A Vikings: Valhalla 2. évadában bukkantak fel az ún. Jomsvikingek, akik nem csak a forgatókönyvírók képzeletében születtek meg, hanem a valóságban is léteztek. A sorozatban látható Jomsborg egy valóságos hely volt, amit sokáig csak legendának hittek, de napjainkra már tudjuk, hogy létező települést takar a név, bár a pontos helye még nem ismert. Valahol a Balti-tenger környékén lehetett, és napjainkban a legtöbb kutató a mai Lengyelország területén található Wolin szigetére helyezi el Jomsborgot. A Jomsvikingek is valódiak voltak, de a róluk fennmaradt beszámolók, legendák történelmi hitelessége ma is vitatott. Annyi a bizonyos, hogy egyfajta zsoldos rend volt, akik pénzért bárkiért, bárki ellen szívesen harcoltak, és még az sem zavarta őket, ha az őket fizető pénztárca netán egy keresztény kezében volt. A 10-11. század környékén tevékenykedő Jomsvikingek híresek voltak még a csatákban tanúsított fegyelmezetlenségükről, és az ősi skandináv istenek tiszteletéről. A Jomsvikingek legendája megjelenik az izlandi sagákban, az óskandináv költészetben és a kortárs rúnakövekben egyaránt.
Jomsvikingek „születése”
A Jomsviking saga egy névtelen izlandi szerző munkája, ami valamikor a 13. század folyamán íródhatott. Számos verziója ismert, mert többféle kézirat is fennmaradt, amelyek között kisebb-nagyobb eltérések vannak. A saga szerint a Balti-tenger déli partján Wolin szigetén került megalapításra a Jomsvikingek „szervezete”, valamint maga Jomsborg városa. Jomsborg neve két elemből áll: az óskandináv borg kifejezésből, amely fellegvárat jelent, és az azonosítatlan jom kifejezésből.
Jelenleg egyetlen forrás létezik, amelyet 2019-ben fedeztek fel, és amely talán megadja Jomsborg pontos helyét, az pedig Brémai Ádám 1073 és 1076 között írt történelmi esszéje, a Gesta Wulinensis ecclesiae pontificum. Eszerint a Lengyelországi Wolin sziget délnyugati csücske környékén lehetett valahol a település. Egyes régészek, történészek viszont a Wolintól nyugatra elterülő Usedom szigetétől északnyugatra volt a város, csak ma már víz alatt van az a terület, ezért nem találtak semmiféle régészeti nyomot eddig.
Az alapító személyére is kitér a Jomsviking saga, aki egy bizonyos Palnatoke vagy Palnatoki, aki egy dán viking volt. Palnatoke egy viszonylag előkelőnek számító dán család sarja volt, akinek már a felmenői is híresek voltak a dánok körében. A 10. század végén uralkodó I. Harald Gormsson (kb. 958 – 986) vagy ismertebb nevén Kékfogú Harald dán-norvég király volt az, akinek az idejében megkezdődött a dánok keresztény hitre való térítése. Harald király engedélyt adott arra, hogy keresztény térítők tevékenykedjenek Dániában, ami igen sok viking nemtetszését váltotta ki. Ezek közé tartozott Palnatoke is, aki korábban Harald fiának, Svend Haraldsson vagy ismertebb nevén Villásszakállú Svendnek volt fiatal korában az egyik nevelője, mentora. Ilyen minőségben bizonyosak lehetünk bene, hogy szerepe volt abban, hogy Svend inkább a viking vallás, hagyományok és tradíciók híve volt, és képes volt ezek védelmében még a saját apjával is szembeszállni.
Svend fiatal korában megkeresztelkedett, de nem tartotta sokra a keresztény hitet, és esze ágában sem volt egész életében keresztényként élni. Villásszakállú Svend fellázadt az apja ellen, aki vereséget szenvedett és ezért menekülni kényszerült a fia elől. Svend nézetei a kereszténységgel kapcsolatban igencsak közismertek voltak, ezért nem is kell csodálkoznunk azon, hogy Harald királlyal együtt minden keresztény hittérítő is villámgyorsan elhagyta Dániát. Történetünk szempontjából az a fontos, hogy hova menekült Harald király, ami nem volt más, mint Jomsborg.
