Horváth Béla történész, nyugalmazott tanár, hagyományőrző. A dunaújvárosi és környékbeli emberek számára ismerős lehet a neve, rendszeresen tart családias hangulatú történelmi előadásokat. Fő kutatási területének az 1848-1849-es szabadságharc számít – amiből már három kötete is megjelent, az alábbi linken megtekinthetőek: https://linedesign.hu/szerzo/horvath-bela Ezen felül a magyarság középkori történelme a másik szívügye, amit szenvedélyesen kutat.
2024. február 13-án a dunaújvárosi Munkásművelődési Központban tartott előadást „Mágusaink/Táltosaink – Az inkvizíció születése” címmel. Az előadó a XIII. századi Magyarország idejébe kalauzolta el a hallgatóságot, amikor hazánkban az inkvizíció térnyerése zajlott.
A történelem során bizonyítást nyert már többször is, hogy az ember mindig olyan elvont dolgok alapján képes különbséget tenni embertársai között, mint az ideológia, legyen az politikai, de hogy a témánál maradjunk vallási alapon is. Aki nem az adott egyházi közösséghez tartozott, azt könnyedén hitetlennek, pogánynak, vagy eretneknek bélyegeztek meg. Az eretnekség felszámolására hozta létre a pápai egyház az inkvizíciót, ami mai szemmel nézve felfoghatatlan hiedelmekből és babonákból kiindulva, alaptalan vádakra támaszkodva hozott meg halálos ítéleteket. Élet és halál urai voltak az inkvizítorok, döntéseik vitán felül álltak, még a világi hatalmasságok is meghajoltak akaratuknak. Hazánkban a még ősi vallásukat gyakorló kunok, és a táltosaink ellen léptek fel. Táltosaink hitelén próbáltak rontani, befeketíteni a nevüket. A tanár úr interjúját változatlan formában adom közre a kedves olvasók részére.
A pápa nem csak a német-római császárral és az őrgrófjaival került összetűzésbe, de a magyar királlyal is meggyűlt a baja. Ilyen volt II. Endre esete (latinosan András, ha így tetszik), aki útban haza a keresztes hadjáratáról a bizánci császárral, I. Theodórosszal nyélbe ütött egy házassági ajánlatot. Fiát, a későbbi IV. Bélát és Laszkarisz Mária görög hercegnőt összeházasíttatta, ami ellenvetést váltott ki a pápai udvarban, és egyházi tilalom alá helyezték hazánkat. Mindez mit jelentett?
Az egyházi tilalom a hajlító büntetések közé tartozik, egy “kis kiközösítés” féle. A tilalom alatt állóknak tilos bármilyen szolgálati részvételt vállalni az eucharisztia áldozatának ünneplésében vagy bármely más istentiszteleti szertartásban, valamint szentségeket vagy szentelményeket végezni és szentségeket felvenni.
Árpád-házi királyaink rendelkeztek a főkegyúri joggal, ami magában foglalta, hogy ők határoztak az egyházból származó jövedelmekkel. A megszüntetésének a hátteréről mit tudunk?
A Kelet és Nyugat között megtelepült Magyarországot a pápaság mindig bizalmatlansággal nézte és kezelte. Ez a tartózkodó magatartás a 13. század elején egyenesen gyanakvássá fajult. A római egyház által mostohagyermekként kezelt magyar kereszténység soha nem rendelkezett annyi önkormányzati joggal, mint a nyugati egyházak. A pápaság még legszentebb életű királyaink korában sem tekintette a magyar népet egyenjogúnak a többi európai néppel. Még Mátyás király korában is a magyar „keleti részek” pogányok földjeként szerepeltek a pápai adókönyvekben. Népe mindig nagyobb papi tizedet fizet, mint szomszédjai. II. Endrét és vele az ország népét két ízben is kiközösítették, miközben a király részt vett a szentföldi harcokban, népe pedig a keresztény eszméket mély vallásossággal tartotta magáénak. A kiközösítést idegen főpapok hajtották végre épp akkor, amikor a király lányát, Erzsébetet 1235-ben szentté avatta IX. Gergely pápa.
