„Emberek, de olyanok, mintha vadállatok volnának.”

Viking harcosok

A vikingek a középkor rettegett harcosai voltak közel két évszázadon keresztül, és sokak képzeletében ott is vannak a vastag fapajzzsal, éles fejszékkel vagy kardokkal hadakozó portyázó hajósok. A rettegett harcosok sem voltak viszont egységesek, voltak olyanok közöttük, akiktől még a sajátjaik is tartottak, és ezek közé tartoznak az ún. berserkerek (berszerkerek), akik irányíthatatlan, dühös, vérszomjas harcosok voltak, akik szinte valamiféle transzban harcoltak a csatákban. De vajon léteztek-e valaha ilyen emberek?

A viking korszak kezdetén Skandináviában kevés katonai intézmény működött, és a meglévők is fokozatosan egy-egy király fennhatósága alá kerültek. A legfontosabbnak a harcosok testvéreinek a közössége bizonyult, ami egyfajta testőrszereppel, és elit jelleget is mutató csoportot jelentett, amiből idővel a nemesi réteg fejlődött ki. Ezzel szemben létezett egy másfajta harcos testvériség is, ami idővel a feledés homályába kezdett veszni, és ezek közé tartoztak a berserkerek, akik a pogány világ „termékei” voltak és egyszerűen nem fértek bele a keresztény kultúra túlságosan is békés rendszerébe. Így maradtak a viking sagák, a művészet, a folklór, amikben szerep jutott nekik és maradtak fent történetek róluk.

Kik voltak a berserkerek?

A kr. u. első században Tacitus római történész a Germania című könyvében elit germán harcosokról írt, míg Prokopios bizánci történész olyan északi harcosokról értekezett, akik szinte meztelenül indultak a csatába és csak egy könnyű pajzsot használtak önmaguk védelmére, és valahol a mai Dánia és Norvégia vidékén éltek. A berserker szó úgy került a germán nyelvekbe, mint a dühöngő, kegyetlen, forrófejű ember vagy a rámenős, erőszakos személy szinonimája. Időközben viszont a feledés homályába került, hogy az óskandináv berserksgangr (medvebőrös, medvebőr inges) szóból származik. A medvebőrösök elsősorban az izlandi sagákban játszanak homályos, rejtélyes és sokszor kísérteties szerepet. Gonosztevők, bajkeverők, akik megbecstelenítik a makulátlan szüzeket, hogy azután pirkadatkor ismét ártalmatlan, jóindulatú emberekké változzanak vissza.

Snorri az Yngliga sagában olyan harcosokról ír, akiket Odin a skandináv és a germán mitológia egyik legfontosabb istenének a dühe ösztönzött a csatákban:

Odin arra is képes volt, hogy csatában ellenségei szemére vakságot bocsásson; megsüketítette vagy megrémítette őket, hogy fegyvereik éle fadarabhoz váljék hasonlatossá; saját emberei viszont félredobták a vértet, és dühös kutyákként, farkasokként verekedtek, pajzsuk szélét harapdálva. Medve vagy bika ereje költözött beléjük. Levágták az ellenséget, és közben sem tűz, sem vas nem ártott nekik.

Az izlandi skáldok és sagaírók amikor csak tehették, be is számoltak minden egyes olyan esetről, amikor berserkerek rendeztek egy jó kis vérfürdőt. Például létezik egy olyan történet, mely szerint volt egy ember, akinek mind a tizenkét fia berserker volt. Ezek, ha érezték, hogy az őrjöngés kezd kitörni belőlük a saját embereik között, inkább lementek a tengerpartra, majd kövekkel és fákkal birkóztak, hogy így vezessék le dühüket, máskülönben a saját társaikat ölték volna meg.

Csatákban is használták őket, a csatasor, a pajzsfal elé állítva kellett ellenállni az ellenség támadásának, vagy a támadás ékét kellett alkotniuk. De erre nem sűrűn került sor, aminek oka az volt, hogy kétélű fegyvernek bizonyultak, a csata során nehéz volt őket irányítani, kordában tartani, így egyre inkább alkalmatlanok lettek a szabályos ütközetekre.  A Fornalder-sagákban és számos más sagában a király vagy a főemberek őrségét úgy írják le, hogy berserkerekből áll, akik általában 12-en voltak. A  testőrségen vagy általában a hadseregen kívül gyakran elit csapatot is alkottak a viking történelem első felében. Tengeri csatákban általában a prow-nál álltak, hogy megtámadják a támadás vezető pontját. A 872-es hafrsfjordi tengeri csatában Széphajú Harald norvég király 12 fős csapatokba osztva vetette be a berserkereket. Azt nem tudjuk milyen hatással voltak a csata menetére, de mivel Harald megnyerte a csatát, bizonyára helytálltak.

Olav Haraldsson (Szent Olav) norvég király 1030-ban a stiklestadi csatában saját pajzsfala elé állította a dühöngőket, de ahelyett, hogy tartanák a vonalat, megtámadták, és ezáltal hozzájárultak a király bukásához. Az már más kérdés, hogy a király keresztény volt, és a legenda szerint fehér keresztet rajzoltatott a katonái sisakjára, pajzsára, így a berserkerek a saját királyukra lettek leginkább dühösek.