Mi a közös Palnatoke személyében, Jomsborgban és a magyar kártyában?
Tekintettel a király korábbi életére, háborúira, ellenségeire eleve nem sok barátja volt, így nem bővelkedett azokban a helyekben, ahol fogadták volna, vagy ő is szívesen vonult volna vissza oda. Jomsborg mellett talán az szólhatott, hogy már nem volt ugyan Dániában, de vikingek lakták, valamint a település alapítója, esetleg vezetője is egy olyan személy volt, akit a király régóta ismert, és ezért meg is bízott benne. Harald ennél nagyobbat nem is tévedhetett.
Palnatoke ugyanis a Saxo Grammaticus által írt Gesta Danorum szerint személyesen végzett Harald királlyal. Annak, hogy ezt tegye, két nyomós oka is volt. Egyrészt erre kötelezte a családi bosszú, mert Haraldnak szerepe volt Palnatoke nagyapjának a halálában, amit a család egyáltalán nem felejtett el, mindössze türelmesen várta a bosszú lehetőségét. A másik okban viszont kételkedhetünk, de ismerve a vikingeket, még akár igaz is lehet. A Gesta Danorum szerint ugyanis egyszer Harald király évekkel korábban puszta szórakozásból arra kényszerítette Palnatokét, hogy az a saját fia fején találjon el egy almát egy nyílvesszővel. A királyi parancs maradéktalanul teljesítve lett, Palnatoke kiváló íjász hírében állt, a keze sem remegett meg, így teljesítette a parancsot. De nem felejtett.
A történészek szerint ez csak merő kitaláció, és számos germán nép körében megjelenő legendás történetről van mindössze szó. A sok hasonló ilyen történet közül a leghíresebb a 13-14. század környéki Tell Vilmos svájci szabadságharcos története. Innen pedig már csak egy lépés az 1836-ban elkészült magyar kártya, ami Friedrich Schiller: Tell Vilmos című, 1804-ben megjelent színdarabja alapján készült. Magyarán amikor a magyar kártya lapjaival játszunk egy olyan történet helyszínei és szereplői elevenednek meg, amely történet elképzelhető, hogy a Jomsborg városában történt viking királygyilkosságra vezethető vissza.
Hogyan éltek a Jomsvikingek?
A Jomsviking saga elmondja, hogy a Jomsvikingek igencsak válogatósak voltak annak az eldöntésében, hogy kit is vegyenek fel a soraik közé. A jelölteknek 18 és 50 év közötti, bizonyítottan harcos férfiaknak kellett lenniük, de a „felvételi” részeként a jelentkezőknek meg kellett mutatniuk az erejüket vagy egy rituális párbajban vagy egy Jomsvikingek vívott erőpróbán. Ha valakit felvettek, utána sem volt könnyű a helyzete, mert egy igen szigorú magatartási kódexnek kellett engedelmeskednie annak érdekében, hogy a katonai fegyelem érzetét keltse tagjai között. E szabályok megsértése a rendelésből való kizárást vonhatta maga után.
Ilyen szabályok voltak:
– A Jomsviking köteles volt megvédeni testvéreit, és megbosszulni a halálukat, ha szükséges.
– A Jomsvikingnek tilos volt rosszat beszélni a testvéreiről, vagy veszekedni velük.
– A tagok közötti bármilyen viszály a rendi tisztek közvetítésével zajlott.
– A Jomsvikingnek tilos volt félelmet vagy gyengeséget mutatni egy azonos vagy gyengébb erejű ellenséggel szemben, de a visszavonulást egy erősebb erővel szemben elfogadhatónak tartották.
– A csatákból származó rablásból származó haszont egyenlő arányban oszlott meg a testvériség tagjai között.
– A Jomsviking nem maradhatott el Jomsborgból három napnál tovább a testvériség engedélye nélkül.
– A Jomsvikingnek nem volt szabad fogságban esnie
– Nem fogadták el a nők vagy a gyermekek jelenlétét az erőd falain belül (az azonban nem világos, hogy tilos volt-e házasodni, vagy a falain kívül nőkkel voltak kapcsolataik).
