A történelem során több esetben fordult már el, hogy pár szerencsés vagy szerencsétlen véletlen folytán a történelem menete új fordulatot vett. Ilyeneknek volt köszönhető, hogy a törökök alig egy évszázad leforgása alatt világhatalmi tényezőké váltak, és a keresztény világgal való összecsapásuk több évszázadon keresztül folyó háborúk sorozatát hozta el. Az első felemelkedő korszak legjelesebb uralkodójának tekinthető Bajezid szultán, aki apja politikáját folytatva vitte győzelemre a törököket igen sok háborúban és csatában, de egyben majdnem a bukásukat is ő hozta el. Története szól a sikerekről, de ugyanakkor az elbizakodottság okozta katasztrófa tipikus példája is.
Oszmán-török hatalom kezdetei
Bajezid szultán története egyben a török birodalom kialakulásának története is, amely több esetben olyan eseményeknek volt köszönhető, amelyek révén igen szerencsés helyzetekbe került ez a nép Az oszmán-török birodalom létrejötte eleve egy olyan szerencsétlenségnek volt elsősorban köszönhető, amelyet mi magyarok is megtapasztaltunk. Az Ázsia feletti hatalom megszerzése után a mongol-tatár hordák nem álltak meg Európa kapujánál, hanem azon átrobogva támadásokat indítottak további hódítási célzattal. Az 1220-60 közötti hadjáratok a Közel-Kelettől Kis-Ázsián át a Kelet-Európai-Síkságig bezárólag elsöpörték a korábbi állapotokat, ezzel átírva a térség történelmét. Kis-Ázsiában a szeldzsuk-török államok, attól keletre pedig az arab kalifák birodalma is áldozatul esett a mongol támadásnak.
Egy komoly hatalmi vákuum jött létre, amelynek a betöltésére több népnek is volt esélye. A térség jövője azon múlott, hogy ki lesz gyorsabb, ügyesebb, elszántabb, ki tudja ezt kihasználni, és az ellenőrzése alá vonni az egész térséget. Maga az iszlám vallás túlélése is szinte egy hajszálon függött ebben az időben. A kipcsak származású egyiptomi Bajbarsz bizonyult az iszlám megmentőjének, aki 1260. szeptember 3-án Ain-Dzsaludnál hatalmas vereséget mért a hódítókra. A mongol-tatár „nagytakarítás” alól így csak Egyiptom menekült meg, Bizánc pedig annak köszönhette megmenekülését, hogy Batu kán egyik alvezére Nogaj egy bizánci származású hercegnőt vett feleségül, így annak közbenjárására a „rómaiak” megúszták. A mongol invázió után egész Kis-Ázsia mozgásba lendült, embertömegek indultak vándorútra nyugat felé a bizánci határ felé, hogy új hazát keressenek maguknak. A bizánci határvédelmi rendszer összeomlott, nem volt képes megállítani a tömegeket.
1300 körül Kis-Ázsia nagy része már elveszett Bizánc számára, mindössze pár erődítmény állt az ellenséges áradat útjában. Egyetlen szerencséjük az volt, hogy a régió egy sor fejedelemségre szakadt, amelyek egymással is versengve hadakoztak a hatalomért. Bizánc javára legyen mondva még ekkor sem adta fel, próbálkozott a helyzetet a maga javára fordítani. II. Andronikosz császár (1282-1328) idejében jelentek meg az alánok a birodalom határánál, és bebocsájtást nyertek azzal a feltétellel, hogy Kis-Ázsiába telepednek le és katonai feladatokat fognak majd ellátni. Az alánokkal karöltve meg is próbálkoztak egy támadó hadjárattal, aminek a vége kudarc lett. A sors újabb lehetőséget sodort hamarosan a bizánciak útjába. Rogerius de Flor vezetésével 1303-ban megjelent kb. 6.500 zsoldos katalán munkát keresve. A császár minden reménye ez a csapat lett. Kaptak négyhavi zsoldot, meg a vezetőjük egy bizánci feleséget. 1304-ben meg is mutatták, hogy mire képes egy kicsi, de jól képzett sereg, amikor a Kyzikos szigetén lévő Philadelphia alá vonultak, és az azt ostromló sereget szétverték. Mivel több zsoldot nem kaptak, és az államkassza szokás szerin kongott az ürességtől, a győzelem után a saját szakállukra kezdtek „dolgozni” a katalánok. Nem számított, hogy keresztény vagy moszlim, mindegy volt a zsákmányra éhes kompániának. Vezetőjük meggyilkolása után szabályos bosszúhadjáratot kezdtek korábbi „főnökeik” ellen. Thrákiát a katalánok két éven át a kezükbe tartották, miközben otthonról is kaptak utánpótlást kalandvágyó férfiak képébe, és még arra is vetemedtek, hogy Kis-Ázsiából egy török csapatot felfogadjanak maguk mellé. A katalánok ezután Thessalia felé vándoroltak, majd az athéni Walter herceg szolgálatába léptek. A vége itt is ugyanaz lett. Amint nem tudták őket fizetni, fellázadtak, legyőzték frank uraik seregét, így Athénban egy 70 évig fennálló katalán fejedelemség jött létre.
