Harci sérülések a hun korszak és a török hódoltság közötti időszak csontvázleletein – Interjú Évinger Sándorral

Évinger Sándor biológus, antropológus, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárában főmuzeológusi beosztásban dolgozik. Fő kutatási területe a Kárpát-medence történeti korú népességeinek, ezen belül is leginkább a népvándorlás kor és az Árpád-kor által közrezárt időszakban élt embereknek a klasszikus embertani vizsgálata, elsősorban a népességtörténet rekonstruálása céljából.

A 2023-as Ősök Napján tartott előadást a „Harci sérülések a hun korszak és a török hódoltság közötti időszak csontvázleletein” címmel. Az előadása végén felkértem egy interjúra, a feltett kérdéseimre készségesen és tételesen válaszolt, amit megosztok a kedves olvasókkal is.

Sajnálatos módon még nem került elő egy hun kori traumatikus sérülést szenvedett csontváz sem, viszont egy avar kori lelet előkerült, amin kifejezetten harci sérülés nyoma látszik. A lelettel kapcsolatban mit lehet tudni?

A választ némi bevezetővel kezdeném, hogy „ne a levegőben lógjunk”. Az egykoron élt embertársainkból többnyire csak a csontjaik (és fogaik) őrződnek meg, mert néhány ritka és kivételes esettől eltekintve a test többi része idővel elbomlik, elenyészik, vagyis nem marad belőlük más a régészeti feltárások idejére. Azonban e csontok és fogak segítségével is nagyon sok minden kideríthető a múltban élt emberekről. Így például a csontvázrendszeren az egyén élete során jelentkező specifikus változások utalhatnak az életmódra, betegségekre, sőt olykor bizonyos szokásokra is. A csontozatot ért traumák, legyenek azok balesetből vagy erőszakos cselekményből származók, szintén látható nyomokat hagyhatnak maguk után. Utóbbiakból többnyire nem csupán az mondható meg, hogy halál környéki (gyógyulás jeleit nem mutató), vagy gyógyult, illetve legalább részleges túlélést jelző sérülések-e, de a traumát kiváltó hatásokról (pl. a harci eszköz jellegéről, netalán közelebbi típusáról) is árulkodhatnak. Az egyéni eseteken túl nagyon informatív lehet, hogy egy közösségen belül milyen típusú sérülések és milyen gyakorisággal fordultak elő. Például egy békés körülmények között élt falu népénél is lehet markáns különbség a férfiak és nők traumás csontsérüléseiben, azok típusaiban és testtáj szerinti megoszlásában, amelyből a két nem fizikai aktivitásában, annak formáiban fennálló eltérésekre következtethetünk. A békés időszakok mellett voltak persze harcosabb/háborúsabb idők is. Izgalmas, hogy ezek visszaköszönnek-e a csontmaradványokon is? Itt kanyarodnék vissza az eredeti kérdésre.

Az előadásban valóban azt mondtam, hogy a visszatekintésünk – az Ősök napja rendezvény programjához idomuló – időbeli kezdőpontját jelentő hun korból kifejezetten harci fegyveres sérülést nem ismerek a hazai anyagból. A teljesség kedvéért ehhez hozzá kell tennem, hogy csonttörésre vagy koponyasérülésre tudnék példát mondani a korszak embertani hagyatékából, ám ezek jellegüknél fogva nem feltétlenül származtak hadi cselekedetből. Ez kissé meglepő lehet, hiszen bár egy rövidke időszakot képez csak a Kárpát-medencei hun kor, az európai színteret tekintve mégsem volt eseménytelen hadi szempontból, és azt várhatnánk, hogy a Kárpát-medencében is szép számmal temettek el hadjáratokban megfordult, s ezek során esélyesen ilyen-olyan sérülést összegyűjtött embereket.

