A mameluk veszély elmúltával a johannita lovagrend számára már a fő problémát a terjeszkedő Oszmán Birodalom jelentette, ami a mamelukokhoz képest sokkal veszélyesebb ellenfélnek bizonyult. Miután 1453-ban a törökök elfoglalták Bizáncot, kézenfekvő volt, hogy előbb-utóbb Rodoszt is támadás éri, hiszen a sziget lényegében elzárta az utat a déli és keleti tengeri terjeszkedés előtt. Az Oszmán Birodalom azonban egyelőre a Balkánra koncentrált, itt pedig az 1456-os nándorfehérvári vereség (!) jelentősen lassította őket. A balkáni terjeszkedéstől függetlenül azért megkísérelték adófizetésre kényszeríteni Rodoszt. Mondani se kell, hogy az adófizetési felszólítást a rend 1454-ben visszautasította. Mivel azonban 1460-ban elfoglalták szinte egész Dél- Görögországot, 1462-ben pedig Leszbosz szigetét, a lovagrend beleegyezett, hogy „ajándék” formájában évente adót fizessen a szultánnak. Ezzel nem a meghunyászkodás volt a cél, hanem inkább az időnyerés, tudták, hogy bármikor ők következhetnek, ők lehetnek a következő célpont, és ebben nem is csalódtak.
Az 1480-as hadjáratával II. Mehmed török szultánnak két fő célja is volt. Egyrészt meg akarta vetni a lábát Itáliában és ezzel meggyengíteni a pápát, Velencét és a többi itáliai városállamot. Másrészt, mivel a Nyugat szükségszerűen Itáliára figyelt volna, el akarta foglalni Rodoszt. A sziget megszerzése számos előnnyel járt volna: a nagy és jól kiépített kikötő, a sziget termékenysége, stratégiailag jelentős fekvése és kereskedelmi központ-jellege egyaránt csábították az oszmánokat. A sziget remekül felhasználható lett volna az esetleges lázadások ellen Kis-Ázsia déli részén, Rodosz ókori eredetű hírneve és tekintélye pedig propaganda-szempontból volt értékes. Véget ért volna a johanniták zavaró jelenléte az Égei-tengeren, ezzel együtt csökkent volna a kereskedelmi hajózást veszélyeztető keresztény kalóztevékenység is. Rodosz elfoglalásával elhárult volna a veszély, hogy a sziget kiindulási bázisul szolgálhasson egy esetleges későbbi keresztes hadjárathoz, továbbá mind katonai, mind propagandaszempontból jól jött volna a rivális mamelukok ellen is.
1480 tavaszán az albániai Avlonya kikötőjéből futott ki egy török flotta Gedik Ahmed pasa parancsnoksága alatt, amelynek célpontja az itáliai Apulia volt. Először körülhajózták Dél-Itáliát, majd augusztus 11-én partra szálltak, és heves harcok után bevették Otranto városát. A török megvetette a lábát Itáliában!
A város és környéke hídfőállás lett volna az itáliai oszmán terjeszkedéshez a tervek szerint. A gyors oszmán siker óriási pánikot váltott ki, ami nem volt meglepő. A pápa a lakosság legnagyobb részével együtt északra távozott nagyon is sietve, magyarán menekülőre fogta a dolgot. A megrettent IV. Sixtus pápa keresztes hadjáratot hirdetett Otranto visszafoglalására, segítséget ajánlottak a nápolyiak, Mátyás magyar, valamint XI. Lajos francia király is. Gedik Ahmednek viszont nem volt elegendő embere, hogy a megszerzett hídfőt kiterjessze, ezért 1480 decemberében visszahajózott Ruméliába, hogy erősítést szerezzen Itália tervezett meghódításához. Az 1481-es trónviszály miatt már nem is tért vissza a városba, melynek vezér nélkül maradt török védői 1481. szeptember 11-én végül megadták magukat, így Itália hál istennek, de fellélegezhetett.
A szultán jól tudta, a kettős támadás másik célpontja, Rodosz előreláthatólag sokkal keményebb dió lesz, mint Otranto. A fő támadás előtt mindenképp szükség volt egy felderítő akcióra is, már csak azért is, mert a johanniták erejéről, az erődítések elhelyezkedésről a törököknek csak igen homályos, és egyáltalán nem naprakész információk álltak rendelkezésre. 1479 telén Meszih pasa kisebb erőkkel Rodoszra hajózott, hogy amennyire lehet, felderítse a város védelmét. Könnyűlovasságát és szpáhijait a várostól távol tette partra, nehogy a johanniták megakadályozzák a partraszállást. A lovagrendet azonban kiváló kémhálózatának köszönhetően nem érte meglepetésként a támadás: a falvak népe jól védhető helyeken keresett menedéket, a néhány kisebb település feldúlása után újrarendeződő muszlim lovasságot pedig a johanniták bekerítették, és simán lekaszabolták. Meszih pasa a túlélőkkel a közeli Tilosz szigetére hajózott. A johanniták azonban számítottak erre, így már korábban megerősítették tiloszi helyőrségüket, ennek következtében a törökök itt is vereséget szenvedtek, és súlyos veszteségekkel innen is távozni kényszerültek. Mindezek ellenére a török akció elérte kitűzött célját: felmérték a védők erejét, és Meszih tudta, hogy a következő évben nem számíthat könnyű győzelemre.
