Az 1066. évi normann hódítás a brit történelem minden bizonnyal leghíresebb és egyik legvéresebb eseménye is. Ugyanakkor egyetlen esemény sem kavart ennél nagyobb vitát – tekintették Anglia leggyászosabb vereségének, de a későbbi nagyság alapjának is már egyesek. E nagy horderejű események középpontjában az egész időszak talán legfigyelemreméltóbb, legellentmondásosabb alakja, Hódító Vilmos állt. Napjainkban elég nagy divat a társadalmi és gazdasági folyamatoknak, nem pedig egyes eseményeknek vagy személyeknek tulajdonítani a történelmi fordulópontokat, ám Vilmos személyes tettereje, kérlelhetetlensége nélkül aligha került volna sor a normann invázióra, így az ő életének ismerete igenis fontos Anglia történelmének vérzivataros 11. századi eseményeinek megismeréséhez, megértéshez. Nézzük meg, mi rejtőzik a „hódító” név mögött!
Történetünk kiindulópontja Normandia, ami mint viking tartomány eredete 911-ig nyúlik vissza, amikor is „Együgyű” Károly francia király alkut kötött a támadó, fosztogató viking „migránsokkal”, s azok egy kisebb serege Rouen érseki egyházmegyéiének területén telepedett le. A vikingek vezére, akit a normann források Rollónak neveznek Chartres falai alatt szenvedett vereséget, s a hagyomány szerint ezután Károly kihallgatáson fogadta őt. A kereszténység felvétele egy leendő alku részét képezte. Rollo ezután már új szerepkörében, a frank királynak alárendelt hercegként fogadta el a keresztséget Rouen érsekétől. Hatalomért, birtokért, vagyonért, főleg egy vereség után ki ne vállalta volna be ezt az ő helyébe? Na ugye. Mindenképpen jól járt, és ezzel megalapozta családja későbbi hatalmát, történelemformáló szerepét ezzel a döntésével.
Rollo birtoka kezdetben egy alig harminc mérföld átmérőjű körre korlátozódott. Maga Rouen hamar normann fennhatóság alá került, majd a következő nemzedék idejében a telepesek fennhatósága a tengerpartig és nyugaton egészen Cotentin félszigetig terjedt, de magában foglalta Vilmos családjának későbbi hatalmi bázisát, Bayeux-t, Caent és Falaise-t is. A szomszédos franciák a normann herceget még 996-ban is „kalózvezérnek” titulálták– tegyük hozzá, azért nem is alaptalanul, hiszen Hódító Vilmos nagyapja 1004-ben például befogadta Rouenba azt a viking sereget, amely addig Franciaország északnyugati térségét fosztogatta. Azért csak „testvérek” voltak még a vérszomjas „északiak”, nem szűntek meg a baráti szálak még ekkor.
Vilmos 1028-ban született, Normandia hatodik hercege, I. („Ördög”) Róbert törvénytelen gyermekeként. Anyja, Herleve egy falaise-i cserzővarga lánykája volt; apja és anyja vélhetően még a huszadik évüket se töltötték be Vilmos születésekor. Hogy szerelem vagy csak egy kis „kaland” terméke volt az már a múlt homályába vész, és nincs is nagy jelentősége már. De tény, hogy törvénytelen „fattyú” volta Vilmos egész előéletére rányomta a bélyegét. Amikor atyja 1035-ben elhunyt, gyermekként lett Normandia hercege, lévén nem volt más örökös. Az elkövetkező évek borzalmait elképzelni sem könnyű, s szinte bizonyos, hogy Vilmos a gyermekként és kamaszként átélt tapasztalatok hatására vált páratlanul nyers, könyörtelen és kevéssé rokonszenves alakká, aki életében mindössze kétszer adta tanújelét érzelmeinek (1066-ban, a hódítás után a westminsteri apátságban tartott megkoronázásán, amikor „hevesen reszketett”, valamint a halálos ágyán, ahol könnyeket ontott). Azokban a korai években a királyi udvar felért egy viperafészekkel: Vilmos testőreit szinte kivétel nélkül meggyilkolták, vagy megmérgezték; sokszor neki magának is az éj leple alatt kellett elmenekülnie otthonából, hogy elkerülje az erőszakos halált. Ezek eléggé megedzették a lelkét, itt találjuk a későbbi könyörtelen ember jellemének forrását. Életének java részét öldökléssel és háborúkkal töltötte, ami még inkább felszínre hozta a benne lakozó brutalitást. Durva, erőszakos, merész jelleme és roppant testi ereje folytán még a legádázabb ellenségeit is megadásra bírta; ahogyan egy kortársa jellemezte: „meggyőző erejével bármi áron keresztülvitte az akaratát”. Alig húszesztendős korában Vilmosnak szembe kellett néznie addigi élete legnagyobb válságával. A befolyásos nemesek egy része Vilmos unokatestvérét támogatta, és fegyveres felkelés kezdődött. A fiatal herceg névleges urához I.Henrik francia királyhoz fordult segítségért. Caen közelében sikerült leverni a lázadókat francia segítséggel, ez volt a herceg első katonai „tette”, de már itt is megcsillogtatta hadvezéri képességeit, és brutalitását is. 1053-ban egy másik, az eddiginél is nagyobb szövetség próbálta megdönteni a herceg hatalmát, amit csak nehezített, hogy a francia király is hátat fordított időközben Vilmosnak – talán fenyegetésként értékelte Normandia egyre növekvő katonai erejét és függetlenségét. Akárhogy is, Henrik megpróbálta legyőzni Vilmost, és a hercegséget a francia királysághoz csatolni. 1054-ben a kettéosztott francia hadsereg benyomult Normandiába; egyik ága a Szajna mentén pusztított, a másik a normann hátországot foglalta el. Az ellenség ezúttal is lebecsülte Vilmos stratégiai érzékét és könyörtelenségét. Amikor meghallotta, hogy a francia sereg északi része a Rouentól északra fekvő Mortemer városában ünnepel, magyarán full részeg volt a sereg, azonnal reagált és hajnalban lecsapott a franciákra, ami azokat érthető okokból teljesen készületlenül ért, majd miután felgyújtotta a várost, le is mészárolta őket szinte mind egy szálig. A katasztrófa láttán Henrik rémülten futott haza serege maradékával szélsebesen. 1058-ben a Vilmos megdöntésére tett utolsó francia kísérlet is csúfosan elbukott, amikor a Caentől keletre fekvő Varaville-nél Henrik arra kényszerült, hogy végig nézze, amint előretolt egységeit a Dives folyó nyugati partján elszigeteli, majd módszeresen megsemmisíti a normann herceg. Nem semmi látvány lehetett a folyó másik partján folyó mészárlást tehetetlenül végig nézni. Ez a látvány el is vette a francia király kedvét egy életre a további próbálokozásoktól. Varaville után már senki sem merte megkérdőjelezni Vilmos hercegi címét. Ezen vészterhes időszakban még azért arra is szakított időt, hogy megnősüljön. Elvette Flandriai Matildát a flamand gróf lányát. Vilmosról azt tartják, hogy hűséges és szerető férj volt, házasságukból négy fiú és hat lány született. Legalább ebben a szerepben hozta a „normálist”, nem az könyörtelen, durva volt, mint uralkodóként.