Az avar kor ebből a szempontból még különösebb, mint azt hangsúlyoztam az előadásban. Nagyjából negyed évezredet ölelt fel, tehát viszonylag hosszabb időperiódusról beszélhetünk, melynek korai időszakában az avar állam katonailag meglehetősen aktív volt, a kaganátus vége felé pedig belháború és külső ellenség egyaránt megkeserítette az életüket. A régészek rengeteg sírt tártak fel eddig az avar korból, tízezres nagyságrendről beszélhetünk. Munkahelyemen, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának gyűjteményében is több mint tízezer avar kori személy csontmaradványait őrizzük. Ráadásul, bár ennek mértéke időszakonként és területegységenként változó volt, de összességében egyáltalán nem ment ritkaságszámba, hogy férfiakat szegényesebb vagy gazdagabb fegyvermelléklettel (íjászfelszereléssel vagy annak bizonyos elemeivel, lándzsával, vágófegyverrel stb.) temessenek el. A fentiek alapján azt várhatnánk, hogy szép számmal jönnek elő az avar kori anyagból a mutatós harci sérülések, az izgalmasabbnál izgalmasabb esetek, mégsem ezt tapasztaljuk. Gyakorlatilag nagyítóval kell keresni ezeket, és ritka szerencse, ha az ember egy-egy lelőhely embertani feldolgozásakor igazi, komolyabb fegyveres sérülésre bukkan. Amikor az előadásra készültem, nekem is mindössze egyetlen látványosabb, a közönség számára is tanulságosnak/érdekesnek ígérkező eset jutott eszembe: egy Budapest-Népstadion névre hallgató lelőhelyről származó koponya (1. kép).

Ez az állkapocs nélküli koponya egy valószínűleg a negyvenes éveiben elhunyt, a morfoszkópikus jellegei alapján europo-mongoloid karakterű férfihoz tartozott. Az agykoponya bal felén, a homlokcsontot és a falcsontot egyaránt érintő területen látható egy nagyjából 4,5×4 cm kiterjedésű, szabályosan kerekded terület, ahol „behorpadt” a csont. A körön belül a horpadás nem egyenletes felszínű, hanem még további törésvonalak húzódnak benne. Ugyanakkor ezek nem éles szélűek, jól láthatóan lekerekedtek és összeforrtak, vagyis gyógyult sérülésről van szó. Ha valaki alaposabban megfigyeli, akkor a körszegély alsó részénél is fut lefelé egy törésvonal, amely szintén beforrt.

Ahhoz, hogy megérthessük, mi történt, szükség van még némi háttér-információra. A csontot ért fegyveres sérüléseket (legalább) kétféleképpen is osztályozhatjuk. Az egyik az erőbehatás sebessége/gyorsasága, amely alapján megkülönböztethetünk gyors és lassú erőbehatást. Az előbbihez tartoznak például a modern lőfegyverek lövedékei, amelyek nagyságrenddel gyorsabbak a nyílvesszőknél is. Az utóbbihoz sorolhatjuk gyakorlatilag az összes ütő/vágó/szúrófegyvert, gerelyt, nyílvesszőt stb., amit csak a modernkori lőfegyverek elterjedése előtt használtak kézifegyverként harcokban. A másik osztályozás alapján pedig beszélhetünk tompa erőbehatásról és éles eszköz okozta erőbehatásról. Az előbbinél az eszköz viszonylag nagy felületen találkozik a csontfelszínnel, míg az utóbbinál – például döfés/szúrás vagy éles penge okozta vágás nyomán – az érintkező csontfelület igen kis kiterjedésű, és ez jelentősen befolyásolja a sérülés karakterisztikáját is. Mindehhez a kirakósnak még egy eleme jön hozzá: a csontok viselkedése. A csont az erőbehatásra rugalmasan tud reagálni, már feltéve, hogy van erre ideje. (Ezért különböztetünk meg gyors és lassú erőbehatást, melyek közül most az utóbbiak érdekesek a számunkra.) Ennek a rugalmasságnak azonban van egy határa. Egy, mondjuk hajadonfő fej irányába ütésre lendülő buzogány példáján keresztül szemléltetve a következő történik/történhet. A gyors, de a csont reagálási képességeit tekintve lassúnak számító csapás eléri azt a területet a koponyán, ahol az avar vitéz is sebesülést szenvedett el. Az agykoponya fegyverrel viszonylag nagy területen érintkező csontfelszíne rugalmasan behajlik, deformálódik, miközben igyekszik elvezetni az ütés energiáját. (Egy bizonyos határig ez a deformáció reverzibilis, vagyis ha valamiért nem sikerült túl jól az ütés, akkor a csonton nem marad látható nyoma. Ha azonban ezen a határon túllép az erőbehatás szintje, akkor a deformáció már maradandó.) Amennyiben az ütés elég erős, akkor a behajló csont koponyaüreg felőli felszínén sugárirányú repedések jelennek meg, s ha elég nagy az energia, akkor ezek a repedések a csont külső felszínéig kiterjedhetnek, vagyis a csont teljes vastagságában szétreped. (Az agykoponya csontjai, illetve e csontok bizonyos részei nem egyforma erősek, nem izotróp szerkezetűek, az erőbehatás energiája pedig mindig a kisebb ellenállás irányába vezetődik el – ez sokszor meghatározza e repedések futási irányát és alakját. Mindezen túl érdemes megemlíteni, hogy az agykoponya csontjait összekötő varratok nagyon jó hatásfokkal tudják elnyelni/elvezetni ezeket az energiákat, ezért az ütésekből kifutó csontrepedések gyakorta elhalnak a varratoknál, mert azok a maguk vonalára „terelik” őket.) Ha olyan erős az ütés, hogy mindez nem elegendő az energiája közömbösítéséhez, akkor a harci eszközzel (jelen esetben a buzogánnyal) érintkező csontfelület koncentrikus kör formájában is bereped, illetve ha kellően nagy energiájú az ütés, akkor be is szakad. Amennyiben viszonylag kisebb volt a harci eszköz ütőfelszíne, gondoljunk például fokos kalapácsos végére, és megfelelő szögben érkezett a sújtás, akkor a berepedő vagy beszakadó csontdarab alakja nagyon jól leképezheti az ütőfelszín formáját is (példa gyanánt: 2. és 3. kép).

