Aranysas Történelmi Novella pályázat 2017 pályamű, 4. helyezett.

Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyen is túl, így kezdődnek a magyar népmesék. Történetünk is ilyen, volt is, meg nem is, és a hegyeken is túl kezdődik. A Bükk hegyei közt megbújó Egercsehit elkerülte a történelem legtöbb vihara. A tatárok elől könnyű volt eltűnni a hegyekben, a törökök meg nem voltak sokáig urak a környéken. A legnagyobb bajok, háborúk is elkerülték a kis falut és annak lakóit. De a baj nem hagyta magát, és szép lassan alattomosan belopózott a faluba. Az itt élők sose halottak még a trianoni palotáról, amiben a hatalmasok olyan döntés hoztak, amely egy ország, egy nemzet, és családok százezreinek életét változtatta meg. Ők még ezt is „megúszták” baj nélkül. De egyszer csak észrevették, hogy ideért a „baj”. Feltűnt, hogy elkezdtek drágulni a dolgok a bolt polcain, és ez még mind semmi, még el is tűnt onnan sok minden. Még ha ez nem lett volna elég baj, eltűnt a „munka” is. Akárhol keresték, bármelyik másik faluban, városban, nagyvárosban, a válasz ugyanaz volt. Nincs munka, a munka elfogyott. Győzött a „baj”!

A Varga családnak, és annak egy szem lányának is nehezebb lett az élete. Mária szülei egyre betegebbek lettek, így minden ház körüli munka, a jószágok, a kert, minden a nyakába szakadt a fiatal lánynak. Reggel elsőként kelt a faluban a kakasokkal, este meg utolsóként hajtotta álomra a fejét. Egyedüli támasza, segítsége a vőlegénye volt, aki hétvégente látogatott haza idős édesapjához a nagyvárosból, ahol dolgozott. Egyik nap váratlanul megjelent Máriánál, de már ahogy belépett a kapun látszódott rajta, hogy valami „baj” történt. Az arca mindent elárult. Elmondta, hogy az édesapja meghalt, ezért jött haza, intézni kell a temetést. Így már nem is maradt senki rokona a faluban, csak az ő Máriája van neki egyedül a világon. Mire minden elrendeződött kiderült, hogy a városba nem kell visszamenni, mert ott is megjelent a „baj”, eltűnt a munka. Ezek után napokig törte a fejét, hogy mi is legyen, hogy hozza fel a témát az ő Máriájának. De erőt vett magán, és egyik reggel átment, és a kertben meg is találta a kedvesét. Az egész mondandója egy szó köré volt szőve, az a szó pedig Amerika volt. Arra kérte az ő Máriáját, hogy menjen el vele a lehetőségek hazájába, ahol együtt kezdjenek közös életet. Eladta apja házát így van pénze jegyekre, a kezdetekre Mária nem válaszolt semmit erre, meg nem is tudott volna. Mást súgott a szíve és megint más mondott az esze. A szíve örült neki, hogy lehetne egy közös életük, de az esze meg a beteg szüleire gondolt, meg a többi rokonra, barátra, a falura, a hazájára. Nem tudott semmit se mondani a halottakra, de nem is kellett. Kapott egy nap gondolkodási időt, azzal a kéréssel, hogy holnap reggelre csomagoljon össze és legyen a templom mellett amint a nap felkel.

Szép nyári reggelre ébredt a kis falu másnap. A nap egyre magasabbra kúszott az égen, egyre több hang, zaj jelezte, hogy az élet beindult, az emberek elkezdtek foglalkozni az ügyes bajos kis dolgaikkal. Már dél felé járt az idő mikor Máriát átküldte az apja vagy két tucat tojással a tisztelendő úrhoz a templom melletti lakásba. Senkinek nem tűnt fel, hogy a fiatal lány egy pillanatra megállt a templom előtt, felnézett az égre, sóhajtott egyet, és úgy folytatta az útját. A falusiak nem vettek észre semmi lényeges változást, csak Mária szíve hasadt meg egy személy távozása miatt.