Az Oszmán Birodalom a születést egy bizonyos Ertugrul nevű vezérnek köszönheti. Személyére keveset lehet tudni, annyi bizonyos, hogy egy oguz-török nemzetségfő volt, aki törzsét egyesítette 1270-80 körül mindenféle „maradék” népekkel, akik hazát keresve keringtek Kis-Ázsia szerte. Ertugrul kapcsán legendák sokasága kering mind a mai napig a törökök között. Eleve a neve is igazán különös, mert egy türk szó, ami sólymot jelent. Az igazi furcsaság ott kezdődik, amikor az egyik legenda szerint álmában megjelent egy sólyom, és többek között azt is megmutatta neki a madár, hogy egy Edebali nevű sejk utódai nagy világhódítók lesznek majd idővel. Az álom hatására fiát Oszmánt össze is házasította Edebali sejk lányával, hogy saját utódai legyenek a nagy hódítók (elég ravasz volt tehát Ertugrul). A legenda sok hasonlóságot mutat a magyar eredetlegendával (Emese álma, turulmadár, Álmos születése), ami azért különös, akár a véletlen játéka, akár nem.
Ertugrul fia Oszmán (1299-1326) lett a születőben lévő állam névadója. Ahhoz képest, hogy egy kis törzsecske vezére volt mindössze, már elég nagy küldetéstudata volt. Nevét a harmadik kalifa után kapta, ami mellé később felvette a Gázi (szent) utónevet is, így kívánva jelezni, hogy igényt tart az összes „igazhitű” vezetésére. 1299-ben felvette a szultáni címet is, nomád törzse pedig az ő nevéből képezte saját nevét, így lesz oszmánok a nevük. Uralkodás első felében a korábbi szeldzsuk fővárost Konyát foglalt el, amit követően nyugat felé fordította a tekintetét, és a meggyengült Bizánc városai ellen indított hadjáratokat. Az Oszmán hadisikerekben a körülmények szerencsés alakulása is szerepet játszott. 1302 márciusában áradások térítették el a Szakarja folyását a folyó egy régebbi medrébe, és így stratégiailag semmisé a folyó mellé kiépített bizánci erődöket, amelyek 1281-1282-ben épültek a határ védelmére. Az áradás azonban mindent használhatatlanná tett, s így a törökök könnyűszerrel megtámadhatták az erődöket. Oszmán első jelentős katonai sikerét néhány héttel később, 1302. július 27-én Nikomedia mellett, Bapheusz síkságán érte el, a folyó bizánci fennhatóság alá eső oldalán. Halála évében 1326-ban esett el Bursa az első nagyobb bizánci város is. Oszmán idejében kezdtek el tömegével érkezni harcias és fanatikus török törzsek harci dicsőségre és zsákmányra szomjasan. Ennek egyik oka az volt, hogy a törökök voltak az az állam, amely közvetlenül érintkezett a bizánciakkal, magyarán volt lehetőség zsákmányszerző hadjáratokra. A fokozódó hódítási kényszer éles kardja a hadsereg volt, amelynek főerejét a könnyűlovasság mellett, az egyre nagyobb számú gyalogság kezdte jelenteni.
Oszmán utóda Orhán szultán lett (1326-1362), aki Bursa városában rendezte be a székhelyét, ahonnan kiindulva folytatta terjeszkedő politikáját III. Andronikosz bizánci császár (1328-1341) ellenében. Bizánc ekkor a katasztrófa, a megsemmisülés határán mozgott, és azt a kevés megmaradt erejét is felemésztették a belső harcok, így a külső ellenségekre már nem is maradt jóformán semmi ereje. 1329-ben megpróbálták felszabadítani az ostromlott Nikaiát, de a philokrenéi csatában vereséget szenvedtek, így a bizánci kultúra egyik korábbi központja a szultán kezébe került. Fél évvel később egy másik nagyváros Nikomédia is hasonló sorsra jutott. Az oszmánok nagy szerencséjére viszont nyugaton a szerbek sem hagytak békét a bizánci császárnak. Dusán István felvette a császári címet és egy szerb-görög császári birodalomról álmodozva kétszeresére növelte országát Bizánc rovására. Ebben a helyzetben VI. Kantakuzenosz János bizánci császár (1347-1354) kilátástalanságában a törökökhöz fordult segítségért a külső és belső ellenségek ellen. Orhán szívesen segített a bajba jutott császárnak, de a számla túl magas lett a bizánciak számára. Az addigi török rablóhadjáratok kora leáldozóban volt már, helyette a tervszerű hódítás és letelepedés lett az új cél. Ennek szellemében 1352-ben a segítségért cserébe a Gallipoli félszigeten befészkelték magukat Tzympe várába, amivel meglett az első európai hídfőjük. A szerencse újfent melléjük szegődött, amikor 1354-ben egy komoly földrengés rázta meg a környéket, amit követően a bizánci lakosság és katonaság pánikszerűen elhagyta az egész Gallipoli félszigetet. Orhán egyik fia el is foglalta az egész területet azon nyomban. A bizánci udvar szóvá is tette, hogy egy szövetséges miért csinál ilyet, még pénz is ajánlottak Orhánnak, csak adja vissza a területet, de elkéstek vele. A törökök már megízlelték a siker ízét, megérezték Bizánc gyengeségét, így eszük ágába sem volt most már megállni. Konstantinápoly először 1359-ben látta falai alatt az oszmán sereget. A kimerült birodalom képtelen volt az ellenállásra, de a nagyon jól megerősített fővárost még nem fenyegette közvetlen veszély. Thrákia azonban, melynek végső életerejét éppen a polgárháborúk vették el, az ellenség kezébe került szép apránként. 1362-ben elesett Drinápoly is, ami a török állam újabb fővárosa lett. A török állam „átköltözött Ázsiából Európába.
