Jean de Carrouges – az utolsó párbaj
A mai Franciaország északi részén áll egy magányos kastély, ami már egészen a 14. század óta dacol mind az elemekkel, mind a rá rontó ellenfelekkel. Külsőre egészen érdekesen néz ki, olybá tűnik, mintha egy vár és egy kastély szerelemgyermeke lenne. Château de Carrouges a Normann hercegség déli határán épült fel, elsősorban védelmi céllal, ami mellett idővel a kényelem is megjelent, ezért is néz ki úgy a kastély. A több száz évet felölelő múlt egyik kis mozaikja egy bizonyos francia lovag, nevezetesen Jean de Carrouges élete, aki egykoron a vidék ura volt a 14. században. Eric Jager angol professzor, az Utolsó párbaj: A harc igazi története a középkori Franciaországban című könyvében 2004-ben írt az lovag életéről, amiből Ridley Scott 2021-ben filmet is készített Matt Damon főszereplésével, de az októberben a mozikba kerülő alkotás igen sok tekintetben eltér az eredeti történettől. Így mielőtt a moziba sietünk, érdemes megismerkedni a történelmi valósággal is.
A korai évek
Jean de Carrouges (kb. 1330-as évek – 1396) egyike volt a középkori Franciaországban igen nagy számban megtalálható lovagoknak, akiknek bőséges munkát kínált a már jó ideje tartó 100 éves háború. A családja Pierre d’Alençon gróf vazallusaként irányította a kis normandiai birtokukat, amely nem tekintett igen nagy múltra. Édesapja III de Carrouges a katonai szolgálat és a hűsége fejében kapott lovagi címet, és vikomtá nevezték ki, ami a franciáknál a gróf és a báró közötti főnemesi rangot takart. Mindezek mellé kapta meg Château de Carrouges kicsiny várát is, ami innentől fogva a család lakóhelye is lett. Itt született az 1330-as években az új vikomt és Nicole de Buchard nevű felesége elsőszülött fiaként Jean de Carrouges.
Jean a kis családi birtokon nőtt fel, és apjához hasonlóan követte a hagyományt, fegyveres szolgálatot vállalt Pierre gróf szolgálatában. Amikor elérte a felnőtt kort akkor megkapta a családi földek egy részét, ami elegendő volt arra, hogy katonaként tovább tudjon szolgálni. Számos kisebb hadjáratban is részt vett az angolok és a Normandiában garázdálkodó routerek (fizetettlen zsoldos katonák) ellen. 1367-ben az angol katonák elpusztították a kis családi várat és Carrouges falut, ezért egy újat kezdtek építeni a közelben, és ezt lehet napjainkban is megcsodálni a turistáknak.
Az érett férfi
Az 1370-es évek elején megnősült, a felesége Jeanne de Tilly a közeli Chambois urának volt a lánya, így a vele járó jelentős hozomány, földek és bérleti díjak Jean de Carrouges családi birtokait növelték. Az esküvőt követően igen hamar sikerült egy örököst is „összehozni”, az ifjú feleség egy fiúnak adott életet, akinek a keresztapja a család közeli barátja Jacques Le Gris lett. 1377-ben Pierre d’Alençon gróf megörökölte a testvére, Robert Perche birtokait és ezzel együtt Bellême kastélyát, amivel sikerült a hatalmát megerősíteni. A gróf Argentan városában rendezte be az udvarát, és ide rendelte vazallusait is. Carrouges és Le Gris is ide került, de a korábbi baráti viszony igen hamar megbomlani látszott. Le Gris rövid időn belül a gróf kedvence lett, amivel szemben Carrouges kezdett a háttérbe szorulni, aminek a legfőbb okát abban kereshetjük, hogy nem volt az nagyon talpnyaló fajta. Le Grist viszont ennek az ellentéte lehetett, mert valós eredmények nélkül a gróftól birtokokat kapott. A két férfi között a baráti és a családi viszony ellenére megromlott a kapcsolat, inkább afféle rivalizálásba csapott át, aminek meg is lett a következménye.
