Az ókor Egyiptom történelme tele van megannyi csodával, rengeteg izgalmas, érdekes egyéniséggel, és a körülöttük lévő titkokkal. Szinte mindenkinek egyből eszébe villan a fenséges piramisok képe, a Nílus kék víztükre, a Szfinx a piramisok erőt sugárzó robosztus alakja, a szél által szállított homokból felépülő európai ember számára félelmetesnek tűnő homoksivatagok világa. Ezen táj megannyi emléket, történetet adott világunknak, isteneket, fáraókat, de még fáraó nőket is, akik közül nem egy élete a mítoszok, mesék, anekdoták világát is megjárta. A mi történetünk a XVIII. dinasztia egyik olyan fáraójáról szól, III Thotmeszről akit sokan Egyiptom Napóleonjaként, a világ első „hódítójaként” tartanak számon, nem is alaptalanul.

Történetünk kezdetéhez nagyon vissza kell nyúlni a múlt homályába. Egyiptom egy sötét korszakához, amelyet a második átmeneti kornak vagy a hükszosz uralomnak is neveznek az ország történelmébe. Közel két évszázadra a Nílus vidékének jelentős része idegen megszállás alá került ekkor, egyedül Egyiptom déli része marad meg, úgy ahogy saját „kézbe”. A hükszosz uralomban annyi haszon volt azért, hogy az egyiptomiak így legalább megismerték a ló alkalmazását és a kétkerekű harci szekér is megjelent az egyiptomi hadsereg repertoárjába. És ezeknek történetünk szempontjából még nagy jelentősége lesz!

Az országért folyó felszabadító harcok során szinte településről településre szorították vissza az idegen betolakodókat a Nílus deltában található fővárosuk Avarisz irányába. „Győzedelmesen haladtam a folyó irányában lefele, hogy visszaszorítsam az ázsiaiakat Amon parancsára, aki a helyes parancsokat adja… visszavertem az Egyiptomba benyomulni akaró ázsiaiakat… Az éjjelt hajómon töltöttem, és a szívem boldog volt.” tudósit minket I Jahmesz fáraó szövege, aki a 18 dinasztia alapítója volt, és aki végérvényesen pontot tett a hükszosz nép sorsára, magyarán legyőzte őket, és fővárosukat a földel tette egyenlővé. A túlélők Ázsia irányába szedték a sátorfájukat és hamarosan beolvadtak, eltűntek a népek tengerében. Ezzel megkezdődött az egyiptomi Újbirodalom dicső korszaka.

Az Újbirodalom felemelkedése I Thotmesz (kb. i.e. 1504 – 1492) uralkodása alatt indult meg, aki nagy valószínűséggel egyszerű családból származott, és katonai pályafutása révén került közel a fáraó udvarához. Úgy tűnik egy jó kis házassággal került rokoni kapcsolatba Egyiptom akkori urával, I. Amenhoteppel, mivel egyes források szerint annak lánya Ahmesz lett a hitvese (az egyik, már hát fáraóknak nem csak egy járt, hanem több is).  Ebből a házasságból két lány született Hatsepszut és Noferubiti, másik felesége Mutrofnet pedig a későbbi utód II. Thotmesz édesanyja volt. Azért említsük meg hogy egy korábbi házasságból is volt két fia még, de azok korán meghaltak, így nem jöhetek számításba a hatalomét folyó versenyben. Uralkodása során elsőként délre hajózott a flottával és a núbiaiakkal vívott sikeres háborút, amelyről hazatérve a legenda szerint az ellenség elfogott vezérét a vezérhajó orrára akasztotta és így hajózott haza a Níluson. Reklámfogásnak bevált, a nép egyértelműen látta, láthatta, hogyan jár, aki a hatalmával szembe mer szállni. Ő volt az, aki elsőként vezetett hadjáratot Szíriába és került összetűzésbe a Mitanni Birodalommal, de ekkor még komoly katonai események nem zajlottak a két hatalom között.