Ilyen előzmények után 1480 tavaszán kifutott a fő támadó egység, Meszih pasa parancsnoksága alatt. Meszihnek mintegy 3.000 janicsárja, és körülbelül 4.000 arab harcosa volt, ehhez jöttek még különféle segédcsapatok kisebb harcértékű egységei. Az ostromló sereg összlétszáma 10–15.000 fő lehetett. Az előző évi eseményekből okulva, a sereget rendkívül erős tüzérséggel szerelték fel. A számos kis és közepes űrméretű ágyú, mozsár, csatakígyó mellett Meszihnek volt három óriási bronz ostromlövege is. Ezeket az 5-6 méter hosszú ágyúszörnyeket a pasa a város kulcsának tartott Szent Miklós torony ellen szándékozott bevetni. Az óriáslövegek – Pierre D’Aubusson johannita nagymester későbbi jelentése szerint „kilenc tenyér” kerületű golyókat lőttek ki.
Rodosz védői megközelítőleg 3.500-an lehettek, ám ebből csak körülbelül 600 volt valódi lovag, egy részük pedig túl öreg volt már a harchoz. Volt még mintegy 1.500–2.000 apród, zsoldos és egyéb fegyveres, továbbá részt vettek a védelemben a sziget hadra fogható görög és latin hitű lakosai, valamint az ostrom miatt a szigeten rekedt átutazó európai zarándokok is. A nyilvánvaló számbeli hátrány mellett az is problémát jelentett, hogy kevés volt a segédcsapatokat irányító altiszt. A johanniták azonban alaposan felkészültek az ostromra. Körülbelül két évre elegendő búza élelmiszer, gabona, bor, olaj, sózott hús, és hasonló mennyiségű hadianyag állt a raktárakban.
Nem kis részben Pierre D’Aubusson nagymester érdeme, hogy Rodosz az 1480-as ostrom idején igen korszerű erődnek számított, a kisebb munkákat nem számítva – három új torony épült, egy vaslánccal lezárhatóvá vált a kereskedelmi kikötő, valamint kiszélesítették a falak előtti árkot. Ennek megfelelően a Rodosz alá érkező török sereg kettős falakkal találta magát szemben: a kettős falak, melyek közül az első, alacsonyabb, távol tartotta az árkon esetleg átjutó ellenséget a főfaltól. Az elülső állás védőit hathatós tűztámogatásban lehetett részesíteni a hátsó, jóval magasabb főfalról. A falak külső oldalán szabályos időközönként elhelyezett magas, karcsú tornyok helyezkedtek el, melyekből kereszttűz alá lehetett venni a falakhoz közelítő ostromlókat.
A közeledő török sereget a város melletti Szent István hegyen álló őrszemek 1480. május 23-án észlelték először. A több mint ötven hajóból álló török flotta félhold alakzatban közelített északnyugat felől. A védők a törökök érkezéséig hátralévő néhány órát imádkozással töltötték, Rodosz védőszentjének, a Phileremosi Miasszonyunk ikonját pedig a koskinoi monostorból a városba hozták. A törökök ez alatt partra szálltak a triandai öbölben, a sziget nyugati oldalán. Itt egyrészt bőséges vízforrások fakadtak, másrészt a Szent István hegy eltakarta a török tábort a rodosziak szeme elől. A johanniták nem próbálták megakadályozni a partraszállást, D’Aubusson nem engedhette meg magának a fölösleges veszteségeket.
A következő nap, május 24-én a török sereg elővonult a Szent István hegy mögül, és bekerítette Rodoszt. Meszih pasa a hegy oldalában verte fel parancsnoki sátrát, innen jó rálátása nyílt a városra. Mivel a várost három irányból övező fal- és árokrendszert Meszih szinte áttörhetetlennek ítélte, a fő súlyt az északi oldalra helyezte. Tervének kulcsát a Szent Miklós torony, illetve a hozzá vezető földnyelv jelentette. Ha sikerül a tornyot bevenni, a török flotta behajózhat a kikötőbe, ezzel egyrészt meggátolja bármiféle külső segítség bejutását, másrészt fegyvereivel támogathatja az ostromot. A török szárazföldi erők számára a földnyelven át megközelíthetővé vált volna a város északi oldala. Az itteni két kapu (Szent Péter és Szent Pál kapuk) valamelyikén áttörve pedig be lehetett volna hatolni a városba. Ennek megfelelően Meszih a három bronz óriáslöveget az öböl nyugati, Szent Miklós toronnyal átellenes oldalán helyezte el, kisebb ágyúival pedig minden irányból körbevette a várost. Az óriáslövegek ellen a johanniták három bombardát telepítettek. Bár megsemmisítésükre a török lövegeket védő gerendák, vesszőből font, földdel töltött kasok miatt legfeljebb közvetlen találattal lehetett esély, a kezelőszemélyzetnek okozott veszteségek is súlyosan érintették az ostromlókat. A tüzelés megkezdése előtt Meszih követei felszólították a várost a megadásra, az ajánlatot azonban a johanniták egyértelműen válaszra sem méltatták.