III. Harald norvég király 1066-ban az angol trónért indult harcba és a „Heimskringla” elbeszélése szerint az angolokkal vívott Stamford Bridge melletti csatában olyan őrjöngés fogta el, „hogy övéit messze megelőzve előrerohant, és két karjával vagdalkozott maga körül; sem sisak, sem páncél nem állhatott ellen neki, és mindenki, aki csak a közelében volt, elmenekült előle”. Órákkal később, amikor egy nyílvessző Harald királyt halálosan megsebesítette, a kísérői avatkoztak be a csatába, éspedig olyan féktelenül, „hogy amíg meg tudtak állni a lábukon, még pajzsukkal sem védték magukat”. Végül még láncingeiket is levetették, úgyhogy az angolok könnyűszerrel lemészárolhatták őket. „Sokan a gyengeségtől estek össze, és meghaltak egyetlen seb nélkül.”

Még a nagy sikerű Vikingek sorozatban is láthattunk egy berserkert. A negyedik évad egyik részében Vasbordájú Björn, Ragnar Lothbrok legidősebb fia kerül szembe eggyel, akit az ellenfelei küldenek rá. A bérgyilkos szerepben megjelenő berserker elégé megkeserítette Björn életét, és majdnem sikerült is célt érnie.

Mitől dühöngtek a berserkerek?

A legendák szerint  a harcosok egy bizonyos gombát fogyasztottak, amitől halucinogén állapot lépett fel náluk. A leírások szerint pajzsukba haraptak, fegyvereikkel össze vissza kaszaboltak, őrjöngve, olyan pusztítást végezve, mint egy kisebbfajta tornádó. Bár a történészeket megosztja, hogy vajon miféle gomba idézhet elő ilyen jellegű berserkergangot (ez a szakkifejezés erre a jellegű őrjöngésre), de rengeteg “befutó” volt a rejtélyes gomba kilétét illetően, így a halucinogén gombát vélték felelősnek a harci vágy efféle felébredéséért.

A „dühöngés” egy másik magyarázata a pszichiátria. Az elmélet szerint a harcosok csoportjai egy csata előtt végrehajtott rituális folyamatokon keresztül (például pajzsuk széleit megharapva) önálló hipnotikus transzba kerültek. Ebben a disszociatív állapotban elvesztették cselekedeteik tudatos irányítását, amelyeket aztán tudat alatt irányítanak. Az ilyen állapotú emberek alig ismerik fel a környezetüket, és kevésbé vannak tudatában a fájdalomnak és megnő az izomerejük is, amivel szemben a kritikus gondolkodás és a normális társadalmi gátlások gyengülnek.

Egy angol cikk viszont arról számol be, hogy entobiológusok jobban “megkaparták” ezt a fajta legendát. Ugyanis a gombászásnak van egy jókora hátránya: időszakosan van, és ahhoz, hogy ennyi harcost begombázz, bizony jókora készlet kell “télire”. Az ötlet szerintem egészen érdekes. A megnevezett  anyag nem gomba volt, hanem egy növény, a beléndek. A beléndek, egy igazán különleges, valóban halucinogén hatást keltő növény. A burgonyafélék családjába tartozik, a középkorban egyik alkotóanyaga volt az ún. “boszorkányzsírnak”, amivel, ha bekenték magukat az emberek, révületbe estek, és mindenféle bolond cselekvéseket követtek el – például megpróbáltak repülni.

Hogy valójában gomba vagy növény okozta a gyilkolási hajlam efféle sajátosságát, sose tudjuk meg. Egy dolog kétségtelen. A modern középkori történészi felfogás szerencsére kigyomlálni kíván egy régi közhelyet. A jelenlegi legfrissebb kutatások szerint azonban a vikingeket más hajtotta: egyrészt, a rossz hazai termésátlag, másrészt a klánurak közötti állandó feszültség lehetett az oka az inváziónak, és nem a gyújtogatás, meg erőszaktevés, ami inkább utóhatás volt.

Felhasznált irodalom:

https://arstechnica.com/science/2019/09/viking-berserkers-may-have-used-henbane-to-induce-trance-like-state

https://vikings.fandom.com/wiki/The_Berserker

https://www.britannica.com/topic/berserker

Else Roesdahl (2007): A ​vikingek, General Press Kiadó, Budapest

Johannes Brøndsted (1983): A ​vikingek, Corvina Kiadó, Budapest

Rudolf Pörtner (1983): A ​viking kaland, Kossuth Kiadó, Budapest


1 hozzászólás

Névtelen · november 29, 2020 - 12:17 de.

Minden további nélkül lehetett gomba is az a drog, amitől ilyen gyilkos, önpusztító állapotba kerültek a berserkerek. Ezek a gombák mind száríthatóak és bármikor, télen-nyáron felhasználható, akár az étkezésre gyűjtött gombák! Feltehetően (téli időszakban) főzetet, hidegvizes ázalékot készítettek ezekből. A beléndeket is (magot és teles föld feletti részt) szintén szárítva lehet télen tárolni.

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.