II. Thotmesz, (kb. i. e. 1492 – i. e. 1479) testvérei korai halála miatt került a trónra, és a fáraók korábbi szokásait tiszteletben tartva feleségül vette saját féltestvérét Hatsepszutot, és ebből a házasságból egy közös lány Nofruré született. A fáraó nagyon beteges volt rövid élete során, és mivel féltestvérével kötött házasságából mindössze egy lány született, egyik ágyasától származó fiát III.Thotmesz néven jelölte ki utódnak.

Mivel „főszereplőnk” még gyermek volt az egyiptomi történelemben nem szokatlan módon egy „gyám” került mellé, aki Hatsepszut (kb. i.e. 1479 – i.e. 1458) volt, a fáraói család nő tagja, I. Thotmesz lánya, II. Thotmesz felesége, III Thotmesznek pedig mostoha anyja. Elnézést, de az egyiptomi családfák már csak ilyenek, egy nagy „család”, mindenki mindenkinek rokon.  Egy elég karakán és még egészen fiatal nő került a hatalom közelébe így, aki mindent meg is tett annak érdekében, hogy a férfiak uralta világban megállja a helyét. Eleve úgy tett, mintha ő maga is férfi lenne, pl. viselte az egyiptomi fáraók által hagyományosan viselt állszakált, ezzel kívánta hangsúlyozni, hogy teljes értékű férfinak magyarán fáraónak tekinti magát, ezért is maradtak fent férfi és női ábrázolások is róla egyaránt. Tekinthetjük őt a modern propaganda előfutárjának is tettei miatt. Ugyanis beadta a népnek (az még lévén nem túliskolázott, és eléggé hiszékeny, ha istenekről van szó), hogy apja eleve őt szánta uralkodónak, és ez még semmi! Gyerek korában apja az Amon szentélyben még meg is koronázta, de ez még mindig semmi! Utólag megtudta, hogy anno Amon isten felvette apja alakját, és így látogatta meg és ejtette teherbe az anyját. Ismerős jelenet ez, mert a görög mitológiában is találunk hasonló storykat, lehet, innen származik a minta, ki tudja.

Hatsepszut nevéhez tudjuk kötni az első felderítő-kereskedelmi jellegű felfedezőutat, ami Punt országába irányult, és valahova a mai Szomália környékére helyezik ezt az ókori területet. Az út sikeres volt, többek közt arany, fa és tömjén érkezett így Egyiptomba. Bár mostohafia kis kora miatt egyedül viselte a hatalom jelképeit, és rengeteg cím birtokában (pl. „tökéletes istennő, „szertartások ura”, „isteni koronájú Arany Hórusz”) volt, azért az ő életében is volt egy férfi. Szenenmutnak hívták és egy személyben volt királyi intéző, tanácsadó, építész, a fáraónő lányának nevelője, afféle univerzális ember, aki a „rossznyelvek” szerint az esték folyamán is a fáraónő „párja” volt. A nevelő gondos nevelésben részesítette Hatsepszut lányát, aki egyes elméletek szerint lehet őt szánta utódnak nem pedig mostohafiát, de ez már nem fog kiderülni, mert lánya még életében meghalt.

