Kicsoda Murat? Francia katonatiszt, hadvezér, a Francia Császárság marsallja, Napóleon sógora, Berg nagyhercege, nápolyi király. Kiváló harctéri katona, vakmerő lovasparancsnok, mindig emberei élén haladó karizmatikus vezető, akit emberei vakon követtek a csatában. Győzelmet győzelemre halmozott, legnagyobb ellenfelei, az orosz lovasság tisztjei is tisztelettel szóltak róla. Hihetetlennek tűnő haditetteket vitt véghez mozgalmas élete során. Lelkesedése azonban gyakorta elragadta, s e miatt hibákat vétett, és forrófejűnek, meggondolatlannak is tartották egyesek mindezek függvényében.
Joachim Murat (1767. március 25. – 1815. október 13.) édesapja egy fogadós volt, akinek 11 gyermeke között Joachim volt a legfiatalabb. Először papi pályára szánták, de mivel felettébb kedvelte az evilági örömöket, apránként nagy adósságokat csinált családjának. Félve az apai szigortól, és talán a felelősségtől is, 1787. február 23-án beállt az „Ardennes” vadászezredbe, de függelemsértés miatt már 1789-ben elbocsátották. A forradalom után aktívan részt vett a helyi közéletben, sűrűn járt a politikai klubok gyűléseire, és 1791 januárjában ismét belépett a hadseregbe. 1793 nyarán már egy lovasszázad parancsnokává nevezték ki.1795 októberének elején királypárti felkelés tört ki Párizsban. A Nemzeti Konvent épületének védelmét az akkor még ismeretlen Napoléon Bonaparte tábornokra bízták, aki Murat századost azzal bízta meg, hozzon tüzérséget a kormánycsapatok által nem ellenőrzött városrészből. A kockázatos feladatot Murat a rendelkezésre álló rövid idő alatt sikerrel megoldotta, az ágyúkat ellenséges területen keresztül sikeresen behozta Párizs szívébe. 1795. október 5-én Bonaparte ezzel a tüzérséggel verte szét a felkelőket, és biztosította a Direktórium hatalmát. Kinevezték Bonapartét az Itáliai Hadsereg főparancsnokává, Murat-t pedig ezredessé léptették elő, és Bonaparte őt vette maga mellé segédtisztnek az itáliai hadjáratban. 1796. szeptember 4-én az északi-itáliai Roveretónál Murat lovasszázadával támadást intézett az osztrák csapatok ellen. Lovasai egy-egy gyalogost is magukkal vittek a nyeregben, így keltek át az Adige folyón. A váratlan roham szétzúzta a védelmet. Szeptember 22-én a bassanói csatában Murat már lovas hadtestet vezetett az osztrák-szárd gyalogság zárt négyszögei ellen. Lovasrohamai elsöprő sikert hoztak, megalapozta hírnevét, tábornokká nevezték ki. Katonai karrierje hatalmasat ívelt felfelé, megközelítve „mentorát” Napóleont is.
Az egyiptomi hadjárat során sikeresen harcolt Alexandria bevételénél (1798. július 2.), és a mameluk haderő ellen a piramisok csatájában (július 21). Egyiptomból Palesztina és Törökország felé vonult a francia hadsereg, és ostrom alá fogták Akkót. A francia tüzérség gyengesége és a brit flotta támogatása miatt a várat védők kitörtek. Támadásukat Murat vakmerő lovasrohamai zúzták szét, de az utánpótlás akadozása miatt később fel kellett adniuk az ostromot. A második abukiri csatában Murat elfogta a 18 000 főnyi ellenséges hadsereg parancsnokát, Musztafa pasát, közben maga is megsebesült. Bonaparte tábornok ezt írta a Direktóriumnak: „A mai győzelem alapvetően Murat ezredes érdeme. Kérem, nevezzék ki őt hadosztály-tábornoknak; lovasdandárja megcselekedte a lehetetlent.”. A Direktórium az előterjesztés alapján Murat-t valóban előléptette. A hadjárat zárásaként pedig Napóleonnal együtt kalandos úton hajózott haza, kijátszva a rájuk vadászó brit flottaegységeket.