A három nagy bronzágyú a Szent Miklós tornyot kezdte támadni, a számtalan kisebb ágyú pedig a városfalakat, tornyokat kezdte rombolni. A törökök mozsarakkal lőtték a város lakónegyedeit is, remélve, hogy alááshatják a görög lakosság harci szellemét, kitartását, de ebben a tekintetben ez nem jött össze, a harci kedv nem lankadt egy percre sem. A zömmel még az ágyúk tökéletesedése előtt épült, alapvetően középkori védművek nehezen állták azonban az ostromot, néhány nap múlva D’Aubusson már arról számolt be III. Frigyes császárnak írt levelében, hogy a törökök kilenc tornyot megsemmisítettek, és porig rombolták a nagymesteri palotát is. A nagymester azonban – képzett mérnök és tüzér lévén – számított erre, és már előre megszervezte a védekezést. Az idősek, nők, gyermekek, és mindazok, akik nem harcoltak, biztonságba húzódhattak a város pincéibe, illetve a vár alatti kazamatákba, így a veszteségek nem voltak túl magasak. Nagyobb gondot jelentett, hogy a törökök csakhamar áttértek a gyújtógránátokra – csak a tűzoltóegységek megfeszített munkájának volt köszönhető, hogy a város nem égett porig. A korszerű Szent Miklós torony jobban állta az ágyútüzet. A törökök az öböl nyugati partjáról kisebb ágyúkkal, valamint számszeríjászokkal és arquebúzosokkal igyekeztek megakadályozni, hogy a Szent Miklós tornyot a szárazfölddel összekötő földnyelven erősítés, fegyver és lőszer jusson az ostromlott toronyba, de kevés sikerrel. A török katonák helyzete sem volt könnyű: a toronyból és a város északi faláról folyamatos kereszttűzben voltak kénytelenek harcolni. Eredményesebbek voltak viszont az óriáslövegek: a nagy bronzágyúk mindegyike kb. 14 lövést adhatott le naponta (azért ennyit, mert hosszú ideig tartott a csövek lehűtése tüzelés után). Kb. 300 találat – azaz mintegy hétnapi ágyúzás – után már a nyolc méter vastag falak sem bírták tovább, és a Szent Miklós torony nyugati fala leomlott. D’Aubusson tudta, mindenáron meg kell tartania a tornyot és a földnyelvet, különben Rodosz elveszett. A nagymester minden tartalékát ide irányította: nők, civilek és katonák éjjel-nappal dolgoztak, hogy a romokat védhetővé tegyék. Sok száz méter árkot ástak ki ellenséges tűzben, felhasználták a torony omladékát, deszkákat, köveket, karókat vertek le a part melletti sekély vízben. A földnyelv védelmének új parancsnoka Fabrizio Del Carretto lett. Lovagjai mellé számszeríjászokat és arquebúzosokat is kapott erősítésként. Meszih nem tudta viszont kihasználni a Szent Miklós torony lerombolását. Talán meglepte a védők elszántsága, és a torony lerombolása is tovább tartott a kelleténél, mindenesetre az azonnali roham elmaradt. 1480. május 28-án Rodosz északi kapujánál bebocsátást kért egy török szökevény, a német származású tüzér és mérnök Frapanus György, aki korábban Konstantinápolyban, később a török hadseregben szolgált tüzérként. Meszih pasával érkezett Rodosz alá, és azt állította, keresztény hite miatt állna át a johannitákhoz. Készséggel válaszolt minden kérdésre az ostromlók létszámát, elhelyezkedését illetően: elmondása szerint a törökök 100.000 katonával rendelkeznek, van 16 nagy ágyújuk és 22 nagy kőhajító gépük. A lovagok nem bíztak a dezertőrben, D’Aubusson pedig, bár udvariasan fogadta, szoros őrizet alatt tartotta György mestert. Június 1-én egy gabonát szállító szicíliai kereskedőhajónak sikerült átjutnia a török ostromzáron. A rajta utazó kb. száz katonának a védők még az élelmiszernél is jobban örültek. A török kikötőzár egyáltalán nem volt túl szoros, kijutott rajta a D’Aubusson levelét vivő futárhajó is. Erősítést kért a johannita rendtől, egyúttal egy cseppet megrótta őket, hogy nem hittek a korábbi figyelmeztetéseknek.
A törökök körülbelül tíznapi ágyúzás után indították az első ostromot a Szent Miklós torony romjai és a földnyelv ellen. Ehhez számos gályát átalakítottak: eltávolították a hajók árbocait és vitorlázatát, orrukra bástyát építettek, és – az evezősök és a szállított szpáhik védelmére – megerősített palánkkal látták el őket. Néhány hajót kisebb ágyúkkal is felszereltek. A flottillát a lovagok felkészülten várhatták: a törökök hajnal óta folyamatos dob, kürt- és egyéb zeneszóval „jelezték” a támadást. A Szent Miklós torony romjai között elhelyezett ágyúk folyamatosan tüzeltek, ám komoly eredményt nem értek el – egyetlen gályát sem sikerült elsüllyeszteni vagy felgyújtani, bár a becsapódó lövedékek számos áldozatot szedtek az evezősökkel és katonákkal telezsúfolt török hajókon. A földnyelv védői számszeríjakkal, arquebúzokkal, és főként mindenféle gyújtóeszközzel fogadták a támadó hajókat, amint azok megkísérelték partra tenni a rajtuk szállított szpáhikat és janicsárokat. A törökök csakhamar erős kereszttűzbe kerültek, kézifegyverekkel lőttek rájuk a toronyból és a földnyelvről, továbbá a város északi faláról ágyúval is. Az egyik gályát sikerült nagy nehezen felgyújtani, ez csakhamar felrobbant. A hajóikról a sekélyesbe kiugráló török gyalogosokat jelentősen hátráltatták a védők által a tengerfenékre levert karók és egyéb akadályok, számos súlyos sérülést okozva. Akiknek mégis sikerült partra vergődniük, és eközben a rájuk záporozó nyilakat, dárdákat, puska- és ágyúgolyókat is elkerülték, azokat az előnyösebb pozícióból harcoló nehézpáncélos lovagok vágták le. A nem megfelelően előkészített támadás csakhamar kifulladt, a megmaradt gályák igyekeztek minél gyorsabban eltávolodni a földnyelvtől. Meszih további két ilyen, lényegében öngyilkos támadást indított a Szent Miklós torony és a földnyelv ellen, az elsőhöz hasonló eredménnyel. Ez azonban aligha jelentet többet, mint hogy a támadók ezúttal is nagy árat fizettek ostobaságukért. A lovagoknak nem volt veszteségük, az elesett keresztény közembereket pedig – a kor többi ütközetéhez hasonlóan – ezúttal sem számolta senki.