Az elmúlt évtizedben azonosították a fáraónő múmiáját, így tudjuk azóta, hogy 50-es éveiben halt meg, ami azért az akkori egészségügyi viszonyokat tekintve egész szép kornak felel meg.  Élete utolsó szakaszában rendkívüli módon megromlott az egészségi állapota: elhízott, rengeteg szuvas foga volt, és szenvedett a csontráktól is. Sokáig úgy tartották, a Hatsepszut uralkodása alatt háttérbe szorult III. Thotmesz trónra lépve azzal állt bosszút mostohaanyján, hogy annak nevét és képmásait mindenhonnan kivésette, hogy kitörölje emlékezetét a történelemből. Ez azért tűnik valószínűtlennek ma már, mert Thotmesz egyrészt a hadsereg támogatásával sokkal korábban is letaszíthatta volna a trónról Hatsepszutot és átvehette volna a hatalmat, másrészt a legutóbbi vizsgálatok szerint Hatsepszut nevét nem azonnal Thotmesz trónra lépése után, hanem jó két évtizeddel később  tüntették el. Lehetséges, hogy Thotmesz csak ekkoriban döntött úgy, nem akarja, hogy az utókor szemében úgy maradjon fenn, mint aki húsz évig mostohaanyja mögé háttérbe szorulva élt, de elképzelhető az is, hogy a fennálló renddel ellentétesnek tartotta, hogy nő uralkodott Egyiptomban, ezért igyekezett minden nyomát eltüntetni, személyes ellenérzés nem valószínű, hogy motiválta.

De ennyi családi előzmény után térjünk át a lényegre III. Thotmesz (született i. e. 1483 körül, ur.: kb. i. e. 1479 – i. e. 1425). fáraó igen mozgalmas életére. Főszereplőnk még kis gyermek volt mikor apja meghalt és így mint említettük Hatsepszut vette át a gyámságot, lett a birodalom vezetője. Mostohája bár kétségkívül domináns szerepet játszott, társuralkodójának tekintette Thotmeszt és tisztelettel bánt vele, egyben igyekezett felkészíteni a kormányzásra. Nem valószínű, hogy Thotmesz, aki Egyiptom egyik legnagyobb harcos fáraójává vált, húsz éven keresztül akarata ellenére tűrte volna, hogy mostohaanyja uralkodjon helyette. A jelek arra mutatnak, Thotmesz elégedett volt a társuralkodói szereppel. Thotmesz első 21 uralkodási éve így megegyezik Hatsepszutéval, hiszen társuralkodó volt.  Egyeduralma még ezek után is közel 3 évtizeden át tartott még Egyiptomban.

De kit is tisztelhetünk a név mögött? Egy olyan érdekes személyt aki egyszere volt fáraó, katona, hadvezér, sportember, botanikus, építész, történész és író is. Igaz volt is rá ideje, hiszen közel 60 évet élt, ami tekintve az átlag egyiptomi 30 év körüli átlagát nem rossz teljesítmény. És hogy miért is tekintik az ókori Egyiptom „Napóleonjának”? Egyeduralma nagy részét háborúkkal töltötte ki, szinte alig volt év, ami kimaradt volna. Háborúinak száma mellett feleségeinek száma még az, ami lenyűgöző. Első felesége elődje, mostohaanyja Hatsepszut lánya Nofruré volt, aki hát valljuk be, „jó” egyiptomi szokás szerint a féltestvére volt. Őt követte a királyi dajka lánya a sorban (Szatiah), aki egy fiút szült a fáraónak, de az sajnos gyermekként elhunyt. Tovább folytatva a sort jött a változatosság kedvéért egy papnő lány (Meritré), aki már több gyermekkel is megajándékozta férjét. De még mindig nem fejeztük be a sort, ugyanis akkoriban szokás volt a fáraónak ajándékba „feleséget” küldeni, ami az akkori külpolitika szerves része volt. Így név szerint ismerjük még Nebtu, Menhet, Menui és Merti nevét, ja és ki ne hagyjuk, hogy a háremben még legalább több tucatnyi hölgy volt megtalálható. Volt választék bőven!

