A St. Denis-i krónika szavainál jobb kezdést nem is lehetne találni. ” …több mint 300 000 embert gyilkolt meg, köztük a királyt, Abderrahmant is. A győzelmet követően, vasból, acélból és más fémekből készült kalapácsa nyomán nevezték őt először „Martellnek”, mellyel a csatában lesújtott ellenségeire.” Aki ettől nem kapott kedvet a tovább gombra kattintáshoz, annak még annyit hozzátennék, hogy visszaterelte az arabokat a Pireneusokon túlra, megszilárdította a Frank Birodalmat, valamint megalapozta a későbbi nyugati hadviselést.
Martell Károly, (Középső) Pippin frank majordomus és az udvarhölgy Alpaida gyermekeként született, ergo fattyú volt. Ez még nem is lett volna gond, csakhogy Pippin felesége addig ármánykodott, míg nem sikerült meggyőznie a férjét, hogy Károly ne örököljön semmit, ezáltal a saját gyerekét hozva be örökösként. Az akkori közvéleményt ez eléggé felzaklatta. Pippin halála után a kis fattyút a királyné bebörtönözte, nehogy valami lázadást szítson. Hát, talán jobban kellett volna akkor őrizni… 715 végén, hősünk sikeresen megszökött és hamar támogatókra talált. Ezt követően egy három éves polgárháború vette kezdetét, ami a soissonsi csatában csúcsosodott ki. A győztes ütközet után elismerték minden címét.
Miután Károly megszilárdította hatalmát a birodalmában, figyelme az ország határaira terelődött, ahol különböző barbár, hitetlen hordák (északon a frízek, keleten a szászok és bajorok) molesztálták az amúgy békés, letelepedett frank lakosságot. Ezek a pogányok állandó veszélyt jelentettek az évszázadok folyamán, így őket már megtanulták kezelni, azonban az elmúlt pár évtizedben egy minden eddiginél veszedelmesebb népcsoport indult meg délről, hogy porrá zúzza a Meroving dinasztia álmait és az ország lakosainak csontjait. Ez a nép nem más, mint az arab omajjád. Szerencsére a frissen elismert majordomus tudott a veszélyről, és a megoldást egy professzionális, tőle függő seregben látta. Ehhez azonban pénz kell, nagyon sok pénz, amit az egyházi földek kisajátításából szerzett. Mondani se kell, hogy ezzel a húzással nem lett a papok kedvence, na de a későbbi világraszóló győzelme mindent megváltoztatott!
Az arabok az elmúlt évtizedek alatt gyakorlatilag átszáguldottak az Ibériai-félszigeten, hogy aztán kényükre-kedvükre prédáljanak a Pireneusokon túl is. Sorra erőszakolták meg a falvakat, fosztották ki a nőket, és 725-ben egy nagyobb portya során már Burgundiába is betörtek. Rá hét évre a muzulmán sereg bevette Bordeaux büszke várát és egyúttal felgyújtották a Poitiers melletti templomot, majd Tours felé vették az irányt, ahol azonban egy olyan alakba botlottak, aki azt mondta, hogy “Elég volt,srácok”.
Piros: Arab területek
A lendületben lévő, keresztény vértől megvadult arab sereg épp Tours védtelen városát közelítette meg, amikor egy magányos harcost pillantottak meg a dombtetőn. A harcos, jó kétméteres magasságával büszkén állta az ellenséges sereg tekintetét, miközben a lemenő nap sugarai megtörtek szegecselt láncingjén. A kezében lévő kétkezes csatakalapácson megcsillant a fény, mielőtt rohamra emelte, majd szinte emberfeletti vehemenciával rohant az ellenséges állások felé. A muzulmán sereget meglepte a vitéz támadása. A tisztek tehetetlenül próbálták csatasorba rendezni a katonákat, de elkéstek. Az ismeretlen harcos szabályosan belerobbant a hitetlen hadba, hogy egyszer és mindenkorra kiűzze azokat szeretett hazája földjéről… Ez elég epikusnak hangzott, de azért ennyire nem volt színes a valóság. Úgy értem, nem csak egyedül tette. Volt még mellette jó 25 000, kipróbált katonája, akik türelmetlen várták, mikor csaphatnak végre össze a hithű keresztényeket sanyargató 60 000 főt számláló iszlamistákkal.