I. Murád (1362-1389) ideje alatt a törökök fő célja már a délszláv államok meghódítása lett, amely nem is tűnt ekkor oly lehetetlen vállalkozásnak. A szerb állam felbomlóban volt, Bulgária is teljesen szétesett, önálló területekre oszlott. A török előrenyomulást szisztematikus kolonizációs intézkedések kísérték. A meghódított államok lakosságát nagy számban Kis-Ázsiába hurcolták rabszolgának, a leigázott területekre pedig törököket telepítettek le, és a török előkelőségek, elsősorban a szultán hadvezérei gazdag földbirtokok tulajdonosai lettek. 1366-ban a bizánci császár személyesen Magyarországra utazott Anjou I. Lajos magyar király udvarába. A történelemben először és utoljára járt Bizánc ura a Magyar Királyságban, úgy, hogy mindez nem hódító szándékkal történt, hanem segítségért érkezett. Lajos azzal kezdte, amit a pápa is hangoztatott korábban, hogy csakis a római katolikus hitre való áttérés után áll szóba a bizánciakkal. Magyarán több évszázados vallási rendszerüket dobják fel homályos ígéretekért cserébe. V. Jóannés (1341-1376) így üres kézzel indult haza, de hazatérése sem ment simán. Útközben a bolgárok elfogták, és fia a kisújját sem mozdította saját apja érdekében. A császár a szerencsének köszönhette a kiszabadulását, aminek Savoyai Amadeo volt a neve, és a császár unokatestvére volt. A „zöld gróf” egy keresztes sereggel érkezett Bizáncba, akikkel egyetlen rohammal visszafoglalta a törököktől Kallipolis várát, majd onnan Bulgáriába vonult, ahol további várak megszerzésével sikerült a bolgárokat jobb belátásra bírni, a császár így kiszabadult.
A török előretörés egyre több vezetőt ösztönzött arra, hogy összefogva megpróbálják megállítani. 1371-ben amikor Murád Kis-Ázsiában harcolt egy szerb-oláh szövetség lendült támadásba a törökök ellen. Szeptember 26-án a Marica-folyó mellett találkozott a keresztény sereg a Murád egyik alvezére által irányított török sereggel. A törökök teljesen szétverték a szerb sereget, a vezetők is mind az életüket vesztették, akik halálával a térség két legerősebb személyisége veszett oda. A katasztrófa után Makedónia a függetlenségével fizetett. A helyi fejedelmeknek el kellett ismerniük a szultán felségjogait, és adófizetésre és fegyveres katonai szolgálatra kötelezték magukat. 1373 tavaszán amikor Murád Kis-Ázsiában hadakozott, már ott voltak vele „új” vazallusai, így szerbek, bolgárok, görögök, de még a bizánci császár is a sereggel tartott.
Az oszmán-törököknek a keresztény államokkal folytatott harca történelmi fordulóponthoz közeledett. A legerősebb ellenállásra a szerbek voltak képesek. A legerősebb és legjelentősebb államférfiként Lázár fejedelem, a szerbek vezetője tűnt fel, aki kapcsolatot létesített a boszniai Tvrtkó királlyal. A törökökkel való szembenállásukat csak növelte, hogy 1387 áprilisában hároméves ostrom után megadta magát Thesszaloniki kikötője az oszmán-törököknek. Eközben Szófia (kb. 1385) és Nis (1386) is elesett. Nis bukása után Murád haderejét Lázár még Plocniknál felőrölte, és 1388-ban egy Boszniába behatoló török hadsereget pedig a boszniai Vlatko Vukovié kaszabolta le Bileéánál. Ekkor azonban nagy sereggel felkerekedett Murád szultán, hogy döntő csatában megküzdjön a délszlávokkal. Az első csapás a bolgárok cárját érte, akit Lázár ellenállása bátorított fel, amiért makacskodni mert a szultánnal, és megtagadta neki az adófizetést. Az oszmánok behatoltak a bolgár birodalomba, leverték a cár ellenállását, arra kényszerítették, hogy elismerje a szultán uralmát (1388). Ezt követően a szultán a szerbek ellen fordult. Lázár fejedelem szerb és boszniai csapatokkal szembeszállt vele Kosovo Poljénél (Rigómező). Itt került sor 1389. június 15-én arra a történelmi ütközetre, amely a Marica folyó melletti katasztrófa után a legfontosabb mérföldkő az oszmán csapatok hódításainak történetében a Balkán-félszigeten. Kezdetben úgy látszott, hogy a szerencse a szerbek oldalán áll. Magát a szultánt ugyan megölték, de a trónörökös, Bajezid vezetésével végül is győzött az oszmán sereg. Lázár fejedelem fogságba esett, és kiemelkedő főembereivel együtt megölték. Követőinek meg kellett hajolniuk a győztes előtt és el kellett ismerniük az oszmánok felségjogait. Megtört az utolsó ellenállási centrum is, és ezután a török hódítás még nagyobb lendületet kapott.
