléseiből és népdalokból származott, amelyekben Kossuth a haza hőse, míg Görgei az áruló, maga a megtestesült főgonosz. Akárhogy is nézzük, népdalokkal nehéz a Budapesti Szemle hasábjain vitázni.

Függetlenül a levél keletkezésének időpontjától, de a hazai közvélemény csak 1850-ben értesülhetett róla az addig németre lefordított, majd magyarra visszafordított szövegre. E levél csak megerősítette az „áruló Görgei” mítoszt, amit Kossuth tekintélye olyan súlyt adott a vádnak, ami megkérdőjelezhetetlenné tette. A köztudatban mai napig berögzült dogmaként van jelen sajnos, holott a tudományos történetírás sohasem adott helyt ennek a vádnak. A marxista történetírást leszámítva, semelyik történész, de legalább tanult és gondolkodó generáció nem vádolja Görgeit árulással, s mindmáig egyetlen olyan dokumentum sem került elő, mely bizonyítaná, hogy Görgei tudatosan ártott volna a szabadságharc ügyének. Mai történészeink az akkor 31 éves tábornokot a magyar történelem egyik legkiválóbb hadvezérének értékelik.

Görgei a ’48/49-es szabadságharc legkiválóbb hadvezére, olyan katona, aki nemcsak a hazai, de európai összehasonlításban is megállja a helyét. Nem szabad elfeledni, hogy az általa vezetett hadsereg sikereinek volt köszönhető, hogy Ausztria 1849. április végén saját gyengeségét beismerve kénytelen volt orosz segítségért folyamodni a magyar szabadságharc leverésére. Az pedig a nemzeti önértékelés sajátos zavara, hogy 1849 augusztusa után a közvélemény döntő zöme nem a túlerőt, hanem a túlerővel szemben az ésszerűség határáig ellenálló hadvezért tette felelőssé a vereségért.

Száműzetésre ítélve

A cár személyes közbenjárására elkerülte a halálbüntetést, de száműzetésre ítélték, Klagenfurtban, majd a szomszédos Viktringben élt rendőri felügyelet alatt, ezekben az években születtek gyermekei. Ez idő alatt sem volt tétlen. 1850. május 21-én (Buda bevételének első évfordulóján) kérvényt írt a császárhoz, melyben kegyelmet kért a hadbíróságok által elítélteknek:

„Mindenekelőtt én voltam az, akinek önálló működése, a hadiszerencsétől támogatva, a felséged által felkarolt nagy eszmének, az egységes szabad Ausztriának megvalósítását ellenségesen oly soká hátráltatta: és felséged mégis nekem méltóztatott megkegyelmezni, míg egykori alárendeltjeim – akik csak eszközök voltak merész kezemben – a haditörvényszékek kérlelhetetlen szigorának estek áldozatul.” Röviddel a kérelme után nem sokkal kihirdették a rangjuk megtartása nélkül kilépett cs. kir. tiszteknek adott amnesztiát.

Az osztrák hatóságok megfosztották minden önálló pénzkereseti lehetőségtől, ezért a tábornoknak kellett kérvényeznie, hogy gondoskodjanak megélhetéséről. 1867-ben, a kiegyezés után térhetett csak haza, különböző munkákat vállalt, majd altábornagyi nyugdíjából élt visszavonultan Visegrádon. 1884-ben 207 egykori honvéd kijelentették nyilatkozat formájában, hogy nem tartják árulónak Görgeit és tagadják e vádat:

„… nyílt egyenességgel bátran kimondhatjuk: hogy a világosi fegyverletétel oly nagy túlerőkkel szemben nem volt árulás, nem volt fegyvereinket meggyalázó tény, nem volt a haza elleni bűn, – hanem volt a honfivér további hasztalan ontását megszüntető emberséges és tisztességes befejezése egy azontúl reménytelen céltalan s azért tovább nem indokolható háborúnak.”

„Világosnál két függetlenség veszett el – a magyar és az osztrák” – mondta 1861-ben Andrássy Gyula utalva arra, hogy Ausztria rá van szorulva egy másik nagyhatalom segítségére, és akkor nyerheti vissza szuverenitását, ha kiegyezik Magyarországgal. 1867. május 29-én Nyílt kérelem Kossuth Lajos úrhoz c. írásában Görgei kérte a volt kormányzót, hogy hagyjon fel a kiegyezés elleni izgatással, s ne állítsa azt, hogy a nemzet önbizalmát a ’49-es árulás zsibbasztotta el.

Válaszreakció volt a május 22-én kelt Cassandra-levélre, melyet Kossuth Deáknak írt. Korábban Kossuth az 1851-es kütahyai alkotmány néven ismertette álláspontját Magyarország jövőképét illetően, ahogy ő elképzelhetőnek, életképesnek ítélte volna meg hazánk sorsát. Jelen írás nem tér ki e dokumentumok elemzésére, mert jelenleg nem ez a célunk. Külön témának tökéletes választás lenne kifejteni valamennyit, úgy ahogy Kossuth politikai szerepvállalását ’48/49 között vagy az emigráció ideje alatt, mert nem csekély mértékű egyik sem.