Visszatérve e hosszabb – bár talán nem haszontalan – kitérő után a Budapest-Népstadion lelőhelyről előkerült vitézre, így már érthető az őt ért sérülés képe. Ütőfegyver okozta, amely repesztette és eredetileg be is szakította a csontot. A sérült terület körül futó kerekded szegély egyébként származhat a trauma kezelését, vagyis a sérült területet és a sebszélt megtisztítani/kiegyengetni célzó gyógyító szándékú beavatkozásból is. Kérdés, hogy milyen fegyver okozhatta a sérülést? A horpadásban húzódó, már beforrt repedésvonalak egy része alapján lehetett akár szegletesebb ütőformájú eszköz is, például fokos vagy egyéb baltaféle fegyver, amelynek a pengével átellenes oldalán alakítottak ki ütésre (páncéltörésre is) alkalmas fokot, de a sérülés kiterjedése miatt én inkább buzogányforma fegyverre gyanakszom. Ebben az az érdekes, hogy míg az előbbiek (fokosok, egyéb baltafélék) a Kárpát-medencében is elterjedtek voltak, buzogányok használata a legjobb tudomásom szerint nem jellemző a helyi avar korra, ezért utóbbi esetben a férfi a – sikeresen túlélt – sérülését valamilyen külső hadi vállalkozásban szerezhette.

Az előadáson elhangzott egy XVI-XVII. századi, hódoltság kori eset, akinek súlyosan roncsolódott az állkapcsa, konkrétan el is tört, és ha ez nem lett volna elég, akkor még a koponyája tetején egy tompa erőbehatás is érte. A felsorolt sérülésekből az lett kikövetkeztetve, hogy 1-2 hétnél nem élhetett tovább. Mit érdemes a leletről tudni?