Jomsvikingek kontra svédek
A Jomsborg méretére vonatkozó információk a forrásoktól függően változnak. Azt feltételezik, hogy kb. 30-300 viking hajó befogadására volt alkalmas a település, ami inkább egyfajta piaci központ, kereskedelmi telep lehetett, ahol a helyőrség, a vezetők dán vikingek voltak, de a lakosság nagy része inkább leigázott szláv lehetett.
A Jomsvikingek akkor játszottak elsőként fontos történelmi szerepet, amikor a Svéd királyság sorsa forgott kockán. Győztes Eriket (kb. 970 – kb. 995) tekintik az első igazi svéd királynak, aki egyesített számos csoportot és megteremtette a későbbi svéd állam alapjait. Erős Styrbjörn, a király unokaöccse viszont igencsak vágyott a svéd trónra, ezért bármire képest volt annak érdekében. Az viszont egy másik kérdés, hogy lehet igaza is volt. Ugyanis az apja Olaf Björnsson volt a király korábban, aki társuralkodóként vette maga mellé a rokonát Eriket. 970 körül viszont az egyik lakomán Olaf rosszul lett és perceken belül holtan rogyott össze. Többen is méregre gyanakodtak, és azt is tudni vélték, hogy kinek ált érdekében Olaf eltávolítása. Mindenesetre az tény, hogy Erik azonnal átvette a hatalmat, és a korábbi hagyománnyal ellentétben nem Styrbjörn lett a társuralkodó, hanem Erik meg sem született fia. Magyarán egy meg sem született gyermek, akiről azt sem tudták, hogy egyáltalán fiú lesz, lett a király társa a trónon. Ebből a szempontból meg lehet érteni Erős Styrbjörn indítékait, akit a hatalom mellett a bosszúvágy is motivált.
Valami úton módon Erik a Jomsvikingek egyik vezetője lett, de tisztában volt azzal, hogy az így nyert katonai erő édeskevés a svéd korona megszerzéséhez. Itt jött a képbe Harald a dánok királya, akinek párszor már korábban „besegítettek” a Jomsvikingek. A dánok igen tekintélyes erővel rendelkeztek, ami a svéd trón megszerzéséhez igencsak szükséges volt. Styrbjörn leánytestvére Gyrid Olafsdottir a 980-as évek elején Harald felesége lett, míg Styrbjörn pedig Tyra dán hercegnőt vette el, aki Harald lánya volt. 985-986 körül Styrbjörn megjelent a Jomsviking flottával Dániában, hogy behajtsa a számlát, ami jelen esetben azt jelentette, hogy csatlakozzon hozzá a dán flotta és a Harald király is, hogy így együtt szerezzek meg a svéd trónt. Kapott is valamennyi erőt, de Harald nem csatlakozott a hadjárathoz.
Az egyesült Jomsviking-dán flotta a Balti tengeren közelítette meg a svéd királyságot, majd pedig a tengerrel összeköttetésben lévő közép-svédországi Mälaren tóra hajózott a flotta. Amint erről híreket kapott Győztes Erik svéd király azonnal intézkedett. Egyrész hírvivők indultak minden irányba, hogy minden épkézláb harcos jelentkezzen a király táborába, másrészt gondoskodtak arról, hogy a támadó flotta nem tudjon közelebb hajózni a királyi székhelyhez. Mint említettük, a támadók a Mälaren tó vízére hajóztak, ahonnan északi irányban alig 30 kilométerre volt Uppsala, a királyi székhely, ahova vízen is el lehetett jutni. A svédek viszont akadályokkal lezárták a vízi utat. Styrbjörn megfogadta, hogy soha többet nem hagyja el Svédországot, magyarán vagy győz, vagy meghal. Hogy embereit a közelgő halálos küzdelemre ösztönözze, felgyújtotta a flotta hajóit, így mutatva, hogy csak egy lehetséges út van, a győzelem.
