Egy vendégposzt következik egy olyan magyar harcosról, aki mellett Rambo egy gyenge amatőrnek tűnik.
Amennyiben úgy gondoljátok, hogy a 1848-49-es szabadságharccal kifogytak a magyar keménylegények a csataterekről, alaposan tévedtek. Ugyanis a számunkra dicstelen XX. században is akadtak honfitársaink, akik szinte igényelték az ellenség vérében való gázolást. Ilyen csúcsragadozó volt gróf Maderspach Viktor őrnagy is, akit kortársai és ellenségei „a vadmagyar” és „oláhölő” jelzőkkel illettek…
Már származása is predesztinálta a helyét a nemzeti panteonunkban. Nagyapja Maderspach Károly a családi vállalkozásban öntött ágyúk a honvédek számára, míg öccse a Délvidéken vitézkedett a szerbek ellen. A bukás után főhősünk nagymamája, gróf Buchwald Franciska segített Bem tábornoknak és Kmetty Györgynek török területre szökni. Miután ez Haynau fülébe jutott, a grófnőt Ruszkabánya főterén nyilvánosan megvesszőztette. Ezt érthetően rosszul viselte a férje, aki öngyilkosságot követett el, mégpedig úgy, hogy egy általa öntött ágyú kanócát meggyújtotta, majd fejét a cső elé hajtotta… Ilyen családi háttérrel nem is csoda, hogy Viktor grófunk nemigen szívlelte hazája mindenkori ellenségeit.
Fiatalkorában a gazdag arisztokrata csemeték életét élte. Tanult, utazgatott a világban és persze a bugyikat sem hagyta szárazon. Igazi hobbija azonban a vadászat volt. Gyakran napokra bevette magát a dél-erdélyi hegyekbe, ha ígéretes zsákmányt remélt. Volt, hogy 40-50 km-en át is képes volt követni maximum egy kísérővel bármekkora medvét. Többször lehozott a csíki erdőségből a hátán egy-egy medvét, tehát jó kondija is volt. Mint később kiderült, nem csak négylábúakra célzott pontosan. Felcseperedvén a Zsil-völgyi családi gazdaságokat irányította. Ha nincs az első világháború, valószínűleg élete végéig megmaradt volna ennél a békés foglalkozásnál.
A háború kitörésekor azonnal, önkéntesként jelentkezett, majd a keleti frontra került, ahol lovassági felderítés volt a feladata. Bátor manővereket hajtott végre, általában messze elszakadva a gyalogságtól. A felderítéssel azonban nem érte be. Önszorgalomból sokszor meg is támadott a saját kis csapatánál jóval nagyobb alegységeket is. Ennek következtében hamar a kozák lovasok és muszka közkatonák rémálma lett, rengeteget közülük a túlvilágra küldve.
Aztán történt, hogy 1916 nyarának végén birtokain megérdemelt szabadságát töltötte, amikor a román hadvezetés úgy döntött, hogy ezeknek a csúnya magyaroknak nincs is szüksége Erdélyre, sőt Budapest elfoglalását is reálisnak látta. Persze a mi Viktorunk nem így vélekedett. A román betörés után aktivizálta magát, és szelídnézésű bányászokból, pillangókat kergető erdőmunkásokból és jámborabb parasztemberekből gerillacsapatot verbuvált. A románokkal kollaborálókat felkötötték, akiket meg nem, azokat sokszor Maderspach puszta kézzel fojtotta meg. Az utánpótlás-vonalakat vakmerő akciókkal zaklatták, óriási károkat okozva azoknak. Tevékenykedése révén ritkán jutott át élelem, lőszer vagy tartalékkatona a petrozsényi terminátor által felügyelt részeken. Ekkor ragadt rájuk a hízelgő oláhölő nickname.
A behatolók elkalapálása után Maderspach egyből csatlakozott az ellentámadáshoz, amely gyakorlatilag hullamezőt csinált a menekülő rumunyokból. A Román-alföldön visszatért a lovas-felderítős-gyilkolós szokásához. Tette ezt úgy, hogy gyakran román egyenruhát öltött és nyelvtudását kihasználva hírnöknek adta ki magát, tőrbe csalva az óvatlan ellenséget. Volt, hogy fogságba esett, de a Zsil-völgy Chuck Norrisa nem igazán élvezte a vendégszeretetet. Pár álomszuszi őr torkának elmetszése és megfojtása után visszatért hamar övéihez.
Igencsak rákaphatott a románvér ízére, hiszen konkrét parancsa nem volt rajtaütésekre, egy dolog vezette: „a szent gyűlölet” – ahogy életrajzi könyvében később írja. Miután az operett-háború a románok totális vereséggel zárult, főhősünk picit elszomorodott, hogy most már nem hódolhat kedvenc hobbijának. Miután sikeres munkálkodott Havasalföld túlnépesedése ellen, maradt a keleti fronton, és oroszok öldöklésével pótolta adrenalin-szükségleteit.