Carrouges alig egy éve volt az udvarba való bekerülés után súlyos családi tragédiát élt át, ugyanis szinte egymás után elvesztette a fiát és a feleségét is valamilyen betegség következtében. Ez a korábbi barátok közötti utolsó köteléket is elvágta, másik következménye pedig az lett, hogy Carrouges elhagyta az otthonát, és kilenc embere kíséretében csatlakozott Jean de Vienne tábornok egységéhez, hogy ott szolgáljon tovább. Részt vett egy öt hónapos hadjáratban, ahol kitűntette magát az angolok ellenében. A sikeres hadjárat után 1380-ban hazatérve Carrouges feleségül vette Marguerite de Thibouville-t, Robert de Thibouville egyetlen lányát. Thibouville normann nemes volt, aki korábban területi vitába szállt a francia király ellenében, ami mellett árulással is volt gyanúsítva. Ebből a slamasztikából csak nagy szerencsével és némi területi veszteség árán tudott kimászni, így kapóra is jött egy a koronához hűséges nemes házassági ajánlata, ami azzal kecsegtette, hogy jó pontot szerezhet a királynál, és a két család egyesülése anyagi szempontból is jól jöhet hosszú távon. Jean de Carrouges számára viszont egészen más volt fontos, örököst remélt a kortársak által „fiatalnak, szépnek, jónak, értelmesnek és szerénynek” tartott lánytól.
Alig lett vége a házasságkötés utáni mézesheteknek, amikor újabb fordulatot vett Carrouges története. Csak úgy az eszébe jutott, hogy korábbi nagy haverja, Jacques Le Gris Aunou-le-Faucon értékes birtokát kapta meg Pierre gróftól a hűségét megjutalmazandó. Ezzel csak annyi volt a problémája, hogy az korábban az apjáé volt, akitől még 1377-ben a gróf 8.000 francia livre összegért megvásárolta ugyan a kérdéses birtokot, de ezt Carrouges vitatta, így pert kezdeményezett a jogosnak vélt öröksége visszaszerzése okán. Az ügy odáig fajult, hogy Pierre gróf jobbnak látta, ha a francia királyhoz fordul, aki nem mellesleg az unokatestvére volt. Nem tudni, hogy mi lehetet a döntő motívum, a családi kapcsolat vagy a jogi helyzet volt a mérvadó, de annyit tudunk, hogy a per igencsak rosszul végződött, mert a hozott döntés nem Carrouges számára volt kedvező.
Két évvel később a dolog sok tekintetben hasonló módon ismétlődött meg. Carrouges ismét bíróság előtt állt Pierre gróffal szemben, de ezúttal a korábban meghalt apja által kezelt földek miatt volt vita. Úgy érezte, hogy az apja által viselt kapitányi rang, és a vele járó földek őt illeték volna, amivel szemben a gróf egy másik hűbéresének adta át az egészet. Carrouges így újfent bírósági eljárást indított a saját urával szemben, és immár másodszor is vereséget szenvedett a bíróságon. 1383 márciusában Carrouges egy újabb erőfeszítésbe fogott a családja gazdaságának bővítésére, így megvásárolta a szomszédjától, egy bizonyos Sir Jean de Vaulogertől a szomszédos Cuigny és Plainville hűbérbirtokokat. Az eladáshoz azonban Pierre gróf jóváhagyására volt szükség, aki mindkét érintett fél hűbérúra volt, de a Carrouges által korábban okozott jogi kellemetlenségek miatt nem volt hajlandó engedélyezni az eladást, ami mellett ahhoz is ragaszkodott, hogy Carrouges adja át neki a kérdéses birtokokat. Carrouges-nak a középkori birtok és jogrendszer miatt nem volt más választása, mint elfogadni a helyzetet.
A skót hadjárat
Valamikor 1384 vége felé Carrouges és Jacques Le Gris találkozott amikor az egyik közeli szomszédos nemesnek fia született és ennek a tiszteletére egy kis összejövetelt tartott a családja. A már évek óta igencsak fasírtban lévő két nemes megállapodott itt abban, hogy elég az egymás elleni politikai játszmából, és véget vetnek a köztük lévő viszálynak. Carrouges még a második feleségét is vitte magával és be is mutatta a társaságnak, ami a jövőre nézve igencsak nagy hibának bizonyult. Pár hónap múlva Carrouges egy újabb olyan vállalkozásba fogott, amivel a családja vagyonát, politikai befolyását szerette volna megerősíteni, de ezúttal ezt nem a szomszédságban tervezte végrehajtani. Csatlakozott ismét Jean de Vienne tábornok seregéhez, amellyel együtt Edinburghba, Angliába hajózott.
