Egy olyan pápa, aki kiérdemelte a “Harcos Pápa” becenevet és elhatározta, hogy a Pápai Államot újra Itáliai meghatározó államává teszi. Na ez az igazi vagányság!
Giuliano della Rovere 1443-ban az olaszországi Liguriában született egy elszegényedett nemesi család tagjaként. Mit ad Isten, a nagybátyját és egyben mentorát pápává választották IV. Szixtusz néven. Szixtusz pápa volt annyira jófej, hogy felkarolta a kis Giulianot. Meg is lett az eredménye. Az unokaöccse még a húszas éveiben bíboros lett, és mellé még kapott jó pár jövedelmező egyházi földet is. Minden szépen alakult, egészen a nagybácsi haláláig.
A fiatal kora és a kevés presztízs miatt Giulianonak esélye sem volt, hogy ő legyen a pápa, de így is megkeverte a lapokat. Megvesztegetett egy rakat embert, hogy Cibo bíboros legyen a pápa. Jó zsebekbe kerültek a dukátok, mert hamarosan meg is választották Cibót, VIII. Ince pápa néven. 8 évig Giuliano bábja volt, egészen 1492-ig.
Ince halálával most már igazán megérdemelte volna a hősünk, hogy ő legyen az egyház feje. Azonban vagy „túltolta” a dolgot, vagy túl keveset fizetett, vagy a nem megfelelő embereknek adta a pénzt. Az ősellensége Rodrigo Borgia, későbbi nevén VI. Sándor került hatalomra, aki nem mellesleg egy igazi playboy volt, de ebbe most nem mennék bele.
Sándor pápáskodása alatt az még hagyján, hogy Giuliano még Róma közelébe sem ment, (nehogy „baleset érje”) de még Itáliát is otthagyta, és Franciaországban keresett menedéket. Közben Sándor nem tétlenkedett. A pápai földeket és a kincstár tartalmát szorgalmasan játszotta át a családja kezébe. Végül 1503-ban meghalt. Már úgy tűnt, hogy minden adott ahhoz, hogy a bejegyzés főszereplője elfoglalja jogos helyét. Hát nem! Akkoriban a bíborosok nagy része spanyol volt, akik ki nem állhatták Giulianót. Így került III. Piusz az élre, de 26 nappal a ceremónia után elhalálozott.
Giuliano most aztán biztosra ment. Minden létező embert megvesztegetett. A spanyoloknak még azt is megígérte, hogy Sándor fiát, Cesaret (Mert volt neki egy fia, a szeretők és a kurvák mellett. Mondtam, hogy egy playboy volt.) a kegyeibe fogadja, és megtarthatja az összes földjét, sőt, még vezető tisztséget is ad neki. Ezt ők sem gondolhatták komolyan.
1503. októberében szentelték fel és felvette a II. Gyula nevet. A reneszánsz pápák sorába végre egy olyan ember került, aki kivételesen nem a saját és családja vagyonát akarta növelni, hanem helyre rakni a Pápai Állam helyzetét, hogy az vezető hatalom legyen Itáliában. Rögtön szembesült vele, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Csupán három problémával találta szembe magát:
- Cesare és az olasz városállamok
- A spanyolok uralta Nápoly és Szicília
- A franciák fennhatósága alatt álló Milánó és Genova
Gyula nem esett kétségbe. A „mindent csak szép sorjában” elvet követte. Először is felajánlotta Cesarenek, hogy vagy visszaszolgáltatja az elsikkasztott birtokokat, vagy megy a börtönbe. Cesare ment a börtönbe. A velenceiek ki is mutatták a foguk fehérjét. Több Cesare uralta területet elfoglaltak, amíg az „átadás” zajlott. Ezt nem lehetett szó nélkül hagyni.
Gyula kiátkozta Velencét, majd egyből nekiugrott a szárnyas oroszlánnak. Hát, először lepattant róla. Ezt látva két városa is fellázadt, Perugia és Bologna. Nem volt mit tenni, 1508-ban létrehozta a cambrai-i ligát, segítségül hívva a franciákat, a spanyolokat és a Német-római Császárságot is. A két lázadó várost önerőből vette vissza, de a velenceieket az egyesített sereg segítségével verte meg. Romagna tartomány újra a Pápai Államé lett.