A Szent Miklós torony elleni rohamok kudarcát látva Meszih úgy döntött, áthelyezi az ostrom súlypontját. A korszerű és jól védhető torony helyett június 7-én nehézlövegeit a várostól dél-délkeletre vontatta állásba: innen tüzükkel hatásosan támadhatták az angol, a provence-i és az itáliai nyelv bástyáit. Nyolc ágyú az itáliai falat törte, egyet pedig úgy helyezett el, hogy az elérje a kikötő keleti oldalát védő Szélmalmok Tornyát, más néven Szent Angyal tornyot, amelyet a francia nyelv lovagjai védtek. Az ágyúk tüzét kiegészítendő a török mozsarak gyújtólövedékekkel kezdték bombázni a város délkeleti részén elhelyezkedő, sűrűn lakott zsidónegyedet. Az itteni falak sokkal régebbiek, vékonyabbak voltak, mint az alig húsz éve épült Szent Miklós torony, így várható volt, hogy nem sokáig állják a török ágyúk tüzét. Ezt D’Aubusson is tudta, így elhatározta, mire a törökök áttörik a falat, ki kell építeni egy második védőállást is. Így tehát leromboltatta a zsidónegyed házait – ezzel egyrészt rengeteg építőanyagot nyert, másrészt tiszta, jól belőhető teret hozott létre második, természetszerűleg jóval gyengébb állása előtt. A nagymester tervei szerint az új, árkokból, palánkokból és kisebb fa – föld – kő erődökből álló védővonalat hathatósan lehetett támogatni a szomszédos provence-i bástyákról lőtt kereszttűzzel is. A zsidónegyed lerombolásába, majd az új állások építésébe a város minden épkézláb lakóját bevonták, akiket a falakon nélkülözni lehetett. Egymás mellett dolgozott apród és lovag, szerzetes és polgár, szabad és rabszolga, és persze az érthetően kevésbé lelkes zsidók is. Mialatt a lovagok tovább építkeztek, a falak egyelőre állták az ostromot. A repedéseket, kisebb omlásokat a védők éjszakánként fával, földdel úgy-ahogy kijavították, így a törökök egyelőre nem indítottak újabb rohamot. Ehelyett ostromárkok bonyolult rendszerét ásták ki, hogy a védők tüzétől takarva is a fal közelébe férkőzhessenek, majd ennek elkészülte után éjszakánként megkezdték a várárok feltöltését. D’Aubusson aknászai sem tétlenkedtek, ellenaknákkal zavarták a törökök munkáját, illetve az ostromlók által odahordott követ éjszakánként a fal alatt ásott (és adott esetben könnyen berobbantható) alagutakon keresztül átszállították saját, épülő belső állásaik erősítéséhez. Az ilyen és ehhez hasonló cselfogások azonban nem változtathattak a tényen, hogy a Rodosz lassan romhalmazzá vált. Ha bárki huzamosabb ideig a falakon tartózkodott, ez azonnal magára vonta a török ágyúk tüzét – a veszteségek csökkentésére létrehozott, csengőkből és zsinórokból álló kezdetleges riasztórendszer arra ugyan jó volt, hogy az ágyúzás kezdetekor mindenki biztonságba húzódjon, ám a falak rombolását nem tudta megakadályozni.