Murat tábornok az abukiri csatában (1799). (Antoine-JeanGross festménye, 1806).
Visszatérése után, 1799. november 9-én Murat döntő szerepet vállalt Napóleon államcsínyében, amellyel megdöntötte a Direktóriumot. 60 gránátosa élén behatolt az Ötszázak Tanácsának termébe, és bejelentette a kormány feloszlatását. Megalakult a Konzulátus. Napóleon, az Első Konzul Murat tábornokot nevezte ki a Konzuli Gárda parancsnokává. 1800. január 18-án feleségül vette Napóleon húgát, Caroline Bonapartét. Napóleon nem is Murat-hoz, hanem Moreau tábornokhoz akarta adni húgát, Caroline-t, de nem állt útjukba, amikor a leány Murat-ba szeretett bele. Kapcsolata sógorával, Napóleonnal nem volt felhőtlen. A kortársak szerint az előkelő királyi katonaiskolát kijárt Napoléon megvetette az egyszerű sorból felemelkedett Murat-t. A nagy stratéga féltékeny volt az első sorokban verekedő katona sikereire, aki – hozzá hasonlóan hihetetlen módon – tudta magával ragadni bajtársai tömegét. Az ifjú pár beköltözött a Tuileriák palotájába, és Murat lett Napóleon tartalékhadseregében a lovasság parancsnoka. Részt vett a második koalíció ellen 1800. június 14-én vívott győzelmes marengói csatában, ahonnan a kortársak visszaemlékezése szerint „golyóktól tépett egyenruhában tért vissza”.
1800–1801 telén részt vett az itáliai harcokban is. Franciaország nevében ő kötötte meg a fegyverszüneti egyezményt a Nápolyi Királysággal. Csapatainak megtiltotta a helyi lakosság elleni erőszakot, ezt a nápolyiak nem felejtették el neki, és ez befolyásolni fogja későbbi életét, döntéseit is. 1803 augusztusában visszatért Franciaországba.
A Szenátus 1804. május 18-i határozata „a Köztársaság kormányzását egy császár kezébe helyezte”, azaz I. Napóleonéba. Murat tábornokot már másnap császári marsallá nevezték ki. 1805. február 1-jén nagyadmirális lett. Másnap, 2-án megkapta a Becsületrend Nagykeresztjét. Márciusban a császári család tagjaként hercegi rangra emelkedett, és családostul beköltözött az Élysée Palotába. 1805 őszén Murat parancsnoksága alá helyezték a Nagy Hadsereg lovasságát és előőrsét is. Ő mérte az első sikeres csapásokat az osztrákokra a szinte menetrend szerint soron következő újabb háborúban. A Duna mentén vonulva elfoglalta a Fekete-erdőből kivezető utakat, megrohamozott és szétszórt egy erős osztrák hadosztályt, elragadta annak tüzérségét, lobogóit és 4000 foglyot ejtett. Amikor Murat marsall félelmetes hírű lovasságával győzelmesen Nürnbergbe érkezett, már 1500 szekeret, 50 tüzérségi löveget zsákmányolt, és több ezer hadifoglyot ejtett. Amikor az oroszok is beléptek a háborúba, Murat megtámadta egyik hadosztályukat. több ágyút zsákmányolt, sok foglyot ejtett. Lovassága élén bevonult Bécsbe, bár közben elmulasztotta elfogni a melki apátságban tartózkodó I. Ferenc osztrák császárt. Micsoda páratlan lehetőség szállt így el, ilyen a sors mondhatnánk. A visszavonuló osztrákokat Bécsen túl is üldözte, szétverte utóvédjüket is. Beleegyezett a fegyverszünetbe is, ezért viszont dühös szemrehányást kapott Napóleontól.
Caroline Murat 1807-ben
1805 december 2-án az austerlitzi csatában a francia haderő balszárnyának parancsnokaként teljes győzelmet aratott. A december 27-én aláírt pozsonyi békeszerződés a német rendezést Napóleon kezébe adta. A császár Murat-t Berg nagyhercegévé és Kleve hercegévé emelte. Murat csillaga még magasabb lett, a katonai rang, a hercegi cím, a császári sógor mellé egy valós kézzel fogható államot is kapott, úgy tűnt elérte pályafutása csúcsát.