A csata nem kezdődött zökkenőmentesen. Hat teljes napig, a két sereg csak nézte egymást, mert egyik vezérnek sem fűlt a foga a támadáshoz. A frankok azért nem kívántak először lépni, mert az arabok jelentős túlerőben voltak, ráadásul több lovassal is rendelkeztek. Az omajjádok meg azért nem akartak támadni, mert nem akartak belemenni a falanx-szerűen beállt, rosszarcú frank gyalogságba. Karcsiék részéről pozitívum volt, hogy ők választották ki a terepet, vagyis bevettek egy dombtetőt. A terep mellett még rendelkeztek meleg, téli ruhákkal, valamint hazai terepen voltak, dugig ellátva minden földi jóval, tehát ők ráértek.
732. október 10-én, hét napnyi várakozás után az arab vezér, Abd er Rahman úgy döntött, hogyha már eljöttek idáig, vigyék döntésre a dolgot. Kihasználva a lovasságot, folyamatosan zaklatta a frank vonalakat, de azok nem törtek meg. Egy arab forrás így emlékszik meg a dologról: “A csata forgatagában az északi férfiak úgy álltak ott, mint a tenger, mit nem lehet megmozdítani. Megvetették lábukat, szorosan egymás mellett, mintha egy jégből készült bástyát alkotnának, és hatalmas kardcsapásokkal vágták le az arabokat.” Miután a rohamok nem értek célt, Rahman úgy döntött, egy válogatott harcosokból álló különítményt küld rá a keresztény vezérre. Ez sem vállt be.
Az Omajjád Birodalom katonái, a sikertelen próbálkozások ellenére fegyelmezetten, bár egyre csökkenő morállal harcoltak tovább. A csata a második napon (az arab források két napról írnak, a keresztények egyről) dőlt el, mikor egy kisebb frank különítmény felderítésre ment, és mit ad Isten, ott találták a teljes ellenséges tábort, őrizetlenül. Jó katonához méltóan egyből elkezdtek fosztogatni. Az infó, az arab sereghez már úgy jutott el, hogy a teljes frank sereg éppen a nehéz munkával megkeresett zsákmányt szerzi meg. Ez okozta azt, hogy a teljes muszlim sereg önállóan teljes visszavonulásba kezdett. Szerencsétlen Abd er Rahman próbálta őket jobb belátásra bírni, de senki nem törődött vele. Olyannyira nem, hogy Martellék sikeresen le is vágták, sok emberével egyetemben.
Másnap a frankok a még mindig nagyszámú arab sereg rajtaütésétől tartottak, ezért egész álló nap védelemre rendezkedtek be. Csak este engedtek ki, amikor kiderült, hogy teljesen visszavonultak. Az arab sereg délre menetelt, vissza az Ibériai-félszigetre. Károly ennek a két napnak az eredményeként kapta meg a “Kalapács” becenevet.
Az elkövetkező években a majordomus folytatta a pogányok kiűzését és tovább fejlesztette a nehézlovasságát. 736-ban még egy arab inváziót is visszavert, aminek hatására az összes jelentős arab helyőrséget (Narbonne kivételével) felszámolta Galliában. Munkásságát fia, Kis Pippin fejezte be.
Láthatjuk, hogy Martell Károly nagy győzelme valójában mégsem volt annyira megsemmisítő erejű az arabok számára, de jelentősége vitathatatlan. Sikere elvette a muszlimok kedvét a további, frankok elleni hadjáratoktól, valamint kiterjesztette birodalma határát mind keleten, mind nyugaton, amellyel sikeresen megalapozta unokája, Nagy Károly uralkodását.
Forrás:
http://www.thelatinlibrary.com/imperialism/notes/tours.html
http://militaryhistory.about.com/od/army/p/martel.htm
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/732_oktober_10_martell_karoly_legyozi_az_arabokat_poitiersnel/