Miközben Meszih tüzérsége megkezdte Rodosz déli részének rombolását, a pasa nem tett le a Szent Miklós torony megszerzéséről sem. Azt remélte, az újabb, észak felől indított támadással meglepheti a délen elfoglalt johannitákat, erőik megosztására kényszerítve őket. Június 13-án minden eddigit meghaladó erejű tűz zúdult a Szent Miklós torony romjaira, illetve a földnyelvet védőkre. A következő négy napban szakadatlanul dörögtek a török ágyúk, teljes mozdulatlanságra kárhoztatva a Rodosz északnyugati részének védőit. A nagy ostromlövegek ekkor már délen dolgoztak, de a védők lefoglalására a kisebb, faltöréshez kevésbé használható ágyúk egyébként is alkalmasabbak voltak, elsősorban nagyobb tűzgyorsaságuknak köszönhetően. A négynapos „zárótűz” fedezete alatt a Mandraki-öböl túlsó partján a törökök felkészültek a támadásra. Befejezték a már korábban elkezdett fatorony építését, amelyből számszeríjászaik és lövészeik biztos fedezékből tarthatták tűz alatt a földnyelv védőit. Továbbá a Trianda-öbölből szárazföldön ideszállított faanyagból hatalmas pontonhidat építettek a Mandraki-öblön keresztül. A híd elég széles volt hozzá, hogy hat ember egymás mellett elférjen rajta. A hidat a szárazföldön telepített csigasorok, illetve egy, a torony lábánál június 17-én éjjel kidobott nagy horgony segítségével vontatták volna pozícióba. Ám a horgonyt még az éjszaka folyamán felszedte egy Roger Jervis nevű angol tengerész. A sötétben közelítő török hajó evezőcsobbanásait hallva gyanút fogott, majd okosan megvárva, míg a törökök távoznak, lemerült, és a kötelet követve megtalálta a horgonyt. Amikor bemutatta a zsákmányát a nagymesternek, D’Aubusson egy zacskó arannyal jutalmazta bátorságát. Június 18-ának viharos éjjelén a török flotta (30 gálya, kb. tucatnyi, kereskedelmi hajóból átalakított nehéz csapatszállító és ellátó-hajó, valamint számos kisebb jármű) felsorakozott az Akra Milos fok mögött, párhuzamosan pedig megkezdték a híd pozícióba helyezését, horgony híján csáklyákkal és evezőkkel. A vihar és az eső elrejtette őket a védők szeme elől, ugyanakkor a Mandraki-öböl vize kellően csendes maradt a kényes művelethez. A pontonhíd már-már elérte a földnyelvet, kb. 15 három evezősoros gálya pedig méterekre megközelítette a tornyot, amikor a johanniták észrevették a sötétből kibontakozó támadókat és riadót fújtak. A francia nyelv bástyáin és a nagymester palotája előtt elhelyezett ágyúk tüzet nyitottak, a földnyelvet védő Fabrizio Del Carretto és katonái pedig fegyverrel a kézben várták a törököket. A jól felszerelt janicsárok és szpáhik főleg a pontonhídon keresztül támadtak, míg a hajók főképp könnyűfegyverzetű fél-reguláris harcosokat szállítottak. Del Carretto lovagjai közelharcba bonyolódtak a földnyelvet és a torony romjait mindkét irányból támadó törökökkel – D’Aubusson pedig, átlátva Meszih szándékait, nem vezényelt ide erősítést a déli városrészből, viszont unokaöcsével együtt a helyszínre sietett, és maga is bekapcsolódott a küzdelembe. A francia bástyák tüzéreinek csakhamar sikerült több találattal először bemérni, majd néhány sortűzzel szétlőni a Mandraki-öblöt átszelő pontonhidat. A hídon átvonuló janicsárok legnagyobb része vízbe fulladt, a partra kapaszkodókkal pedig a védők végeztek. A romos Szent Miklós torony körül csoportosuló török hajókat is sikerült megállítani, részben ágyútűzzel, részben gyújtóhajók bevetésével. Négy gálya, valamint több, fegyverrel és lőszerrel megrakott szállítóhajó elsüllyedt, a többi viszont kitartott. A harc azonban még korántsem ért véget, a megmaradt hajókról sorra özönlöttek a támadók a földnyelvre. A közelharcot a falakról már nem tudták sem ágyútűzzel, sem kézifegyverekkel támogatni. Ne feledjük, éjszaka volt, a török hajók pedig – tanulva eddigi veszteségeikből – közel húzódtak a parthoz, így a bástyák ágyúi nem lőhettek rájuk saját katonáik veszélyeztetése nélkül. A lovagok fegyverzet- és harcmodorbeli fölénye lassan azonban érvényesült, a győzelem azonban még messze volt. A küzdelem hevében egy repesz leverte D’Aubusson fejéről a sisakot, egy másik megölte a mellette álló katonát. A harc egészen június 19-én reggelig, körülbelül 10 óráig tartott. A törökök rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek, emberben és anyagban egyaránt. A pontonhíd pusztulásakor vízbe fulladtakkal együtt a halottak és eltűntek száma elérte az 1.000 főt. Az elesettek között volt Ibrahim bej, a szultán egyik veje, és Merlah bej, a gályák parancsnoka is. Az öböl három napig tele volt az elesett törökök holttesteivel – a lehetőséget kihasználva számos rodoszi katona hullarablással egészítette ki zsoldját.
A Szent Miklós torony elleni rohamok kudarca után átmenetileg gyengült a török nyomás. A tüzérségi bombázás mindenesetre folytatódott, és ez a falak rombolása mellett kikezdte a védők lelki tartását is. Két zsoldost dezertálási kísérlet miatt a nagymester felakasztatott, két itáliai lovag pedig egy szultáni hadsereg érkezéséről szóló – mint később kiderült, téves – hírrel megkereste az itáliai D’Aubusson titkárát, aki a hírektől megrettenve az erőd feladását javasolta a nagymesternek. D’Aubusson ezt elutasította, emlékeztetve rá, milyen sors vár azokra, akik a vár feladását fontolgatják. Hasonlóan tömör (bár udvariasabb) elutasításban volt része Szulejmán bejnek, Meszih pasa követének is, aki azt ajánlotta, hogy Rodosz megmaradhat johannita birtoknak, azonban a szultán hűbéreseként.