1806 őszén kitört a háború Poroszországgal is. Murat herceget a császár ismét a francia lovasság élére állította. Mindig legelöl járva átkelt a Saale folyón, szétvert két porosz ezredet. Berlin elővárosában, egy egész porosz dandárt kerített be és ejtett fogsága. Blücher tábornagy csapatait beszorította Lübeckbe, ahol végül megadták magát, és a városban rekedt katonák és hadfelszerelések Murat kezére kerültek A hadjárat végén ezt jelentette Napóleonnak: „Sire, a harc megszűnt, elfogytak a harcolók”. A háború az oroszok ellen folytatódott, Murat megtámadta és kiűzte őket Varsóból, és 1806. november 28-án győzelmesen bevonult a lengyel fővárosba. 1807. február 8-án az eylaui csatában Murat a történelem addigi legnagyobb lovasrohamát, mintegy 12 000 lovast egy tömegben vezetett az orosz derékhad ellen, ezzel meghiúsította, hogy Bennigsen tábornok kettészakítsa a francia haderőt. Murat lovassága áttörte az orosz gyalogság vonalait, visszavonulásra kényszerítette Bennigsen csapatait.
1808 elején Napóleon kinevezte őt az 50 000 fős Spanyolországi Hadsereg főparancsnokává. Murat csapatai bevonultak Madridba, de a spanyol lakosság ellenségesen fogadta őket. Márciusban népfelkelés tört ki, IV. Károly spanyol király lemondott fia, VII. Ferdinánd javára. Napóleon végül a spanyol királyi trónt – Murat marsall csalódására – nem neki, hanem fivérének, Joseph Bonaparténak, a nápolyi királynak adta. Sógorának, Murat-nak a császár felajánlotta: választhat Portugália és a Nápoly koronája között. Murat az utóbbi mellett döntött, döntésében bizonnyal szerepet játszott a korábbi itáliai hadjáratok tapasztalatai, így a számára ismeretlen Portugália helyett, a nápolyi királyi cím tűnt a jobb választásnak számára. A korona odaítéléséről szóló császári dekrétum szövege világosan kifejezi, hogy annak kedvezményezettje voltaképpen Karolina királyné, Napóleon húga. Murat viszont önálló királyként, és nem sógorának prefektusaként akart, szeretett volna uralkodni. Emellett a Nápolyi Királyságot igen súlyosan érintette a Napóleon által fenntartott kontinentális blokád. Murat ezért idővel szívesen közeledett az Itália egységéért harcoló karbonári mozgalomhoz, aminek a későbbi események alakulásában még fontos szerep jutott.
Joachim Murat tábornagy 1808. augusztus 1-jén Nápoly királya lett. Le kellett mondania a Bergi Nagyhercegségről, franciaországi birtokairól és marsalli javadalmazásáról (csak a marsallbotot tarthatta meg). De elérte karrierje csúcsát, egy fogadós fiából, marsall, a császár sógora, király lett. Nem minden embernek adatik ilyen sors, ilyen élet, saját erejéből, saját sorsát kovácsolva jutott el erre a pontra. A nápolyiak igen lelkesen fogadták az új királyt, jó szívvel emlékeztek rá korábbról. A kormányzásban Murat az olaszokat részesítette előnyben a franciákkal szemben, ez növelte népszerűségét. Eltörölte a jobbágyságot, bevezette a Code Napoléont. Átszervezte a haditengerészetet és a hadsereget. Keményen fellépett a calabriai bűnözőbandák ellen. A magas költségvetési deficitet uralma során valamelyest lefaragta, de nem tudta megszüntetni, ez határt szabott reformjainak is. 1809-ben újabb háború tört ki Ausztriával, ami valljuk be nem okozott nagy meglepetést, csak egy újabb koalíció alakult Napóleon ellen. Nápoly előtt feltűnt egy brit hajóraj, de nem támadták meg a várost, amelynek védműveit az új király jelentősen megerősíttette. Murat ezúttal nem vett részt az Ausztria elleni hadjáratban, de a francia győzelem az ő hatalmát is megerősítette. Hátra volt még Szicília meghódítása, ahol az elűzött Bourbon uralkodópár talált menedéket. Ők nem ismerték el I. Joachimot Nápoly királyának, de belátták, hogy a bitorlót egyelőre nem tudják eltávolítani. Murat is tudta, hogy Szicília elfoglalása sokkal nehezebb feladat lesz. 1810. szeptember 17- én Murat elrendelte az átkelést a Messinai-szoroson. Az első 2 000 fős hadtest baj nélkül átért, de Grenier francia tábornok leállította az átkelést, mondván, nem kapott parancsot Napóleontól. A britek hamarosan elűzték az átkelt csapatokat és visszafoglalták a partot. Az expedíció kudarcba fulladt.