De miért szállta meg Vilmos 1066-ban Angliát, mely tettével bekerült a történelemkönyvekbe? Az okok keresését korábban kell kezdenünk, és elemezni a helyzetet. Normandia és az angolszász Anglia között régóta fennállt valamilyen kapcsolat, ami akkor vált igazán bensőségessé, amikor II. („Tanácstalan”) Ethelred király Emmát, I. Richárd normandiai herceg leányát vette el feleségül. A normann udvar innen tartotta számon Ethelred és Emma gyermekei Edward és Alfréd trónigényét. Így amikor Edwardot 1042-ben visszahívták Angliába, s így helyreállt Wessex ősi vérvonala, ez egyben a normann kapcsolat segítségének is betudható volt. Ekkortól kezdve a normannok Vilmos vezetésével különösen erősnek érezhették kötődésüket az angol királyi családhoz. Hasonlóképpen Edward is igyekezett előnyben részesíteni a normann érdekeket, így meghálálva a korábbi segítséget. A normann írnokok már uralkodása elején megjelentek az udvarnál, majd nemsokára felbukkantak a normann püspökök is. 1051-re a gyermektelen és önmegtartóztatást fogadó Edward („magyarán egyszer sem nyúlt az asszonyhoz”) már Vilmosban látta első számú örökösét. S bár így a korona nem angolszász főre került volna, ezt a megkülönböztetést értelmetlenné tették a szoros rokoni szálak. Gondot csak az okozott, hogy egy rivális család szintén még bejelentette trónigényét. És itt lép a képbe az 1066. évi események egy másik főszereplője: Harold, a wessexi Godwin earl fia. Ez a család kezdetben csak szerény befolyással bírt. Godwin már ifjúkorában késznek mutatkozott arra, hogy együtt úszón az árral: dánok egyik jobbkeze, afféle mindenese lett, minek köszönhetően hatalma és gazdagsága szédítő mértékben nőtt, mígnem a család gyakorlatilag Anglia déli részének egészére kiterjesztette a befolyását. És Godwin becsvágyában még messzebbre tekintett! Amikor Edward fivére, Alfréd 1036-ban visszatért Angliába, brutális módon meggyilkolták, s ezért a normann propaganda később (s alighanem jogosan) Godwint okolta. 1053-ban Edward is megerősítette a család kiváltságos pozícióját, amikor Godwin fiának, Haroldnak juttatta a wessexi grófságot. Harold két fivére kelet-angliai és middlesexi földeket kapott, Tosti nevű testvére pedig hatalmas birtokot hasított ki Northumbriában. Az 1060-as évekre a család az angol politika domináns tényezője lett. Harold, 1063-ban fivérével, Tostival egyesített szárazföldi-tengeri hadjáratot indított Wales ellen, amely fényes angol győzelemmel zárult. Ezek a fejlemények bizonyára aggasztották Vilmost és követőit, miután a Godwin család kérlelhetetlenül ellenezte, hogy Anglia trónja egy normannra szálljon. Vilmos szép lassan ráébredt, hogy Harold Godwinson nincs mese, király akar lenni, ezt pedig ő nem hagyhatta annyiban!
Ezek után történt egy ellégé ironikus fordulat, ugyanis 1064-ben, amikor útnak indult egyik birtokáról Harold Godwinson, a francia partoknál hajótörést szenvedett és pont Vilmos udvarában kötött ki. Szíves vendéglátásban részesült, sőt még részt vett egy a bretonok elleni hadjáratban is, a normannokat pedig elkápráztatta testi erejével és lovagias viselkedésével. Harold felbukkanásának következménye lett a Bayeux-ban tett híres és végzetes eskü, miszerint (állították később a normannok) az earl megfogadta, hogy támogatni fogja Vilmos trónigényét a későbbiekben. Akár külső kényszerre cselekedett, akár nem, Harold a normannok szemében később az események tükrében esküszegő lett, így Vilmos Anglia ellen viselt háborújához ezek után könnyűszerrel megszerezhette a pápai áldást is. 1066. január 5-én Edward Anglia királya meghalt. Másnap, „mielőtt még a halotti tor meghűlt volna”, Harold earl magának követelte a trónt, és királlyá koronáztatta magát. Egyesek felvetették, hogy Edward a halálos ágyán Harold védelmébe ajánlotta királyságát, és az események menetét ábrázoló híres bayeux-i faliszőnyeg ezt a jelenetet örökítette meg, az earl megkoronázását övező kapkodás azonban inkább a hatalomátvétel valódi természetére utal: egy család, bár ereiben nem csörgedezett királyi vér, egyszerűen elorozta a trónt. Nem beszélhetünk másról, csakis egy nagyon is céltudatos puccsról. Amikor a hír elért Vilmoshoz, ő némán, indulattól elsötétült arccal hallgatta. Tudta, hogy eljött az ő pillanata, az ő ideje. A normannok küldöncöt menesztettek az angol udvarba, és magyarázatot követeltek, de ezt már csak a protokoll kívánta meg. A kocka el lett vetve. Vilmos parancsot adott egy hajóraj építésére, egyértelmű lett, hogy a fegyverek fogják eldönteni Anglia sorsát.