György mestert is utolérte sorsa. A johanniták kezdettől fogva gyanakodtak rá. Bár őrei egy pillanatra sem tágítottak mellőle, úgy tűnik, valahogy mégis kapcsolatot tudott tartani az ostromlókkal, bár erre egyértelmű bizonyíték nincsen. György mester, mint tüzérségi szakember, természetesen gyakran tett javaslatokat a lövegek elhelyezésével, célpontválasztással stb. kapcsolatban. A johannitáknak pedig kisvártatva szemet szúrt, hogy minden változtatásra, amit György mester javasol az ágyúk elhelyezésében, a török tüzérség szinte azonnal reagált, és ugyanolyan pontos tűzzel igyekezett lefogni az új johannita állást, mint a régit. György mestert tehát kivallatták, és miután részletes beismerő vallomást tett, gyorsan fel is akasztották.
1480 június 24-én Rodosz védői a szokásosnál is nagyobb pompával ülték meg Keresztelő Szent János ünnepét az ostromlók ezt érdekes módon úgy értelmezték, hogy bizonyára egy felmentő hadsereg közeledtének örülnek. E vélekedésüket az is alátámasztotta, hogy Benedetto della Scala parancsnoksága alatt befutott Rodosz kikötőjébe a Palomari nevű hajó, fedélzetén veronai pikásokkal és arquebúzosokkal. A védők számára a maroknyi fegyveresnél sokkal fontosabb volt a bizonyosság, hogy a török flotta – főképp az előző rohamok során elszenvedett veszteségei miatt – nem képes hermetikusan lezárni a kikötőt. A törökök is kaptak erősítést, Szíriából két, janicsárokkal megrakott szállítóhajó érkezett. Ahogy az itáliai nyelv, illetve a zsidónegyed falai egyre romosabbá váltak, a törökök fokozatosan közelebb hozhatták ágyúikat a városhoz – a védőknek nem volt már honnan lőni rájuk, és a lőszer is fogytán volt. Az oda hullott faltörmelék, és a török aknászok munkája miatt a város délkeleti falát védő árok mostanra félig betemetődött. Bár a torony még állt, az itáliai nyelv falait lényegében lerombolták a török ágyúk. Az itáliai nyelv szétlőtt fala mögött azonban, a zsidónegyed helyén kiépített belső állásrendszer július harmadik hetére lényegében elkészült. Egy mély, körkörös árok mögött húzódott egy gerendavázas, föld-homok-kőtörmelék alapú erődítés, e mögött egy körülbelül hatvan centiméter vastag kőfal. Az új állások lezárták az itáliai fal helyén tátongó rést. Az erődítések előtt húzódó térséget a johanniták bőségesen ellátták mindenféle csapdával (álcázott árkok, beásott karók, elrejtett görögtüzes edények, ezrével alkalmazott vassulyom stb.) is, hogy szétzilálják a közelítő ellenség harcrendjét. Más módja is akadt a visszavágásnak. Egy holdtalan éjszakát kihasználva néhány itáliai lovag a várból kilopakodva rajtaütött a falak közelébe települt török ágyúállásokon. A tüzéreket levágták, az ágyúkat beszegezték, a lövegeket védő gerenda-erődítéseket felgyújtották, majd a török tüzérek fejét lándzsáik hegyére tűzve sikeresen visszatértek. Noha engedély nélküli, meggondolatlan akciójuk súlyos veszedelembe sodorhatta volna a védőket, a nagymester megbocsátott nekik. A johanniták minden lehetséges eszközt megragadtak a védekezésre. A legkülönösebb ezek közül valószínűleg az az ódivatú trebuchet hajítógép volt, amelyet a védők a város északi falánál, a kapu melletti toronyban állítottak fel. Azért itt, mert az ostromlók ágyúi itt nem érték el a hajítógép hatalmas faszerkezetét, a trebuchet lőtávolsága viszont bőségesen elegendő volt a déli falat veszélyeztető török állások rombolására. A hajítógépnek – morális hatása mellett – óriási előnye volt, hogy nem fogyasztotta az amúgy sem túl bőséges lőporkészleteket, továbbá kezelése nem igényelt különösebb szakértelmet sem.