De térjünk át életének másik fontos momentumára a háborúkra. Kezdjük a külpolitikai helyzettel, ami nem volt túl rózsás.  Hatsepszut uralkodásának vége felé, a mai Szíria területének több uralkodója Egyiptom megdöntésére törekedett, úgy voltak vele, ha a hükszoszoknak sikerült, nekik miért ne sikerülne. Szíria és Palesztina kis államai szövetkeztek az Eufrátesz felső folyásának mentén lévő és Mitanni Birodalommal. A Mitanni állam a térség egyik nagyhatalma volt, és egyes történészek szerint ebben a népben tisztelhetjük a kurdok őseit, de ez még napjainkban is vita tárgya. A létrejött szövetség vezetője Durusa, Kádes királya volt. A városnak egy hatalmas erődítmény nyújtott védelmet. Megiddó királya egy hasonlóan erős védelmet nyújtó városban, szintén a szövetség mellett volt, mint számos más király és fejedelem is. III. Thotmesz maga, 330 királyt és fejedelmet említ, de ezt a szám egy cseppet túlzó lehet. Bár ha a városok mellé minden kis falut is beleszámoltak, minden kis törzs székhelyét is lajstromba vették, éppen lehetett annyi is.

Az egyiptomi haderő i. e. 1457 márciusában indult el Tjaru határmenti erődjéből 10 000–20 000 emberrel, és 9-10 nappal később, április 8-án ért a mai Gáza városába. III. Thotmesz a Gázába érkezéskor a következőt jegyezte fel: „Győzelem Gázában, a nemes ellenséget legyőztem, Egyiptom határát kiterjesztettem”. Április 20-án a fáraó elérte Jehem városát (a mai Chirbet Jimma). III. Thotmesz innen felderítőket küldött ki, akik azt jelentették, hogy Északi irányban a Karmel-hegység képez akadályt. A hegység mögött Megiddó erődje helyezkedett el, ahol a szír fejedelmek szövetségének csapatait vonták össze harcra készen. Thotmesz a felderítők hírei alapján úgy döntött, hogy szemben a tanácsadói által javasolt útvonallal, egy hegyi ösvényen közvetlenül Megiddó ellen vonul. A legenda szerint a tanácsadóknak azt mondta, hogy nyugodtan mehetnek a kényelmesebb úton, nem fog „megharagudni” érte. Gondolhatjuk ezek után ki merte a könnyebb utat választani, hát senki. Ez különösen kockázatos vállalkozás volt, mivel az út egy szűk szurdokon vezetett keresztül, ahol csak libasorban tudtak áthaladni. Ha a szurdok végén ellenség lett volna, akkor III. Thotmesz hadjárata nagyon hamar véget ért volna.  De III. Thotmesznek szerencséje volt. Az ellenfelek főerőiket a Taanach melletti állásokba vitték, kisebb egységeket a Megiddó előtti síkságon átvezető út biztosítására állítottak fel. Ez az út az erődből minden gond nélkül belátható volt. A hegyen átvezető ösvényt a szövetség nem is figyelte. Április 23-án a fáraó felismerte a szurdok elhagyásakor, hogy csapataival az ellenség északi és déli szárnyai közé érkezett. Délben a teljes haderő kijutott a szurdokból, és hét óra menetelés után elérte Qen helységet. A fáraó az egész seregnek kiadta a parancsot, hogy készüljön az elkövetkező összecsapásra: „Készüljetek a harcra a nemes ellenséggel”.  A következő napon megtette az utolsó előkészületeket a csatára: gondoskodjanak a sereg ellátásáról és a segédhadak élelmezéséről. A csapatoknak a következő éjszakára kiadták a parancsot: „Kitartás! Kitartás! Éberség! Éberség!”. Egyidejűleg, még az éjszaka a had egy része Megiddótól északra és délre vonult fel.

