Görgei Artúr

Görgei Artúr az 1848/49-es szabadságharc egyik kiemelkedő alakja. Mindenki le akarta lőni, mindig nehéz helyzetekbe került, de mégis sikerrel vette az akadályokat. A nevének puszta említésétől is megmelegedtek az osztrák sörök és kiment belőlük a szénsav. Ki gondolná, hogy egy ilyen tehetséget másfél évszázadig próbáltak árulónak bélyegezni?

Görgey Artúr 1818. január 30-án született egy elszegényedett köznemesi családban. Saját nyilatkozatai szerint az apja egy lump volt. A valóságban Görgey György egy szorgalmas ember volt, aki egy „rossz”, rangon aluli házasság és pár balul sikerült üzlet miatt teljesen csóró lett. A családja is pikkelt rá az előbbiek miatt, így sehonnan nem kaphatott segítséget. A szegénység Artúr és testvérei egész életére rányomta a bélyeget. Más lehetőség nem lévén, katonának szegődött. A tiszti iskolát a nagyapja miatt (Görgey János kapitány hősi halált halt a cs.kir. seregben) ingyen elvégezhette. A természettudományok iránt fogékony Artúr utászként végezte el a sulit, méghozzá kitűnőként.

1837-ben, hadnagyként kezdte meg a pályafutását. Azt híhetnénk, hogy tisztként most már jó sora lett. Hát nem. Teljes önmegtartóztatásban élt, hogy a csekély fizetéséből támogatni tudja a családját is. A sereget 1845 nyarán hagyta ott, akkor még úgy tűnt, hogy örökre. Egyszerűen megunta. A katonáskodás után a prágai egyetemen kezdett el vegyészkedni, méghozzá egész jól. Többek között felfedezte a laurinsavat is. Ha nem jön a szabadságharc, valószínűleg a kor egyik legkirályabb vegyésze lett volna. De hát csak jött a szabadságharc…

1848 májusában jelentkezett a Honvédségbe. Ekkor cserélte le az y-ot sima i-re, ezzel is mutatva a forradalommal szembeni eltökéltségét. Rögtön századosi, majd őrnagyi rendfokozatban kezdett el szolgálni. Nyár végére már a Dunától keletre lévő területek parancsnoka volt. Mindenki látta, hogy ezzel a sráccal érdemes számolni. Nyáron nem hogy megszervezte a fegyver utánpótlás, hanem még egy gyár terveit is elkészítette, hogy a honvédjeink időben jussanak elég, megfelelő minőségű fegyverhez.

A széleskörű ismertséget mégsem a remek szervezés hozta meg neki, hanem az, hogy 1848. szeptember 29-én elfogta és felakaszttatta Zichy Ödön grófot, kémet. Ez a tökös lépés annyira megtetszett Kossuthnak, hogy rögtön a kegyeibe fogadta Görgeit. Október 4-én meg is határozta neki, hogy az egységével vonuljon a horvátok ellen, az egyik legszélsőségesebb parancsnok, Perczel Móric parancsoklata alatt. A közös munkájuk nem volt éppen zökkenőmentes. Görgei bedobta a fiók aljára Perczel parancsait, és a saját feje után menve nagy szerepe volt Jellasics erőinek szétkergetésében. Október 6-án egy egész horvát ezredet kényszerített fegyverlerakásra Ozoránál. Szintén 6-án akarta Perczel fejbe lövetni, engedetlenségért. Eseménydús nap lehetett. Szerencsére elkerülte a golyóbis általi halált. Olyannyira, hogy október 8-án ezredessé léptették elő.

A dunántúli kalandok után a Honvédség nagy nehezen átlépte az osztrák határt. Több főtiszt, köztük Görgei is ellenezte a sereg ilyen alkalmazását. Később kiderült, hogy igazuk lett. A schwechati vereség után novemberben kinevezték a felső-dunai honvédsereg parancsnokának. Feladata egyértelmű volt: A határ védelme és a Habsburgok feltartóztatása. Az, hogy ezt mégis hogyan lesz képes végrehajtani, az már nem volt egyértelmű. Gyakorlatilag egy szedett-vedett bagázzsal kellett volna megvédeni a nagy kiterjedésű területeket, úgy, hogy a visszavonulást megtiltotta Kossuth. Mindent meg akart védeni. Lehetetlen egy helyzetbe került, de még ebből is a legjobbat hozta ki.

Pár hét alatt rendbe szedte a seregét, méghozzá úgy, hogy ők lettek a legjobbak. A kiképzésen kívül még azt is tudta, hogy aki mindent meg akar védeni, az nem véd meg semmit. A császári csapatok közeledtével lassan, folyamatosan vonult vissza. December 26-án harc nélkül ürítette ki Győrt. A hatalmas túlerő ellen értelmetlen és lehetetlen lett volna tartani a sáncállásokat.

A folyamatos visszavonulás ellen Kossuth folyamatosan utasítgatta a tábornokait, hogy vegyék fel a harcot. Perczelnél megértő fülekre talált. Amúgyis unta már a területek feladását, ezért csatát vállalt. Annyit ért el vele, hogy a vereséggel Görgeit hozta kínos helyzetbe, mert immár egyedül maradt a fővárost megvédeni a túlerővel szemben. Buda kiürítése után az új haditerv szerint Görgeinek a Tiszántúlra kellett volna mennie. Még mit nem! A saját kezébe vette az irányítást, és megindult északra. Közben 1849. január 5-én kiadta a váci nyilatkozatot, hogy kicsit felturbózza a béka segge alatt lévő morált. A nyilatkozat lényegét tekintve arról szólt, hogy ellenezte a teljes elszakadást a Birodalomtól, és a sikertelenségeket rátolta a politikusokra, így megtartva a bizalmat a hadvezérekben.