A város délkeleti falának ötheti lövetése után Meszih elérkezettnek látta az időt az általános támadásra. A meglepetésnél fontosabbnak vélte a védők lelki tartásának további gyengítését – a roham előtti nap, július 27-én reggel megverette a dobokat, megfúvatta a sípokat, és az éktelen zenebona egész nap folytatódott. A lovagok harsonákkal, kürtökkel válaszoltak a kihívásra. Minden épkézláb ember fegyvert fogott, és a legkiválóbb lovagok parancsnoksága alatt megszállták a védővonalat a falban ütött réssel szemben, illetve a rés két oldalán a többé-kevésbé még épen maradt falrészeket, a Provence-i és az itáliai nyelv bástyáit. Az éjszakát kihasználva Meszih valamennyi ágyúját átcsoportosította a délkeleti falban tátongó réshez, és olyan sűrű tüzet zúdított a rés két oldalán álló falakra, bástyákra, hogy azok védői egy-egy őrszem kivételével kénytelenek voltak elhagyni állásaikat, és lent, az árkokban menedéket keresni. Ágyútűzben a törökök sem tudtak rohamozni, tehát a tüzelés befejeztével a katonák újra elfoglalhatták állásaikat a rés két oldalát fedező bástyákon, falakon. A törökök nyílvesszőkön belőtt üzenetekben tudatták, Meszih pasa felvonatta a fekete lobogót, azaz a városban senkinek sem fognak irgalmazni. A lovagokat karóba húzzák, a városlakókat kiirtják vagy eladják rabszolgának. Napkeltével befejeződött a tüzelés. Majd rövid szünet után egyetlen ágyúlövés adta meg a jelt a rohamra. Az első hullámban bevetett könnyűfegyverzetű gyalogság a védők heves tüzében átkelt a félig-meddig már feltöltött várárkon, és a fal helyén magasodó törmeléken. Sokan közülük létrákat, kampókkal ellátott köteleket cipeltek, hogy megkönnyítsék az előrehaladást az utánuk jövőknek. Mások fáklyákkal rohamoztak, hogy felgyújtsák a zsidónegyed helyén kiépített belső erődítések fa alkatrészeit, a palánkokat. Súlyos veszteségeik dacára az első hullám katonái hamar elérték az itáliai nyelv romos bástyáját, elűzték az azt védőket, és kitűzték a szultáni lobogót. Majd megindultak előre a janicsárok is. Zárt alakzatukat nem törték meg a védők által rájuk zúdított nyilak, dárdák, puska- és ágyúgolyók, de még a lábuk alatt robbanó lőporos, illetve görögtüzes csapdák, kisebb aknák sem. Dacára a balszárnyukról, a Provence-i nyelv bástyájáról lőtt kereszttűznek, egyre közelebb és közelebb értek a belső védővonalhoz. Mostanra Meszih pasa pontosan felmérhette a zsidónegyed helyén kiépített állásokat – támadási terve feltehetően a könnyűfegyverzetűek által „előkészített” helyzetben a janicsárok rohamára épült. A harctér majdnem pontosan félhold alakú volt. A félhold ívét nyugatról kelet felé haladva Provence-i nyelv bástyája, majd a fal eredeti helyénél beljebb húzódó ideiglenes védőállások, végül az itáliai nyelv félig lerombolt bástyája jelentették. D’Aubusson a félhold két szára közé akarta becsalogatni az ostromlókat, ahol aztán a két szárnyon elhelyezkedő tornyokból megsemmisítő kereszttűz alá veheti majd őket. Legelőször az itáliai bástyán lengő szultáni zászlót kellett eltávolítani, mielőtt látványa megtörné a védők ellenállását. A nagymester körülbelül tucatnyi lovag, néhány zsoldos, és három zászlótartó apród élén személyesen rohant fel a bástyához vezető fal tetejére, és egyik párbajt a másik után vívva a szűk helyen szinte egyesével előrenyomuló törökökkel, megakadályozta, hogy az elfoglalt bástyán keresztül a támadók a fal tetején végighaladva bejussanak a város belsejébe. A teljes páncélzatban harcoló lovagok hamar levágták a fal tetején velük szembeszálló könnyűfegyverzetű török harcosokat, letaszították a szultán zászlaját, ezután „csak” a falat bentről és kintről rohamozó törököket kellett visszatartaniuk. Hogy embereit buzdítsa, D’Aubusson parancsot adott a magukkal vitt zászlók kitűzésére, a szultáni jelvény helyén csakhamar ott lengett a Szent Kereszt, Keresztelő Szent János és a Miasszonyunk lobogója. Lent, a „félhold” közepén pedig egyre elkeseredettebbé vált a küzdelem. A megérkező janicsárok összetorlódtak a belső védőállások előtt; olyan sűrűn álltak, már egymást akadályozták a harcban. Erre a tömegre pedig egyik sortüzet a másik után lőtték a Provence-i nyelv bástyájából a védők íjászai és arquebúzosai. Tucatjával hullottak a janicsárok, néhányuknak azonban így is sikerült bejutni a zsidónegyed megmaradt részébe, ahol aztán fékevesztett gyilkolásba kezdtek. Az itáliai fal tetején D’Aubusson és lovagjai egyelőre tartották magukat. A már négy sebből vérző, idősödő nagymester (ne feledjük, ekkor 57 éves volt!) hibázott, és egy hatalmas termetű janicsárnak sikerült átdöfnie a mellvértjét. A lándzsa D‘Aubusson jobb tüdejébe fúródott – miközben hátravitték, talán látta még, amikor a „félhold” belsejében harcoló törökök megfutamodtak. A roham mostanra elvesztette minden lendületét. A csatateret százával borították az elesett törökök holttestei, gátolva bajtársaikat az előrenyomulásban. A belső védővonal egyelőre kitartott, a Provence-i bástyáról folyamatosan lőtték az összetorlódott janicsárokat, a másik szárnyon pedig D’Aubusson lovagjainak sikerült megvédeniük az itáliai falat. Az első hullámot alkotó könnyűfegyverzetű csapatok pánikba estek, ám hátrálás közben beleütköztek a janicsárokba – a törökök egymást gyilkolva kavarogtak a johanniták állásai előtt.