A francia tábornok a 100 éves háború ezen szakaszában azt vette a fejébe, hogy a hadszínteret áthelyezi az angolok földjére, és ezért egy 2-3 ezer fős kis sereggel átkelt a két országot elválasztó La-Manche-csatornán. A franciák a skót partvidéken szálltak partra, aminek nagyon egyszerű oka volt. A skótok gyűlölték az angolokat, és biztosították a franciákat, hogy csatlakoznak hozzájuk amennyiben megtámadják az angolokat. A terv az volt, hogy az egyesült francia-skót sereg egy hadjáratot indít az angolok ellen a saját földjükön, amivel ugyan a végső győzelemre egy ekkora seregnek igen kicsi esélye lett volna, de nem is az volt a cél, hanem az angol erők lekötése és elvonása Franciaországból. Carrouges és kísérete fegyveresekkel és lovakkal ellátva része lett ennek a vállalkozásnak, ami Skóciából indult ki.
A francia sereg kicsi volt ugyan de viszonylag jól felszerelt, több száz számszeríjász és legalább ugyanannyi szakállas puskás mellett vagy 600 lovagot több tucat ágyút és jelentős mennyiségű pénzt is jelentett. Mind tudjuk a háborúhoz három dologra van feltétlenül szükség, ami nem más, mint a pénz, a pénz és a pénz, ezért is volt arra szükség, hogy minél több legyen a franciáknál belőle. 1385 nyarán éppen lejárt a korábban megkötött skót-angol fegyverszünet, és a morcos északi hegylakók nagyon is tisztában voltak azzal, hogy amint lehetőségük lesz rá, az angolok úgyis támadást indítanak az országuk ellen, így ebből a szempontból egy megelőző csapásnak szánták a franciákkal közösen indítandó hadjáratot, amit szabályos szerződéskötés előzött meg a két királyság között.
Júliusban megindult dél felé az egyesült hadsereg a Tweed-folyó völgyében, ahol az első hetekben ellenállásba nem ütközve főleg az angol falvak és gazdaságok elpusztításában jeleskedett leginkább. Egy kisebb várat sikerült elfoglalni és porig égetni, ami után tovább folytatták a menetelést Northumberlanden keresztül. II. Richárd angol király a fiatal kora ellenére elég energikusan kezdett válaszlépésbe, ami azt jelentette, hogy egy majdnem 15 ezer fős sereggel tudott a nyár folyamán észak felé elindulni, de a serege közel kétharmadát íjászok alkották. Az angol sereg elérve a hadszínteret megpróbálta csatára kényszeríteni a skót-francia sereget, amire a Jean de Vienne vezette franciák hajlottak is volna, de a skótoknak eszük ágában sem volt csatázni, inkább angolosan távoztak a táborból. A franciák így meg sem kockáztattak egy csatát a többszörös túlerőben lévő angolok ellenében, inkább ők is visszavonultak.
A skótok nélkül a hadjárat célja, lehetőségei is igen korlátozottá váltak, bár azért sikerült pár ezer skótot még fegyverben tartani. 1385. augusztus 11-én az angol hadsereg belépett Edinburgh városába Skócia fővárosába, amit szinte üresen találtak. Nem is időztek sokáig, mert hamarosan híre jött a franciák helyzetének. Vienne az angol hadsereget megkerülve délre vezette a francia és a megmaradt skót erőket, ezzel az angol fősereg hátát fenyegette. Cumberland területét kezdték igen keményen legyalulni, a kor hadjárataihoz hasonlóan a falvak, a védtelen gazdaságok, települések kifosztásával, felégetésével keltettek zűrzavart angol területen. A támadók szeptember 7-én Carlisle fala alá értek, amit ostrom alá is vettek. A franciák egy tartós hadjáratot szerettek volna, amely jelentős angol erőket köt le. Meg akarták támadni az angol határvidék nagy fallal körülvett városait és kastélyait. Hittek a gondos előrehaladott tervezésben és a fegyelmezett mozgásban. A skótok ezzel szemben egy olyan hadjáratban gondolkoztak, ami kimerült volna a fizikai pusztításban és az értékes szarvasmarhák elhajtásában.