Említettem, hogy a hun és az avar időszakból kevés olyan csontvázleletet ismerek, amelyeken harci sérülés figyelhető meg. Ezzel szemben, még közel 20 évvel ezelőtt volt szerencsém részt venni egy olyan török hódoltság kori lelőhely vizsgálatában, amelyben, ezt túlzás nélkül állíthatom, hemzsegtek a gyógyult vagy éppen halálosnak bizonyult fegyveres sérülések. (Az Ősök napja rendezvény időskálája ugyan az Árpád-kor kezdetével végződik, de az innen előkerült sok remek eset miatt úgy gondoltam, hogy belepasszírozom az előadásba a török hódoltság kort is.) Elöljáróban azt érdemes tudni, hogy az akkoriban három részre szakadt királyság (Magyar Királyság, Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalomhoz tartozó részek) belső országrészeiben alapvetően békésen zajlottak a mindennapok, azonban a határvidékeken gyakoriak lehettek a fegyveres rajtaütések, villongások, vagyis veszedelmes volt az élet arrafelé. Ilyen volt a Balaton környéke is, amelynek déli oldala török, az északi pedig magyar uralom alatt állt. Egy ilyen határvidéki területen, a mai Fonyód közelében tárták fel az említett lelőhelyet a 2000-es évek első felében. A három sírkertre oszló temető egy 16-17. századi faluhoz tartozhatott, melynek népességét a törökök telepíthették be a Balkánról, hogy a korábbi harcokban elnéptelenedett vidék „vérkeringését” újraindítsák.

Az elvileg átlagos falusi temető vizsgálata azonban szokatlan eredményeket hozott. A népesség demográfiai képe döbbenetes képet mutatott: míg a gyermekhalálozás és a nők mortalitása teljesen megfelelt a történeti népességeknél megszokott viszonyoknak, addig a férfiak mutatói szélsőségesen rosszak voltak. A felnőttkort elért férfiak nagyobbik fele még 30 éves kora előtt meghalt, és csupán alig harmaduk érte meg a 35 életévet. Mindezzel párhuzamosan a férfi csontvázak több mint harmadán voltak megfigyelhetők gyógyult vagy gyógyulás nyomát nem mutató törések, vágások. (A valóságban még ennél is jóval gyakoribbak lehettek a sérülések, csak közülük a csontot nem érők láthatatlanok maradnak a csontvázmaradványokat vizsgáló kutatók előtt.) Mindez jól mutatja, hogy a határvidékek lakossága valóban kegyetlen körülmények között, állandó veszedelemben élt.

Ebből a mindenféle harci sérülésekben, köztük ütésekben, vágásokban, sőt lefejezésekben is gazdag anyagból, melyben egyébként még csontba ékelődött puska- vagy pisztolygolyót is találtunk, több esetet bemutattam az előadásban, köztük a kérdésben szereplő férfit is. A fiatal – 25-30 év közötti – felnőtt férfi koponyáján több sérülést lehetett megfigyelni. Ezek két területet érintettek: az egyik az agykoponya boltozata, a másik az állkapocs területe.

Az agykoponyáján (4. kép) két sérülés látható. A látványosabbik koponyaseb a bal falcsont és a homlokcsont találkozását érinti, ahol egy nyílás tátong. Az alakja alapján a koponyát egy fokos, esetleg harci csákány „boldogabbik” vége szakíthatta be, mégpedig igen határozottan, nagy erővel. A csapás nem pont merőlegesen érkezhetett és emiatt az ütőfelszín sem egyforma erővel érte a koponya területét. Ezért láthatjuk azt, hogy míg a csont egy része teljesen beszakadt, addig máshol az ütőfelület érintkező alakját követve ugyan, de csak berepedt. A sérülés első ránézésre akár halálosnak is tűnhetne, de a sebszéleken némi csontreakció nyoma látható, amely arra utal, hogy legalább egy-két hetet élhetett még a férfi a sebesülés elszenvedése után. Nem zárható ki az sem, hogy a sérülést kezelni próbálták és a sebet megtisztították/a csontszéleken egyengettek. A bal falcsonton, az előző sérüléstől lefelé látható egy másik, hosszanti irányú, sekély koponyaseb is. Ez egy régebbi, teljesen gyógyult, de feltehetően szintén harci körülmények között elszenvedett sérülés nyoma.