A nyár hamar elszállt, az ősz színei is hamar ellepték a tájat, és mire észbe kapott a természet, már az első fehér lepel is megjelent a közeli dombokon, és egy szemvillanás alatt megjött a tél is. Az új tavasz új munkákat hozott, egyszóval az idő kereke forgott tovább. Idővel Mária szíve is gyógyulni kezdett. Szülei szépen csendesen eltávoztak ebből a világból, ő pedig férjhez ment egy rendes emberhez, akit bár nem szeretett szerelemmel, de tisztelt. Férje gondoskodott róla, és született három gyermekük is. Egyre kevésbé gondolt a múltra, ami csak távoli emlék volt már.

Egyik vasárnap reggel a falu apraja nagyja a reggeli misére igyekezett. De kivételesen egész népes csődület gyűlt össze a templom előtt. Egy autó állt ott, gyönyörű, díszes, igazi bőr ülésekkel volt a csoda ellátva, amit a gyerekek szájtátva bámultak. Láttak már a legtöbben autót, de ilyen szépet, ilyen elegánsat még soha. Ahogy a mise megkezdődött az emberek elfoglalták helyüket a padokban, a pap pedig elkezdte a beszédét. Nem volt benne semmi érdekes, egészen addig még a végére nem ért. Bejelentette, hogy a templom fel lesz újítva, mert egy 10 éve Amerikába vándorolt falubeli, aki ott megcsinálta a szerencséjét, most hazajött és egy nagy adománnyal járul hozzá. A pap az utolsó sorban ülő férfire nézett ekkor. Minden ember a padokból szintén arra nézett, hogy megnézze magának az ismeretlen idegent. Senki nem ismerte fel, csak egy ember. Máriában meghűlt a vér amikor hátranézett és meglátta a „múltat” ülni az utolsó padban. A mise után a kis családjával együtt nagyon gyorsan sietett haza. Legszívesebben el akart volna bújni a világ elől.

Másnap viszont mikor egyedül elsétált a boltba a „múlt” utolérte a sarkon. Hiába szedte gyorsan a lábait, az gyorsabb volt nála. Semmitmondó beszélgetés volt az utcán a múltjával, és nem is tartott sokáig mert soha ilyen gyorsan nem ért el a boltba Mária, mint ekkor. Amint hazaért a boltból azt vette észre, hogy egy kis levélke volt a kosarába beleejtve. Annyi volt ráírva a borítékra, hogy Mária. Gyorsan elrakta a levelet a kötényébe, és folytatta a munkáját. Egész nap azon gondolkodott, hogy vajon mi lehet benne, elolvassa egyáltalán, vagy inkább szabaduljon meg ettől az átkozott levéltől. Az esze azt mondta, hogy azonnal dobja a tűzre, a szíve viszont kíváncsi volt arra, hogy vajon mi is lehet benne. Egyszer 10 éve az eszére hallgatott a szíve helyett, ezért most a szíve sokkal erősebben harcolt, egész nap gyorsabban vert, dobogott, és minden egyes szívdobbanás mintha azt mondta volna, hogy nyisd ki, nyisd ki, nyisd ki. Már az egész családja elaludt este mikor kiment a konyhába, villanyt gyújtott és remegő kézzel felbontotta a borítékot. Azonnal megismerte a kézírást, hiszen hány, meg hány szép levelet olvasott, amit ez a kéz írt valamikor nagyon régen. A levéltől csak még jobban összezavarodott, csak még rosszabb lett minden. Hiszen olyan szavak szerepeltek benne, amik egykoron oly sokat jelentettek neki, mint pl. „szeretlek”, „hiányzol”. De a legjobban a vége fájt, amikor azt olvasta, hogy újra ott fogja várni a templomnál, vigye a három kisgyerekét is, sajátjaként fogja felnevelni, és gondoskodni róluk. „A történelem ismétli önmagát” tartja a mondás. Mária életében immár másodszor ismételte. Újra olyan döntés meghozatalára kényszerült, ami nem volt egyszerű, 10 éve se, de most se.

