Site icon www.tortenelemutravalo.hu

Karácsonyi történetek a második világháborúból

A karácsony, mint ünnep egyike a legszentebbeknek, nem is beszélve a karácsonyfaállítás szokásáról. ami a nyugati világban az egyik legelterjedtebb eseménynek számít az ünnep kapcsán. Nem volt ez másképpen a második világháború időszakában sem, amivel kapcsolatban fel is elevenítünk egy-két történetet.

Az Amerikai Egyesült Államokban már jó ideje létezett a nemzet karácsonyfája intézménye, amibe beleszólt az, hogy 1941 december 7-én Japán megtámadta az országot. Ekkor már javában szervezték a nemzet karácsonyfájának a felállítását. A Pearl Harbor elleni támadást követően kétség merült fel afelől, hogy a faállításra egyáltalán sor kerül. Az elnök határozott támogatásával a fa felállítása tovább folytatódott, és ezrek érkeztek szenteste a Fehér Házhoz, hogy megosszák a remény fényes pillanatát ebben a sötét és bizonytalan időkben. Néhány nappal a ceremónia előtt Rooseveltéknek támadt egy ötlete. Az 1940-es fagyújtási ceremónián felvetette a kérdést az összegyűlt tömegnek, miszerint e következő évi ünnepséget a Fehér Ház déli végén kellene megrendezni, ahol mindenki láthatja a fát”, és többen meghallgathatnák az elnök üzenetét. 1941. december 7-ét követően az elnök a szokások, a hagyományok és az ígérete mellé állt. A becslések szerint 20.000 embert ellenőriztek a  katonák karácsony este, akik mind részt akartak venni az eseményen. Ahogy lement a nap, a Fehér Ház meleg fényei két vezetőt – Roosevelt elnököt és Winston Churchill miniszterelnököt – rajzoltak ki. Az ünnepségen elmondott szavaik milliókhoz jutottak el országszerte és a távoli országokban hagyományos és rövidhullámú rádión keresztül. Roosevelt elnök emlékeztette a hallgatóságot arra, hogy: „a legerősebb fegyverünk ezzel a háborúval szemben az emberi méltóságról és testvériségről való meggyőződés, amelyet karácsony napja jelképez – jobban, mint bármely más nap vagy bármely más szimbólum.” Így folytatta: „a gyűlölet alapelveit hirdető és azokat gyakorló ellenségekkel szemben hitünket az emberi szeretetben, valamint abban, hogy Isten gondoskodik velünk és minden emberről, mindenhol.”

A karácsonyi ünnep gyakran a családdal és a barátokkal való ünneplések ideje, és az 1942 karácsonyán Guadalcanal szigetén állomásozó amerikai férfiak számára sem volt másképp. Kivéve persze a lövések és a robbanások hangjait. Elmúltak már azok az idők, amikor a harcoló felek megállapodtak egy ideiglenes tűzszünetben, hogy megünnepeljék az alkalmat és kiszakadjanak a háború keménységéből. Helyette az amerikai katonai vezetők karácsonyesti támadást indítottak a japán mundai légitámaszpont ellen, hogy a birodalmi hadsereget északabbra tolják a Salamon-szigeti láncban. A haditengerészet vadászgépei és a B-24 Liberatorok felszálltak a guadalcanali amerikai támaszpontról, és megtették a 205 mérföldes utat a New Georgia-szigeten található Mundáig, ahol a szentestei támadás során a bázis védelmére felküldött Mitsubishi Zero-k közül 14-et lelőttek a vadászkísérők, míg a bombázók további 10 repülőgépet pusztítottak el a földön. Az összes amerikai gép épségben visszatért a támaszpontjára. A Munda repülőtér megtisztítása a lehetővé tette a hadsereg légierejének, hogy karácsony napján hadműveletet indítson a japán kézben lévő rabauli kikötő ellen is. Amíg Rabaul és Munda bombázása zajlott, az amerikai hadsereg katonái némi haladékot kaptak Guadalcanal szigetén, mivel lehetővé vált az ellátó hajók kikötése a sziget partjainál. Ez viszont lehetővé tette a karácsonyi ünnepek adagjának növelését, arról nem is beszélve, hogy a szokásos pulykahús mellé pár karácsonyfa is érkezett a szigetre.