A fiatal felnőtt férfi életének utolsó heteit azonban nem csupán a fenti sérülés, hanem egy többszörös állkapocs-fraktúra is megkeserítette (5. kép). Az állkapcsa három helyen tört el: az állcsúcs közelében, valamint mindkét oldalon a koponyához ízesülést biztosító fejecseknél. A három törés egyidejűleg következett be, és a legvalószínűbb, hogy egy alulról az állcsúcs környékére irányuló erős ütés okozhatta, talán pont ugyanazzal a fokossal, amely a fejét is beszakította. („Állra esés” is kiválthat ilyen törésmintázatot; a linkelt ábrán a „B” lehetőség) A törött végek egyik esetben sem tudtak összeforrni, ám a képeken – az érintett csontfelszíneken/csontterületeken látható finom „felrakódásként” – jól látható a sérülésekre adott csontreakció (jelen esetben a csonthártya gyulladásos reakciója), amely biztos jele annak, hogy a sérülés bekövetkezte után legalább egy-két hetet még élt az illető.

Itt szeretném megjegyezni, hogy a fenti koponya és állkapocs párosa, a fonyódi temetőből előkerült harci sérüléses esetek közül néhány továbbival egyetemben most élőben is megtekinthető a Magyar Természettudományi Múzeum „Élet és halál a török korban” című időszaki kiállításában.

Egy Karoling-kori esetnél pedig egészen érthetetlen módon a medencecsontja belsejében történt erőbehatás, ami nem érintette a combcsontot. Az előadás végén kiderült, hogy egy négyhegyű nyíl okozta a sérülést. Kifejtené hogyan is történhetett mindez?

Itt is felvázolnék először egy rövidke hátteret. A belső problémákkal és külső ellenséggel egyaránt küzdő Avar Kaganátus a 9. század elején szétesett, és a Dunántúl területe a Karoling Birodalom érdekszférájába került. A frankok – a térség pacifikálása, a keresztényi hit terjesztése és a birodalomra jellemző szerveződési keretek kiépítése útján – igyekeztek a saját szájuk ízére formálni a megszerzett területet. E folyamat részeként, megbízható káderek segítségével grófságok hálózatát hozták létre. Ezek egyikének a központja a Balaton közelében, a mai Zalavár község Vársziget nevű részének megfeleltethető területen épült meg, és Mosaburg néven vált ismertté. (A Zalavár-Mosaburg azonosítás nem áll viták felett, és néhányan – elsősorban földrajzi nevekre alapozva – a karintiai, esetleg bajorországi Moosburgot sejtik mögötte. Azonban Mosaburgról maradt fenn egykorú, vagyis 9. századi leírás, és a Vársziget területén zajló ásatások mostanra az e szempontból kritikus objektumok – így három templom és két fapalota helyének – sikeres beazonosítását eredményezték. Ezzel jelenleg Zalavár a „legerősebb versenyző” a Mosaburg címre. De az esetleges névvitáktól függetlenül is, a itt feltárt régészeti emlékek alapján a Karoling-kori Dunántúl legjelentősebb központja állhatott Zalavár-Várszigeten.) Mosaburg hamarosan kiemelkedett jelentőségével a társai közül, a térség legjelentősebb világi és térítési központjává vált, fejlődése töretlen volt, rövid ideig még Arnolf keleti frank uralkodó királyi székhelyeként is szolgálhatott… mígnem a honfoglaló magyarok a 10. század elejére kiterjesztették fennhatóságukat a Dunántúlra, és elűzték a frankokat. (A Karoling-kori központ nem merült feledésbe, az Árpád-korban másodvirágzását élte, amikor is Kolon megye székhelyeként, ispánsági központként szolgált.)

Az elmúlt évtizedek régészeti kutatásai nyomán nem csupán tárgyi emlékek, de a Karoling-, illetve Árpád-kori központban vagy ezek közvetlen vonzáskörzetében élt emberek csontmaradványai is szép számban előkerültek. Magam is sokat megvizsgáltam közülük, köztük a 9. századi centrum legnagyobb temetőjét is. Feltűnő volt ez utóbbi lelőhely anyagában, hogy miközben egy elvileg békés, virágzó központ egyik elit temetkezési helyéről van szó, mintegy két tucat férfin (a vizsgálható felnőtt férfiak bő 6%-án) találtam kifejezetten „harctéri” fegyveres sérülést, ráadásul a többségüknek gyógyulást nem mutató, halál környéki traumája is volt. Történelmi ismereteink alapján a sírkert megnyitásától (860 környéke) a helyi Karoling uralom végéig terjedő időszakban a honfoglaló magyarság lehetett az egyetlen olyan erő, amely komoly fegyveres összetűzést kezdeményezhetett errefelé. Az embertani leletek arra utalnak, hogy Zalavár-Mosaburg térségében valóban lehettek ilyen hadi események, s egyúttal rávilágít arra, hogy a honfoglaló magyarok Kárpát-medencei térfoglalása nem mindenhol zajlott békés módon.