Styrbjörn erői Uppsala felé gyalog indultak el. Az egyik saga szerint amikor a svédek megpróbálták megállítani az előrenyomulást egy erdőben, Styrbjörn azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtsa az erdőt. Ettől viszont féltek a svédek, mert azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy akkora tűz lesz belőle, hogy az egész környék, és komplett falvak fognak leégni. Azt nem tudhatjuk, hogy Styrbjörn komolyan gondolta-e, vagy csak blöffölt, de mindenesetre bevált, a svédek átengedték. Ebben annak is szerepe lehetett, hogy volt egy tervük a svédeknek. Erik király emberei a legenda szerint fogtak egy jó nagy marhacsordát, majd pedig az állatok szarvaira mindenféle „éles” eszközöket, pl. kardokat, dárdákat, lándzsákat erősítettek. Amikor a dán-Jomsviking haderő elérte a Fýrisvellir-síkságot, a svédek ezt a csordát hajtották neki az ellenséges erőnek. El lehet képzelni amint egy magvadult csorda rohan felénk, ami elől kitérni sem olyan könnyű egy több ezer fős haderőnek.
A csordával való küzdelem így nem is ment olyan könnyen, és leginkább Styrbjörn hadvezéri képességeinek volt köszönhető, hogy a had nem hátrált meg, és képes volt rendezni a sorait. Az egyik viking saga szerint Styrbjörn áldozott Thornak, hogy győzelmet arasson, de ezután megjelent a táborában egy vörös szakállas férfi, aki elszavalt egy verset és vereséget jósolt a támadóknak. Erik király viszont Odinnak mutatott be áldozatot, és megígérte, hogy amennyiben győz 10 év után önként a testét, lelkét adja az istennek. Egy másik változat szerint egy férfi jelent meg a svéd táborban és egy nádat adott át Eriknek azzal az utasítással, hogy másnap azt „lője” az ellenség irányába miközben Odint dicsőiti. Másnap Erik engedelmeskedett Odin parancsának; úgy tűnt, hogy a nád egy dárdává változott át ahogy átrepült Styrbjörn erői felett, akiket megvakított. Aztán egy lavina zuhant le a közeli domboldalról, és eltemette őket, megölve a legtöbb Jomsvikinget, köztük Styrbjörnt is. Egy kevésbé isteni változat szerint csak egy szokásos viking szárazföldi csata zajlott le a két sereg között. Mindkét haderő pajzsfalba rendezte az erőit majd pedig egymás torkának estek viking szokás szerint. A több órás harc után a támadók a seregük közel kétharmadát elveszítették, ezért inkább visszavonultak. Amiben biztosak lehetünk, és a régészek, történészek is egyet értenek benne, hogy ténylegesen volt egy csata a Jomsviking-dán, valamint a svéd erők között, ami a hazaiak győzelmével zárult. Az biztos még a hadjárat során, nagy valószínűséggel a csatában Styrbjörn az életét vesztette. A vereség a Jomsvikingek szemszögéből nem lehetett akkora mértékű, mert a következő években is igen aktívak maradtak, mint látni fogjuk.
Jomsvikingek kontra norvégok
A 900-as évek második felében az északi régió, és egyben a viking világ domináns hatalmának Dánia számított. A mai Norvégia déli része ebben az időszakban közvetlen dán fennhatóságú terület volt, amelyet Haakon Sigurdsson kormányzott a dán király egyfajta vazallusaként. Haakon nem nagyon kedvelte a kereszténységet, egy igazi régi vágású viking volt, így amikor a dán király Kékfogú Harald felvette a keresztet, és a norvég területeken is el akarta terjeszteni, az törést okozott a Haakon Sigurdsson és a dánok viszonyában. 975 körül a kormányzó úgy döntött, hogy önállósítja önmagát, magyarán Dánia hűségéről áttért a sajátjára. Nagyon valószínű, hogy a döntés hátterében az is szerepet játszott, hogy Harald vereséget szenvedett II. Ottó német-római császártól, így meggyengült a hatalma, amit a norvégok ki is használtak.
