Tegyen egy próbát, biztos talál az érdeklődésének megfelelőt

„Ha elvész a híd, elvész Erdély.” Bem József

A Piski csata 1849. február 9.

Helyreigazítás: az előző Bem Józsefről szóló írásomban tévesen adtam meg a vízaknai ütközet kimenetelét. Az erdélyi magyar hadsereg vereséget szenvedett, ezért kellett Dévához hátrálnia. Köszönet Katona-Bugner Attila Krisztiánnak, aki felhívta a figyelmem rá, és elnézést kérek az olvasóktól! Ny.Gy.

A hadi helyzet 1849. első napjaiban, az egész országban válságosra fordult. A nyugati támadások miatt a forradalmi kormány Debrecenbe költözött. A honvédsereg a Tiszához hátrált, és ha a császári csapatok Puchner Antal vezetésével kitörnek Erdélyből, akkor minden elveszett. A nehéz, és fáradságos visszavonulás után Bem tábornok kimerült seregei a Sztrigy folyónál foglaltak állást. Maga a parancsnok is súlyosan megsebesült az előző napok harcaiban, így gyakorlatilag használhatatlan volt a haderő irányítására. Körülbelül ezerötszáz katonája és néhány ágyúja maradt, hogy a Sztrigyen átívelő, mintegy negyven méter hosszú hidat megtartsa, és megakadályozza a császári csapatok áttörését. Versenyfutás kezdődött az idővel. Odaérnek-e a Damjanich által küldött segédcsapatok, Czetz János ezredes vezetésével Piskihez, vagy Bem csapatai fel tudják-e tartani az osztrákokat, amíg megérkeznek?

Bem Kemény Farkas ezredest jelölte ki parancsnoknak. Február kilencedike fagyos reggelén a magyar védősereg rossz híreket kapott. Az osztrák csapatok megindultak Szászváros felől egyenesen feléjük. Puchner tábornoknak körülbelül hétezer katonája volt, akiket segítettek a román népfelkelők is, és tűzereje messze felülmúlta a honvédjeinkét. A folyó jobb partján lévő védelmi állásokat elsöpörte az ellenséges túlerő, és katonáink meghátrálni kényszerültek a folyamatos ágyútűzben. Már közvetlenül a hídért ment a harc, amin a császári katonák átvonultak. Kemény ezredes a következőt határozta: annak érdekében, hogy megakadályozza az ellenség térnyerését, bevetette a Mátyás huszárokat. Lovasrohammal kívánta megállítani a hidat birtokló, és felvonuló osztrákokat. A támadás egy ideig jól haladt, de amint lőtávolba értek, a halál aratni kezdett köztük az ágyúk sortüzeivel. A helyzet válságosra fordult. Az ellenség megkezdte az első vonalban harcoló katonáink lefegyverezését, amikor befutottak Czetz ezredes segédcsapatai.

Ez az első csoda ezen a napon. Katonáink újra megindultak a híd felé, amin gyilkos közelharc alakult ki. Mivel ilyen közel kerültünk a császáriakhoz, azok nem használhatták az ütegeiket. A híd harmadszor cserélt gazdát rövid idő alatt. A magyar támadás nagy lendülettel folytatódott, és az ellenség folyó-parti védelmi állásait is sikerült felszámolni. A súlyos sebesülésével mit sem törődve, Bem tábornok maga vette át a parancsnokságot a folyamatosan érkező erősítés felett. Képzeljük csak el, hogyan hatott ez a harci kedvre! Minden csapatot, még menetből rögtön a Sztrigy túlsó partjára vezényelt. Újabb huszárszázadok indultak meg Bem parancsára, hogy az ellenség bal szárnyának gyalogságát szétzúzzák, amik védőállásokat vettek fel. Lovasságunk nem tudta felmorzsolni őket, ezért jött az újabb parancs. Öt magyar löveg pusztító tüze irányult a négyszöget alkotott osztrák gyalogságra, amely így hamarosan felbomlott. A magyar balszárnyon pedig óriási lovascsata bontakozott ki. Hosszú küzdelem után a huszárjaink meghátráltak. A középen harcoló a lőszer volt fogyóban.