A kapcsolatok tovább romlottak a megvetés miatt, amellyel a franciák fordultak a vendéglátó skótok irányába. A francia lovagok megdöbbentek mind a föld, mind az emberek „primitívségén”, és csodálkozva tapasztalták, hogy Edinburgh-nak, amelyet számukra észak Párizsának neveztek, csak alig 400 háza van. Nem hatotta meg őket a „vörös arcú és szemtelen szemű” Róbert skót király sem. Egyes források szerint a franciák mindenről csak panaszkodtak, a lakóhelyük méretétől kezdve az ágyak keménységén át a sör és az étel minőségéig. Bár a skót vezetők a franciákat társként tisztelték, a skótok általában ellenségesen viszonyultak a franciákhoz, akik nem beszéltek a nyelvükön, és akik háború okán még megkárosították a termést is. A skótok még az angol hazavonulást követően sem voltak hajlandók engedélyezni a franciák távozását addig, amíg meg nem térítik a vendéglátóiknak okozott károkat. Ennek érdekében de Vienne-t gyakorlatilag túszként tartották a skótok egészen addig, amíg Párizsból pénzt nem küldtek az igényeik kielégítésére.
A francia sereg 1385 októberében hazahajózott ugyan, de a tábornokuk az elszámolási vita miatt csak egy hónappal később tudta követni a csapatait. Az expedíció kudarca ellenére Carrouges kitűnt a hadjáratban. Bár kilenc fegyvereséből ötöt és jelentős összeget veszített a költségek miatt, a csatatéren lovagi címet is nyert, ami jelentősen emelte a társadalmi helyzetét és a katonai szolgálatai fejében kapott pénz mennyiségét is. Annak ellenére, hogy Skóciából hazatérve rossz egészségi állapotban volt, Carrouges-nak Párizsban volt dolga, és 1386 januárjában oda utazott, hogy beszedje az előző évi hadjáratért járó „állami támogatást” míg a feleségét pedig anyósa mellett hagyta.
Marguerite megerőszakolása
Mielőtt elindult volna Párizsba, Carrouges meglátogatta Pierre grófot, a hűbérurát, ahol nagy valószínűséggel beszámolt a skóciai hadjáratról, és arról, hogy hova, miért indult el otthonról. Azt is tudjuk, hogy találkozott nagy riválisával is, beszéltek is, de annak tartalma nem maradt fent az utókornak. Az is bizonyos, hogy Jacques Le Gris távol tartotta magát a háborútól, és amíg Carrouges Skóciában harcolt, addig is szépen tudta növelni a hatalmát, a befolyását, és nem utolsó sorban a birtokait. A híres nőcsábásznak számító Le Gris egészen más fából volt faragva, mint a politikai ellenfele.
1386 január 18-án reggel Carrouges elindult Capomesnil kastélyából a szomszédos Saint-Pierre-sur-Dives városba, ahova egy üzleti dolog miatt ment, és magával vitte a szolgái többségét is. Marguerite, a felesége későbbi vallomása szerint egy Adam Louvel nevű katona kopogott be este a kastélyba, ahol a cselédek hiánya miatt maga az úrnő nyitott ajtót. A feleség későbbi vallomása szerint a férfi egy a férjével szembeni pénzügyi tartozás miatt érdeklődött, de hamar másra terelte a szót, arra, hogy tulajdonképpen nem egyedül érkezett, hanem Jacques Le Gris is vele van, aki szerelmes a ház úrnőjébe, és szeretne vele beszélni. Az események kibogozása annyi évszázad távlatából, már igencsak nehézkes, de nagy valószínűséggel Le Gris a „társa” segítségével behatolt a kastélyba, ahol megerőszakolta az úrnőt. Az erőszakot követően halálosan megfenyegette a halálra rémülhetett asszonyt, aki az eset után több napig nem mert szólni még a pár nap múlva hazatérő férjének sem arról, hogy mi is történt a falak között. Elképzelni sem tudjuk, hogy milyen vívódáson mehetett át a feleség, hiszen bizonyára tisztában volt vele, hogy amennyiben elmondja a férjének, annak ismerve a személyiségét, az nem fogja annyiban hagyni. A következmények, és a későbbi történések függvényében mindenképpen arra gondolhatunk, hogy igenis megtörténhetett az erőszak.