Amikor elfoglalta, vagy inkább elorozta a trónt, Harold bizonyára tisztában volt vele, hogy annak megtartásához harcolnia kellesz majd. Nem sokkal húsvét után egy üstököst láttak, „olyan előjelet, amilyent ember még sosem látott” (ez volt a Halley-üstökös, amely április 24-től hét teljes napon át észlelhető maradt).
Haroldnak e csodás, érdekes esemény nélkül is megvolt a maga gondja. Fivére, Tosti, akit az előző évben elűztek Northumbriából flandriai száműzetése utána visszatért és a déli partokat fosztogatta, nesze neked testvéri szeretett. Miután ezt a várható normann támadás előjátékának gondolta, Harold úgy döntött, összetrombitálja fegyveres erőit, s azokat készenlétben tartja. Azon a nyáron az angolok egybegyűjtötték „a legnagyobb tengeri és földi sereget, amit csak az ország valaha látott”. A csatorna túloldalán Vilmos immár hatalmas flottát vont össze, a hajók a Dives folyó torkolatvidékén, a hatalmas homokpadoktól védett horgonyzóhelyen várakozhattak. Az 1030-as évek óta létezett egy állandó normann hadiflotta, ám az korántsem állt sok hajóból – 1066 nyarára azonban már javában zajlott annak a hajóhadnak az építése, amely képes lehetett elszállítani több ezer normann és Európa más részéből érkezett lovagot, gyalogost és íjászt, s mellette legalább néhány ezer csatalovat, továbbá élelmet és katonai ellátmányt, egész kovácsműhelyeket, fegyverek garmadáját és roppant mennyiségű „tartalékot” a csatákban elhasznált hadianyag pótlására. A bayeux-i faliszőnyegen a nagyobb szállítóegységek a viking hajók kialakítását idézik, ám a flotta ennél sokszínűbb lehetett, kezdve a nagyobb, díszes hajóktól, mint amilyen a Mora, a királyi zászlóshajó lehetett (ezt Vilmos felesége, Matilda építtette meg), egészen a parányi bárkákig.
A hajóhad augusztusra menetkész állapotba került, ám erős viharok késleltették az indulását. S mindeközben történetünk egy újabb szállal gazdagodott. Harold renegát fivére, Tosti, aki még ekkor is fortyogott a Northumbriában elszenvedett megaláztatás miatt, s aki alig várta, hogy elégtételt vegyen a fivérén a száműzése miatt, eljutott Norvégiába, amelynek királya, Harald Hardrada („a Könyörtelen”) maga is készen várhatta a küszöbönálló inváziót. Kanuton és az Angliát 1016 után uraló északi királyokon keresztül Hardrada is jogot formálhatott Anglia trónjára, miután felesége az angol királyi vérvonalhoz számított. Harald Hardrada kora kimagasló alakjának számított, mind megbecsülését, mind testalkatát tekintve; nevét az egész északi világ rettegte. Miután ifjúkorát száműzetésben töltötte, és Konstantinápolyban harcolt a bizánci császári gárda oldalán, 1047-ben dúsgazdagon tért vissza Norvégiába, és sikeresen szállt versenybe a trónért. Miután a dán királysággal megvívott testvérharcok véget értek, Harald új utakat keresett felesleges energiái levezetésére, és az angol trónöröklési válság tökéletesnek tűnt vágyai számára. 1066-ban Harald Trondheimnél hatalmas viking flottát vont össze. Harold Godwinson aligha találhatott volna két félelmetesebb ellenfelet a délen fenyegető Vilmosnál és az északi Haraldnál. Már csak az volt kérdés, hogy ki lép először, kinek kedveznek a szélviszonyok, kinek a hajói tudnak elsőként Angliába megérkezni.
A szél Harald Hardrada flottájának kedvezett, aki elhajózott Skóciába, ahol Tosti csatlakozott hozzá, majd együttesen felkészültek a déli irányú haladásra. Mindeközben Harold király délen a Wight-szigetnél vonta össze erőit. Anglia déli partvidékének védelme teljes készenlétben állt; a jelzőtüzek csak arra vártak, hogy lángra lobbantsák őket, ám július és augusztus alatt egy hajó sem vitorlázott ki Normandiából. Augusztus végére Vilmos a Somme folyó torkolatvidékére helyezte át támaszpontját, az északi szelek azonban továbbra is a szárazföldhöz szegezték, úgy tűnt a szerencse nem mellette van.
A kényszerű várakozás végül olyan költségesnek bizonyult a védősereg élelmezése szempontjából, hogy Haroldnak haza kellett küldenie a sietve besorozott katonákat. Ezt követően tért csak vissza flottájával Londonba, ahol a telet el kívánta tölteni. Bár útközben több hajója is zátonyra futott, Harold bizonyosan azt gondolta, hogy már csak rövid ideig kell kitartania, ugyanis a téli viharok rákényszerítik a normannokat arra, hogy egy újabb évre elhalasszák a támadást. A sors azonban másként határozott. A szelek, amelyek távol tartották Vilmost, szélsebesen repítették Harald hajóit Anglia keleti partja mentén. A norvég király szeptember elején háromszáz hajójával bukkant fel a partoknál.