I. „Villám” Bajezid
Murád szultán halálával megürült a szultáni trón, amire több esélyes is volt. Ennek oka magában az iszlám rendszerében, annak társadalmi, vallási szokásaiban keresendő. A szultánoknak több felesége is volt, így örökösként szóba jöhető utódaik is több anyától születtek, akik között sok esetben komoly rivalizálás is folyt a túlélés érdekében, hiszen az, akiből nem lett szultán az könnyen a süllyesztőben vagy a temetőbe került. Murád szultán gyermekei közül a legkisebb volt Szaudzsi, aki ezzel tisztában lévén, két bátyját megelőzendő, még apja életében meg akarta ragadni a hatalmat. 1365-ben amikor Murád a birodalom európai részében készült egy hadjáratra, legkisebb fia a régi fővárosban Brusszában a maga nevében kezdte mondatni a pénteki imát, ami az iszlám szokás szerint a hatalom átvételét jelentette. Amint Murád erről értesült azonnal otthon termet, és rendet csinált. Szaudzsi és fia is a szeme világával fizetett a merészségért. Így már az uralkodásra elméletben alkalmatlan lett, azért a biztonság kedvéért Murád örököse Bajezid azért megölette, amikor szultán lett belőle. De visszatérve, a rigómezei csata után a török főuraknak gyorsan dönteni kellett a jövőről, a megürült trón betöltéséről. A csatát végül megmentő Bajezid lett az új szultán, aki egyből a sátorba hívatja a testvérét Jakubot, akit azonnal meg is fojtanak. A hatalom kézbevétele után keletre kellett menni az új szultánnak, mert Murád halála után az anatóliai bégek jó része fellázadt. Bajezid 1390-ben végig veri a teljes bagázst, és ha már Kis-Ázsiában jár, akkor elfoglalja az utolsó bizánci kézben lévő erődöt, Philadelphiát. 1391-ben kerül a császári trónra II. Mánuel (1391-1425) aki egy sokoldalú, művelt, a művészetek iránt fogékony ember volt. Emberileg nem volt vele semmi baj, de a város élére ekkor egy katonacsászár mégiscsak jobb lett volna. A valaha oly nagy birodalom a fővároson kívül már szinte alig rendelkezett területekkel, Konstantinápoly egy elszegényedett város volt alig 40-50 ezer lakossal. Ugyanebben az évben az új császárnak bizonyítani kell a török szultánnak, csapatokat kell küldenie Bajezid hadjáratához, adót kellett fizetnie, és meg kellett engednie egy iszlám városnegyed létrehozását. Bajezid elbízta magát, ezért megtámadta Szivasz fejedelmét, aki viszont elég tökös volt, így sikerrel ellenállt. Csorumlunál megverte a szultáni sereget, és még Bajezid egyik fia is ott marad holtan a csatatéren. 1393-ban a törökök Thesszália irányába lendülnek támadásba. Korinthosz falai alatt legyőzik a bizánciakat, majd egy sor várat szereznek meg. Miközben a szultán vezérei elvoltak Thesszáliában, addig a szultán Bulgária felé támadott a főerővel. A bolgár cárságot 1393-ban végérvényesen leigázták: Trnovó cári fővárost július 17-én kemény ostromzár után foglalták el, és a város a hódítók megsemmisítő dühének áldozatává vált. A Bolgár Birodalom ötszáz évre a török birodalom egyik provinciája lett. Nehezebb helyzetbe kerültek a törökök Mircea havasalföldi fejedelemmel szemben, akivel a Rovine síkságon 1395. május 17-én véres csatát vívtak. Az oszmánok oldalán harcoltak- vazallusi kötelezettségeiket teljesítve – a szerb fejedelmek, a bizánciak, a bolgárok, minden korábban legyőzött, behódolásra kényszerített nép. Bár katonailag Mircea győzött, de neki is meg kellett hajolnia a szultán hatalma előtt, és adófizetésre kötelezte magát. Dobrudzsa, amelyet röviddel ezelőtt csatolt birodalmához Mircea, most az oszmánok tulajdonába került, és a dunai átkelési helyeket is a törökök szállták meg. Ezzel gyakorlatilag a Balkán ura lett Bajezid, Bizáncot már csak egy hajszál választotta el a pusztulástól. A szultán nemcsak háborúval hódított és növelte a birodalmát, hanem házassággal is. Első felesége a szomszédos Germiján török emirátus urának a leánya volt, akihez aztán jött sorba a szerb fejedelem Lazarevics István testvére, végül egy frank grófnő, akivel együtt egy kis hercegség fele is a kezébe került. Mindezek tükrében érthető, hogy a következő célpont Konstantinápoly lett. Ekkor ez még elég nagyravágyónak tűnt, mert nem rendelkeztek a törökök sem ágyukkal, sem komolyabb ostromgépekkel, de még elegendő tapasztalattal sem a várostromok terén. Ennek ellenére megpróbálkoztak az aranyalma leszakításával, a várost blokád alá vették, ami kisebb nagyobb megszakításokkal 1394 májusától 1402-ig tartott. Sikert azért nem tudtak elérni, mert bár a szárazföldön a törökök voltak az „urak” a tengeren még nem, így azon keresztül a város mindig tudott utánpótlást szerezni.
