A ráckevei Árpád Múzeum és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közös kiállítást szervezett, ami 2024.június 14. – 2025. szeptember 1.-ig látható. „Egy ráckevei huszár Napóleon seregei ellen. Horváth Nepomuki János emlékezete” c. kiállítást két helyszínen van lehetőség megtekinteni: a már említett Árpád Múzeumban és a Keve-Galériában. Mindkét helyszínen a napóleoni háborúkban használt tárgyak (szablyák, puskák, repeszek stb.) mellett a kiállításon a történelmi háttér mellett Horváth Nepomuki János életéről is sok információt megtudhatunk.
A kiállítás egyértelmű célja, hogy bemutassa minél hitelesebben a huszárkapitányról szóló városi legendát, akiről Petőfi Sándor mintázta híres János vitézét. Azt azonban érdemes tudni, hogy Petőfi sosem járt Ráckevén. Az összekötő kapocs Petőfi barátja, a ráckevei születésű költő, Ács Károly, aki jogi tanulmányait Kecskeméten végezte, ahol megismerkedett a szintén jogot tanuló Jókaival. 1843-ban Kecskemétre érkezett Petőfi egy vándor színtársulat tagjaként. Korábban Jókai és Petőfi együtt diákoskodtak Pápán, így a költő hamar felkereste az írót: ő ismertette össze Petőfit Ács Károllyal és feltehetően mesélhetett neki a ráckevei hősről. Több, mint valószínű, hogy az ő élete inspirálhatta Petőfit, mert feltűnően sok a közös vonás a napóleoni háborúk huszárkapitánya és Petőfi karaktere között. Ami szintén nem véletlen, hogy 1844-ben készült el a János vitéz. Nézzük, mit tudhatunk a híres huszárkapitányról!
A fiatal ráckeifi
1774-ben Horváth Nepomuki János (született Piringer János) Kunszentmiklóson, Ráckevétől 30km-re látta meg a napvilágot – a bécsi hadtörténeti levéltárban őrzött és előkerült anyakönyvi kivonat szerint. Születését leszámítva Ráckevén élt szüleivel rövid ideig, „ráckeifinek” vallotta magát – 1774. május 10-én katolikus rítus szerint keresztelték a városban. Apja hamarosan meghalt, s a megözvegyült édesanya férjhez ment nemes Horváth Jánoshoz, aki a nevére vette a gyermeket. Azonban sajnos az édesanya hamarosan meghalt.
A szájhagyomány szerint a kis Jánossal– miként Kukorica Jancsival a mostoha – iszákos nevelőapja cudarul bánt: ütötte, verte, kakukkfinak, fattyúnak nevezte. Szerencsére csak rövid ideig, mert tönkrement, még Ráckevéről is elköltözött. A gyermeket atyai nagybátyja, Piringer György vízimolnár vette magához. A molnárnak volt egy kislánya, Juliska (Petőfi Iluskának keresztelte). A két gyerek együtt nevelkedett, de azt hivatalos feljegyzés nem erősíti meg, hogy gyengéd érzelmek is kialakultak volna kettejük között. Jancsit nagybátyja küldte iskolába, aki később egy szabómesternél lett inas, majd segéd.
Ferenc császár szolgálatában
Az 1789-es francia forradalom hozott fordulatot az életébe. I. Ferenc osztrák császárnak és magyar királynak katonára volt szüksége, ezért 1793. március 14-én Ráckevén is toborzást rendeltek el. Petőfi így írja ezt a költeményében:
„Katonák jövének, gyönyörű huszárok,
A nap fénye ezek fegyverén csillámlott;
Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek,
Kényesen rázták szép sörényes fejöket.
Mikor őket Jancsi közeledni látta,
Alig fért meg szíve a bal oldalába’
Mert így gondolkodott: “Ha befogadnának,
Be örömest mennék én is katonának!”
A fiatalember a szabó céh javaslata alapján került az I. huszárezredbe, amelyet hamarosan Németalföldre és Németország nyugati részére vezényeltek. A tűzkeresztségen 1793. szeptember 12-én esik át Avesnes-le-Sec francia kisváros közelében a 7 ezer fős francia sereg felett győzelmet aratnak, holott a franciák kétszeres túlerőben voltak.
Négy éven keresztül az ezred 83-szor ütközött meg az ellenséggel Németalföldön, 1797-ben vice- vagy alkáplárrá lesz kinevezve. 1798-ban az 5. Radetzky ezredhez Itáliába vezényelték át. 1799-ben az első marengói csata után, ahol feltehetőleg kitüntette magát viézi érdemeivel, strázsamester lett. 1801. március 21-én „Az itáliai hadjáratban véghez vitt tetteiért” ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. 1805-ben Horváth megkezdte tiszti karrierjét – hogy mikor melyik katonai rangot szerezte meg nem sorolom fel, de az 1809-es győri csatában, mint főhadnagy vesz részt, az év vége felé kapitánnyá léptették elő.