A nagymester unokaöccse, Antoine D’Aubusson kihasználta a lehetőséget. Vezetésével a védők fergeteges ellentámadást indítottak, szétverték a „félhold” belsejében összekeveredett ostromlókat, elfoglalták az előretolt muszlim ágyúállásokat, s egészen a török táborig űzték, hajtották az ellenséget. A rengeteg fegyver, sátor, állat és egyéb zsákmány mellett Meszih parancsnoki sátrából kezükbe került a szultáni zászló is. A győzelem után a johanniták a törökök váratlan megfutamodását Szűz Mária és Keresztelő Szent János közbenjárásának tulajdonították. A zsidónegyed elleni döntő támadás török források szerint azért nem járt sikerrel, mert noha a harcosokat hajtotta a gazdag zsákmány reménye, Meszih pasa megtiltotta a fosztogatást, arra hivatkozva, hogy a városban talált minden érték Mehmed szultánt illeti. A könnyűfegyverzetű, fél-reguláris csapatok számára hiányzott tehát az igazi motiváció. A sereg heterogenitása is számos gyengeséget hordozott magában, a besorozott macedón, albán, szerb és egyéb keresztény származású katonákat nem hajtotta előre a Próféta dicsősége, a törökök oldalán harcoló görögök pedig – noha igencsak utálták a latin eredetű lovagrendet – nem voltak hajlandóak a végsőkig harcolni az ügyért.
A veszteségeket csak becsülni lehet. Da Curti 3.000, D’Aubusson és Caoursin egyaránt 3.500 török halottat említ, de az eddigiekhez hasonlóan ez a szám is túlzásnak tűnik. Az elfogott török dezertőrök körülbelül 9.000 halottról és 15.000 sebesültről számoltak be. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy – különösen, ha a hosszabb ostromok alatt szinte elkerülhetetlen járványokat is figyelembe vesszük – a muszlim hadsereg létszáma körülbelül egynegyedét, flottája körülbelül 20%-át, és teljes tüzérségét elvesztve lényegében megsemmisült. A védők veszteségeiről csak részadatokat tudunk. A krónikások 231 elesett lovagról számolnak be, ehhez jönnek még a közkatonák, fegyverhordozók, zsoldosok, a helyi milícia és a polgári lakosság veszteségei. A Szent Miklós torony és az itáliai fal romokban hevert, a védművek legnagyobb része súlyosan megrongálódott. A város körüli területeket először maguk a rodosziak égették fel, hogy ne jusson az ostromlók kezére, majd a visszavonuló török csapatok pusztították el, ami megmaradt. A 89 napon át tartó ostrom végeztével a török sereg további tíz napig maradt még Rodoszon. A johanniták nem háborgatták őket, a lovagoknak sem erejük, sem kedvük nem volt a további harchoz. Miután a katonák hajóra szálltak, és a megmaradt hadfelszerelést is berakodták, Meszih flottája 1480. augusztus 7-én hagyta el a szigetet. Ugyanezen a napon két hajó érkezett Rodosz kikötőjébe, IV. Sixtus pápa és Nápolyi Ferdinánd zászlaja alatt. Néhány lövést váltottak a távozó törökökkel, majd bevitorláztak a város kikötőjébe. Az erősítésként hozott katonákkal együtt érkezett a pápa követe is. Sixtus levélben üzente D’Aubusson-nak, hogy amennyiben tizenöt napon belül nem érkezik válasz az ostrom befejeződéséről, nagy segélyhadat küld, és Rodosz védelmében kiüríti a pápai kincstárat. Nem tudjuk, a súlyosan sebesült nagymester válaszolt-e a „nagylelkű” ajánlatra. Bár eleinte úgy tűnt, halálán van, D’Aubusson felépült sebeiből, és nyolcvanesztendős koráig állt a johannita lovagrend élén. 1503. június 30-án halt meg.
A szultáni sereg kudarcában döntő szerepe volt, hogy Mehmed túl sok fronton próbált egyszerre háborút viselni. Ekkor az Otranto és Rodosz elleni támadások mellett török csapatok harcoltak Magyarországon, az Al-Dunánál és Perzsiában is. Egyszerűen nem maradt elegendő erőforrás Rodosz bevételéhez. Ezt a szultán is belátta, Meszih pasának a kudarc után nem selyemzsinórt küldött, hanem kinevezte Gallipoli kormányzójává. 1481-ben Mehmed személyesen akarta vezetni a Rodosz elleni újabb támadást, de május 3-án meghalt. A johanniták is tanultak az ostromból. D’Aubusson nagymester már közvetlenül a győzelem után hozzákezdett a falak kijavításához és megerősítéséhez. Sokszögletű védműveket építtetett a falakhoz, ezekről a védők ágyúi nagyobb kilövési szöggel, így sokkal eredményesebben tüzelhettek. Az építkezés különlegessége, hogy ezek a védművek nem európai minták alapján épültek, mert Európában ekkor még nem voltak ilyenek, hanem D’Aubusson személyesen tervezte őket, korábbi matematikai és mérnöki tanulmányai, valamint az ostrom tanulságai alapján.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Roger Crowley: Tengeri birodalmak, A kereszténység és az iszlám harca a Földközi-tenger feletti uralomért (1521-1580) Park Könyvkiadó, 2014
Fodor Pál – Hegyi Klára – Ivanics Mária: Török és tatár hódítók. Budapest, Kossuth, 1993.
Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Ford.: Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest, Osiris, 1999.
Török József – Legeza László: Máltaiak. Budapest, Mikes, 1999.
Rácz András: Rodosz 1480-as ostroma, Sic Itur Ad Astra, 2002. 2-3. sz.