Míg az 1914-es „karácsonyi fegyverszünet” legendás státuszt kapott az első világháború történetében, az amerikai csapatokat érintő hasonló eseményekről kevés tudósítás született. Amikor Amerika belépett az első világháborúba, a sok éven át tartó tömeges veszteségek eltántorították a testvéri érzelmeket a szembenálló hadseregek között, a magas rangú tisztek pedig aktívan visszatartották az 1914-es események megismétlődését. A második világháborúban kevés esély volt ilyen eseményekre, mivel az amerikai csapatok csak viszonylag kis számban állt szoros kapcsolatban a német erőkkel Észak-Afrikában és Olaszországban az 1944-es D-napi partraszállás előtt. Bármilyen nagyszabású fegyverszünet 1944 karácsonyára lehetetlen volt, mivel mindössze kilenc nappal karácsony előtt a németek megindították a háború legnagyobb ellentámadását nyugaton az Ardenneki-hegység területén.

Mégis, bár a hivatalos feljegyzések nem említik a „karácsonyi fegyverszünetet”, személyes beszámoló létezik egy sokkal kisebb fegyverszünetről a harcok csúcspontján. Ez Fritz Vincken, egy fiatal német fiú története. Fritz, aki akkor 12 éves volt, édesanyjával egy kis kunyhóba költözött a huertgeni erdőben, miután szülővárosuk, Aachen részben megsemmisült egy korábbi amerikai offenzíva során. A környék egészen karácsony előtt kilenc napig csendben maradt, amikor a német ardenneki offenzíva meg nem indult a területen.  1944 karácsony estéjén Fritz és édesanyja ajtaján kopogtattak – három amerikai katona, köztük egy súlyosan sebesült. Míg a lakók nem beszéltek angolul, az amerikaiak pedig németül, korlátozott mértékben tudtak kommunikálni csak franciául. Fritz anyja behívta az amerikaiakat, és szállást, ételt adott nekik. Nagy nehezen megértették egymást, és kiderült, hogy az amerikaiak elvesztették a zászlóaljukat, és három napig bolyongtak az erdőben, és bujkáltak a németek elől.  Fritz édesanyja krumpliból és tyúkból kezdett  főzni ünnepi vacsorát, ami közben kopogtattak.  Négy katona állt ott, de ezúttal németek. A német járőrt vezető tizedes azt mondta Fritz anyjának: „Elveszítettük az ezredünket, és szeretnénk itt megvárni  a holnap reggelt … megpihenhetünk itt?”. „Természetesen” – válaszolta –, ehettek egy finom, meleg ételt, amíg ki nem ürül az edény. De van még három vendégünk, akiket nem tartanak barátnak. Ma karácsony este van, és nem lesz itt lövöldözés.” A tizedes megkérdezte: „Ki vannak bent? Amerikaiak?” Fritz anyja így válaszolt: „A fiaim lehetnének ők is, ti is. Egy sebesült fiú  az életéért küzd… Ezen az egy éjszakán, ezen a karácsony éjszakáján felejtsük el a gyilkolást.” A németek egymásra rakták a fegyvereiket az ajtó mellett, majd egy gyors francia beszélgetés után a riadt amerikaiak is átadták a saját fegyvereiket Fritz anyjának. Az egész vegyes csoport kissé feszülten leült és megosztotta a vacsorát. A gyanakvást felváltotta a bizalom, és az ellenségek egy üveg vörösbor mellett együtt ettek, énekeltek, ünnepelték a karácsonyt azon az estén. Másnap reggel a két csapat elvált egymástól, kezet fogtak, és mindenki visszatért a saját hadseregéhez. Valószínű, hogy voltak más ilyen kis léptékű fegyverszünetek, vagy legalábbis hallgatólagos megállapodások a helyi amerikai és német egységek között, hogy tartózkodjanak a támadásoktól és a lövöldözéstől karácsony estéjén és karácsony napján, talán Olaszországban 1943-ban vagy a vonal csendesebb részein 1944-ben. , de jelenleg ez az egyetlen dokumentált eset.

A cikk támogatója a: https://karacsonyfavilag.hu/

Felhasznált irodalom:

Vincken, Fritz: „Truce in the Forest”, Readers Digest, 1973. január, 111-114.

https://blogs.shu.edu/ww2-0/1942/12/28/american-troops-on-guadalcanal-celebrate-christmas-with-turkeys-and-sorties/ https://prologue.blogs.archives.gov/2012/12/06/the-1941-christmas-tree-a-bright-light-in-dark-times/

Exit mobile version