Az immár önálló Haakon Sigurdsson de facto Norvégia királya lett, és ilyen minőségben hatással bizonyult nemcsak a norvég nép sorsára, hanem a világtörténelemre is. 977-ben ugyanis megjelent Norvégiában Vlagyimir Novgorod fejedelme. Vlagyimir ősei vikingek voltak, a Rurik-dinasztia tagjaként a „rokonaihoz” jött segítséget kérni a testvére Jaropolk ellen. Vlagyimir apja Szvjatoszláv a három fia között felosztotta a Kijevi Ruszt. Oleg a drevljánok fejedelme lett, Jaropolk kapta Kijevet, Vlagyimir pedig Novgorodot. A három testvér közül Jaropolk akarta leginkább a teljes hatalmat és ezért ő lendült elsőként támadásba. Oleggel viszonylag könnyedén végzett is, de Vlagyimir inkább egyelőre feladta a küzdelmet és pár hívével Norvégiába ment. Itt Haakon Sigurdsson azzal a dilemmával szembesült, hogy egy viking „rokon” jött segítséget kérni a hatalma visszaszerzése érdekében. Haakon nem lehetett biztos abban, hogy a dánoknak vajon az eszébe jut-e, hogy vissza kellene szerezni a vazallus tartományokat. Nem tűnhetett első körben bölcs lépésnek a helyi erők gyengítése, de mégis megengedte, hogy Vlagyimir akkora viking zsoldossereget toborozzon amekkorát a pénztárcája megenged. Nem tudni mennyi viking hagyta ott Norvégiát, de az biztos, hogy ütős kis csapat lehetett, mert nemcsak Novgorodot szerezték vissza, hanem egészen Kijevig eljutottak, ahol Vlagyimirt fejedelemmé tették 980 körül.
986 körül a dánok elérkezettnek látták az időt arra, hogy a norvég önállóságnak vége legyen. Egy igen komoly támadást, egy komplett inváziós flottát dobtak össze. A támadás időpontja tekintetében megoszlanak a vélemények, van, aki 984-re teszi, de a legtöbben a 986 mellett érvelnek. A későbbi dátum abból a szempontból érdekes, hogy amennyiben az lehetett a valós dátum, akkor az már egészen más Dániát jelentett, mint két évvel korábban. Kékfogú Harald ugyebár az évben meghalt, pont egy Jomsviking keze által, ha hihetünk a sagáknak. A fia I. „Villásszakállú” Svend (986-1014) lett a király, aki viszont szinte azonnal szakított a kereszténységgel és visszatért ősei „pogány” hitére. Svend Norvégia elleni hadjárata így nem a kereszténység visszaállítása miatt indult, hanem egyszerűen csak a hatalomról szólt. Ez azt is megmagyarázhatja, hogy miért csatlakoztak a Jomsvikingek a dánokhoz. Egy keresztény dán király nem biztos, hogy olyan simán rá tudta volna venni a szabad vikingeket a régi hitet preferáló norvégok elleni hadjáratra. Svend részese volt apja bukásának, így egyáltalán nem neheztelt a Jomsvikingekre apja halála miatt, így minden adott volt egy sikeres hadjárathoz és némi zsákmányszerzéshez.
A legenda szerint a flotta elindulása előtt Svend egy nagy lakomát tartott, ahol a Jomsvikingek vezetői is részt vettek. A Jomsvikingeknek a dán király a szokásosnál nagyobb ivókürtöket adott, ami hamar meghozta a várva várt eredményt, igen hamar részeg volt minden vezér. A részeg vikingek a sok italtól egészen bátrak lettek, és egymást túllicitálva tettek ígéretet, hogy miként is fognak harcolni a norvégok ellen, és hogy minden ellenséges vezetőt elfognak, megölnek. Miért is volt ez fontos Svendnek? Mert a becsület a vikingeknél igenis fontos volt, még akkor is, ha valaki részegen ígért meg valamit. Az ígéret szent dolog volt, így a másnapos Jomsviking vezetőket fel is világosították, hogy miket ígértek, magyarán mit kell majd betartaniuk a hadjárat során. Kellett is a minél erősebb mentális felkészülés is, mert négy évvel korábban a dánok már megpróbálkoztak egy invázióval, de pár part menti település kifosztásánál többre nem voltak képesek, mert egyszerűen meghátráltak Haakon Sigurdsson haderejének a láttán.