A menekülő lovasság összekeveredett a még harcoló gyalogezredekkel. A pánik eluralkodott a honvédjeinken, és általánossá vált a visszavonulás. Mindenki a híd felé igyekezett, és fejvesztve rohant át rajta. Itt érkezett el a második csoda ideje.

Bem tábornok leszállva a lováról, súlyos sebesülten, sebláztól gyötörve biztatta, és fogta fel a menekülő katonákat. Válogatott magyar – és lengyel szitokszavakkal fenyegette és biztatta őket. A parancsnokok újra az élre álltak. Az ütegek rendezték az ágyúikat. A menekülők megfordultak, igazodtak és újra harci állást vettek fel. „Ha a híd elvész, elvész Erdély” Az egész ország sorsa múlt ezeken a honvédeken. Bem sejtette, hogy fogytán az ellenség lőszerkészlete, ezért erre tett fel mindent. Gyilkos párbaj kezdődött az ütegek között, amiből mi kerültünk ki győztesen. A híd ötödször cserélt gazdát, és Puchner tábornok, látva a magyar elszántságot – hogy magyarok képesek a legvégsőkig harcolni – kiadta a visszavonulási parancsot. Alkonyatkor az osztrákok elhagyták a csatamezőt, és a magyar huszároktól üldözve vonultak vissza Szászváros felé.

Fordulópontot jelentett ez a magyar győzelem, hiszen utána sikerült egész Erdély felszabadítani, és megteremteni a Honvéd sereg számára a tavaszi hadjárat lehetőségét. De volt a harcolók között egy ember, akinek már a személyes jelenléte is kihatott az ütközetre. Meghátráló katonáink vajon mit érezhettek, amikor az 55 éves sebesült, idős ember a híd túloldalán biztatta, fenyegette őket? Mivel magyarul szinte csak káromkodni tudott valószínűleg az utóbbi volt több. Fényes, férfias diadalként emlékezhetünk hát 1849 februárjának eme győztes ütközetére.

Epilógus.

A kedves olvasó engedjen meg egy kis személyes történetet a végére! A nyolcvanas évek közepén, az akkora már kiszáradt Hejő patak mocsaras árterét is lecsapolták a Miskolchoz közeli kis faluban, Mályiban. Szüleim itt vettek telket, mint tették sokan mások is. Hamarosan elindultak az építkezések, és az utca nevet is kapott: Bem József. Itt nőttem fel, itt játszottunk (és néha rosszalkodtunk) sokat a többi gyerekkel. Ha otthonra gondolok, akkor ez az utca jut az eszembe. Nekem Bem József már gyerekkoromtól az életem része lett, mint sokaknak, akik még mindig ott élnek, vagy szintén ott cseperedtek fel. Utcánk névadójának a sorsa lengyelként hasonló a magyar sorshoz. Katonaként harcolt hazája szabadságáért, ami elbukott, majd emigrációba kényszerült. Évekkel később gondolkozás nélkül a magyar ügy oldalára állt. „Za wolnosc nasza, i wasza!” A mi szabadságunkért, és a tiétekért! A lengyelek merényletet kíséreltek meg ellene. A magyarok, de különösen a székelyek, rajongásig szerették. Petőfi az ő seregében harcolt, és mintha igazi apa-fiú kapcsolat lett volna az övék. Az elmúlás 1850-ben Aleppóban, a törököknél, szintén emigrációban érte. Magyarországon rakpart, iskolák, és utcák őrzik a nevét. És őrizzük mi is, akik a Bem Józsefen nőttünk fel. Ezzel a Babits idézettel szeretném megköszönni az ünnepi figyelmet:

„Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:

nincs ember, aki azt torlaszolni tudja

Él a nagy Isten és semmise megy kárba,

Magyarok sem lettünk pusztulni hiába,

hanem példát adni valamennyi népnek,

mily görbék és biztosak pályái az égnek.

Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,

hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna. „

Forrás:

Bánlaky József: Magyarország hadtörténelme.

Következik: a sárga veszedelem, avagy játék tatárok nélkül.

Ny.Gy.