Amikor Carrouges megtudott mindent, azonnal összehívta az egész családját, az összes szolgát, a barátait, és azok előtt beszámolva az esetről, a családot ért sérelemről. Carrouges úgy döntött, hogy bírósági eljárást indít Le Gris ellen, de tisztában volt azzal, hogy semmi esélye sincs, mert az ügyben a hűbérura Pierre gróf fog bíráskodni, aki meg az korábbi évek történései nyomán egyértelmű, hogy kinek a javára fog ítélni. Nehezítette a bizonyítást, hogy az egyetlen tanú maga a sértett volt, és abban az időben egy nőnek a szava nem sokat ért, még akkor sem, ha nemesi vér csörgedezett az ereiben. Mindezek tükrében Carrouges és a felesége el sem ment a tárgyalásra, ahol Pierre gróf minden vád alól felmentette Le Grist, és azzal vádolta Marguerite-t is, hogy kitalálta vagy inkább csak „álmodta” az egészet.
A jogi csatározások
Carrouges nem elégedett meg az újabb politikai és jogi vereséggel, hanem még feljebb vitte az ügyet, ezért Párizsba ment, hogy személyesen a királytól kérje az igazságszolgáltatást. Mivel tisztában volt azzal, hogy csak a felesége vallomása áll szemben egy nemes szavával szemben, ezért egészen más tervhez folyamodott. Egy szabályos büntetőeljárás helyett inkább bírósági párbajra akarta kihívni az ellenfelét, hogy így Isten dönthesse el, hogy ki mellett áll az igazság. A korábban a nemesek körében igen népszerűnek számító ilyen bizonyítási forma 1386-ra viszont már szinte kiment a divatból, és az ezekhez szükséges királyi engedély megszerzése szinte lehetettlen feladatként tornyosult Carrouges előtt. Párizsba érkezése után néhány nappal sikerült a király közelébe jutnia, és elmondhatta a panaszát és benyújtotta az igényét a párbajra vonatkozóan.
1386. július 9-én megkezdődött a jogi eljárás második szakasza, amikor Carrouges és Le Gris is híveikkel a Párizs Parlement előtt megjelentek, ahol megtörtént a vádak felolvasása és egy kesztyű ledobása, ami jelezte a harcra való szándékot. A nyilatkozatokat a király, testvére, Valois Lajos bátyja és az egész Parlement előtt tette közzé, akik úgy döntöttek, hogy kezdetben rendes bűnügyként tárgyalják az ügyet, és mindaddig elhalasztják a döntést, amíg mindkét fél vallomást nem tesz.Megpróbálták rábeszélni Le Grist, hogy az ragaszkodjon az egyházi tárgyaláshoz, de ezek sikertelennek bizonyultak, mivel Le Gris a vádat úgy akarta ellensúlyozni, hogy ellenfelétől 40 ezret követelt a rágalmazásért afféle fájdalomdíjként. A büntetőper a nyár nagy részében folytatódott, ami során Carrouges-t, Le Grist és Marguerite-t mindannyian vallomást tettek. Marguerite ekkor már szemmel láthatóan terhes volt, de a középkori orvosi ismeretek azt állították, hogy a nemi erőszak következtében a nők nem eshetnek teherbe, így ezzel a ténnyel nem foglalkoztak. Adam Louvel és Marguerite egyik szobalánya is vallomást tett, bár az ő esetükben, mivel alacsony rendűek voltak, ez csak „sima” kínvallatást jelentett. De ez sem jelentett áttörést, mert semmi konkrét bizonyíték nem került elő, nem merült fel. Carrouges nyilatkozata elsősorban megismételte és alátámasztotta felesége vallomását, míg Le Gris egy dühtől és féltékenységtől elvadult férfiról festett le képet, aki a családi vagyonának a helyreállítását próbálta megteremteni azzal, hogy hamis vádakat fogalmazott meg legjelentősebb riválisa ellen. Le Gris alibit is szerzett magának az eset kapcsán, ami szerint ő egész héten 25 mérföldre volt a helyszíntől. Carrouges erre bebizonyította, hogy amennyiben igaz is alibi, az oda-vissza összesen kb. 50 mérföldnyi távolság megtétele egy este egy jó lóval igenis lehetséges. Le Gris alibije viszont hamarosan veszélybe került, mert az azt biztosító férfit, egy Jean Beloteau nevű zsellért letartóztatták nemi erőszak elkövetése miatt Párizsban. Szeptember 15-én, amikor a király Flandriában felkészült az angliai invázióra, az egyházközség meghozta az ítéletét: mivel nem tudták megállapítani az ügyben a bűnösséget, a két férfi halálig tartó párbajára adtak engedélyt.