Róma minden magyar ügybe beleszólt. IV. Béla királynak mentegetőzni kellett a pápánál, hogy két leányát miért adta a kievi és a lengyel herceghez. Miért engedte fiának, Istvánnak, hogy Kötöny kun király leányát vegye feleségül? Nem jó szemmel nézte a pápa Julianus domonkos rendi szerzetes keleti útját, testvéreink felkutatására. A pápaság a 13. század elején idegen származású főpapság kezébe adta az ország vallási ügyeinek intézését, és ők végül kezükbe vették az ország politikai, és részben gazdasági ügyeinek irányítását. Eközben áldatlan viszálykodás is folyt a főpapok között a vagyonért, földekért. Nem is volt nagy tekintélye és becsülete a főpapságnak, akik közül senki nem vett részt 1272-73-ban Margit királyleány szentté avatási ceremóniájában és a tanúkihallgatások során.
Az inkvizíció térnyerése a XIII. században történt meg hazánkban. Az egyház a korábbi hitvédelmi intézkedésekkel nem volt megelégedve – ilyen volt például Tonuzaba élve eltemetése. Hogyan és miképp fogtak hozzá a feladatukhoz?
Hitvédelmi intézményeink az inkvizíció előtt: A „fekete magyarok” közötti térítők vakítottak is. Tüzes templomkulccsal megbélyegeztek. Ostoroztak és vesszőztek. I. Béla kíméletlen volt Rasdi varázsolónővel szemben. I. László király idején már csak kaloda, böjt és „tíz-pénz” volt a büntetés. Könyves Kálmán király alatt újból kézbe került a hevített templomkulcs. 1208-tól a váradi székesegyházban írásba foglalták az „istenítéletek”-et.
1218. december 16-án kánoni jóváhagyással alakult meg a Domonkosok rendje (Isten kutyái!) /a nép egyszerűen Domini canes, Úr kutyáinak hívta a Prédikátor Testvérek Rendjét – a szerk./. III. Honorius pápa 1221 februárjában a felkészült frátereket a hit ökleinek nevezi, és még ez év május 30-án szétszóródnak a szélrózsa minden irányában. Magyar földre nyolcan indulnak Pál mester vezetésével, négy magyar, két lengyel és két flamand. Kolostorok építésével kezdik Győrben, Esztergomban, Csázmán és Pécsen. Szegénységük, amelyre ünnepélyes fogadalmat tettek, nagyon segítette szervezkedésüket. Magyar Pál nem épített, hiszen ő volt az első magyar főinkvizítor. Működési helye a királyi udvar, és a királlyal kezdettől fogva baráti kapcsolata volt.
Elsőként a keresztény kunokhoz indít több szerzetest, hogy a bogumil eretnekségtől igyekezzenek elvonni őket. III. Ince pápa előtt az olasz „fizikusok” – az orvosok bepanaszolták a magyar félkeresztény mágusokat/táltosokat, akik kuruzslásaikba belekeverik a pogány, ősi elemeket. Magyar Pál azonban igyekezett megfékezni ezt az ártó szándékot, és velük vitatkozva írta meg a magyar inkvizíció alapvető, irányító munkáját a Monita (Intelmek) c. tanulmányt, amelynek töredékeiből is egy faját védő, még a mai vizsgálódó előtt is szabadelvűnek mondható okfejtéssel a természetes gyógymódszerek mellet tör lándzsát. „Aminek a nép az atyja, annak nincsen atyja” jogi elvből kiindulva védi a szokásjogon alapuló ősi magyar felfogást, hogy az emberemlékezet óta gyakorlatban lévő szokások a nép életében törvényekké merevednek, bár más tekintélyre, mint magára a népre, nem támaszkodnak.