Szeptember 20-án Harald York ellen vonult. Ha elfogadjuk az Angolszász krónika háromszáz hajóra vonatkozó becslését, akkor feltehetjük, hogy Harald tízezernél is több harcost tudott kiállítani a harctéren, vagyis a sereg a kor szabványaihoz mérten hatalmasnak számított. A Yorktól kétmérföldnyire fekvő Gate Fulfordnál a viking vezér azt találta, hogy a továbbjutást elzárja előle a Morcar earl által vezetett northumbriai sereg. Elkeseredett harc bontakozott ki, míg végül a norvégok áttörték a vonalat, és hátraszorították a balszárnyat a mocsárba, ahol sokan megfulladtak. Aznap ezrével vesztek oda az észak legkiválóbb vitézei, a több száz yorki pappal egyetemben, akik szintén a sereget támogatták. A nagyváros nem tett további erőfeszítést a védekezésre, és Haraldba szorult annyi diplomáciai érzék, hogy a vérszomjas sereget távol tartsa a falaitól. A város elöljárói vasárnap megadták magukat, és azonnal tárgyalásokat kezdeményeztek, elfogadták Harald Hardradát királyuknak, és vállalták, hogy őt támogatják Harold király ellenében. A szerződés megpecsételése gyanánt túszokat adtak át, sőt újabbakat is ígértek. A norvégok szilárd bázissal a kezükben előnyös helyzetre tettek szert, és kezdték is talán kicsit elbízni magukat.
Vajon milyen gyorsan értesült Harold az északon történtekről? A keleti partra történő megérkezés és a fulfordi csata közötti eseményeket nagyjából szeptember 12. és 20. közé teszik. Ha egy lovas futár azon nyomban útnak indult dél felé, Harold három nap múltán értesülhetett a partraszállásról, ha azonban jelzőtüzeket használtak, a hír órák alatt eljuthatott hozzá. Alighanem ez utóbbi tette lehetővé, hogy Harold sorsdöntő gyorsasággal reagáljon az eseményekre. Szeptember 20-a körül elindult észak felé, „éjjel-nappal lovagolt”, amint azt az Angolszász krónika írja, miközben a lehető leggyorsabban összegyűjtötte a szélnek eresztett katonákat. Útközben maga mellé vehette az angol főurakat, thegneket is, ám seregének kemény magját mégis a királyi elit erők, a testőrök és a zsoldosok alkották. Harold szeptember 24-én, vasárnap érte el a Yorktól alig délre fekvő Tadcastert, ami a középkori hadviselés idejében igen kivételes fegyvertényének számított, hiszen körülbelül 4-5 nap alatt közel 200 km távot tett meg az angol sereg!
Miután úgy tudta, Angliai Harold a déli partvidéken tartózkodik, Harald Hardrada nem kapkodott; csak 25-én hétfőn reggel érkezett meg a Yorktól keletre fekvő, Stamford Bridge-nek nevezett útkereszteződéshez, ahol be kívánta gyűjteni a megye további túszait, s ami még fontosabb, a környező vidék kifosztásával fel akarta tölteni a sereg élelemkészleteit. Harold királyt bizonyosan tájékoztatták a norvég tervekről, így az angolok hétfőn reggel villámgyorsan keresztülhaladtak Yorkon, és elérték Stamford Bridge-et. A terv a klasszikus angolszász stratégia jegyében fogant: a nagy távolságok áthidalására képes lovassereg az általa megválasztott helyen, az ellenségtől ütőtávolságra sorakozott fel, majd a hajnali előretörést az állig felfegyverzett elit csapatok mindent elsöprő támadása követte. A tervet tökéletesen kivitelezték. A norvégok elbizakodottságukban seregük nagy részét a hajókon hagyták, és annyira nem számítottak az előttük álló megpróbáltatásukra, hogy a forró napon még a vértezetüket sem vették fel. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Hardrada nem készült fel a közelharcra. Korábban is került már hasonlóan szorult helyzetbe, Bizánctól egészen az orosz folyókig. A norvég király azonnal futárokat menesztett a sereg többi részéért. Ez idő alatt, Angliai Harold tárgyalásokba kezdett, békejobbot és grófságot kínált hűtlen fivérének, amennyiben az őt támogatja. Ami Norvégiai Haraldot illeti, neki csupán „hatlábnyi angol földet” kínált, „avagy annyival többet, amennyivel magasabb más férfiaknál”. Az angolok első támadásukat a folyó yorki oldalát biztosító norvég erők ellen indították meg. Az ütközetnek ebben a szakában a norvégok kétségbeesetten próbálták megtartani a hidat, és az Angolszász krónika is megörökíti a hagyományt, miszerint a végén már csak egyetlen norvég állt ellen hősiesen az angoloknak, amíg le nem vágták.
Magára a fő összecsapásra azután került sor, hogy az elfoglalt hídon át Harold csapatai átkelhettek a Derwenten folyón, és felsorakozhattak a keleti oldalon. A sagákban hátra maradt norvég szájhagyomány szerint Harald Hardrada korán elesett, egy nyílvessző fúródott a torkába, így ért véget egy dicső északi harcos, egy király pályafutása. Lelke, szelleme megtért a többi társához a valhallába, a viking „mennyországba”.