A párbaj
Az ítéletet követő két hónap alatt igen nagy aktivitást mutatott a két fél és párizsi polgárok egyaránt. Mivel a bírói párharcok már olyan ritkák voltak, nem állítottak fel semmiféle küzdőteret, hanem ahelyett a város északi észén fekvő Saint-Martin-des-Champs-i apátság vállalta a csata megrendezését. Az esemény olyan népszerűnek bizonyult, hogy csak na. és még maga is francia király is jelen akart lenni, ami miatt egy hónappal el is kellett halasztani, hogy az uralkodó Flandriából hazaérjen, így 1386. december 29-e lett a kijelölt időpont. A tárgyalás és a párbaj közötti hónapokban Marguerite egy fiúnak adott életet, aki a Róbert nevet kapta. A harc reggelén a párizsiak ezrei már hajnalban elfoglalták a legjobb helyeket, hogy minél jobb rálátásuk legyen az eseményre. A nézők között volt a király és kísérete, köztük a nagybátyjai, valamint testvére Orléans hercege is. Marguerite feketébe öltözve egy hintóból várta a kimenetelt, ami rá nézve is veszélyes volt, hiszen, ha a férje veszít, akkor azzal az is „bebizonyosodik”, hogy ő hamisan tanúskodott, amiért halál a büntetés. A résztvevők a kora délutáni órákban jelentek meg teljes harci díszben. Először Carrouges elmondta a Le Gris elleni vádjait a királynak és a tömegnek, mire Le Gris követte és megtette ugyanezt. Ezután Le Grist lovaggá ütötték annak érdekében, hogy Carrouges-szal egyenlő helyzetben legyenek a harc során. Ezután mindkét lovag leszállt és esküt tett Istennek, Szűz Máriának és Szent Györgynek, ezzel szentesítve Isten ítéletét a párbaj kimenetele felett. Végül Carrouges felkereste feleségét, és megígérte előtte becsületét, megcsókolta és megígérte, hogy visszatér. Amint kitisztult a pálya, csend lett az arénában, a király pedig kiadta az utasításait, hogy bárkit, aki beavatkozik a párbajba, azt kivégzik, és aki kiabál vagy verbálisan megszakítja a harcot, az elveszíti a kezét. A lovagok felkészültek, majd pedig a marsall jelzésére megkezdődött a küzdelem.
Mindkét félnél lándzsa volt, de a vastag és erős pajzsok és a páncéljuk miatt nem igazán tudtak egymásban kárt tenni. Vagy háromszor is egymásnak estek, de csak a lándzsáik bánták, így más fegyvernemre váltottak. Az igazán erős Le Gris a fejszéjével gyakorlatilag lefejezte Carrouges lovát, ami után gyalogosan folytatódott a küzdelem. Le Gris lassan fölénybe került és sikerült Carrouges jobb combján egy komoly sérülést okozni. Ahogy a tömeg zúgolódni kezdett Le Gris hátralépett, hogy megnézze az ellenfele sérülését, Carrouges pedig ekkor kétségbeesetten ellentámadásra indult. Le Gris a földre került, és a nehéz páncélzata megakadályozta, hogy fel tudjon állni. Carrouges többször is szúrt az ellenfelén, de nem tudott kárt tenni a vastag páncélban. Felismerve, hogy a kardja nem megfelelő, Carrouges letérdelt Le Gris-be, és tőrének fogantyújával összetörte a zárat, amely a helyén tartotta Le Gris előlapját. Még akkor is, amikor ellenfele küzdött alatta, Carrouges letépte a tányért és követelte, hogy Le Gris vallja be a bűnösségét. Le Gris ezt visszautasította, és így kiáltott: „Isten nevében, lelkem veszedelmére és kárhozatára ártatlan vagyok”. Erre Carrouges a tőrével elvágta Le Gris nyakát.