Mivel a görög félsziget nagy része Bajezid uralma alá tartozott, az már ütközött Velence érdekeivel, így számítani lehetett arra, hogy a két hatalom közötti érdekellentét előbb utóbb háborúhoz vezethet. Ebben a tekintetben Luxemburgi Zsigmond Magyarországára is számítani lehetett, és a közös ellenség egy táborba terelte a két országot, amit IX. Bonifác pápa is támogatott azzal, hogy keresztes hadjáratot hirdetett a törökök ellen. A Magyar Királyság ekkor már évek óta a harcok frontvonalán helyezkedett el. Már a rigómezei csata utáni évben 1390-ben a törökök betörtek a Szerémségbe, Krassó és Temes megyébe, de ekkor még a magyar határvédelem ellent tudott állni, így kiverte a portyázókat. Ugyanezen év végén elesett az első magyar vár Galambóc, amit megpróbált visszaszerezni Zsigmond. A következő években is folytatódtak a harcok a határ mentén, 1392-ben Zsigmond külföldi támogatással indított támadó hadjáratot a török ellen, de a Bajezid vezette török főerők kitértek az összecsapás elől. A Magyar Királyság számára a lehetőségek egyike volt az aktív védelem, ami egy baráti államokból álló védőgyűrűt takart. A gyűrű még Anjou „Nagy” Lajos idején félig meddig működött is, de Szerbia rigómezei vereségével súlyos rés keletkezett rajta. A maradék fenntartása miatt vezetett háromszor is hadjáratot Zsigmond király Havasalföldre (1392, 94, 95), hogy támogassa Mircea havasalföldi fejedelmet a Bajezid elleni háborúban.
Magyar részről az egyetlen komolyabb siker az volt, hogy az egyesült magyar-román hadak egy hídfőállást szereztek Kis-Nikápoly várának elfoglalásával. A magyar-velencei-pápai együttműködés ekkora éreztetni kezdte a hatását. A francia király VI. Károly is beállt a támogatók sorába, megígérte, hogy sereget küld a törökellenes keresztes hadjáratba. Velence viszont nagyon óvatosan mert bármibe kezdeni a törökök ellen, így mindössze néhány hadi gályával járult hozzá a hadjárathoz. Bár a Szentföld utolsó keresztes vára már egy évszázada elesett, az eszme még nem halványult el oly mértékben, aminek köszönhetően Európa egy része azért megmozdult. Dicsőségre vágyó francia lovagok, olasz hercegek, angol lovagok keltek útra Zsigmond udvarába 1396 elején, de a lelkesedés nem volt elég magas, mert olyan nagyon sokan nem indultak el. Egyedüli komolyabb szövetségesnek a havasalföldi fejedelem számított, így a keresztes sereg gerincét a magyar-román erők jelentették, míg számban kisebbik részét a külföldi lovagok, amelyben, a legnagyobb számban a franciák voltak.
Bajezid birodalma számára a keresztes hadjárat híre egy igen komoly fenyegetést jelentett, amire fel kellett készülni. Serege legerősebb gyalogos elit egységének a janicsárokat lehetett tekinteni. A janicsárság intézménye ekkor még szinte születőben volt, apja Murád szultán alapította az egységet, amely a szultán számára a hadizsákmányból járó ötödrész fejében kapott hadifoglyok és rabszolgák tömegéből kiválogatott és kiképzett keresztényekből jött létre. A devsirme vagy gyerekadó rendszert az 1380-as években vezették be, hogy biztosítsák a janicsárok folyamatos utánpótlását. A gyerekadó keretében elsősorban a Balkánon a 8 és 20 év közötti keresztény fiatalokat gyűjtötték be, időszakonként változó arányban, jobbára a szükségleteknek megfelelően. A janicsárok esetében 3-7 éves kiképzés, a török nyelv, életstílus, és az arab írás megtanulása is a része volt a képzésnek. Szigorú fegyelemben élték mindennapjaikat, még nősülni sem lehetett nekik, és szakált sem viselhettek csak bajuszt, mert a szakál a szabad emberek kiváltsága volt, ők pedig nem számítottak annak. Bajezid idejében kiváló íjászok voltak, akik amellett szablyát és csatabárdot forgattak a csatákban. Az 1389-es rigómezei csata idején számuk 2.000 fő körül lehetett, de évről évre egyre többen lettek. A XIV. század folyamán a török sereg legtöbb katonája a parasztok közül toborzott gyalogos (jaja) és lovas müszellem volt, amelyek csak egy-egy hadjárat alkalmára zsoldért álltak be harcolni. Murád szultán idejében ez változni kezdett, a müszellemeket a szpáhik kezdték felváltani a jaja katonákat pedig azab és janicsár egységek. A jaja és müszellem egységek segédcsapatok lettek, akik az utánpótlás szállításában, építési feladatokban vettek részt. A janicsárokhoz hasonlóan szerveződő, íjjal és karddal ellátott azab gyalogság könnyen feláldozható gyalogságnak számított, amely az Oszmán hadrend első soraiban küzdött, az ágyúk és a janicsárok előtt. A török sereg gerincét a könnyűlovas hűbéres szpáhik alkották, akik nagy része ekkor még Anatóliában, a Boszporusz másik oldalán élt. A szpáhik a nekik adott birtokokról beszedett adó fejében gondoskodtok önmagukról. I. Bajezid idejében kezdték őket számon tartani, kimutatásokat készíteni, hogy tudják mennyi lovas jelent meg a szpáhik közül. Ez azért volt fontos, mert aki nem jelent meg az elvesztette a szultántól kapott birtokát. A fegyveres erő szerves részei voltak a szövetséges csapatok, így pl. szerb nehézlovasok képezték a lovasság csapásmérő erejét.