A következő feladata Ferrara elfoglalása volt. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy ez a Francia Királyság érdekeit sértette. Gyorsan újra felosztották a táblát, a cambrai-i ligát pedig átnevezték Szent Ligának. Az eddigi ellenség, Velence egyike lett a Pápai Állam szövetségeseinek, mellé még csatlakozott Anglia, Spanyolország és az elmaradhatatlan Német-római Császárság. Nagy szerencséje volt Gyulának, hogy a franciákat senki sem szereti. A háború miatt a francia egyházi személyek el is kezdtek lázadozni, meg nem fizetni adót, de ez a lakosság által csak „Harcos Pápának” nevezett egyházfőt kicsit sem hatotta meg. A saját seregét megerősítendő felbérelt 6000 svájci zsoldost 5 évre. Hát, a háború elején még ez is kevésnek bizonyult, de Gyulát nem lehetett eltántorítani.
„Felteszek százezer dukátot és a pápai címemet arra, hogy kiűzöm a franciákat Itáliából.”
Ilyen pozitív energiával csak nyerni lehet. Ravennánál döntő győzelmet is arattak, ami miatt a franciák hamarosan visszavonultak az Alpokon túlra. A terjeszkedés békésebb formái is előtérbe kerültek néha. A Pápai Állam Sienát például megvette a német-római császártól. Sajnos az egész háborúban és a terjeszkedési terveiben nem járt sikerrel. Hogy miért? Arra a kultúrás rész után fény derül. (Aki annyira barbár, hogy nem kíváncsi arra, hogy mit tett a háborún kívül, nyugodtan hagyja ki a következő bekezdést.)
II. Gyula pápa nem csak a harctéren jeleskedett. Ő kezdte el építteteni az új Szent Péter-bazilikát, valamint az ő regnálása alatt fejeződött be a Vatikán kiépítése, amelybe saját pénzét sem sajnálta beletenni. A művészeket is pártfogolta. Raffaelloval megfestette a stanzákat, Michelangeloval pedig a Sixtus-kápolnát. Michelangeloval még egy szobrot is csináltattatott magáról, és ehhez kapcsolódik az alábbi kis anekdota: A mester épp nagyban ügyködött a szobron, amikor Gyula megszemlélte és megkérdezte, hogy mi lesz a bal kezében? Michelangelo erre azt felelte, hogy talán egy könyv. A pápa csak annyit mondott, hogy: „Áh, kardot rakjál bele, nem vagyok én tudós!” Tudósnak tényleg nem volt tudós, de a kötelességeiről soha sem felejtkezett el. Még a háború legsötétebb óráiban is ő tartotta meg a napi misét. Ezen felül még volt ideje összehívni az 5. lateráni zsinatot is. Még ami nagyon jelentős volt az az, hogy betiltotta az egyházi tisztségek adás-vételét, ami az utóbbi évtizedekben egy szomorú hagyománnyá vált.
A Harcos Pápa jó úton haladt, hogy elérje a célját, hogy a Pápai Állam legyen Itália vezető állama. Csak egyetlen dolog tudta megállítani; az 1513 elején bekövetkezett halála. Még a halálos ágyán sem adta fel a tervét. A sétabotjával verte a padlót, miközben a következőket mondta: „Ha Isten életben tart, esküszöm, hogy a nápolyiakat is kivezetem a spanyolok fogságából.” Sajnos nem tartotta életben. Február 21-én hunyt el. A külpolitikai munkássága a halála után összeomlott. Utódja, X. Leó a családi érdekei miatt (Medici volt) megszakította a Velencével kötött szövetséget, akik átpártoltak a franciákhoz. A Szent Liga így már nem tudta felvenni a versenyt. A háború velencei-francia győzelemmel ért véget.
II. Gyula a reneszánsz pápák egyik kiemelkedő személyisége. Ezt már az a tény is mutatja, hogy a kincstárat (az elődeivel ellentétben) nem üresen, kirabolva hagyta az örökösének, annak ellenére, hogy a folytonos háborúk, a svájci zsoldosok és az építkezések vitték a pénzt.
Végezetül Modena és Reggio pápai kormányzójának nyilatkozata róla:
„II. Gyula inkább katona, mintsem pap. Iszik és hevesen káromkodva vezeti az egységeit. Akaratos, goromba és nehéz természetű.”