Kevesen tudják, de 1883-ban Kossuth írt egy levelet, amelyben a hazaárulást a maga sajátos módján visszavonta: „Görgey sem volt ex professo áruló, csak ambiciózus és intrigans”. Ugyanakkor egész hátralévő életében nem volt hajlandó ezt nyilvánosan kimondani.

Utolsó napjai

Öccse, István családi birtokának „jószágigazgatói” szerepkörrel rendelkezett, szabadidejében egyre növekvő baráti, s tisztelői körével való kapcsolattartás tette színesebbé élete hátralevő részét. Ezekről a baráti találkozásokról visszaemlékezések, szépirodalmi írások, újságcikkek, levelek és fényképek tanúskodnak.

Az „élő vértanú”, ahogy Móricz Zsigmond nevezte, 98 évesen, 1916. május 21-én, Budapesten halt meg. Mennyire ironikus, hogy halálának napja egybeesett élete legnagyobb katonai sikerének, ezen a napon foglalta vissza Budát, később itt hunyt el.  1916 januárjában szervezete oly erős volt, hogy túlélt egy komoly influenzát, ám a négy hónap múlva jelentkező tüdőgyulladás végzetesnek bizonyult. A gyász híre futótűzként terjedt a városban. Az ország nagy halottját gyászolta. A legmeghatóbb látvány minden bizonnyal annak a tizenkét agg 48-as honvédnek a jelenléte adta, akik eljöttek, hogy elkísérjék egykori vezérüket utolsó útjára.

A közvélemény árulónak bélyegezte, és ez a megítélés élete végéig kísérte, ma már bizonyos, hogy igaztalanul. Síremléke a Kerepesi temetőben található, a szabadságharcról írt emlékiratait 1911-ben, majd 1988-ban újra kiadták, a két világháború között állított lovas szobrának másolatát 1998-ban avatták fel a budai Várban.

Móricz Zsigmond rehabilitációs kísérlete

A Kossuth-kultusz idejében élő írófejedelmünk kísérletet tett Görgei áruló-mítosza ellen. Móricz a Nyugat c. folyóiratban 1930-ban jelentett meg róla egy értekezést, az akkor már lassan másfél évtizede elhunyt tábornok emlékét idézte meg. Személyes találkozását, tapasztalatait és megítélését olvashatjuk a cikkében.

Két alkalommal látogatta meg az akkor 94 éves Görgeyt. Első ízben 1912 tavaszán kereste meg, és az első benyomás alapján így jellemzi: „Meglepett, ahogy felállt, hogy alacsony ember. Vékony, kis meggörnyedt, előreesett fejű, kutató szemű öregúr volt”. Az addig hallgatag tábornokot sikerült szóra bírnia és lelkének legmélyebb titkaiba beavatta az írót. Második s egyben utolsó alkalommal Visegrádon találkoztak.

Kiemeli, hogy a „komolyabb gondolkodásúak” körében megfogalmazódott a leglényegesebb, miszerint „nem lehet egyet felelőssé tenni mindenért.” Említést tesz arról is, hogy a XIX. század végén a „Görgey-revízió” kezdett körvonalazódni, mikorra egy újabb generáció nőtt fel. Politikai szerepvállalása kimerült az 1849-es váci kiáltványában, amelyben kijelentette, hogy a feldunai hadsereg ragaszkodik az V. Ferdinánd által szentesített, ’48-as törvényekhez, és ellenzi ezek túllépését. Kossuth bizalma megrendült benne, amiért nem az Országos Honvédelmi Bizottmánynak, hanem a felelős magyar kormány hadügyminiszterének kívánt engedelmeskedni. Ezt a politikai ambíciót rá 19 év múlva fogja elérni Deák Ferenc.

„S jön a vég… Szeged, Arad. Jön végre a félnapot diktatura: leteszi a fegyvert. […] Leteszi, mert nem szereti a vért feláldozni, ha van menekülésre lehetőség. Hiszen, ha hősi harcban el akarta volna veszteni a hadseregét, számtalanszor megtehette volna, de ő mindig megmentette a hadat”. Görgeinek volt egy gondolata, miszerint ha újra kitörne egy szabadságharc, akkor már egy harcedzett, tapasztalt, kész sereget lehessen felállítani. Továbbviszi a gondolatot Móricz, amikor úgy vélekedik, hogy „Trianonban benne van a Görgey s a Kossuth világosi ténye. Görgey a szabadságharc alatt, amint én is konstatálom, a legnagyobb csapást mérte az osztrák hatalom katonai presztizsére s ezt még fokozta s nyilvánvalóvá tette, mikor a fegyverletételnél kijelentette, hogy a fegyverét csak az orosznak hajlandó átnyujtani, […] de olyan ellenségnek meg nem adja magát, amelyet a harctéren minden egyes esetben megvert. Ebből Ausztria és Oroszország közt egy messzemenő hiúsági s féltékenységi ellentét fejlődött ki, s ennek a következménye volt, hogy a krimi háborúban Ausztria szerződése ellenére Oroszország ellen dolgozott és viszont Ausztriának ezt a világosi napokból kisarjadt tettét Oroszország sohasem feledte el; ez a féltékenység hozta azt a Balkán-politikát, amelynek végeredménye a világháború lett. Trianonban tehát benne van Kossuth és Görgey szereplése.” A két meghatározó birodalom sorsára részben ez is kihatással lehetett elenyésző részben. Meg kell jegyezni, hogy Görgei katona volt, mintsem politikus. Ez alapján hozott döntést, és az Aradon kialakult katonai helyzet sodorta e gondolat felé!