Mivel a ruszkik “ráuntak” a háborúra, és ellovagoltak a vörös naplementében, ezért a központi hatalmak keleti katonái a nyugati frontra tehették át székhelyüket. Maderspach a caporettói áttörésben is tevékenyen részt vett. A piavei vereség, illetve a pesti őszirózsás forradalom után szomorúan ért végett az első világégés a magyarok számára. Maderspach persze nem igazán unta meg a háborút, sőt!
1919 tavaszán már újra hőn szeretett időtöltésének hódolt: a Székely Hadtest katonájaként lövöldözött románokra. Ugyan többnyire sikerrel tette az óriási túlerő ellenére, de a harcuk lassan reménytelenné vált. Rövid fogság után visszatérhetett szülőföldjére. Persze itt az impériumváltás után román hatóságok folyton zaklatták, ugyanis nem zárták egyöntetűen szívükbe korábbi tevékenysége miatt. Ám a ravasz gróf mindig ki tudott bújni a vádak alól, a Siguranca embereit alaposan lóvá téve.
A titkosszolgálat érezte, hogy túl tud járni Viktor bátyánk eszén, és két ügynököt küldött hozzá, magyar katonának álcázva. Dinamitot akartak tőle kérni, de a grófot nem tudták csőbe húzni. Maderspach minden kétséget kizáróan akkor győződött meg, hogy a fickók nem lehetnek a Magyar Királyi Honvédség tisztjei, amikor evés közben az egyik a kést a szájába vette, míg a másik villával piszkálta a húscafatokat a fogai közül. Az udvaron bujkáló türelmetlen oláh katonák megneszelve, hogy lebuktak, lőni kezdtek a bentiekre. Ekkor Viktor bácsi prezentált egy stevenseagalos-piszkavassal-hadonászós figurát, míg a másik illemtanból felmentett románt egy pusztakezes nyaktöréssel jutalmazta. A családi házból kitörve vagy fél tucat oláh katonát lepuffantott, és ugyanennyit meg is sebesített. A Páring és Retyezát hegységek felé vette az irányt, mezítláb az otthonkájában, mínusz 20 fokban. Rögtön ezután belefogott a retyezáti Rambo projectbe: néhányat hurokkal elejtve üldözői közül szerzett egy 45-ös bakancsot. Szerencséjére néhány bátor barátja ruhával, és élelemmel is segítette a magas vérdíj ellenére. Két vadászkutyát is leszúrt az üldözői közül, és jellemzően őket sajnálta a legjobban. A hegyi vadonban igen otthonosan mozgott: vadászott, tűzet rakott és persze igen gyorsan haladt. Vagányságára jellemző, hogy miután leért a vadregényes havasokból, Karánsebesen egy koncertre is elment, ugyanis a vadon után szüksége volt egy kis kultúrára is. Végül úgy döntött, hogy Szerbia felől jön Magyarországra. Persze határátlépéskor azért a pofátlan embercsempészek és a szerb határőrök is megismerték öklét – de legalább ők megúszták élve.
Magyarországra érkezvén nem tette le a lantot, hanem az éppen akkor kibontakozó nyugat-magyarországi szabadságharcba vetette bele magát. Budapesten összeszedte egykori bosnyák katonáit, akik szintén nem a hímző-varró szakkörben érezték jól magukat. Itt aztán megismertette az osztrákokkal is a jó magyar virtust. Bátor, vakmerő akciók, éjszakai rajtaütések után egyből tele lett az osztrákok nadrágja, és jobbnak látták, ha inkább a soproni népszavazás dönt a térség jövőjét illetően. Ekkor Maderspach életében először rossz lóra tett. Támogatta IV. Károly trónigényét Horthyval szemben. Rögtön a budaörsi csata elején kapott egy fejsebet, majd egy fogolytáborban szállt vissza belé az élet. Úgy látszik magyarokra hatástalan volt varázsereje.
Ezzel a jó nevű katona elvágta magát a Horthy-rendszerben, jobbára írásaiból élt és vadászgatott. Önszorgalomból azért lejárt a szegedi laktanyába egy kis közelharcot okítani az ifjaknak, csak hogy kondija megmaradjon.
A veterán halálosztó jegelte magát több mint másfél évtizedig, majd 1940 nyarán újra gyermeki öröm lett a szemében. Már úgy volt, hogy végre megmérkőzhet egymással Magyarország és Románia, de a II. bécsi döntés inkább békésen rendezte a területi kérdéseket. A reaktivált tiszt ezután ragaszkodott hozzá, hogy ne turistaként, hanem rendes gyalogos bakaként vonulhasson Erdély ősi földjére. Hiába volt már 65 éves, még az erőltetett menet is ínyére lett volna.
Végül iratfuvarozásra fogták be, de nem volt hajlandó a teherautó fülkéjében utazni, mert azt büdösnek találta. Jobban járt volna ha mégis bennmarad. Nem sokkal a volt határ átlépése után az (öröm)ittas sofőr az árokba kormányozta a járművet. A több száz kiló rakomány Maderspachra zuhant. Több bordája eltört, ami átbökte a tüdejét. Már felépülni látszott, amikor elrákosodtak sebei, és 1941 áprilisában 66 évesen elhunyt. Így végezte a XX. század legnagyobb magyar katonája. És milyen a magyar sors: soha nem látta viszont a szeretett erdélyi hegyeket, de legalább nem idegen nép fia, hanem egy magyar honvéd hibája okozta vesztét.