A Jomsvikingek olyan vezetők élén szálltak vízre, mint Sigvaldi Strut-Haraldsson, aki a 10. század vége felé lett a szabad vikingek egyik fontos vezetője. Mellette Vagn Åkesson volt ebben az időben a leghíresebb jomsviking. A norvég származású harcos a Jomsviking saga szerint már 12 évesen a felvételét kérte a szabad vikingek körébe. Alapesetben 18 éves kor alatt senkit sem vehettek fel, de a fiatal fiúnak nem akárki volt a nagyapja, mint a Jomsvikingek alapítója, Palnatoke. Ezen ok miatt adtak neki egy esélyt, ami abból állt, hogy a bejutásért meg kellet küzdeni és legyőzni egy Jomsvikinget, aki jelen esetben nem volt más, mint az aktuális vezetőjük Sigvaldi Strut-Haraldsson.
986 körül a dán-Jomsviking flotta egyes források szerint vagy120 hajóval megjelent Norvégia partja mentén, amivel szemben viszont Haakon Sigurdsson ha hihetünk a sagáknak, akkor kb. 300 hajóból álló flottát állított ki. A norvég erők a méretüket nagy valószínűséggel az ún. leidang intézmények köszönhették, ami afféle általános hadkötelezettséget jelentett, és ez volt ez első viszonylag jól dokumentált eset, ahol alkalmazták. A norvégok számára a küszöbön álló támadás azért is fontos volt, mert Haakon Sigurdssonnak sikerült nemzeti jelleget is adni az eseményeknek, így a dánok elleni nemzeti háború jelszavával sikerült mozgósítani ekkora erőt.
Norvégia középső partvidékén, kb. Trondheim és Bergen között félúton találkozott a két flotta, és ebből lett a
hjørungavågi tengeri csata, aminek nagy szerepe lett a norvég történelemben. A Fagrskinna saga szerint a dánok nem találták a norvég flottát ezért Hareidlandetnél kikötöttek. Itt megláttak a parton egy nagyobb marhaistállót, amit könnyű célpontnak véltek, ezért partra szálltak és jó viking szokás szerint ki is rámolták. A tulajdonos ez ellen nem sok minden tudott tenni, de a dánok meghagyták az életét, mert értékes információval szolgált a norvégok hollétével kapcsolatban. A gazda elmondása szerint csak nagyon kicsi volt Haakon Sigurdson flottája, így a dán-Jomsviking flotta azonnal útra kelt, hogy végezzen a könnyűnek ígérkező norvég flottával. Annyi idő távlatából már nehéz megítélni a történteket, így nem lehet minden kétséget kizárólag eldönteni, hogy a gazda egyszerű magánakciója volt az ellenséges flottának a hazai erők ölébe való küldése, vagy eleve ez volt a norvégok célja, és előre meg volt tervezve az egész, hogy tőrbecsalják a támadókat. A két flotta egy hjørungavåg nevű helyen találkozott össze, és mindkét fél felkészült a harcra, nem hátrált meg. A két flotta hajói összecsaptak, és egy hatalmas tengeri csata bontakozott ki, amiben többszáz viking hajó vett részt.
A vikingek egyáltalán nem ismerték a nyílt tengeri ütközetet. A tengeri csatákat kizárólag öblökben, tengerszorosokban vívták meg; és rendszerint csáklyázással kezdődtek, azután ember elleni küzdelemmel végződtek. A tengeri ütközetek így tulajdonképpen szárazföldi csaták voltak a vízen. Ha ellenséggel találkoztak, először bevonták a vitorlát, a harcosok pedig mellvédeket állították fel a hajító-fegyverek elleni védekezésként. Az evezősök elfoglalták helyüket, és keményen nekifeküdtek a rudaknak. Párhuzamosan haladva közeledtek az ellenséges flották egymáshoz, hajó-hajó mellett. A vezérhajó az úszó erődítmény közepén helyezkedett el, a kis járművek alkották a szárnyakat. Az első kürtjelre a legénység elfoglalta helyét: a vezér vagy király hátul, a „bástyán”, a legtapasztaltabb harcosok az orrban, a zászlótartó középen. Az összecsapás távolról vívott küzdelemmel kezdődött, az íjászok kezdték el. Amikor az ellenséghez elérhető közelségbe értek, igyekeztek hajóit csáklyákkal meg horgonyokkal közelebb húzni, tehát megcsáklyázni. Ha ez sikerült, megkezdődött a bárdokkal vívott közelharc. Taktikának tehát nem volt semmi nyoma.