1812-ben Napóleon újabb hadjáratot tervezett, hogy Oroszországot is rászorítsa az Anglia ellen életbe léptetett kontinentális blokád betartására. Murat elfogadta Napóleon felhívását. A francia lovasság parancsnokaként megpróbálta csatára kényszeríteni az oroszokat, de a cári főparancsok folyamatosan kitért előle, a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazva. Szeptember 7-én, a borogyinói csatában Murat bravúros rohamai jelentős sikereket hoztak, de a rettegett lovasságot a visszavonulás során a kozákok sorozatos támadásai és az orosz tél viszontagságai teljesen felmorzsolták. December 5-én Napóleon a megmaradt haderő parancsnokságát átadta Murat-nak azzal a paranccsal, hogy vonuljon Vilniusba, és szervezze újjá a hadsereget. Murat azonban belátta, hogy Vilniust nem tudja megtartani, ezért a haderőt Lengyelországba mentette.
Murat marsall az 1812-es borogyinói csatában. (Louis- François Lejeune festménye, 1822, részlet).
1813 január 16-án Posenben Eugène de Beauharnais-t nevezte ki főparancsnoknak, ő maga visszasietett Nápolyba. Felvette a kapcsolatot Ausztriával, amely ekkorra már kilépett a kényszerű francia szövetségből. A közeledést segítette Murat feleségének, Caroline-nak kiváló személyes kapcsolata Metternich kancellárral és a nápolyi osztrák nagykövettel. Milyen érdekes lehetett számára hogy saját felesége, Napóleon húga az, aki szorgalmazza, sőt a végrehajtásban is segít, hogy forduljanak szembe a császárral, csak hogy saját hatalmukat „mentsék” Katonai együttműködési egyezményük már aláírás előtt állt, de Murat egyre halasztotta döntését. Közben a hadi helyzet ismét fordult, május 20–21-én Napóleon fontos győzelmet aratott Bautzennél. A császár tudta, hogy a nápolyi király kapcsolatot keres ellenségeivel, mégis igényt tartott Murat lovassági parancsnoki tehetségére. A marsall 1813 augusztusában Drezda alá érkezett, és az augusztus 26–27-i csatában szétzúzta az osztrák hadsereg balszárnyát. Az ősz folyamán csodával határos haditetteket hajtott végre, de a lipcsei csatavesztés (1813. október 19.) után elhagyta a francia hadsereget, ezúttal véglegesen. Ekkor már ő is tisztában volt az elkerülhetetlennel, a császárság bukásával. Ettől a ponttól kezdve már inkább saját állama, családja sorsa volt a fontosabb számára.
Murat úgy döntött, megkísérli Itáliát saját koronája alatt egyesíteni, megelőzve az osztrákokat. November 8-án értesítette a nápolyi osztrák nagykövetet, hogy kész a koalíciós szövetségesek oldalára állni. Cserébe azt kérte, hagyják meg Nápoly királyának. Ezzel egy időben azonban Napóleont is biztosította támogatásáról. 1814. január 8-án Ausztria és a Nápolyi Királyság szövetségi szerződést kötött, ezt nevezték Franciaországban „Murat első árulásának”. Valójában ezzel a szerződéssel Ausztria, amely szintén egész Itália birtokára pályázott, csupán időt akart nyerni.