Április 25-ét a leírások az új hold ünnepeként említik. Korán reggel a koalíciós csapatok előtt megjelent Kádes királya és parancsot adott az indulásra. III. Thotmesz seregének déli szárnya Bach Kentől délre állt, míg az északi szárny Megiddotól északnyugatra tartózkodott a támadás megindulásakor. A fáraó ellenfelei a hirtelen támadástól teljesen meglepődtek és visszavonultak az erődítménybe. Lovakat és aranyozott harci kocsikat hagytak a csatatéren. A menekülő katonák a falakon át másztak a városba, mivel a kapuk zárva voltak, és nem igazán akarták kinyitni saját csapataik előtt se, félve, hogy az egyiptomi sereg kihasználja a „helyzetet”. III. Thotmesz serege nem indult azonnal a menekülők üldözésére, hanem a csatamezőn hagyott értékes zsákmányra vetette magát, ami hát valljuk be, szinte minden kor minden hadseregének hibája volt. A legtöbb katona egyszerű származású volt, és csak az ilyen zsákmányszerzési lehetőségek révén tudta „kiegészíteni” egy cseppet, szűkös jövedelmét. „Ha a seregem nem a rablásra gondolt volna, akkor Megiddót azonnal bevesszük. A nemes ellenfél, Kádes akkor a városfalakon át nem tudott volna a városba visszavonulni”.- jegyezte fel kicsit morcosan a fáraó. Az egyiptomiak a győzelmet egy jó kis bulival meg is ünnepelték, de még hátra volt magának a városnak a bevétele. Ostromgyűrűt vontak az erőd köré, és Megiddótól északra a város ostromához egy erődítményt is építettek, ahonnan nyomon követték és ellenőrzésük alatt tartották a városban zajló eseményeket. Az erődítményt földsáncokkal és mindenféle gyümölcsfából készített friss fagerendákkal vették körül. A következő hónapokban egyetlen városlakónak sem sikerült Megiddóból elmenekülnie. A koalíció négy hónapi ostrom után kapitulált, eddig bírták korgó gyomorral a bentiek. III. Thotmesz a megadást a következő szavakkal írja le: „Az idegen fejedelmek megadták magukat. Térden csúsztak uralkodójuk előtt, hogy a földet megcsókolhassák, és újra szabadon lélegezhessenek”. A koalíció minden királyának hadisarcot kellett fizetnie. Az egyiptomiak 340 foglyot ejtettek, 2041 lovat, 191 csikót, 6 csődört, néhány kiscsikót,2 aranyozott harcikocsit, 922 harci kocsit, 1 bronz páncélinget, 200 bőrpáncélt, 502 íjat, Kádes királyának sátrából 7 ezüstveretű sátorrudat, 1929 marhát, 2000 kecskét, 20500 juhot, 207500 zsák Jezreel-völgyi búzát zsákmányoltak.

III. Thotmesz az „oszd meg és uralkodj” elvét használta a győztes hadjárat után. A legyőzött államok nem lettek Egyiptom részei, gyengébb, kisebb államokat csináltak belőlük, melyeknek adót kellett fizetniük. Ezen államok, népek vezetőinek gyerekei túszként Egyiptomba kerültek, ott nevelkedtek, felnőttként térhettek csak haza, egyiptomivá „nevelés” után. Így próbálták a későbbi lázadásokat, felkeléseket elkerülni.

Thotmesznek a megiddói csatát követő hadjáratairól kevés a részletes beszámoló. Az ötödik hadjárat Ullaza városának elfoglalására irányult, de nem járt tartós sikerrel, mert a 7. hadjárat célja ugyanez volt – Ullazát ugyanis időközben Tunip fejedelme szállta meg. Thotmesznek hadjáratai révén sikerült a főbb kikötővárosok megszerzésével a Földközi-tenger keleti felének kereskedelmét egyiptomi ellenőrzés alá vonni. Ezeket a kikötőket támaszponttá kialakítva Thotmesz felkészült a Mitanni elleni újabb sorsdöntő háborúra.