A továbbiakban Tosti earl vezette a megszállókat tulajdon fivére ellen, becsületesen küzdött, „dicsőségesen” esett el ő is a csata hevében. A norvég emlékezet szerint a csata legutolsó szakasza lett a legádázabb, amelyben az angolok rettenetes veszteségeket szenvedtek el. Ezt nevezték utóbb „Orri viharjának”, a norvég earl után, aki a nap későbbi részében végül megérkezett a felmentő sereggel. „Még annak is megvolt az esélye, hogy az angolok fogják menekülőre”, ám a felmentő sereget olyannyira kifárasztotta az erőltetett menet, hogy a legtöbben ledobták páncéljukat, és sokan összeestek a puszta kimerültségtől. Az utolsó összecsapásra a folyótól mintegy 600 méternyire-keletre került sor, a ma is Battle Flatnek nevezett mezőn. A legtöbb norvég nagyúr itt esett el. Akik menekülni próbáltak, azokat az angol lovasok vadászták le és ölték meg, fullasztották a Derwentbe, vagy éppen égették meg elevenen, miután csapdába estek a környékbeli kunyhókban és pajtákban. Borzalmas mészárlás volt. A nap az északiak szempontjából páratlan katasztrófával zárult – a túlélők alig húsz hajót töltöttek meg (emlékezünk, hogy 300-al indultak el!). A vikingek súlyosabb vereséget szenvedtek, mint a kora középkorban bármely más sereg! A szokással ellentétben Harold király a csatában kiharcolt zsákmányt nem osztotta meg seregével, azt Ealdred yorki érsekre bízta. Szeptember 26-án vagy 27-én éjjel Harold feltehetően még Yorkban megünnepelte nehezen kivívott győzelmét. Szeptember 28-án, csütörtökön dél- előtt 9 órakor Normandiai Vilmos partra szállt Angliában. A hír október 1-jén, vasárnap érhetett el Yorkba. Az angolszász Anglia elleni harc második felvonásához érkezett.
A francia partok időjárása rideg és csapadékos maradt egészen szeptember 27-ig, amikor is a szél keletire fordult, így végre Vilmos is elindulhatott. A hajókat berakodták, a csapatok beszálltak, és még aznap este vitorlát bontottak. Az átkelésre az éj leple alatt került sor, csökkentendő annak kockázatát, hogy beleütköznek az angol hajóhadba. Hat óra tájt virradt meg, és a hercegi zászlóshajó „a harmadik órában”, délelőtt 9 körül érte el az angol partokat. A normannok nem tapasztaltak ellenállást. A hadiszerencse Vilmos mellet volt, aki lóra pattant és az előőrssel együtt elindult a szárazföld belseje felé. Miután nem volt elégedett a látottakkal, a partvidék mentén az egész sereget áthelyezte Hastingsba, ahol erődöt épített. Hastingsból Vilmos felügyelhette a Londonba vezető utakat, és az elkövetkező néhány napot azzal töltötte, hogy feldúlta a környező falvakat.
Mindeközben Harold lóhalálában Londonba vágtázott, hogy képet alkothasson a kialakult helyzetről. A királyt csupán elit csapatai, a testőrök és a zsoldosok kísérték el, ők is váltott lovakon. Más szóval, az északi hadjáratra toborzott királyi fyrdet szélnek eresztették, és Londonban új sereget verbuváltak. Akárhogy is, nem fogadható el az a legenda, hogy Harold ugyanazt a sereget vezette le Yorkshire déli partjaitól egészen Hastingsig. Egy északi krónikás szerint Harold Londonban öt napot szánt arra, hogy új sereget toborozzon, ám északon olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy csak a szokványosnál sokkal kisebb hadat tudott kiállítani. Megállapíthatjuk, hogy a hastingsi ütközethez vezető események egyre kevésbé tűnnek össznemzeti erőfeszítéseknek, sokkal inkább egy felkapaszkodott család és egy olyan férfi kétségbeesett kísérletének, aki viselte ugyan a koronát, mégsem tudott egységet kovácsolni saját országában.
Miután megérkezett Londonba, nyilvánvalóan értesült arról, hogy Vilmos elfoglalta Hastingsot, és javában dúlja a vidéket. Támadjon azonnal? Vagy inkább várjon? A krónikák szerint Harold október 12-én elhagyta Londont, és a csatatérre október 14-én reggel érkezett meg. Harold a Stamford Bridge-nél sikeresnek bizonyult stratégiát próbálta megismételni: gyors előretöréssel meglepetésszerű támadást mérni a normannokra. Talán egy hajnali rohammal igyekezett kiiktatni Vilmos cölöpkerítések mögött táborozó lovasait, és állig felvértezett szekercésekkel elözönleni a hevenyészett várat, ahogyan azt az angolszászok a 10. században több alkalommal is megtették a dánokkal szemben. Akárhogy, a taktika, mint látjuk majd, végzetes kudarcot vallott. Az Angolszász krónika szerint Vilmos lett az, aki meglepetésszerűen Haroldra rontott, és összecsapást kezdeményezett, mielőtt még az összegyűjthette, és csatarendbe állíthatta volna a teljes seregét. A bayeux-i faliszőnyeg ábrázolásai további utalásokat rejtenek. Itt láthatjuk a királyi testőröket, akiket felszerelésük alapján gyakorlatilag lehetetlen megkülönböztetni a normannoktól, ugyanakkor mellettük olyan szegényes fegyverzetű katonákat látunk, akik semmiképp se tartozhattak a thegnek által alkotott királyi fyrdhez, csakis a toborzott gyülevész hadhoz. Ez a részlet arra utal, hogy Harold a sussexi megye segítségét is kikérte. Amennyiben a sussexieket is hívták az lehetett a kudarc egyik oka is. Ugyanis a sussexiek által hasznát út nagyon közel esett a normann táborhoz, és a felderítők már tizenharmadikán este tájékoztathatták Vilmost a közelgő fenyegetésről, aki így egész éjjel készen várta így a támadást. Ettől kezdve Vilmos magához ragadta a kezdeményezést, és nem is engedte ki a kezéből többet.