A legyőzött ellenfél fölött állva Carrouges a pályán maradt, miközben a tömeg őrjöngeni kezdett, és berohant a pályára. Ezután letérdelt a király elé, aki évi 200 frank királyi jövedelem mellett ezer frank díjat adott át neki. Csak ezután köszöntötte feleségét egy érzelmes jelenetben a több ezer néző előtt. Jean és Marguerite de Carrouges ekkor a tömeggel nagy menetben követve az apátságtól a Notre-Dame de Paris katedrálisig lovagoltak, hogy köszönetet mondjanak a győzelemért. Néhány héttel a párbaj után Parlement további hatezer aranyat és a Királyi Háztartáson belüli pozíciót ítélt meg Carrouges-nak. Az ilyen jutalmak lehetővé tették Carrouges számára a további jogi lépések megkezdését, megkísérelve érvényesíteni korábbi igényét Aunou-le-Fauconnal szemben. Ez a Carrouges által annyira áhított föld azonban meghaladta a kezét. A földet birtokló Pierre gróf soha nem bocsátott meg Carrouges-nak kedvencének halálát, és a bíróság előtt tartotta el tőle a birtokokat.
A párbaj utáni évek
A következő három évben Marguerite és Carrouges-nak még két gyermeke született, és hol Párizsban, hol Normandiában éltek. 1390-ben Carrouges-t chevalier d’honneur-vá léptették elő, mint a király testőrét. Ez a cím jelentős pénzügyi támogatással járt, és fontos társadalmi helyzetbe került így. A következő évben Magyarországra küldték, hogy megvizsgálja az Oszmán Birodalom által okozott fenyegetés súlyosságát , amelynek határai folyamatosan terjedtek I. Bajezid szultán alatt.
1392-ben Carrouges jelen volt a tizennegyedik századi Franciaország egyik legismertebb eseményén, ami meghatározónak bizonyult az ország története szempontjából. A francia király épp Bretagne-ba vezetett hadjáratot, ahol IV. Jean herceg menedéket adott Pierre de Craonnak, aki korábban sikertelenül próbált meg végezni az uralkodó feltétlen bizalmát élvező Olivier de Clissonnal. A hadjárat során augusztus 5-én a Le Mans-i erdőben rátört az uralkodóra az első rohama: hirtelen árulásról kezdett kiabálni, és saját kíséretére támadt. Négy embert vágott le, ami után üldözni kezdték a saját emberei. Az üldözés órákig folytatódott, míg a kimerült királyt végül testőre, köztük Jean de Carrouges lefogta. 1396 elején, az Angliával kötött békeszerződést követően a francia hadsereg újabb sürgető fenyegetés ellen mozgósított, törökök ellen indítandó keresztes hadjárathoz csatlakozott az ország. Természetes volt, hogy Jean de Carrouges visszatér régi parancsnoka, Jean de Vienne tábornok és admirális szolgálatába. A hadsereg egyesült a magyarokkal és dél felé vonult. 1396 szeptember 12-én a hadsereg megérkezett Nikápoly falai alá, amit ostrom alá vontak. Két héttel később Bajezid szultán nagy sereggel érkezett a város déli részére, és erős védelmi pozíciót foglalt el, kihívva a kereszteseket ütközetre. A keresztes hadsereg szeptember 24-én szembeszállt vele, ám a nemzeti frakciók közötti gyenge fegyelem és a vezetés megszakadása eredményeként a francia haderő korai támadást indított az oszmán csapatok ellen, miközben a szövetséges magyar és balkáni erők még nem álltak készen a támadásra.
A csata bizonyos szempontból már a lovagi világ végének az egyik fontos állomásának bizonyult, míg a másik oldalon egy feltörekvőben lévő birodalom és egy egészen újfajta hadviselés, hadszervezet kezdett kibontakozni, ami több évszázadra meghatározó eleme lesz a kontinens történelmének. A győztes török csapatok a csata után még ezreket fogtak el és végeztek ki. Jean de Carrouges pontos sorsa e közelharc közepette nem ismert, de valószínű, hogy parancsnokával tartott. Jean de Vienne erőit beszorította a török lovasság egy kisebb völgybe, ahol végeztek a francia lovagokkal. Carrouges halála után birtokait a tíz éves fia, Róbert örökölte, aki révén tovább folytatódott a család története.
Felhasznált irodalom:
Benkő Mihály (1987): Csata Nikápolynál, Móra Könyvkiadó, Budapest
Jager, Eric (2004): The Last Duel: A True Story of Crime, Scandal, and Trial by Combat, Crown
Rázsó Gyula (1987): A lovagkor csatái, Tankönyvkiadó, Budapest