Michiel de Ruyter

Mi jut eszünkbe, ha Hollandiára gondolunk? Mélyföldek, sok-sok víz, gátak, tulipán, szélmalom, fapapucs és még sorolhatnánk. Ezeket szinte mindenki ismeri, halott már ezek valamelyikéről. De ha Hollandia történelme kerül szóba, már kicsit bajban vagyunk. Nagyon összekaparva általános és középiskolás tanulmányainkat, már valami halvány emlék is dereng a Németalföldről, valami szabadságharcról, az ország kialakulásával kapcsolatban. Ezt az időszakot a holland aranykor néven is illetik, és ennek az időszaknak markáns alakja de Ruyter admirális a holland flotta tengernagya, akinek nem kis szerepe volt a virágzó korszak megszületésében a holland tengeri hatalom megteremtésében. Élete során közel 40 tengeri ütközetben vett részt, és egyik győztes ütközete után mégis azt mondta, hogy „sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.” És ezek a szolgák magyar protestáns prédikátorok voltak, akik gályarabságukból ekkor szabadultak ki, ahova a magyar király kegyeskedett küldeni őket korábban. Nemhiába Debrecenbe, a „kálvinista Rómában” is dicséri egy emlékmű eme tettet. Már csak magyar vonatkozása miatt is érdemes közelebbről is megismerni az ő, és a Hollandia dicső korszakának történetét!

A mai Hollandia, mint ország elég rövid múltra tekint csak vissza, de ez az időszak is bővelkedik eseményekben, hiszen már csak a megszületése sem volt egyszerű fáklyás menet. A hollandok a spanyolok elleni lázadással kezdték a függetlenségükért vívott harcot, az 1556-ban kirobbant németalföldi szabadságharc volt az önállóság felé tett első lépés. Ezt követte az 1579-ben létrejött Utrechti Unió, ami 7 egyesült tartományt jelentett és ők jelentették Hollandia alapját. 1609-re tudták elérni, hogy a spanyolok legalább egy fegyverszünetbe egyezzenek bele, de a hivatalos elismerésig egészen a 30 éves háborút lezáró békéig 1648-ig kellett várniuk.

Az új ország gyors fejlődésbe kezdett, és igyekezett megállni a helyét Európa nagyhatalmai között. A holland hajók megjelentek a világ tengerein és óceánjain egyaránt, nem volt a Földnek olyan pontja, ahova holland kereskedők ne jutottak volna el. A Kelet-Indiai Társaság Fokvárosból kiindulva Ausztrálián át Japánig is elküldte hajóit és számos kereskedelmi privilégiumot szerzett magának Az Orániai házból kikerülő kormányzó kezében jelentős erő összpontosult, ám Hollandia köztársaság maradt. A környékbeli monarchiák szemében ez gyanakvásra adott okot, a protestáns hitük sem erősítette a bizalmat, a jól működő tengeri kereskedelem pedig hatalmas nagy irigységet szült. Elsősorban Anglia és Franciaország figyelte árgus szemekkel a kellemetlennek bizonyuló egyre csak gyarapodó kis szomszédot. Minden okuk megvolt rá. A rohamosan növekvő holland kereskedelmi flotta ugyanis a hajók számában szép lassan felülmúlta őket és kezdte elhódítani a piacot. A két nagy monarchia megpróbált fellépni az új vetélytárs ellen, ami a konfliktusok elrendezésének legkönnyebb módjának az alkalmazását takarta, tehát jó emberi szokás szerint a háború eszközéhez kívántak nyúlni.

633dfcdc2138c5d4b8338a37df3b1ff7.png

Ebben a vérzivataros korszakban született meg 1607-ben, így szinte egyidőben az országával Michiel de Ruyter. Apja fiatal korában tengerész volt, amit szögvégre akasztva később sörfuvarozásból tartotta el népes családját, ami 11 éhes szájat jelentett, amelyek közül a negyedik volt de Ruyter. A helyi templomban Michiel Adriaenszoon névre keresztelték a csecsemőt, a Ruyter nevet 1663-ban használta először nagyapja után, aki lovaskatona (ruiter) volt a hadseregben. A “de” szócskát néhány évvel később biggyesztette a neve elé, ami így elnyerte végső, ismert voltát. Gyerekkorában semmi különlegessel nem tűnt ki társai közül, ha csak azt nem lehet annak mondani, hogy még az iskolából is eltanácsolták annyira nem feküdt neki a tanulás. Ezek után megpróbálkozott pár mesterség elsajátításával, de valahogy ezek se jöttek össze, egyik se nyerte el a tetszését, nagyon hamar otthagyta mindegyik munkaadóját, és így mintegy végső menedékként a tengerész mesterség maradt számára, hogy kipróbálja, hátha legalább az megy. És ez bejött! 11 évesen vitorlamester tanonc lett az iskolából kiebrudalt diák. És lás csodát, az eddig neveletlen semmire nem jó, semmit nem tanuló fiúcska megtalálta élete hivatását, ahol még szorgalmasnak és tanulékonynak is bizonyult. Még a ranglétrán is apránként feljebb kezdett kúszni, egészen az első tiszti beosztásig. 1622-ben önként jelentkezett tüzérnek a szárazföldi hadseregbe (15 évesen!), és derekasan harcolt a spanyolok ellen a függetlenségért vívott harcokban. A szárazföldi szolgálat után visszatért a tengerészethez, de a szárazföldön szerzett tapasztalatait később kiválóan kamatoztatta a hajótüzérségnél élete során. 22 éves korában kinevezték egy kereskedőhajó kapitányának, ami tekintve a fiatal korát, nagyon nagy szónak számított. Egy ízben spanyol kalózok fogságába esett, de sikerült tőlük megszöknie, és Franciaországon át, legtöbbször gyalog, koldulva tért haza, ami tekintve az akkori közállapotokat a Tour de France „afféle korai gyalogos változatának” is tekinthetjük. De mindezen sorscsapások és élmények se vették el a kedvét a tengertől, így hazaérve ott folytatta, ahol abbahagyta, újra a tengerre szállt.