A hjørungavågi küzdelem nemcsak nagyon véres volt, hanem eleinte elég egyenlőtlen is. Hiába voltak számszerű fölényben a norvégok, a harciasabb dánok és a Jomsvikingek olyan keményen harcoltak, hogy már szinte úgy tűnt, hogy a norvég flotta vereséget szenved. Vagn Åkesson a hajójával egyenesen Haakon Sigurdson fiának Eriknek a hajóját vette célba, és közelharcra kényszerítette. Ekkor viszont minden megváltozott. Egy nagyon heves vihar tört ki a csata közben, amivel kapcsolatban a Jomsvikingek sagája azt mondja, hogy Haakon Sigurdsson a legkisebb fiát felajánlotta a győzelem érdekében. A legenda szerint az egyik rabszolgát vette rá, hogy a csata hevében végezzen a fiával. Ezután tört ki a vihar, és megjelent az égen Torgerd Holgebrud a nővérével együtt. Torgerd egy mitológiai nőalak volt a skandináv mitológiában, akit hol istennek, hol védőszellemnek vagy valkűrnek tekintettek. A Jomsviking saga szerint a testvérével együtt megjelent az égen lóháton jégeső kíséretében miközben nyílvesszőket zúdított a dánokra és a Jomsvikingekre.
A történészek szerint a jégeső valós esemény lehetett, és az is gyakori volt, hogy a vikingek embereket áldoztak fel, de azt nem tartják valószínűnek, hogy a 7 éves fiút tényleg feláldozták volna a győzelem érdekében. A csodás elemek azt próbálják megmagyarázni, hogy a norvégok mi miatt tudták megfordítani a csata végkimenetelét. Ez főleg Sigvaldi Strut-Haraldsson esetében volt fontos, mert a csata második felében a Jomsvikingek vezére gyáván megfutamodott és elhagyta a csatateret. Ezt pedig könnyebb volt megmagyarázni az istenek beavatkozásával, akikkel szemben az egyszerű vikingek nem sokat tehettek.
A hjørungavågi csata után Haakon Sigurdsson maradt Norvégia ura, sikerült megőrizni nemcsak a saját hatalmát, de egyben a norvég nemzet alapjait is megteremtette ezzel a győzelemmel. Sigvaldi Strut-Haraldsson a gyáva viselkedésével a csata negatív hőse lett, aki 70 hajójával elmenekült a norvégok elől, míg a pozitív hős szintén egy jomsviking lett, méghozzá Vagn Åkesson, aki látva, hogy a vezetőség sietve távozik, még a mérgében egy lándzsát is dobott a távozóban lévő társai felé, de ő maradt a hajójával és egészen addig harcolt, amíg fogságba nem esett. A norvégok az elfogott Jomsvikingekkel nem gatyáztak, többségüket kivégezték, lefejezték. Vagn Åkesson feje viszont a helyén maradt. Egyrészt igen nagy híre volt, másrészt a norvégok tisztelték a bátorságát, amit a csatában is megmutatott, így megkímélték az életét. A legenda szerint feleséget is kapott meg egy hajót legénységgel, amivel elhajózott Dániába, és egyúttal elhagyta a történelem színpadát is, mert többet nem halottunk róla.
Jomsvikingek bukása
I. „Villásszakállú” Svend a hjørungavågi vereség után egy Anglia elleni sikeres hadjárattal akarta kiküszöbölni a hírnevén esett csorbát, arról nem is beszélve, hogy egy gazdag zsákmány birtokában nemcsak a hatalmának a megerősítésére lehetett esélye, hanem egy visszavágásra is a norvégok ellen. A zsákmány ígérete sok vikinget sodort a készülő hadjárat táborába, és ezek között volt Olaf Tryggvason egy norvég hadúr is. Olaf szempontjából jól sikerült a hadjárat, tekintélyes vagyont szedett össze, amiből egy szép kis magánhadsereget tudott felfogadni amikor 995-ben visszatért Norvégiába. Ezzel már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy szembe merjen szállni az ország urával a hatalomért. Haakon Sigurdson ellen vonult, akit sikerült legyőzni, és meg is gyilkolták a Haakont, így szabad lett a trón.