Huszármente Őszentsége vállán
16 esztendő telt el, hogy Horváth Nepomuki János bevonult. 1813-tól francia földön zajlott a háború, s Napóleon vereséget szenvedett a lipcsei csatában. Ebben a hadjáratban, decembertől Horváth N. János már kapitányként vett részt, önálló lovasszázad élén. Ekkor kapta meg az Ágyúkereszt kitüntetést.
1814-ben az addig francia földön fogságban tartott VII. Piusz pápát szabadon engedték. Ekkor a Radetzky ezred Párma környékén állomásozott, amiben a ráckevei Horváth János is szolgált. Őt és néhány társa átúsztak lovaikkal a jeges Taro folyón, ami márciusban kimondott jeges volt. A túloldalt találkoztak a pápával, akit tovább kísértek. Egy forrás így emlékszik meg a folytatásról:
„A pápa fogadására az ezred felsorakozott a Taro folyó partján, és Nugent gróf Prohaska ezredessel, néhány tiszt kíséretében gyalog átment a túloldalra, hogy ezt a különös tettet véghezvigye. Őszentsége szívélyesen fogadta az osztrák tiszteket. Felejthetetlen szavak hangzottak el, majd a kereszténység feje egyszerű papi ruhában három kísérőjével, s körülvéve az aranyló tisztekkel, átkelt a hídon. Ekkor díszlövések dördültek, és az ezred volt az első, amely az agg szentatyától apostoli áldást kapott.”
A Krisztus- és a Szent György rendjel története
Az ezred elkísérte a pápát az Apenninek lábánál, Bologna és Róma között haladt az egység, ekkor útközben történhetet meg, hogy Horváth János a mentéjét terítette a didergő Őszentségére. 1815-ben szolgálataiért Piusz pápa Krisztus-rendjelet adományozott Horváth János kérésére.
A Krisztus-rendjelnek két alapváltozata ismert. Az egyik nyakba akasztható – ilyen látható a festményen is. A szakértői vélemény szerint a rendjel csillagos változatát csak 1880 után adományozhatták, ami nem lehetett Horváthé. Ezt feltehetőleg valamlyik családtag készíttette a későbbiekben. A festményen látható rendjel teljesen nem egyezik meg a nyakba akasztható változattal, de elképzelhető, hogy a festményen stiláris ábrázolás látható. A csillagtípus azon formája még nem létezett a napóleoni háborúk idején. Annyi azonban biztos, hogy Horváth Nepomuki János megkapta a Krisztus-rendjelet.
A rendjelet a ráckevei katolikus templomba került és az áldoztató kehelyre forrasztották, később 1937-ben került át a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumban. Azonban a rendjel a mai napig nincs meg, csak egy másolat van Székesfehérváron, amit nem forrasztottak soha kehelyhez és több, mint valószínű, hogy egy családtag készítettet. Azonban akkor felmerül a kérdés, hogy hova tűnhetett a nyakba helyezhető változat, és hogy elő fog kerülni valaha esetleg a kehellyel együtt?
“A legyengült öreg pápa,
Fázott, aludt kocsijában.
Hogy az úton meg ne fagyjon,
Jánosunk most mit csináljon?
Levetette köpönyegét,
Meg a jó meleg mentéjét.
Rárakta a didergőre,
Így lett a pápa testőre.
Ez is János vitézi tett,
Ezért Szent György lovagja lett.”
részlet Hevesvári Zoltán: Született 1774-ben c. művéből.
Valóban kapott Horváth Szent György katonai rendjelet, és ha nem, akkor mégis mit kaphatott? A kitüntetéssel kapcsolatban az elmúlt majd’ száz évben több variáció is napvilágot már, de jelenleg úgy tűnik, hogy tévedésről lehet szó. 1808-ban egy Szent György katonai rendjelet alapítottak a szicíliai-nápolyi királyságban, amely 1814. január 8-tól kezdve Ausztria szövetségeseként harcolt. A pápát hetekig kísérő egységek nápolyi és magyar alakulatok tagjai voltak. Elképzelhető, hogy az akkori nápolyi vezetés ismerte el Horváth érdemét, de ez miért nem vált hivatalossá? Murat király később egy másik rendjelet (a Szicíliai Arany-Kereszt kitüntetést) biztosan a ráckevei huszároknak adományozott.
Így lett Horváth Nepomuki János a Krisztus-rend és a Szent György-rend lovagja.