1396. április 20-án a francia Dijon városában gyülekeztek a francia lovagok, és innen indultak el Buda felé a lovagok. A Duna mentén haladt a fősereg, aminek a felszerelését 70 hajó szállította. Útközben és Magyarországon csatlakozott hozzájuk a többi keresztes, németek, csehek, lengyelek, itáliaiak, János-lovagok és német lovagrendiek, de még angolok is. A nehézfegyverzetű nyugati segélyhad létszámát minimálisan 6.000, maximálisan 10.000 lovagban és fegyvernökben állapítják meg. A vezetők nagy része is próbált, jeles harcos volt. Ekkora méretű lovagi sereg megfelelő vezetéssel a kor bármely hadseregével szemben sikerrel vehette fel a küzdelmet, főleg hogy ehhez jött még 15 ezer magyar és 8 ezer havasalföldi katona is, így a teljes létszámot kb. 30-35 ezer körülire lehet tenni. A sereg harmada, mintegy 10 ezer nehézlovas képezte a főerőt, amely papíron bármely más hadsereg ellenében elegendőnek tűnt. A franciák önmagukat a világ legjobb katonáinak tartották, és már csak ezért sem érezték magukat egyenrangúnak a magyarokkal, vagy a többi külföldivel. Ők nem nagyratörő hadászati tervekkel felvértezve érkeztek, egyszerűen csak dicsőséget, harcot, zsákmányt akartak. A keresztes sereg a hadjárat első felében hat hétig a Duna mentén haladt, ami közben kisebb várak elfoglalásával bajlódott. Ez elég időt adott Bajezidnek a felkészülésre, az összpontosításra, a kereszteseknek pedig megtörte a lendületét, és csökkentette a létszámát is, mert az elfoglalt várakban helyőrségeket kellet hátrahagyni. Szeptember 12-én érték el a keresztesek a Duna menti Nikápoly várát, ahol a megcsappant kb. 25-30 ezres sereg letáborozott és ostromolni kezdte a várat.
Az erősséget Toghrán bég védte igen szívósan, így két hét alatt az ostromlók semmit sem tudtak felmutatni. Egyes források szerint De Coucy vezetésével kb. 1.500 lovaskatona portyára indult ez idő alatt Bulgáriába, ahol egy nagyobb török csapatot sikerült is megsemmisíteni. Katonailag ez egy sikeres vállalkozásnak bizonyult, de politikailag viszont hatalmas kárt okozott, amely aztán megbosszulta magát. Ennek oka abban keresendő, hogy a francia lovagok a Balkán-félsziget ortodox vallású lakosságában is ellenséget láttak, így a velük művelt kegyetlenkedések, fosztogatások a törökök malmára hajtott a vizet. Bajezid a „villám” névre jellemzően reagált az eseményekre. Villámgyorsan abbahagyta Konstantinápoly ostromát, a keleten folyó a turkommánokkal vívott harcokat is megszakította és serege egységeit összevonta. Tette mindezt úgy, hogy elméletben a velencei hajóhad vállalta azt a szerepet, hogy megakadályozza a török csapatok átszállítását a Boszporuszon. Bajezid kihasználta a velencei flotta gyengeségét, így a török erők viszonylag könnyen át tudtak kelni Európába. A sereg gyors tempóban indult meg a keresztesek ellen, de meglepni azokat nem sikerült, ami Luxemburgi Zsigmond magyar királynak volt köszönhető, aki Maróti János macsói bánt küldte ki a szultán elé felderítésre. A szultáni sereg létszáma kb. 40-50 ezer fő körüli lehetett, amikor szeptember 27-en megközelítette a keresztesek táborát. Bajezid érkezésének híre tiszta helyzetet teremtett. A Balkán népei, a keresztény világ jövőbeli sorsa forgott kockán ebben a történelmi pillanatban. Zsigmond magyar király Bajezid érkezésének hírére tárgyalt a francia vezérekkel, hogy megvitassák a haditervet. A terv, amivel Zsigmond és a magyarok előálltak, a realitáson, a török sereg és taktika ismerésén alapult. Ennek értelmében a magyar és román könnyűlovasok elővédként puhították volna meg a török erőket, amit követően a lovagok elsöprő rohama fejezte volna be a csatát. A sors viszont a francia vezetők személyében nem hagyta, hogy ez a terv valósággá váljon, ugyanis a vezérek kerek perec kijelentették, hogy ők bizony nem fognak a magyarok után támadni, majd ők eldöntik, hogy mikor, milyen módon harcolnak. Philippe d’Artois úgy tartotta, hogy „a magyarok királya minden dicsőséget magának akar… ezért Isten és Szent György nevében ma bizonyítom, mily nagyszerű lovag vagyok!”.