1066 október 14-én a hajnal 5.30 körül virradt meg, a déli égbolton a vékonnyá fogyott holdsarlóval. Az angol sereg helyzeténél fogva nem indíthatott támadást, hiszen még ekkor is a londoni út mentén fejlődött fel. A normannok, egész éjszaka felkészülten várták a támadást, azonnal mozgásba lendültek, amint kivirradt és a felderítők jelentést tettek. Egy órán belül meg is pillanthatták a közeledő angol sereg előőrseit. A meglepetés ereje Vilmos, nem pedig Harold oldalán állt, ahogyan azt az angolszász krónikás is elismeri, és a rendkívül kockázatos angol terv kártyavárként omlott össze. Nem maradt más hátra, mint hevenyészett csatasorba rendeződni, és feltartani a normann támadást, amíg a sereg többi része is megérkezik, és Harold pontosan ezt tette. Ezer méterre délre a Caldbec Hilltől egy hangsúlyos gerinc húzódik, két oldalán a vízgyűjtő területekkel. Ez előtt a Hastingsból kiinduló út egy ingoványos földteknőn vág keresztül, ami megnehezítette a sereg felfejlődését. A gerinc közepe táján, ahol ma egy apátság emelkedik, Harold elhelyezte királyi zászlóit – Wessex híres sárkányát és saját jelvényét, egy harcoló férfialakot. Körötte tömörültek a testőrök és a dán zsoldosok, valamint fivéreinek követői a többi thegnnel és támogatóval, továbbá a halálra vált sussexi katonákkal, akik nem viseltek vértet, csak „szalmakalapokat”, és „fadarabokhoz erősített kövekkel” harcoltak. Az állig felfegyverzett harcosok a király köré vontak védőgyűrűt, de ők alkották a frontvonalat is, így a legjobban kiképzett és felszerelt katonák álltak ellen a roham erejének. Merciából és Northumbriából ugyan senki sem jött el, ám az állást remekül lehetett védeni.
Az ütközet délelőtt 9 órakor kezdődött, amikorra Vilmos felsorakoztatta seregét a földteknőt keresztező patak északi oldala mentén, az angol állások alatt, a lovasok és íjászok fedezékében. A hadak mérete ismeretlen, mégis okkal feltételezzük, hogy a normannok 7-8000-en lehettek. A franciák és flamandok a jobb szárnyat alkották, a nagy breton kontingens a balszárnyat, míg a legnagyobb csapat, a normannoké, a centrumot. Az angol sereg méreteiről semmit sem tudhatunk, – valószínű, hogy a normannok túlerőben voltak. Az ütközet akkor vette kezdetét, amikor a normann íjászok előretörtek, száz méteren belül megközelítették az angol vonalakat, és innét nyílzáport zúdítottak az ellenségre, hogy megtörjék annak sorait és lelkesedését. Ebben nem arattak maradéktalan sikert, minthogy a legtöbb nyílvessző a felfegyverzett testőrök pajzsaiba fúródott. Amikor a nyilak elfogytak, az íjászok visszahúzódtak, és átadták a terepet az állig felfegyverzett gyalogosoknak. Ezeknek a csapatoknak kellett szétzilálniuk az angol vonalakat a tervezett harmadik fázis, a lovassági roham előtt, ám amikor a normann gyalogosok előretörtek, váratlanul záporozni kezdtek rájuk a legkülönfélébb lövedékek, amelyek puszta tömege is megakasztotta a lendületüket. Amikor a két arcvonal végül összecsapott, a hivatásos angol és dán harcosok súlyos csapásokat mértek a normannokra, akiknek vértje és pajzsa nem állhatott ellen a kétkezes szekercéknek.
A nyugati oldalon, ahol a kaptató a legszelídebb volt, a bretonok, akik vélhetően elsőként érték el az angol vonalakat, páni rémületben menekültek vissza az ingoványos földteknőbe, magukkal sodorva a mögöttük várakozó lovasokat is. Ezen a ponton teljes zavar lett úrrá a támadókon, s ezt látva Harold jobb szárnya, amelyet a bayeux-i faliszőnyeg tanúsága szerint rosszul felfegyverzett katonák alkottak, megkezdte a menekülők üldözését. A normann sereg egy pillanatra megtorpant, és a rettegés futótűzként terjedt a soraiban, ám ekkor Vilmos, aki katonái között harcolt, elvezette a lovasokat a centrumból, és levágta az üldözőket, akik közül a legtöbben az ingovány és az angol állás alatt húzódó dombocska között vesztek oda. A csapdába esett angolok némelyike felkapaszkodott a kis buckára, és azt addig tartotta, amíg a túlerő le nem győzte. Az incidens súlyosabb kárt okozott Haroldnak, mint a jobb szárny vészes meggyengülése, hiszen a csatának ebben a szakaszában veszett oda Gyrth és Leofwine, a király két fivére, akiket a kavarodásban a gyalogosokkal együtt vágtak le a normann lovasok. Gyrth és Leofwine, valamint a toborzott katonák elvesztése valóságos katasztrófának bizonyult, és a megroppant angol hadsereg a nap hátralévő részében már csak kétségbeesetten védekezett, miközben egyik oldalról apránként érkezett az erősítés, a másikon pedig lassan elszivárogtak a dezertőrök.
Vilmosnak gyors elhatározásra kellett jutnia, miután a dolgok korántsem a tervei szerint alakultak. A döntése végül meglepetést okozott mindenkinek, nem utolsósorban a seregében harcoló harcedzett zsoldosparancsnokoknak. Vilmos elszánta rá magát, hogy minden lovasával rohamra indul a töretlen angol sorok ellen, vagyis felhasználja azt az eszközt, amelyet másként az üldözésre tartogatott. A normann vonalak mentén mindenütt lovagok kaptattak fel a dombon, fogukat összeszorítva és sarkantyúikkal ösztökélve halálra vált lovaikat, bele egyenesen a dárdák, dobóbalták és kőfejű furkósok megújult záporába. Vilmos nem rendelkezett hagyományos lovassággal, csak lovon harcoló lándzsásokkal, akik inkább döfésre használták, vagy elhajították fegyvereiket, azokat nem szegezték előre, mint a klasszikus lándzsát. Emiatt a meredek kaptató, a lövedékek zápora, az angol testőrök által forgatott kardok és szekercék megfosztották őket minden lendületüktől, s miután a zárt angol sorokkal megvívott elkeseredett közelharcban súlyos veszteségeket szenvedtek, a normann lovasok rendezetlenül visszavonultak. Az angol vonal egy része azonban ezúttal is követte őket, Vilmos herceg pedig az oldalukba tudott kerülni lovasaival, és mind egy szálig levágta őket. A balul végződött kirohanások után az angol vonal olyannyira meggyengült, hogy többé már nem tarthatta meg a teljes dombgerincet, és a sereg elkezdett a dombtetőn lengő királyi zászlók körül tömörülni.