Ilyen volt a vegyes házasságok ügye is, az egyik fél megkeresztelkedett, míg a másik megmaradt ősi hitén. Pál mester makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a házasságok a két vallás között is fennállhatnak, a gyermekek javát tartva szem előtt. A másik vitapont volt: „a pogányok nincsenek alávetve az egyházi kánonoknak”. Ugyanis nagyon sok egyházfő, főképpen a szerzetesek monostorai követelték a dézsmát és egyéb terheket a területükön lakó népektől akkor is, ha azok nem voltak történetesen keresztények. Magyar Pál legjelentősebb tétele az ősi pogány vallás egyenes védelmét szolgálta: „Nem vétkezik az, aki állati áldozatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás fényénél teszi: és ezt a régi magyarok papjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert ez Istennel azonosítandó”. Ezt a jogszemléletet a magyar fő-hitvédő vallja magáénak és mintegy előírásszerűen adja tovább a későbbi inkvizítoroknak! A Magyar Pál által képviselt szelídebb módszerű hitvédelmi eljárásaival nagyon kihívhatta maga ellen a pápaság bizalmatlanságát is, mert elítéli az erőszak és fenyítések alkalmazását.
Az Intelmek arra is fényt vetnek, hogy az országban nem volt egységes nézet a mágusokkal/táltosokkal szemben. II. Endre, aki uralkodása utolsó éveiben inkább keleti orientációkat vallott, nem volt annyira radikális eretnek- és „félpogányirtó”, mint fia, Béla az ifjú király, aki talán éppen meggyilkolt anyja szellemi örökségeként mindenek felett tartotta a nyugati kapcsolatokat és igyekezett felszámolni a magyarság ázsiai örökségét. A két királyi udvar nemcsak politikailag, hanem az egyházzal szemben vallott magatartásában is kifejezte ezt az irányzatát. Magyar Pált Endre király végig ott tartotta udvarában és az inkvizíciók szervezésének ürügyén országos tevékenységet fejtett ki. 1231-ben azonban Johann Teutont, nagy német ellenfelét nevezték ki a magyar rendtartomány élére, aki bevezette a halálbüntetést, és nagy kémhálózatot épített ki. Majd követte őt 1234-től a másik rossz szellem, Sycardus, aki a tatárjárás után is tartományi főnök. 1234-től II. Endre király harmadik házassága miatt viszály robban ki fiával, és a fő intrikus Béla felesége, Laskaris Mária.
Az idős király halála után Bélát egy hónap múlva megkoronázzák, Endre várandós feleségét pedig kiszöktetik az országból. Magyar Pál minden kísérlete, hogy megmentse a IV. Béla által vádolt bűnösöket, meddőnek bizonyult, így visszavonult a talán már 80 aggastyán a budai Szent Miklós kolostorba. IV. Béla pedig ismételten ígéretet tesz a pápának, hogy az országban lévő eretnekeket tűzzel-vassal irtani fogja, ezzel helyet adva a magyar vallási türelem ősiszeren Ázsiából magával hozott elnézésével a vallási viták felett egy új, a nemzeti felfogástól idegen szellemnek. IX. Gergely az új pápa bullája az eretnekekről már előrevetítette árnyékát egy új kornak, amikor már nem a meggyőzés és hitvita erejével, hanem fegyverrel és korbáccsal fog dolgozni az inkvizíció.