Tehát Görgei és serege egy gyors haditanácsot követően elindult észak felé, ezzel elvonva az osztrák főerőket a Tiszától, időt nyerve a védelem megszilárdítására. A bányavárosokon keresztül a Felső-Tisza vidékére vonult vissza. Windischgrätz teljesen összezavarodott ettől. Fogalma sem volt a teljes magyar haderő méretéről és pontos helyzetéről. Kénytelen volt az embereit szétszórni és a seregének a nagy részét Budán állomásoztatni, mivel fennállt a lehetőség az esetleges hátbatámadásra.

A mi Artúrunk zseniális húzásának hála a magyar csapatok lélegzethez jutottak, ráadásul a bányavárosokon keresztül menve a saját egységeit sikerült feltöltenie és kiképeznie. Dembiński kápolnai kudarca után (igazából neki csak kudarcai voltak, Kossuth mégis futtatta valamiért) a tisztek kollektíven őt akarták volna fővezérnek, de Kossuthnak ez arculcsapás lett volna (konkrétan agyon akarta lövetni Görgeit zendülését. Fura, mindenki le akarta lőni), így Vetter Antalt tette meg a legfőbb parancsnoknak. Hiába, mert Vetter márciusban lebetegedett, és Görgeit kérte a helyére.

A tavaszi hadjáratban felszabadította a Duna-Tisza közét, elpicsázta a császáriakat és visszaszerezte a Felvidéket is. Zseniális hadmozdulatok, személyes bátorság, elterelés és gyorsaság jellemezte ezt az időszakot. Május 21-én Buda is magyar kézre került, háromhétnyi ostrom után. A sikerek miatt a katonái valósággal bálványozták. Nem tudott volna olyan helyet mondani, ahová nem követték volna.

A sikerek sem tarthattak örökké. Az osztrákok felszívták magukat, na meg jöttek az oroszok is. Inkább csak jöttek az oroszok. A politikusok kitalálták, hogy ott kell hagyni az északi területeket, és délre kell vonulni, közel a török határhoz, hogy lehessen menekülni. Görgei is tudta, hogy az intervenciós csapatokkal már nem veheti fel a versenyt, de azt egyenesen baromságnak tartotta, hogy a Komáromi erődöt (ami a térség lemenőbb erődítménye volt) otthagyja. Mivel újfent nem egyeztek a nézetei Kossuthtal, ezért július 1-én leváltotta a fővezéri tisztségtől. A katonáit azonban ez nem érdekelte, továbbra is hozzá voltak hűek. A harcosok és több tiszt véleménye hamar megmásította a leváltási parancsot, így legálisan maradt Görgei a fővezéri poszton.

A személyes nézeteltérés ellenére végül elindult délnek, de még hogy! Kicsúszott a császáriak és az oroszok szorításából is! Négyszer annyi erőt kötött le, mint a sajátja. I. Miklós nagyon nem volt boldog. Többször is ordítozva követelte, hogy kerítsék elő ezt az Artúrt. Ennek ellenére titokban folytak a béketárgyalások az oroszokkal, eredménytelenül.

Innentől kezdve már csak szomorúság van. A temesvári vereség után teljhatalmat kapott, míg a többiek mentették a seggüket. Más lehetőséget nem látva, a fegyverletétel mellett döntött. 1849. agusztus 13-án a magyar fősereg megadta magát az orosz csapatoknak (ezzel is még utoljára bemutatva a Habsburgoknak). Két nappal előtte, az aradi haditanácson a következő hangzott el ezzel kapcsolatban:

„Az ideiglenes kormány, mely elhibázott intézkedéseivel jelenlegi nehéz helyzetünkbe sodort bennünket, leköszönt. Tagjai, néhány kivétellel, személyes biztonságuk felől aggódva, futásban kerestek menedéket. A vezéri pálca mellé, melyet vitéz csapataim bizalmának köszönhetek, ma a legfőbb polgári hatalmat is kezembe vettem. Minden rám néz most, mint utolsó reményére – és én csak egy esendő ember vagyok – és sohasem éreztem ezt annyira, mint éppen ebben a nehéz órában… Ilyen körülmények között a fegyverletételre, mégpedig az orosz csapatok előtti feltétlen fegyverletételre szavazok, mert azt remélem, hogy a cár nagylelkűségébe vetett bizalmunkat az ő nagy hatású közbenjárása Ausztriánál, remélhetőleg nemcsak a mi, hanem szegény hazánk érdekében is igazolni fogja. Előre látom, hogy talán milliók, az elvakultságtól vezetve vagy az országot sújtó határtalan nyomorúságot teljes egészében nem ismerve; árulással fognak vádolni…”

Be is vált a jóslata. Kossuth vidini levele után mindenki árulónak is bélyegezte. A többi honvéd tábornoktól eltérően Görgei (orosz közbenjárásra) kegyelmet kapott és egészen 1867-ig Klagenfurtban raboskodott. Szabadon engedése után Visegrádon élt. Sok köszönet nem volt benne. Élete végéig árulóként tekintettek rá. Munkát sehol nem kapott, ellenben gyakoriak voltak a beszólogatások és egyéb inzultálások is. Görgei nem vette fel ezt, neki tiszta volt a lelkiismerete. 1916. május 21-én, 98 évesen távozott az élők sorából.

„Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.”
(Görgei Artúr nyilatkozata Móricz Zsigmondnak)