Amint az ütközet belenyúlt a délutánba, Vilmos egymással egyesítve használta íjászait, lovasait és gyalogosait. Ekkorra a normann hadsereg már mindkét oldalról elözönlötte a domboldalt, a mészárlás kezdte elérni a csúcspontját. A testőrök továbbra is fegyelmezettek maradtak – s ezzel lenyűgözték a normann krónikást, akire nagy hatást tett harckészségük és szívósságuk –, ám Vilmos ekkor bevetette az íjászokat, akiknek ellátmányát a szekerekről frissítették fel, s akik közelebb kerülvén a saját lovasaik felett lőttek a levegőbe és zúdítottak nyílzáport a védők fejére. Nem kétséges, hogy a máris elkeseredetten védekező angoloknál ebben a döntő pillanatban telt be a pohár. A faliszőnyeg széle ennél a momentumnál megtelik íjászokkal, akik előreszegezett fegyvereikkel indulnak rohamra, míg közöttük a szenvedő és rémülten menekülő angol védőket láthatjuk, rettenetesebbnél rettenetesebb fejsebekkel. Egy máig népszerű legenda szerint Harold it kapott egy nyílvesszőt az egyik szemébe és megsebesült. Amint az októberi délután kezdett átfordulni a szürkületbe, az angol centrumot már mindkét oldalról támadták. A testőrök továbbra is kitartóan küzdöttek, de végül az ő soraik is annyira meggyengültek, hogy a normann lovagok egy csoportja át tudott törni, egészen a királyig. A lovagok körbefogták a sebesült és a zászlók közé behúzódó királyt, akit ezután módszeresen felaprítottak – egyikük mellkason döfte, a másik levágta a fejét, egy harmadik kibelezte a tetemét, végezetül pedig combból levágták a lábát, s azt elhurcolták. Harold azon a helyen halt meg, ahol az apátság főoltárát a holtak emlékére utóbb megépítették. Amikor a nap 5 óra körül lenyugodott, a testőrök még nem adták fel a reményvesztett, ám továbbra is szervezett ellenállást, és olyan tömött alakzatba csoportosultak, hogy még a holtak sem tudtak elfeküdni. Amikor azonban Harold halálának híre terjedni kezdett, sokan elmenekültek, „egyesek lóháton, mások gyalogosan, egyesek a főutakon, mások a kis csapásokon”. Az ütközet elveszett, Anglia virága a porba hullt. A harcosok közt a veszteségek nem lehettek döntő fontosságúak, a vezérek körében már annál inkább.
Ahogyan azt Nagy Károly sokszor tette, Vilmos kőhalmot emeltetett az ütközet emlékére; ez vélhetően a Caldbec Hill legmagasabb pontján. Harold tetemét, pontosabban annak maradványait normann hagyomány szerint a király ágyasa azonosította, majd azokat először a tengerparton temették el. Ha csakugyan így történt, a maradványokat csak később szállították át Walthamba, ahol Harold sírja mind a mai napig látható.
Ritka az olyan ütközet, amely ennyire döntőnek bizonyul. Habár Vilmosnak hosszú éveken át harcolnia kellett azért, hogy uralma alá hajtsa Angliát, soha nem lehetett kétséges, hogy ezt meg fogja tenni, hiszen, amint azt egy költő egy évszázaddal később írta: „a normannok jó hódítók, nincs faj hozzájuk hasonló”. Akadnak persze olyan stratégiai tényezők, amelyek bizonyos mértékig magyarázatot adnak Hastings fontosságára. Az angol erőket már korábban vészesen meggyengítették a yorkshire-i csatározások, ami szinte lehetetlenné tette egy újabb hadsereg felállítását, főként nem ennyire rövid időn belül. Bár Hastingsnál természetesen kudarcot vallott a hadvezetés is, az események közvetlen kiindulópontja mégis az angolszász királyi család csődje volt. A királyi család vére felhígult, nem léteztek többé azok a szoros rokoni szálak, amelyek korábban a királyi birtokrendszer egységéről gondoskodtak. Akkoriban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy mérsékelten előkelő származású earl, ha mégoly hatalmas is, a legfőbb hűbérúr rangjába emelkedjék. Így érthető, hogy a csata után a legfőbb világi és egyházi vezetők a Londontól északra fekvő Little Berkhampsnál találkoztak Vilmossal, és mint Anglia királya oltalmába helyezték a teljes királyságot. Karácsony napján királlyá is koronázták.
Az elkövetkező húsz évben-alapjaiban változott meg Anglia javainak felosztási rendszere: a harcosok és mindenekelőtt a Vilmos vállalkozását támogató nagybirtokosok kapták azokat a földeket és jövedelmeket, amelyeket korábban az angolszász nemesek birtokoltak, de ez az események függvényében várható is volt. Az 1066. évi ütközetben elesett, illetve a Vilmos ellen fellázadó thegnek földjei s legfőképpen a Godwin-ház birtokai Vilmos támogatóit gazdagították. Az 1069–70-ben Közép-Angliában és északon kitört felkelést páratlan könyörtelenséggel verték le, ezáltal újabb földbirtokok kerültek a normannok kezébe.