„Az anglikus érsek nem ismeri a magyar népet, nem beszéli annak nyelvét, akinek pásztorául rendelte őt az Isten. De vajon rendelhetett-e olyan pásztort, akinek a bárányok nem ismerik a szavát?” Paulus Hungarus (Magyar Pál) gondolata azzal kapcsolatban, amikor a külföldi pap az alárendelt magyar nép gondolkodását, lelkületét nem ismerve feszült ellentét alakul ki, ami azért hátrány, mert a népet érintő kérdésekben külföldi papok hoztak meg úgy döntéseket, hogy nem ismerték magát a magyar társadalmat. Pál volt az első magyar főinkvizítor, és ironikus módon az ő nevéhez köthető az inkvizíció alaptanának a kidolgozása is. A hazai inkvizíció küldetése közt volt a kunok és a táltosok ellenőrzése. Ennek ellenére a hazai perek humánusabbak és haladóbbak voltak nyugat-európai társaiknál. Ha csak abból indulunk ki, hogy korábban Könyves Kálmán korát meghaladva kijelentette, hogy „a strigákról pedig, mivelhogy nincsenek, semmiféle vizsgálat ne tartassék”. Mit érdemes tudnunk a hazai perekről?
A mai ember elfeledkezik három tényről. Először is: a vallási meggyőződést már nem tekinti objektívnek, Isten ajándékának, s így a szabad, egyéni döntésen kívülállónak.
Másodszor számára az Egyház már nem a tökéletes és független állam, amely szilárdan a tiszta és hiteles kinyilatkoztatáson alapul, s amelynek első és legfőbb feladata természetesen ennek az eredeti hitnek a makulátlan megtartása kell legyen. Az igaz hit megtartása úgy tűnik, magától értetődő volt a középkori ember számára. Az eretnekség, mivel a lelket támadta, veszélyesebb bűn volt, mint a gyilkosság, hiszen a lélek örök élete sokkal többet ért, mint a test halandó volta.
Végül: a mai ember már nem képes olyan társadalmat elképzelni, amely az Egyház és az állam szoros kapcsolatán alapul. Az egyházi hatalom elválaszthatatlanul egybefonódott a világival, nagyjából úgy, mint ahogy a lélek egybe van fonódva a testtel. (Marian T. Horvath: A szent inkvizíció)
A korabeli orvostudomány gyerekcipőben járt, és a kezeléseik sem voltak minden esetben kimondottan eredményesek. A táltosok népszerűsége nem csak a gyógyítás eredményességének köszönhető, de az is meghatározó volt, hogy ők nem fogadtak el anyagi juttatást. Szegénységben éltek a nép körében. Szemet szúrt az egyháznak, koholt vádak alapján ítélték el őket. A táltosperekről, egy-két kiemelt példán keresztül mesélne nekünk?
Vizsgálat Baksa fia Badur, Ithe mágus és Ágota, vmint Marsa mágusnők ellen a sümegi várban Kalán nb. Pós fia Nana, a királyi hálósok ispánja, Mathmer prépost, János orvos-fráter a Ferencesek rendjéből, vmint Pál fráter a győri Domonkos-rendiek perjele és inkvizítor vádolják istentele, pogány erkölcsök visszaállításával, többnembéli kuruzslással és eretnekséggel a vádlottakat, akik, miután kétszeres idézésre nem jelentek meg, most fogságban vannak. A tanúkat az Evangéliumra fölesketik, hogy mindenben az igazságot fogják mondani és sem rokonszenv, sem gyűlölet nem vezeti őket vallomásaikban.