Ennek szellemében másnap reggel 9 óra tájban a francia lovagok, meg sem várva, hogy egész sereg csatasorba álljon vakmerően támadást indítottak Bajezid állásai ellen. A francia lovagok rohama elsöprő erejű volt, egy szempillantás alatt eltakarította az útból a török könnyűlovasságot, a szpáhik hadtestét, majd lendületből megtámadta a kihegyezett karók mögött védekező gyalogságot. A franciák egyes krónikások szerint ekkor a lovaikról leszállva gyalogosan harcoltak tovább a törökökkel, akik viszont kezdtek felülkerekedni az egyre fáradtabb lovagokon. Zsigmond király a francia roham megindulta után megpróbálta összeszedni és csatasorba állítani az egész sereget, ami viszont időbe került. A jobbszárnyra kerültek a magyar és johannita lovagok, a balszárnyra magyar és oláh lovasok, középen pedig a királyi bandériumok indítottak elkeseredett rohamot a bajba jutott és már bekerítésben harcoló franciák megsegítésére. Az immár második roham megint csak jól indult, áttörte Bajezid gyalogságának vonalát, de az áttörés nem volt teljes, így a franciákon már nem tudtak segíteni. A nyugati lovagok ekkora már a török katonák nyomásának nem tudtak ellenállni, így gyakorlatilag megsemmisültek. A sereg többi része még harcolt tovább, megpróbálta Bajezid seregét megfutamítani. A csatát érdekes módon keresztények döntötték el, a Bajezid oldalán harcoló Lazarevics István vezette vagy 5 ezer szerb nehézlovas támadása adta meg a kegyelemdöfést a keresztes seregnek amikor azt oldalba támadta. A mindössze egy órán át tartó csata a keresztesek számára katasztrofális véget ért, a halottak száma meghaladta a tízezret is. A magyar király a Dunáig hátrált a menekülőkkel, itt sikerült hajóra szállniuk, majd Konstantinápolyba jutniuk, hogy aztán onnan térjenek haza. A bátorságukat fitogtatni szándékozó, első vonalban támadó és Zsigmond taktikáját átíró franciáknak és burgundiaknak a menekülésre nem volt esélye, így a legnagyobb veszteség őket érte. Az elfogott kereszteseket Bajazid parancsára százával vágták le, egyes krónikások szerint a menet közben már foglyul ejtett Félelemnélküli János burgundi herceg közbenjárása kellett ahhoz, hogy legalább a legértékesebb és ezért nagy váltságdíjért kiváltható katonákat hagyják életben.
A több ezer lemészárolt mellett így akadt néhány száz fogvatartott is, akik aztán hónapokkal később jutottak vissza hazájukba, igazán tetemes váltságdíj ellenében, de voltak olyanok is, akiket végül a szultán „vendégszeretete” során ért utol a halál, miután a szükséges pénzt az otthoniak nem tudták előteremteni. A csata megmutatta azt, hogy a lovagi hadviselés felett mennyire kezd már az idő eljárni, a begyakorolt, fegyelmezett török hadsereggel szemben ez a taktika már fabatkát sem ért. A török sereg egyike volt a kontinens legfegyelmezettebbjeinek, míg velük szemben a nyugati lovagok folyamatosan vetélkedtek a csatában, a haditanácsban egyaránt. Az már ezek után természetes, hogy a túlélő franciák a magyarokat okolták az egész vereségét. De persze voltak olyanok, akik felismerték az igazságot, így pl. Philippe de Mézieres aki egyik levelében a „rendet, a lovagi fegyelmet, az engedelmességet és az igazságosságot” rótta fel a verség okaként.
A keresztes hadjárat kudarca következményei lavinaszerűek voltak. 1397-ben Athént megszállták a törökök és a bizáncinak számító Morea vidékét is megtámadták a törökök. Eljutottak Peloponnészoszi-félszigetre, megostromolták a velencei kézben lévő Argost, legyőzték a bizánci erőket. Konstantinápoly agóniája csak fokozódott, küszöbön állt a város eleste, ami ellen a császár nem sok mindent tehetett már. II. Mánuel a francia királyhoz, Anglia és Aragónia királyához, Rómába, a velencei dózséhoz, Oroszországba is elküldte a segélykérő üzeneteit, de hiába. Egyedül a franciák tettek valamicskét azzal, hogy Boucicaut marsall vezetésével egy 1.200 fős csapatot küldtek, amely átverekedte magát a török ostromgyűrűn.
Miután Bajezid nyugaton legyőzte a kereszténység egyesített seregét a figyelmét kelet felé fordította. Első tette még inkább csak formalitás volt. Az arab kalifától kérte, hogy kapja meg a „Rum szultánja” címet, amit meg is kapott. A cím jelentése az, hogy a rómaiak szultánja, így már érvelése szerint jogot formálhatott Bizánc megmaradt területeire. Ezt követően kerültek sorra a Kis-Ázsiában addig még létező kisebb türk államok. Legyőzte Bajazid Karamán urát Allaheddint Alit, és le is fejezték, mintegy elrettentésképpen. Egyik korábbi ellenfele egy másik nomád törzzsel keveredett háborúba, ami során a nomádok Bajazid segítségét kérték. Az ment is a seregével, és ha már ott volt, mind a két felet legyőzte és birodalmához csatolta.