Görgeinek két hibát ró fel Móricz, de semelyikről sem tehetett. Az egyik a kora. 30 éves fiatalember volt, aki túl hamar jutott a katonai ranglétra legmagasabb fokára, akinek nem volt ideje bölccsé öregedni. A másik, pedig nem más, hogy ő katona volt, úgy is gondolkodott. Nem értett és nem is érdekelte a politika ármánykodása, cselszövése. Egyenes jellemű és gyakorlatias emberként a kard forgatásához értett a leginkább. Ahogy Móricz fogalmazz róla: „Szakember maradt a katonai mezőkön, a legnagyobb zsenik közül, de nem nyerte el az élet politikai bölcsességét.”

„Históriánk három legnagyobb hadvezére: Mátyás király, Bethlen Gábor s Görgey Artur. […] Egyikük sem nyert a Nyugat képviselői felett olyan ragyogó győzelmet, mint Görgey s milyen tragédia: Görgeyt a Kelet teperte le.”

Végül zárásként így írt Móricz egy gyalázatos esetről, amit át kellett élnie az élő legendának. Nagyon jól bemutatja a közvélekedést róla: „Egy vidéki állomáson később felismerik s megabcugolják, Az állomásfőnök felajánlja szobáját, nem fogadja el, lefekszik egy fapadra s a legnagyobb nyugalommal elalszik. A tömeg közel jön s megdöbbenve látják, hogy az áruló milyen édesen tud aludni a fertelem és utálat tengere közepett. Görgey nyugodtan alhatott, lelkiismeretét semmi sem bánthatta. Kötelességét híven teljesítette s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek ő volt utolsó legendás hőse.”

Összegzés

Rendíthetetlen hittel és makacs elszántsággal vitte véghez katonai pályája során mindazt, amit kigondolt. Bravúros sikereivel kivívta elismertségét, s fiatal kora ellenére könnyedén vette az akadályokat a szabadságharc során. A kapituláció utáni időszak, a rendőri őrizet Ausztriában, majd a kiegyezés utáni évtizedes megaláztatás és pocskondiázás ellenére ragaszkodott a hazájához, ami kivetni próbálta magából. Az árulási vádat nem katonai működése, nem a fegyverletétel, de nem is a politikai megnyilvánulásai okozták, sokkal inkább a megtorlások okozta sokk, a megtévesztett, érzelmileg túlzásokba eső népi emlékezet, később a marxista hatás is hathatósan eredményezte negatív megítélését. Más szavakkal a nemzeti naivitás és a politikai manipuláció keveréke volt az árulási vád, mely mellőzött minden tényszerű megállapítást. Végszóként Móricz mondandójának lényegét emelném ki, amivel a fentebb ismertetettek fényében úgy gondolom, azonosulni lehet: „Áruló?… Soha!… Egyetlen gondolatában sem volt.”

Bibliográfia:

Debreczeni-Droppán Béla (2016): Görgei Artút halála és temetése. Budapest, 2016. (39. évf.) 5. szám

Gróf Péter (2016): Görgei Artúr Visegrádon. Honismeret, 2016. (44. évf.) 2. sz.

Hanák Péter (1982): A Görgey-kérdés vitája. In: A Dunánál. Bp. In: Hermann Róbert (2008): Görgei Artúr, a katona és a politikus. In: A magyar történelem vitatott személyiségei. Kossuth Kiadó, Bp.

Hermann Róbert (1990): Megtorlás az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után. Press Publica, Bp.

Hermann Róbert (2008): Görgei Artúr, a katona és a politikus. In: A magyar történelem vitatott személyiségei. Kossuth Kiadó, Bp.

Hermann Róbert (2018): Görgei Artúr. In: Rubicon Történelmi Magazin XXIX. Évfolyam 315. Szám, 4-32. Görgei Artúr, 2018/1

Katus László (2010): A modern Magyarország születése. Magyarország története 1711-1914. Pécsi Történettudományért Kulturális Egyesület, Pécs

Kosáry Domokos (1994): Antall József Görgeyről. História, 1994-04

Kossuth Lajos (1849): A követekhez és politikai ágensekhez Angol- és Franciaországban. Vidin

Lőcsei Gabriella (2018): Kétszáz éve született Görgei Artúr. Mit parancsol a hazafiú kötelesség? In: Élet és Tudomány, 2018.(73. évf.) 5. sz.

Móricz Zsigmond (1930): Görgey Artúr. In: Nyugat, 1930 13. szám

Szemere Bertalan (1990): Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.