A 8. hadjáratot követően kezd Mitanni neve rendszeresen szerepelni az egyiptomi feljegyzésekben. Lehetséges, hogy korábban erre azért nem került sor, mert túl erősnek, túl veszélyesnek tartották őket ahhoz, hogy feltüntessék a műemlékeken, ezt már sose tudjuk igazán meg. Ez is mutatja Thotmesz Mitanni elleni hadjáratának jelentőségét.  Thotmesz parancsára az elfoglalt Bübloszban libanoni cédrusból kisebb hajókat építetek, majd kocsikon vitték el a hajókat az Eufráteszig. Azért érdekes látvány lehetett amint az egyiptomi sereg a sivatagos félsivatagos tájon vonulva hajókat cipel magával, volt nagy csodálkozás a helyi lakosok körében tuti. A hajókat felhasználva átkeltek gond nélkül az Eufráteszen és megtámadták Mitannit, az ellenség azonban kerülte a nyílt összecsapást és inkább eltűrte a pusztítást, a felperzselt föld taktikáját vetették be az egyiptomiak ellen. Az egyiptomi seregek így bevették ugyan Kádest, meg több másik kisebb települést is, de a döntő összecsapás lehetőségen elmaradása után inkább visszavonultak. Mitanni ugyan nem pusztult el, de hatalma jelentősen megingott, míg Egyiptom ezzel a hadjárattal a térség legerősebb államává vált. Ez újabb kihívásokat hozott magával. Ekkortól vált az újbirodalmi Egyiptom valódi birodalommá, amelynek állandó hadsereget kellett fenntartania és a diplomáciában és hírszerzésben is komoly hálózatott kellett működtetnie. Babilónia, Asszíria kereste ezek után már Egyiptom barátságát, ami szintén jelzi a megváltozott hatalmi erőviszonyokat.

De nemcsak Ázsiában hadakozott Thotmesz hanem Afrika se maradt ki a jóból. Egyiptom határait dél felé kezdte kiterjeszteni, Núbia irányába, a Kerma királyság elsöprésével. Így már a 4 katarakta (vízesés) jelezte a birodalom déli határát. Az elfoglalt területen két új kormányzóságot hoztak létre, élükön 1-1 kormányzóval, akik a legtöbb esetben az uralkodó családjából, vagy ahhoz nagyon előkelő családok tagjai közül kerültek ki. Fontos területe lett ez Egyiptomnak, hiszen arany, strucctoll, fa, tömjén, párducbőr, elefántcsont érkezett a területről a birodalomba.

Az egyik hadjáratának csatája során a „biológiai hadviselés” korai nyomára is bukkanhatunk, ami jelzi nekünk, hogy a korabeli emberek észjárása, leleménye nem sokban különbözött a mai emberekétől. Történt ugyanis hogy az egyiptomi harci kocsikat csak csődörök húzták, és ellenség ezt kihasználva egy jóképű kis kancát hajtott a harci kocsik közé, remélve, hogy a csődörök ez után majd „vele” fognak foglalkozni nem pedig a hajtók utasításaival. A leírások szerint egy egyiptomi katona „érzékelte” a veszélyt, és végzett a „veszélyforrással”, magyarán a kancával. A fáraó amint tudomást szerzett a szokatlan hőstettről bőkezűen meg is jutalmazta a megmentő katonát.

Egy másik történet szerint a fáraó egy vadászata során, az Eufrátesz vidékén vadászott, mikor majdnem otthagyta a fogát. Nem is kis állat volt a préda mondjuk, mert akkor még éltek a környéken szabadon elefántok. Katonái mentették ki szorult helyzetéből a fáraót.

Egy másik story szerint egyszer serege Jappé (ma Jaffa) városát ostromolta, éppen nélküle. Ki tudja miért, de nem igazán ment a dolog, ezért a serege vezetői érdekes megoldáshoz folyamodtak. Közel 200 katonát kosarakba bújtattak, a kosarak tetejét tele rakták értékes holmikkal, majd rabszolgákkal beküldték a városba őket, mintegy engesztelési ajándékként az okozott károkért és kellemetlenségekért, jelezve hogy akkor most ők haza mennének. A story vége már ismerős, a kosarakból az este folyamán előbújó katonák a város kapuit megnyitották, beengedték társaikat, és innen már sima mészárlás volt csak a dolog. És honnan ismerős nekünk a story? Annyit mondunk, hogy Trója ostroma vagy Ali baba és a 40 rabló és mindenki tudja miről is van szó.