Kátai Gyárfás, a sümegi vár tisztje vallja, hogy a nevezetteket ismeri, mert sokszor megfordultak a várban családokat és katonákat látogatva és ilyen esetekben a régiek erkölcseiről és szokásairól szoktak beszélni, azt állítva, hogy Isten büntetése azért van a népen, mert a régiek tiszteletétől elhajlottak a nép gazdagjai és magukkal rántják a szegényeket is. Hallotta, hogy vádolják a nevezett mágusokat és mágusnőket azzal is, hogy a szokásos dézsma megtagadására késztetik a népet olyan papokkal szemben, akik nem élnek Isten törvényei szerint, bár ezeket nem a vádlottaktól hallotta. Azt azonban bizonysággal hallotta, hogy Badur mágus a húsvét előtti időben a templomból kijövőknek hangos szóval mondotta, hogy az emberek erkölcseit a hasuk minőségéről ismeri meg: akinek nagy hasa van, az fecsegő, falánk és az érzékiség szolgája. A tanú szerint a vádlott ezeket a szavakat a Tisztelendő Prépostra értette és még mondotta, hogy a sok szegény, aki sovány és dolgos, táplálja a kövéreket, akik nem érdemlik meg a tizedet. Azt is elmondotta a tanú, hogy a hallgató népség a templomtéren nagy helyesléssel kiáltott föl a mágus szavaira és igazat adtak neki. Megkérdezik a tanútól, hogy fölismerne-e valakit a jelenvoltak közül, mire a kérdezett azt válaszolta, hogy ő a háza ajtajánál állva, csak messziről hallotta a beszédet, de nem látta a jelenvoltak arcát. Tudakolták tőle, hogy a dézsmaszedők hívták-e őket olyan házakhoz, ahol nehézségeik támadtak a jogos tized behajtásánál, vagy a lakók egyenesen megtagadták a törvényes járandóságok beszolgáltatását. A beszolgáltatás megtagadásának okát kérdezve, a tanú azt válaszolta, hogy a szegénység, rossz termés és sok esetben az, hogy a prépost nem él Istennek tetsző életet és nem érdemli meg a tizedet. A fizetni vonakodók között a tanú fölsorolta Borza, Örse, Bachuna várjobbágyok és serviensek, és Chiken fia Radóz neveit. Arra a kérdésre, hogy a két nővér beszélt-e hasonló értelemben a tized ellen, azt válaszolta: személyesen nem hallotta, de tudja másoktól, hogy azok házakat látogatva erről beszélnek. Hallott-e arról, hogy hogy a nevezett vádlottak valamelyike gyógyítással foglalkozik? Mire azt válaszolta, hogy a nővérek gyógyítják, akik meglátogatják őket és hívják is őket betegekhez. Majd megnevezte Orsolya és Ágotha asszonyt, Sebestyén katonát, László mester kúriai bírót, akiket, mint hallotta, meg is gyógyította betegségükből. Arra a kérdésre, hogy milyen természetű betegségeket gyógyítottak a vádlottak, a tanú azt felelte, hogy nem tudja biztonsággal, de hallotta, hogy a szembetegségeket sikeresen gyógyítják. A vádakra, hogy a mágusok a régi pogány erkölcsöket és szokásokat dicsőítik és buzdítják a népet azok követésére, a tanú azt válaszolta, hogy Ithe mágus neki is mondotta, hogy jobb volt akkor, amikor élt még az ősök tisztelete, mert akkor nem kellett érdemteleneket szolgálni. A kérdésre, hogy tud-e még valamit, amit a vádlottak mondtak vagy tettek a jó keresztény szokások ellen, a tanú nemleges választ adott.