A kérdésben szereplő eset a furcsasága miatt érdemel figyelmet; annak idején, a csontváz első vizsgálatakor nekem is okozott némi fejtörést. A 25-30 éves kora körül elhunyt férfi jobb medencecsontján (az emberi medence <-a linkre kattintva megjelenik egy .gif fájl – alapvetően egy jobb és egy bal medencecsontból, valamint egy keresztcsontból áll), a combcsont fejének ízesülésére szolgáló vápa területén egy lyuk látható (6. kép). Az ízületi mélyedés irányából nézve ez a nyílás egy ~6 mm átmérőjű, szabályos, lekerekített sarkú négyzetre emlékeztet. A másik oldalról (a kismedence felől) is ugyanez az alak figyelhető meg, de innen jól látható, hogy a nyílás szélei is lekerekedettek, csontkéreggel borítottak, valamint a lyuk körüli területen, nagyjából annak az alakját követve csontátépülés történt, amely összességében csontvesztéssel járt, ezért vékonyabb, bemélyedtebb ott a csontterület (7. kép).

A combcsont fején – noha az ízületi vápa felőli oldalnak ez a csontrész adná a „folytatását” – nem találtam semmilyen elváltozást. Mindez elsőre nagyon furcsának tűnt. Mivel a nyílás körül volt csontreakció, ezért kizártam azt a lehetőséget, hogy az ásatás közben vagy esetleg korábbi bolygatásnál szúrtak volna le valamilyen fémet a földbe oly módon, hogy az átdöfte a csontot. A következő gondolatom az volt, hogy akkor esetleg valamilyen, a kismedence irányából eredő „térfoglaló” jelenség (például tumoros kinövés) nyomakodott ott neki a csontfalnak, amely – érzékelve, hogy valaminek helyre van szüksége – az állománya leépülésével reagált erre. Ám ehhez a nyílás alakja tűnt túl szabályosnak. Ekkor arra jutottam, hogy fegyver okozta sérülés kell legyen. Viszont ebben az esetben, a combcsont épsége miatt csakis belülről, a kismedence irányából érhette el és fúrhatta át a tárgy a csontot. Igen ám, de a másik oldali medencecsont szemmel láthatóan sértetlen, tehát ha fegyvertől ered a seb, akkor annak úgy kellett behatolnia a testbe, hogy nem érhetett máshol csontot. Összeraktam hát a medencét, és jobb híján egy ecsetet dugtam a nyílás végébe. Ekkor kiderült, hogy a bal medencecsont érintése nélkül is elérhető a kérdéses terület (8. kép).