I. Joachim nápolyi király (Heinrich Schmidt festménye, 1814).
Murat-t kezdetben mindenütt örömmel fogadták, diadalmenetben vonult végig Itálián. Kisebb összetűzésbe keveredett az itáliai francia alkirály, Eugène de Beauharnais csapataival, ekkor meggondolta magát és vissza akart térni Napóleon táborába. A császárnak ígérte egész Közép és Dél-Itáliát, fel egészen a Pó folyóig. Napóleon azonban 1814. április 18-án Fontainebleau-ban lemondásra kényszerült. Az osztrákok és a britek elzárkóztak a Napóleon által tett ígéretektől, és Murat-nak 1814 májusában vissza kellett térnie Nápolyba. A bécsi kongresszus elismerte I. Joachimot, mint nápolyi királyt. Közben azonban Murat fenntartotta kapcsolatait az Elba szigetére száműzött Napóleonnal is. Ismerte a császár visszatérési szándékát, és újjáéledt benne a remény, hogy egész Itália királya lehet. Amikor Murat megtudta, hogy Napóleon partraszállt Franciaországban, nápolyi királyként azonnal hadat üzent Ausztriának, még mielőtt a császár megérkezhetett volna a Tuileriákba. 1815.március 30-án Murat Rimini-ben az olaszokat általános felkelésre hívta fel. Az előző évhez hasonló diadalmenetben vonult végig az egész félszigeten. Csapatai azonban május 2-án súlyos vereséget szenvedtek az osztrákoktól a tolentinói csatában. Murat minden terve meghiúsult. Május 19-én elmenekült Nápolyból és 25-én Cannes-ba érkezett. A trónját vesztett király Toulonban várta, hogy Napóleon hadba szólítsa. A császár azonban – tartva attól, hogy katonái az ország árulójának tarthatják a marsallt – nem tartott igényt szolgálataira. A waterlooi csatavesztés hírére Murat Korzikára menekült. 1 000 harcost gyűjtött össze és hevenyészett expedíciót szervezett Nápoly visszafoglalására. 1815. szeptember 28-án Ajaccióból futottak ki, és október 8-án érkeztek Pizzóba, egy kis calabriai kikötőbe. Partra szálltak, mert Murat úgy hitte, maga mellé állíthatja a város lakosságát. A calabriaiak azonban nem felejtették el, hogy királyként Murat üldözte a helyi rablóbandákat, ezzel megfosztva a lakosságot fő megélhetési forrásától. Társaival együtt elfogták, a kikötő erődjébe zárták, és értesítették Ferdinánd királyt. Murat a fogságból több segélykérő levelet írt családjának és magas rangú barátainak is. Október 13-án megérkezett Ferdinánd király utasítása: „Az elítéltnek csupán félóra adassék, hogy hite szerinti feloldozást megkapja”. Murat-t még aznap Pizzóban kivégző osztag elé állították és agyonlőtték. Nyugodtan és bátran viselkedett, szemét sem engedte bekötni. Testét később Párizsba vitték, és a Père-Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra.
Mit mondhatunk egy ilyen karrier, egy ilyen emberi sors kapcsán? Megvan benne minden, ami minket embereket jellemez. Akarat, becsvágy, szenvedély, kitartás, túlélő ösztön. Talán ezért is tudunk annyira azonosulni, talán még meg is érteni tetteit.
kugi
2015.08.18. at 20:39Nálam 1798-nál vége szakadt a posztnak, pedig utána még számos csatában harcolt…
Napóleon pedig szerette, ha ilyen tehetséges katonák veszik körül, nem volt féltékeny rájuk.
Gregoory
2015.08.18. at 23:17@kugi: Javította beatj .
kugi
2015.08.19. at 08:26@Gregoory: Köszi, így kerek a történet. Dicső harcok, de dicstelen vég.
János vitéz nyomában. - Történelem Faszagyerekei
2024.07.24. at 15:08