Leonardus plébános Tapolcáról vallja, hogy ismeri a vádlottakat, kivéve Chiken fia Radozt. Tud arról, hogy gyógyítanak, elmondotta, hogy őt is meggyógyították egy ízben szembajából, hogy sok orvosságot adtak neki, amelyek mindig hatásosak voltak és különböző betegségekből szerencsésen kigyógyították…. Elmondotta azt is, hogy miként bonyolították le a gyógyításokat, milyen praktikákat alkalmaztak a nővérek azon estben, ha az említetteket a beteg házához hívták. Ilyenkor kísérte Baksa fia Badúr, aki nem ment be a házba, hanem a házat körüljárta és énekelt, a régiek énekét citálva. A nővérek, ha mindketten mentek a beteghez, egyikük megvizsgálta a beteget, a másik a régiek módján, isteneiket hívta és dícsérte, majd a ház négy sarkából port szedett össze és a küszöbre hintette. Megmondották, hogy milyen orvosságot kell a betegnek ennie vagy innia, és mindhárman eltávoztak. Vallatva, hogy honnan tudja az elmondottakat, azt válaszolta, hogy két ízben jelen volt beteg gyógyításánál, mert ő maga hívta oda őket, sietve lovagolva házukhoz. Orvosságukról messze földre eljutott a hír, hogy náluk minden van, ami az orvosoknak vagy patikusoknak szükséges. Különféle őrlemények változatossága: tört búza, fenyőmag, konkoly, zab, lencse, borsó, stb. A mágusnők a gyógyításért nem kértek semmit, csak Isten szerelméért tették. Vallatták, hogy milyen Istenekről énekeltek a mágusnők, mire a tanú azt válaszolta, hogy azokról, akiket ő csak a gyermekek énekeiből ismer, és nem tudja, hogy valóságban isteneknek nevezik-e őket. Megkérdezték, hogy tudja-e, hogy miért szórtak a mágusok földet a küszöbre, mire a tanú válasza szerint azért, mert ez a régiek szokása és az ajtó küszöbe alatt gonosz szellemek lakoznak a nép hiedelme szerint. Vallatták, hogy ő, mint presbiter, miért nem ment a királyi orvosokhoz betegségében, mire a tanú válasza az, hogy volt már Esztergomban a hospitális frátereknél, de nem tudták meggyógyítani, és mert szegény az orvosokat fizetni. Arra a kérdésre, hogy lelkiismerete szerint van-e valami, amit mondania kell, a tanú azt válaszolta, hogy ő csak, mint gyógyítókat ismeri a mágus nővéreket, és hogy az egész nép nagy bizalommal van hozzájuk.
Kiszer Mihály várjobbágy: ismeri a vádlottakat, akik a fogságban vannak, hallotta, hogy az egyházi tizedek ellen beszéltek, és húsvét előtti böjtben, a templom előtt hallotta amint Baksa fia Badúr mondotta a népnek, hogy a kövérek, akik az Istennek szolgálatában élnek, inkább a testnek a szolgái, mint az Istené és ezért nem érdemlik a tizedet. Hogy a többiek is beszéltek volna hasonló dolgokról, azt nem hallotta. Tudja, hogy fiát sok társával a sólyomünnepen, amit a régi hitűek az Urunk születése napján tartanak a télben, Ithe mágus arra tanította, hogy ha megnől, akkor a régi szokásokhoz kell húznia, mert akkor jobb lesz a szülőknek is. Arra a kérdésre, hogy mondott-e más ilyen dolgokat a nevezett mágus, a tanú azt válaszolta, hogy ő csak azt tudja, amit a fiától hallott. Hogy Ithe tanítja-e fiát és más gyermekeket a régiek istentelen énekeire és meséire, a tanú válasza az, hogy sok éneket tanulnak. A nevezett vádlottak gyógyításáról azt vallja a tanú, hogy az ő feleségét is meggyógyították vérfolyásából.