Már csak az maradt a kérdés, hogy milyen fegyverről lehetett szó? Nyilvánvaló, hogy olyan alakkal kellett rendelkeznie, amely nem csupán „hegyesen döf” (ez a sérülésből és annak méretéből/alakjából egyértelmű), de a kellő mélységig (a csontsérülés helyéig) úgy tud behatolni, hogy közben a fegyver többi (a hegy mögötti) része sem akad el csontban vagy sért meg csontot. Az pedig talán a képen is látszik, hogy az az ívelt bemélyedés a bal medencecsonton (incisura ischiadica major a neve), ahol utat talált az eszköz a medence belseje vagyis a kismedence felé, nem túl tágas, egy az ecsetnél lényegesen kiszélesedőbb tárgy már megakadhatott volna benne. Én akkor nyílvesszőre, esetleg dárda/lándzsa jellegű szúrófegyverre gondoltam, de mivel nem vagyok járatos a 9-10. század környéki fegyverzet kérdésében, itt elakadtam. Azután 2019 tavaszán, a zalavári temetőkben talált harci traumák korszakbeli fegyverekkel való összekapcsolásának ügyében elhívtam az Embertani Tárba egy 10-11. századra specializálódott hagyományőrző/történelmi újrajátszó ismerősömet, a Keleti Szövetség (Foedus Orientalis Kulturális Egyesület) elnökét, Mestellér Jánost, aki két társával (Dr. Kenéz Árpáddal és Zágorhidi Czigány Bertalannal) el is jött, és szemrevételeztek több leletet, köztük a szóban forgó esetet. Tisztáztuk, hogy a korszakban elterjedtebb lándzsák nem passzolnak összességében a sérüléshez, bár ismert egy-egy olyan – nem szokványos – fegyverlelet is, amely alapján teljes bizonyossággal ennek a fegyvertípusnak az eshetősége sem zárható ki. Ugyanakkor a figyelmembe ajánlották, hogy a páncéltörésre is kiválóan alkalmas „szúrófejes” típusú nyílhegyből voltak olyan négyélű változatok (honfoglalás kori leletanyagból kerültek is elő ilyen nyílhegyek), amelyek elvileg remekül illeszkednek ahhoz a sebformához. (Az alábbi linkre kattintva a láthatók közül az „F” típus.) Jánosék egyébként komoly „eszközkészlettel” érkeztek, és volt is náluk ilyen nyílvessző, amit sebtében kipróbáltak, és az meglepően jó illeszkedést mutatott (9. kép).

Még abban az évben egy másik, kifejezetten íjászattal foglalkozó hagyományőrző ismerősömtől, amikor említettem neki az esetet, kaptam egy kovácsoltvas, négyélű páncéltörő nyílhegyet, amely honfoglalás kori leletek alapján készült, méretben, formában igazodva az eredeti darabokhoz. Ezt magam is „hozzápróbáltam” a csonthoz, és azt tapasztaltam, hogy tökéletesen illeszkedett a sebbe. Egyúttal az is látszódott, hogy – legalábbis a „demó-nyílhegy” – pont annyival hatolt csak át a medencecsont ízületi vápáján, amivel a túloldalon legfeljebb az ízületi tokot érinthette, a combcsont fejében már nem igazán okozhatott károsodást.

Summa summarum, a fiatalembert valószínűleg egy honfoglaló magyar harcos úgy lőtte meg bal felől, hogy a nyílvessző – fogalmazzunk diplomatikusan – a tomporán keresztül, oldalirányból hatolt be a testébe. Ott a kismedence területén útba eső képleteken áttörve (esélyesen a végbelet és/vagy a húgyhólyagot megsértve) fúródott bele/akadt el végül a jobb medencecsontban. A sérülést a fiatal férfi túlélte, a nyílvesszőt is sikerült maradéktalanul eltávolítani, mert nem volt a csontterületen nyoma olyan elszíneződésnek, amely arra utalt volna, hogy fémmel a testében halt meg, amely azután a talajban eltöltött évszázadok alatt elszínezte volna az érintkező csontfelszíneket. A gyógyulási folyamat – a belső szervek megsértése miatt – azonban biztosan nem volt sétagalopp.

A fiatalember története e sikeres felgyógyulás ellenére sem végződött happy enddel. Ugyanis, feltehetően még a harmincat sem megérve, erőszakos halált halt. Erről egyértelműen árulkodik egy az agykoponyája homlokrészének jobb oldalán található, fegyver ütésre alkalmas végétől származó, a csontot beszakító, túlélésnek/részleges gyógyulásnak nyomát sem mutató sérülés. Zárásként, érdekességképpen jegyzem meg, hogy a Mestellér Jánosék által hozott, a korszakra nézve tipikusnak mondható harci eszközök között akadt olyan fegyverrekonstrukció, amely nagyszerűen illeszkedett ebbe a sebbe is (10. kép).

Nagyon szépen köszönöm az együttműködését, a türelmét és az idejét. A jövőben sikerekben és eredményekben gazdag munkát kívánok!