A következő állomás már Irak volt, a régi bagdadi kalifátus központi része. A hódítást úgy kezdte, hogy levelet küldött az egyiptomi mameluk szultánnak, amelyben azt ecsetelte, hogy az Eufrátesz folyó menti várakat szeretné, ha a kalifa átadná. Egyértelmű volt, hogy milyen válasz érkezett vissza, és az is egyértelmű, hogy mi volt Bajezid következő lépése. Csapatai támadásba lendültek, ami eredményeképpen 1400-ra már a Dunától az Eufráteszig ért Bajazid birodalma. De éppen ezzel került túl közel végzetéhez, Timur Lenkhez. Timur Dzsingisz kán óta a mongolok legnagyobb uralkodója és a világtörténelem egyik legnagyobb hódítója volt, aki azt a célt tűzte maga elé, hogy helyreállítja Dzsingisz kán világbirodalmát. Miután hatalmába vonta Közép-Ázsiát, Dél-Oroszországban pedig az Aranyhordát, 1398-ban hadjáratot indított Indiába, majd átvonult Perzsián Mezopotámia felé. Mikor Timur 1401-ben Szíriát elfoglalta, ultimátumot intézett a szultánhoz, követelve túsznak az egyik szultánfit is. Bajezid, aki hosszú évek óta mindenkit megvert csatában, persze, hogy a harcot választotta. Csak azt nem tudta, hogy Timur kétszer akkora sereget hoz, mint az övé. 160 ezret 70 ezer ellen. És ráadásul még a csata előtt elfoglalta és lerombolta a környező kutakat, elzárta az utakat a patakok, vízfolyások felé.
Az 1402-ben lezajló ankarai csata kezdete után a balszárnyat alkotó fekete tatárok átálltak a rokon, mongol és tatár sereget irányító Timurhoz. Ezek után a sánta mongol vezér harci elefántokat is bevetett, és ezt a „fegyvernemet” a törökök nem ismerték, féltek tőle, demoralizálta őket. Ezután a másik szárnyon, ahol a korábban elfoglalt anatóliai fejedelemségekből származó katonák voltak, újabb árulás történt. Ezek is átálltak Timurhoz, főleg, mert annak kíséretében ott voltak korábbi uraik, a levert bégek és kánok, akiknek sikerült Bajezid elől elmenekülniük. Bajezid még akkor is harcolt, amikor mindenki megfutamodott. De megsebesült, s így esett Timur fogságába. A fogoly szultánt Timur mindenhová magával vitte, akinek így látnia kellett, hogy minden hódítása elveszik. Timur helyreállította az anatóliai kiskirályok uralmát, felgyújtatta a szultán kedvenc városát, Burszát, és megszerezte Bajezidnak a kincstárát is. Elfogta a szultán szerb feleségét és két lányát, három fiát pedig hűbéresévé tette. És hogy teljessé tegye a megaláztatást, a szultánt egy vasketrecbe záratta a legenda szerint miután az szökni próbált. A legenda szerint azért, mert megkérdezte a szultánt: mit tett volna, ha győz? Az hetvenkedve azt vágta a szemébe: vasketrecben őriztetnélek. Hát megkapta – csak ő lett benne a rab.
Bajezid 1403. március első hetében halt meg, a krónikások szerint szétverte saját fejét a vasketrec rácsain, de valószínűbb, hogy betegség vitte el. Timur is csak két évvel élte túl foglyát, 1405 elején halt meg. Birodalma összeomlott, és kezdődhetett másodszor, szinte a semmiből az oszmán-török birodalom története. Bajezid birodalmának megbénítása egy időre késleltette a Bizánci Birodalom bukását, ám nem akadályozhatta meg: húsz éven belül az Oszmán Birodalom talpra állt, és addigra a közép-ázsiai Mongol Birodalom már részeire bomlott, melyek már nem képviseltek elég erőt a hódító törökök megállítására. Bajezid megalapozta a későbbi hódítások alapjait, de büszkeségével, elbizakodottságával majdnem le is rombolt mindent. A török nép szívóssága kellett ahhoz, hogy újra talpra tudjon állni, és szinte elölről kezdjen mindent, és ebben a tekintetben is hasonlítanak hozzánk magyarokhoz, mert mi is ezt tettük a tatárjárás után. Az már csak a sors kegyetlensége volt, hogy ez a két több tekintetben is hasonló nép egymás ellen kellett, hogy háborúzzon évszázadokon keresztül.
Felhasznált irodalom:
Generál Tibor (1987): Allah serege, Zrínyi Kiadó, Budapest
Georg Ostrogorsky (2003): A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest,
Nigel Cawthorne (2011): Elit harcosok, Alexandra Kiadó, Pécs,
Fodor Pál – Hegyi Klára – Ivanics Mária (1993): Török és tatár hódítók, Kossuth Kiadó, Budapest,
Ágoston Gábor (2014): Európa és az oszmán hódítás, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest,
Szakály Ferenc: A szultáni trón követelői, História 1983/1
Engel Pál (1998): A török-magyar háborúk első évei, 1389-1392, Hadtörténelmi Közlemények, 111. évf / 3. sz.
Hóvári János (1998): A nikápolyi csata, 111. évf / 3. sz.
Benkő Mihály (1987): Csata Nikápolynál. Móra Könyvkiadó, Budapest,
Rázsó Gyula (1973): A Zsigmond-kori Magyarország és a török veszély, (1393—1437), Hadtörténelmi Közlemények, 20. évf / 3.sz.
Hegyi Klára – Zimányi Vera (1986): Az oszmán birodalom Európában, Corvina Kiadó, Budapest,