A fenti Mihály felesége vallotta, hogy ismeri az összes vádlottakat, akik fogságban vannak. Megkérdezték tőle, hogy miként gyógyította meg őt a két mágusnő, de a tanú vonakodik választ adni. Arra a kérdésre, hogy lelkiismeretében és az esküjére hivatkozva akarja-e János fráternek gyónás formájában a választ megadni, a tanú igenlően válaszolt. Újból elővezetve a tanútól megkérdezik, hogy milyen orvosságokat használtak a mágusnők a gyógyításnál. Fráter János tiltakozott a tanú vallatása ellen mondván, hogy a vádlottaknak maguknak kell erre a kérdésre válaszolniuk, ha másként nem, tüzes vas vallatással. Megkérdezik a tanút, hogy védi-e a vádlottakat, vagy kívánja-e azok szabadságát és büntetlenségét, mire a tanú válasza az, hogy ő csak a lelkiismerete szerint cselekszik, ahogy esküje kötelezi, és hogy csak az igazságot kívánja, mert a mágusnők nagyon jók. Ismeri Ithe mágus tetteit és mondásait, amellyel a fiatalságot tanítja és tudja, hogy nagyon hasznosak, mert a gyermekeket megtanítja a vadászsólymokkal bánni. Arra a kérdésre, hogy hallotta-e a nevezett mágus a régi erkölcsökről dicsőítőleg beszélt és azok visszatérését kívánja, azt válaszolta, hogy hallotta a mágust erről beszélni, dicsérve az ősapák dicső tetteit, és énekelni győzelmeikről. Kérdezték azt is, hogy beszélt-e az említett mágus a régi pogány istenekről, mire az a válasza, hogy ezekről nem tud semmit. Arra a kérdésre, hogy lelkiismerete és esküje szerint tud-e még valamit, amit el kellene mondania, azt válaszolta, hogy mást nem tud, csak azt, hogy mind a mágusnők, mind Ithe mágus nagyon jók. (és így folyt tovább a vallatás). Még 17 tanút kérdeztek ki, közülük csak Kezel Lászlóét idézem: Miután írástudó ember vagyok, többször kértem Ithe mágust, hogy a sok történetet elődeink dicső tetteiről mondja el, hogy azokat örök időre leírjam, azt válaszolta, hogy isten nem akarja, hogy azok szentségtelen kezekbe kerüljenek és csak kiválasztottak emlékezetébe írja ezeket a dolgokat, így mondották neki az öregek, akiktől tanulta.
Az inkvizíció a történelem során többször, többféleképpen létrehozott katolikus egyházi intézmény, amely az eretnekek, tehát az aktuálisan hivatalos egyházi nézetekhez és a római katolikus társadalomhoz képest másként gondolkozók, illetve a más vallásúak és a hitetlenek elleni fellépést tekintette feladatának. Az eretnekség azért volt bűn, mert az állam a katolikus vallást annak ismerte el, ami objektíven az: az egyetlen Isten által alapított igaz vallás, és nem egy egyszerű, ideiglenes, ma létező, holnapra elenyésző rendelkezés. Eljárásait hitbéli kérdések alapján indította, az ítéletet azonban a világi hatalmak hajtották végre.
A hazai inkvizíciós eljárások meglepően igazságosak, sőt elnézőek voltak. A kor más európai törvényszékeivel ellentétben egész felvilágosultnak tűnnek. A folyamat az Egyház híveinek egybehívásával kezdődött, az inkvizítor fennkölt prédikációt mondott, az Edit de foi-t. Minden eretneknek előre kellett mennie bevallania a bűnét. Ez az idő a „kegyelem ideje” volt, amely 15-30 napon át tartott, s amely idő alatt a vétkesnek nem volt mitől tartania, hiszen ígéretet kapott arra, hogy bűne bevallása és a megfelelő büntetés után újra bebocsáttatik a hívők közösségébe.
Az inkvizíció hazai mérlege magyar földön az Árpád-korban. Igazán kegyetlen ítéletek nem születtek. A leggyakoribb végzés: „Hit ellen nem vétett semmit!” Ez az inkvizíció nem volt sem mindent behálózó, sem mindenhol jelen lévő: Marian Therese Horvat megállapítása szerint a pápa az inkvizíciót nem egy különálló, független törvényszékként állította fel, hanem bírákat jelölt ki, akik a pápa nevében tanítóhivatali funkciókat láttak el. Yves Dossat arra a következtetésre jutott, hogy a 13. század közepén az inkvizíció által elítéltek mindössze 1 százalékát adták át kivégzésre a világi hatalom kezébe, s csak 10-12 százalékukat küldték börtönbe. A magyarföldi inkvizítorok buzgósága talán éppen anyanyelvűségünk irodalmi kísérleteinek kiirtásával tett jóvátehetetlen kárt. Nagyobbat, mint történelmi tragédiánk, a tatárjárás és törökdúlás együttvéve.
Nagyon szépen köszönöm az együttműködését, a türelmét és az idejét. A jövőben sikerekben és eredményekben gazdag munkát kívánok!