Visszatérés Ráckevére
Tamássy Andor Ráckeve egykori jegyzője – aki elsőként foglalkozott a kapitánnyal -, feljegyzése alapján létezik egy szájhagyomány útján elterjedt történet, ami azt taglalja, hogy a pápa egy hercegkisasszonnyal akarta eljegyeztetni Horváthot, azonban ő nemet mondott, mert odahaza vár rá valaki. Pont, mint Petőfi János vitézében, amikor a francia király felajánlja lányát neki, de visszautasítja, mert Iluska már várja:
„Derék János vitéz halld most beszédemet:
Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,
Vedd el feleségül, legyen ő a tied,
És vele foglald el királyi székemet.
[…]
“Köszönöm szépen a kelmed jó’karatját,
Amely reám nézve nem érdemlett jóság;
Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,
Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.”
22 évi katonai szolgálat után, nyugdíjazását kérte és hazatért Ráckevére. A 41 éves Horváth Nepomuki János szép karriert befutott, és csodával határos módon túlélte a napóleoni háborúkat.
Juliska időközben férjhez ment, családanya lett, kisfiát Jánosnak keresztelték. Ez a pillanat lehetett az, ami a költeményben Iluska halálát jelképezheti.
“Hol van Iluska, hol?” felelt a menyecske,
“Szegény Jancsi bácsi!… hát el van temetve.”
A kevei néphagyomány szerint Piringer Julianna volt az állítólagos szerelme a vitéz úrnak. Azt a feltételezést, hogy János és Juliska szerelmesek voltak, se megerősíteni, se cáfolni nem lehet egyértelműen, de annyi bizonyos, hogy János nagybátyja lányáról volt szó, vagyis együtt nevelkedett unokatestvérek voltak.
Letelepedett Ráckevén, majd 9 év után, 1824-ben beállt I. Ferenc osztrák császár és magyar király testőrségébe. 10 évig szolgált, majd 1834-ben, összesen 32 éves szolgálat után, 61 évesen végleg leszerelt, de már őrnagyi rangban volt. Erről a testőrségben eltöltött szolgálatáról írhatta ezt Petőfi:
“Vándorolgatott az én János vitézem,
Meggyógyult már szive a bútól egészen,
Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
Nem volt az többé bú, amit akkor érzett.”
Hazatért végleg Ráckevére és 1845-ben végrendeletében értékeit, közöttük a Krisztus-rendjelet unokatestvérére, Juliskára hagyta. Azonban megnősült időközben, erről a végrendelete tanúskodik:
„A hitvesemtől a Generál Commandó előtt egymástól elváltunk és írásba adtuk, hogy az egyik a Másiktól semmit sem kívánunk, azon okokból nem is hagyok neki semmit, mert nincs Jussa semmihez, csak az ezüst Medáliát.”
22 évig szolgált, s ezrede az 1799-től 1815-ig eltelt 16 esztendőben csaknem 140 ütközetben vett részt. Végül 1847-ben 73 évesen hunyt el, Ráckevén a Szent Domonkos temetőben található a sírja. A sírfeliraton ez áll: “Itt nyugszik a boldog feltámadás reményében Nagyságos Horváth Nep. János kir. magyar lovas őrnagy, a szicíliai Szent György s a pápai Krisztus rend gyémántcsillagos vitéze. 1774-1847” A temetőtől nem messze néhai kúriája. A város emléke tiszteletéül utca is viseli, illetve sírját minden évben megkoszorúzzák a János vitéz napok alkalmával.
A történelem mellett érdemes néhány szót szólni magáról a költeményről is. Petőfi elbeszélő költeménye a magyar népies irodalom remekei közé tartozik. Művét Kosztolányi Dezső a „magyar Odüsszeia” néven illette. Vörösmarty így vélekedett róla: „Ez az alkotás bármely irodalomnak díszére válna.”
Jankovics Marcell 1973-ban rajzfilmet készített belőle, ami az első egész estés magyar rajzfilm volt.
A zárás előtt még Lackfi János: Ráckevei tükörképek költeményéből citálok:
„Itt élt Iluska is, Juliska volt pedig,
Költőnek sose higgy, igazat hazudik.
Mint ágról a levél, lehullott a vitéz,
Lelke a kő alól néha kicsit kinéz.”
Köszönetet szeretnék mondani a múzeum és a galéria dolgozóinak, akik kedvesek és szolgálatkészek voltak. A vezetőségnek köszönöm, hogy jóváhagyta a képek megosztását. További eredményes munkát kívánok a jövőt illetően!
Felhasznált irodalom:
Fegyó János (2010): János vitéz legendája. Ráckeve Város Önkormányzata.
Vereckei Zoltán (2024): János vitéz „civilben”. Ráckeve Ács Károly Művelődési Központ. Második kiadás