A korszak fontos okmánya a Domesday Book, avagy ítéletnapi könyv, ami egy felmérésnek az eredménye: rögzíti a birtok- és hatalmi viszonyokat, amilyenek 1066-ban, még Edward király életében lehettek, és amilyenek 1086-ban voltak. Más szóval, megörökíti a normann hódítás igaz történetét. A felmérést szokás az angliai normann kormányzat első nagy vívmányának tartani, pedig ezzel az erővel lehetne utolsó bizonysága annak is, mennyire hatékonyan és kifinomultan működött a késő angolszász hatalom A felmérés céljaira Angliát több körzetre osztották, amelyekbe királyi biztosokból álló különbizottságokat küldtek. A vizsgálatot kétszer is elvégezték: az első bizottságot egy másik, az adott területen teljesen járatlan felmérőcsapat követte. Minden fontossággal bíró mozzanatot rögzítettek minden birtokkal kapcsolatban: mennyi a földmunkás, szegény bérlő, rabszolga és szabad ember, mennyi a föld és a legelő, a malom és a halastó, mindezt háromszor is lejegyezték – mennyit ért a birtok 1066-ban, Edward király halála idején; mennyit, amikor Vilmos adományozta, és mennyit, 1086-ban. Azt is feljegyezték, hogy lehetne-e többet beszedni a birtoktól, mint amennyit akkoriban beszedtek. Csak nehogy ebből ötletet merítsenek mai vezetőink! A Hódító gyakorlatias és mohó elméje minden apró részletre gondolt.
A Domesday Book, amely alig húsz esztendővel Hastings után készült el, arról tanúskodik, hogy bár az angolok némelyike még tekintélyes méretű birtok felett rendelkezett, csak kevesen jutottak befolyásos pozíciókba. A becslések szerint 1086-ra a teljes földterület mindössze nyolc százaléka maradt az angol nemesek kezében. A korábbi társadalmat hatékonyan szétforgácsolták. Az alacsonyabb rangú néposztályok, a földművesek és a szabad gazdák kevésbé érzékelték a változást, csupán új gazdáiknak fizették tovább a bérletet. Ugyanakkor az uralkodó osztály világát fenekestől felforgatták a hódítók, és az angol nemeseknek egyszerűen már nem jutott hely az új rendben, amelynek valamilyen formában meg kellett jutalmaznia a mintegy ötezer normann nemest és szerencselovagot, akik mind ki akarták hasítani a maguk szeletét a tortából.
Számos bizonyítékot találunk az ekkoriban megindult kivándorlási hullámra, amely során az angolok eljutottak Dániába, Skóciába, s ami a legérdekesebb, Görögországba és a Bizánci Birodalomba is, ahol a korabeli feljegyzések szerint a Hastingsot követő időszakban nagyszámú angol állt a konstantinápolyi császár szolgálatába. Akik pedig otthon maradtak és kiegyeztek a Hódítóval, leggyakrabban egyszerű bérlőként éltek tovább szülőföldjükön, „nyilvános leigázottságban”, ahogyan egy késő 11. századi szerző fogalmazott. Életminőségük, a puszta létezésük is attól függött, hogy egy idegen király (aki még a nyelvüket sem tanulta meg soha) mennyire tudta kézben tartani idegen követőit. Nem találunk viszont feljegyzéseket arról a folyamatról, miáltal a normannok végül is asszimilálódtak az angol társadalomba és maguk is angolokká váltak, nem pedig fordítva. Hosszú időben telt, amíg az Anglia milyenségéről alkotott angol koncepció gyökeret vert a normannokban, és 1086-ban az efféle gondolatok még fel sem ötlöttek senkiben.
1086 vége felé Vilmos immár utolsó alkalommal kelt át a csatornán. A rákövetkező év nyarán megtorló támadást intézett a francia király ellen, a Szajna vonala mentén, egészen Párizsig. A Párizstól alig harminc mérföldnyire fekvő Nantes-nál, amikor a helyőrség kirohant ellene, egy meglepetésszerű rohammal bevette a várost, és azt a földig lerombolta, templomával és minden építményével együtt. Az immár hatvanéves, testes és zsémbes hódító éppoly rosszul viselte, ha ellentmondtak neki, mint ifjúkorában, bár e barbár pusztítással talán csak a Párizs elleni közelgő támadás hangvételét igyekezett megadni. Ha így is volt, már sosem fogjuk megtudni, mert amint a felégetett Nantes üszkös romjai között lovagolt, felágaskodó hátasa olyan erővel csapta oda Vilmost a magas nyereg-kápához, hogy felrepedt a hasa. A kínok közt vergődő királyt Rouenba szállították, majd miután nyilvánvalóvá vált, hogy haldoklik, kérésére átvitték a nyugati oldal dombtetőjére épült Szent Gervais szerzetházba. Itt a férfi, aki „könyörtelenségében sosem törődött mások gyűlöletével”, ahogyan egy angol krónikás jellemezte, könnyekben tört ki, isteni irgalomért fohászkodott, a jövő miatt aggódott. Vilmos 1087. szeptember 9-én szenvedett ki, s kérte, hogy lelkét Szűz Máriának ajánlják. Testét a caeni Szent István-kolostorban helyezték végső nyugalomra. Sírhelyét a 16. századi vallásháborúk során feldúlták, annak helyét ma már csak egyszerű kőtábla jelzi. A halálos ágyán Vilmos a fiaira hagyta birodalmát, viszályt szítva köztük. Vilmos vonakodásának ellenére harcos fia Róbert megkapta a Normandia hercege címét, amit II. Róbertként foglalt el. Vilmos másik fia, Vörös Vilmos II. Vilmosként követte az angol trónon. Vilmos legkisebb fia, Henrik 5000 ezüstfontot kapott, hogy földet vegyen magának. Henrik később angol király lett a gyermektelenül meghalt bátyja, II. Vilmos után.
Így távozott el a korai angol történelem legnagyobb politikusgéniusza, a tántoríthatatlan és rettenthetetlen hadvezér, aki „tűzzel és karddal hódított, és félelemmel uralkodott”. E figyelemre méltó pályafutás bizarr utózöngéje lehetne, hogy 1522-ben Róma utasításra és a 11. század óta először felnyitották Vilmos sírját, majd tanulmányozták a tetemét, amelyet bebalzsamozva és rendkívül jó állapotban találtak. A pápai látogatókba szorult annyi találékonyság, hogy elküldettek egy helybéli festőért, aki lemásolta az arcot egy fatáblára, amit ezután a királyi sír mellett akasztottak fel.
A vikingek utolsó háborúja
2021.05.19. at 17:49