És ki ne hagyjuk a végére, hogy a fáraó személyében egy kis botanikust is tisztelhetünk, ugyanis bármerre megfordult hadjáratai során mindig gyűjtött a helyi növényekből és állatokból és haza küldte őket Egyiptomba.

Thotmesz sikeres háborúi révén akkora vagyonra tett szert, hogy építkezései messze felülmúlták elődjéét, Hatsepszutét. Számos új építésű szentéllyel, és nagyszabású átépítésekkel gazdagította a karnaki Amon templomot, hiszen győzelmeit a Napistennek tulajdonította. De gombamód szaporodtak az új épületek Egyiptom más városaiban, így Memphiszben, Heliopoliszban, Medinet Habuban, Deir el-Bahariban, Abüdoszban, valamint a Nílus deltájában és Núbiában is. Az általa emeltetett óriási obeliszkek, „Kleopátra tűi”-nek egyike sincs már Egyiptomban. Az egyik Rómában a Piazza San Giovannin, egy másik Londonban a Temze partján található, a harmadik Isztambulban, a negyedik pedig New Yorkban, a Central Parkban áll.

Halála után a királyok völgyében temették el egy szűk hasadékban mintegy 30 méterrel a föld alatt, de a sírt üresen találták meg a régészek, és egyből mire gondolt mindenki, hogy a második legősibb szakma képviselői, a sírrablók megelőzték őket. Aztán a vizsgálatok kiderítették, hogy nem így történt, még az ókorban sok másik fáraó, és családtag múmiáját egy közös helyen újra elrejtették, így fennmaradt az utókornak múmiája.

A trónon fia II. Amenhotep követte, aki nem maradt el apja mellett. Egy személyben volt sportember, kiváló céllövő, evezős. Apja halálának hírére az történt, amire bárki számíthatott is, a korábban legyőzött ázsiai államok egyből fellázadtak. De az új fáraó csak tanult valamit apjától, mert egy rövid hadjáratban, egyfajta villámháborúban helyre tette ezen „lázadókat”. De idővel belátta, hogy e területek megtartása „nem ér annyit”, így megegyezett Mitannival, aminek köszönhetően egy tartós béke köszöntött be a térség életébe.

Mindenképpen pozitívként értékelhetjük III. Thotmesz hosszúra nyúlt uralkodását, mert sikerült birodalmát egy magasabb szintre emelni, aktív külpolitikájával Egyiptom határait kitolta, és ami a legfontosabb az eddig mindig keletről érkező veszélyek miatt oly fontos ázsiai területek tartósan egyiptomi befolyás alá kerültek. Halála után elég sokáig így biztosítva volt a Nílus partja, jó darabig nem taposták az ország földjét idegen hódítók.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

Szöveggyűjtemény az egyetemes történelem forrásaiból, I/1, Ókor. Szerk: Dr. Kováts Zoltán, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp, 1997

http://ebredezok.hu/2015/03/egyiptom-napoleonja-iii-thotmesz/

http://mult-kor.hu/amikor-szakallas-kiralyno-vezette-egyiptomot-20150703?print=1

http://discoveringegypt.com/ancient-egyptian-kings-queens/thutmose-iii-the-napoleon-of-ancient-egypt/

http://www.thelatinlibrary.com/imperialism/notes/thutmose3.html

Barbara Watterson: Egyiptomiak – A világ népei, Szukits Kiadó, Bp, 2005

Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája, Osiris Kiadó, Bp, 2005

Hahn István (szerk.): A hadművészet ókori klasszikusai, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp, 1963