Másnap reggel a nap első sugarai szinte egy fénylő koszorút fontak a templom mellett álló pompás autómobil köré. A sofőrje több órán át várt az autóban ülve, míg körülötte az emberek jöttek mentek, és csodálkozva nézték, hogy vajon mire várhat ez itt. Már majdnem délfelé járt az idő amikor az autó motorja felbőgött, a sofőr gázt adott és újra elhagyta a faluját, a hazáját, a szerelmét.

Az évek múlásával az emberek is szoktak változni. Ki öregebb, ki bölcsebb, ki megfontoltabb lesz. Mária mindegyik lett. Gyermekei száma is megduplázódott, három fia és három lánya lett. Megvolt mindene, ami a boldogsághoz kellett. Egy kis tanya az Alföld közepén, és egy kis föld hozzá. Úgy tűnt a élete így fog maradni, nem fog már változni, de a sors újfent tréfálkozni kezdett. Olyan vihar támadt, ami az egész világot lángba borította, nem kímélve még az ő családját se. Férjét az elsők között vezényelték ki a keleti frontra, és az elsők között kapta meg azt a levelet, ami egy feleség számára a világ legszomorúbb levele, és úgy kezdődik, hogy „sajnálattal értesítjük”. Alig telt egy hónap a temetés után mikor levél jött Amerikából a családnak. Csodálkozva nézte mindegyik gyermeke, hogy az anyjuk honnan kapott levelet. Amit nem tudtak, az, az volt, hogy majdnem 10 évvel ezelőtt egyszer már kapott egy levelet, amiben egy cím volt megírva, egy férfi címe, akihez bármikor fordulhat ha segítségre lenne szüksége. És most annyi idő elteltével úgy érezte, hogy segítség kell. Nem maga miatt. A családjáért aggódott, nem akarta elveszíteni őket a háború poklában. Két bátyja az első nagy háborúban vesztette életét, és nem akarta, hogy újra hasonlókat éljen át. Így írt levelet arra a címre, ahonnan a válasz ekkor megjött. Hivatalos papírok voltak benne, valamennyi készpénz, egy kis levélkével karöltve, aminek az egyik utolsó sora az volt, hogy „várlak”. Mária újra egy nehéz döntés előtt állt, de most nem csak a saját életéről volt szó, hanem a gyermekei életéről és jövőjéről is. Így minden erejét összeszedve nekiállt a szervezésnek. Eladtak szép lassan mindent, földet, tanyát, bútorokat. Beszereztek minden hivatalos papírt, engedélyt, útleveleket, jegyeket. Útra készen voltak mind a heten, és már a nap is ki volt tűzve az indulásra, de előtte három nappal megtörtént a „baj”. A történelem közbeszólt. Az újságok szalagcíme ezzel a hírrel foglalkozott, a rádió minden órában ezzel a hírrel kezdte. Hadba állunk Amerikával harsogta minden és mindenki. A jegyek, az útlevelek, az engedélyek, mind az érvényüket vesztették. A sors immár harmadszor is furcsa játékot űzött Máriával. De most ez a játék nagyon komolyra sikeredett. A háború szele utolérte Máriát és a családját is. De szerencséje volt, mert mindhárom fia túlélte a borzalmakat, a keleti front borzalmait. A háború miatt a család mindenét elvesztette, ami maradt azt az orosz katonák vitték el tőlük. Az utolsó libájuk egy csapat részeg orosz katona vacsorája lett. De túléltek mindent, és ez volt a legfontosabb.

Több évtizedes játékot űzött a sors egy fiatal lánnyal, egy nővel, egy anyával. De láthatta felnőni minden gyerekét, unokái, dédunokái lettek, egy nagy, és népes család. És amire a legbüszkébb volt, hogy mind megállta a helyét az életben, szakmát, állást, saját családot szerzett. Az egész család megőrizte magyarságát, lelki erejét, apai ágon a kun szívósságot, és dacolva minden bajjal, történelmi viharral, még mindig itt él ebben az ezeréves hazában.


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.