Olaf Tryggvason Norvégia királya lett (995-1000), ami viszont a korábbi dán szövetségeseknek egyáltalán nem volt az ínyére, főleg, hogy Olaf az egész országot a saját kezében akarta egyesíteni, amibe a dán kézben lévő déli partvidéket is beleértette. I. „Villásszakállú” Svend feleségül vette Győzedelmes Erik svéd király özvegyét, amivel a svéd király mostohafia lett. Haakon Sigurdsson fiait is sikerült megnyerni, összeházasítani, így egy igen tekintélyes katonai szövetség állt össze a norvégok ellen. A koalícióhoz csatlakoztak a Jomsvikingek is, akik a korábbi vereségeik miatt már csak igen korlátozott erő felett rendelkeztek ebben az időben. Az 1000-ben lezajlott svolderi tengeri ütközet mindent megváltoztatott.
Olaf király éppen hazafelé tartott a Balti-tengeren egy expedícióról, amikor egy svéd-dán-Jomsviking flotta csapott le rá. A sagák sokféleképpen írják le az eseményeket, amikből nehéz kihámozni a történteket. Annyi bizonyos, hogy Olaf alig egy tucat hajóból álló flottája egy jóval nagyobb, kb. 70 hajóból állóval került szembe, amiből 11 hajó volt a Jomsvikingeké. Olaf király nemcsak vereséget szenvedett, hanem az életét is vesztette, ami a hatalmának is véget vetett. Norvégiát a győztesek felosztották egymás között. Kapot területet Svédország, Dánia is, míg a maradék területek Haakon Sigurdson fiai kaptak meg, akik dán vazallusként irányíthatták azokat.
A jomsborgi vikingeket az 1009-es angliai portyákban és a 11. század elején skandináv területekre irányuló egyéb expedíciókban is említik. 1013-ban a jomsborgi vikingek elkísérték Villásszakállú Svend dán királyt az angol területeken folytatott hadjáratára, de az azt követő évtizedekben visszavonultak a bázisukra és tartózkodtak minden külpolitikai akciótól.
I. Magnus norvég király (1035 – 1047) a Valhalla sorozatban is megjelenő Nagy Knut király halála után lett Norvégia királya, pár évvel később pedig a dán trónt is megszerezte. Knut angol-dán-norvég birodalmát próbálta újból feltámasztani, és ez határozta meg a külpolitikáját. És ebben már nem számítottak fontosnak a korábban a dánoknak jó párszor segítő Jomsvikingek. Dacára annak, hogy nem voltak már annyira aktívak, Magnus a megtámadásuk mellett döntött. 1043-ban a serege megtámadta Jomsborg városát. Végeztek minden Jomsvikinggel, a várost pedig a földel tették egyenlővé. A szabad vikingek alig pár évtized után eltűntek a történelem színéről. Az egyre inkább keresztényé váló skandináv világban már nem volt számukra hely, így szinte törvényszerű volt a bukásuk. Mindössze az emlékük maradt fent, ami még a filmkészítők figyelmét is felkeltette.
Felhasznált irodalom
https://screenrant.com/vikings-valhalla-jomsvikings-true-story-comparison/
https://thevikingherald.com/article/jomsborg-the-mythical-viking-stronghold/19
https://thevikingherald.com/article/who-were-the-dreaded-jomsvikings/20
https://vikings-valhalla.com/blogs/viking-history/jomsvikings
https://www.historyextra.com/period/viking/jomsvikings-facts-history-real/
Gwyn Jones (2001): A History of the Vikings, Oxford University Press
Eric Christiansen (2008): Vikingek, Szukits Kiadó, Szeged
Pósán László (2012): Skandinávia a középkorban, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen
Saxo Grammaticus: The Nine Books of the Danish History Gesta Danorum, CreateSpace, Washington, 2012
Hollander, Lee M., Trans. A Jomsvikingek Saga. University of Texas Press, 1989.
Rudolf Pörtner (1983): A viking kaland, Kossuth Kiadó, Budapest