Írta: Savanyú Péter
mel gibson
2015.01.09. at 09:04“Többször lehozott a csíki erdőségből a hátán egy-egy háromszáz kilós vérmedvét”
: DDDDDDD
ezt gondold újra,haver…
kugi
2015.01.09. at 09:58A magyar Rambo 🙂
Boar...
2015.01.09. at 10:56Ezért a stílusért meg a sok sületlenségért amit összehordtál, meglehet, Maderspach puszta kézzel tépné le a fejed. Tegyük hozzá, teljesen jogosan. Ezt a “hülyegyerekstílus”-t tartsd meg inkább a haverjaidnak, öcsi…
Szelid sunmalac
2015.01.09. at 11:12@mel gibson: igazad van! Ez igy termeszeteesen nem igaz. Egyszerre hozta le oket a hatan, nem kulon-kulon, raadasul az overe aggatott par szarvasbikat is.
Szelid sunmalac
2015.01.09. at 11:12Nekem tetszett az iras
frunci
2015.01.09. at 11:16Kedves savanyú péter!
Próbálok hasonulni a stílusodhoz: bánhatja a világ, hogy nem egy szecskavágón keresztül jöttél a világra! Mindenkinek jobb lenne!
Na mi újság, Wagner úr?
2015.01.13. at 09:24Akinek nem tetszik a stílus, mi a túróért olvassa a blogot??? Ha nem tetszik, nem olvasom, aztán jó napot.
SadRedBucket
2015.01.23. at 07:55Mar az elejen is rossz lora tett (ha mar Karolyt annak nevezted), utolso allas szerint a roman-magyarnal is a vesztes oldalon volt (meg az olasz-magyar sem ide hozta a pontot…)
von Maderspach
2015.02.26. at 12:26Hát… kedves hozzászólók és nem utolsó sorban a bejegyzés írója! Legelőbb is bemutatkozom.
Maderspach vagyok, egy született, anyakönyvezett, igazi! Megvallom, az írás, az elején nagyon bosszantott, mert a neten már annyi badarságot összeírtak a családomról, hogy nem győzöm azokat kiigazítani. De, ahogy tovább olvastam, a maga egyszerű tudatlanságában, az előítéletek sokaságában, kezdett szórakoztatni. Annyi a rossz értelmezés benne, annyi tárgyi tévedést tartalmaz, hogy átcsúszott az egész viccesbe. “Olyan rossz, hogy már majdnem jó”…szokták mondani. Tényleg szórakoztatott. De, komolyra a szót. Hivatkoznék – Boar- kommentjére, ami nagyon tetszett, és egyetértek vele. Valóban letépné a fejét puszta kézzel az írónak Viktor, mert tényleg ilyen volt! De csak akkor tenne ilyet, ha az jogos lenne. Most az lenne!
Családunk tagjai sok nemzedéken át meghatározó személyiségek voltak, így nem viselték, és ma sem viseljük el, ha valaki a család bármely tagját nem kellő tisztelettel ábrázolja. Erre mindig kényesek voltunk. Ha az író figyelmesen olvasta volna a saját maga által idézett műveket, azokból ezt észre kellett volna vennie. Kár, hogy ez nem történt meg. Akkor sokkal értékesebb lenne a fenti írás, ami Maderspach Viktornak kijár.
Egy kis segítséget azért adok, mert a Maderspachoknak mindig fontos volt, hogy támogassák, és gyámolítsák a rászorulókat. Információban is. Főleg, ha az rólunk szól. Grófok nem voltunk soha, még ha ez a “nagyság” elismerésért íródott is.
Irbisz
2015.07.10. at 12:37A lehozott medve az “csak” lenyuzott medvebör volt fejjel, de miutan az is van vagy 40-50 kilo, a Karpatok terepviszonyai között szep teljesitmeny az is ki tudja hany kilometerröl.
Nekem az a Hortha Jenö altal lejegyzett sztori tetszett a legjobban, hogy közös vadaszatra kesve erkezett Maderspach, ezert Hortyhek lefeküdtek aludni a vadaszkunyhoban.
Reggel mennek ki szetnezni, hat ott aludt a küszöb elött hoval belepve az ejjel megerkezett Maderspach, aki nem akarta öket megzavarni, ezert a kunyho elött a puszta fölre lefeküdt aludni.
Reggelre ugyan belepte a ho, de hideg es a kemeny talaj ellenere jot aludt (biztos medvebör bundaja volt :)).
Ilyenkor jut eszembe, par eve volt a Bakonyban valamilyen teli tulelögyakorlat a hadseregünk egyik (specialis?) egysegenek, de feladtak mert tul hideg volt :))
Kéne egy nick... (törölt)
2015.07.10. at 15:36Jó volt ez
2038
2015.11.07. at 17:22Caporetto és Piave az olasz fronton volt,nem a nyugatin.
Székely Hadtest sem volt,Székely Hadosztálynak hívták.