1631-ben megnősült de házassága fiatal felesége korai halála miatt nem tartott sokáig. Mivel egyedül maradt a tenger maradt az egyetlen vigasza, egy bálnavadász hajóraj parancsnokhelyettese lett. Három, bálnavadászattal töltött év után másodszor is megnősült; ezúttal egy gazdag polgár lányát vette feleségül – amely kapcsolatból három gyermekük is megérte a felnőttkort. Felszerelt egy saját hajót – a 400 tonnás Salamandert, és azzal járta a világtengereket. A maga ura lett, nem függött másoktól.

Egyik első megbízatása egy kalózmunkára szólt, de nem saját szakállára dolgozott, rendes állami kalóz volt, már, ha szabad így nevezni a dolgot. Meg is lett a „jó munka” gyümölcse hamarosan mert 1640-ben, 33 évesen ellentengernaggyá nevezték ki. Az ellenségem ellensége a barátom jelszó jegyében a németalföldi szabadságharc miatt morcos spanyolok ellen fellázadt portugálok hirtelen fontos barátok lettek, így az ő megsegítésükre összedobott, felfegyverzett kereskedőhajókból álló egyik hajóraj parancsnoka már ő lett. A holland flotta parancsnokának második helyetteseként vett részt az 1641. november 4-én a Szent Vince-foknál (Portugália) vívott ütközetben, amelyben a hollandok szétverték a spanyol ezüstflottát. Hollandia és Portugália barátsága viszont nagyon rövid életű volt, amint a portugálok nyeregben érezték magukat nem volt szükségük tovább a hollandok támogatására, így vége is szakadt a rövid életű haverságnak, a holland flotta hazai vizekre tért vissza.

A rövid háborús epizód után visszatért a békés kereskedői életbe, bekapcsolódott az anyaországot Marokkóval és Holland Nyugat-Indiával összekötő kereskedelembe. Az évek alatt gazdag kereskedővé avanzsált de Ruytert lesújtotta második feleségének hirtelen halála 1650-ben. Miután másodszor is megözvegyült, négy gyermekét egy ideig egyedül nevelte, de két évvel később harmadszor is megnősült, új anyát vitt a családi házhoz az árva gyerekeinek, és úgy tűnt, hogy egyre inkább a családjának fog már élni, felhagy az állandó hajózással. Ekkor azonban kitört az első angol–holland háború, és ezzel az akkor már 45 éves de Ruyter élete egy csapásra megváltozott.

Ahhoz, hogy megértsük de Ruyter életét és az általa vívott harcokat, elsőként meg kell ismerni a holland flotta helyzetét, és felépítését, a korabeli tengeri hadviselés módját. A kiindulási helyzetünk a vesztfáliai béke (1648), ami után úgy látszott, hogy Hollandia születőben lévő tengeri hatalmát senki sem kívánja veszélyeztetni. Ezért a holland admiralitások (a meglévő hét tartománynak külön-külön flottája volt) takarékossági okokból a legtöbb hadihajót leszerelték, majd eladták, így spórolva az államnak. A holland hajóhad apránként, szinte észrevétlenül a 16. század közepének kalózhajóiból szerveződött meg, és a holland flotta először 1607-ben, főszereplőnk születésének évében, Gibraltárnál győzött le nyílt csatában egy spanyol hajóhadat. A 17. század elejére a holland kereskedő flotta négyszer akkora volt, mint az összes többi európai állam kereskedő flottája együttvéve, ami óriási féltékenységet szült a környező népek kereskedői körében a tengeri kereskedelemért vívott „harcban”. A holland kereskedők akkor is szállították az árukat a spanyol kikötőkbe, amikor a két ország hadban állt egymással; a spanyolok többször is megpróbálták kitiltani őket, de mindannyiszor rá kellett ébredniük, hogy szállítmányaik nélkül az ország gazdasága csődbe menne, így rákényszerültek az ellenséges hollandok hajóinak fogadására. A hollandok ahogy telt az idő, egyre magabiztosabban léptek fel a területeikre behatolni akaró vetélytársakkal szemben, és még a britek saját vizein is éreztették fölényüket. Éppen azért, mert ilyen sok hajójuk volt, nem érezték szükségét annak, hogy valódi hadihajókat építsenek, így a flotta besorozott és fölfegyverzett kereskedőhajókból állt. Ezek a zömmel part menti hajózásra épített járművek kisebbek voltak az angol flotta kimondottan hadihajónak épített sorhajóinál. A besorozott hajókat saját, békebeli kapitányaik vezették harcba, és őket jobban érdekelte saját hajóik megóvása, mint az ellenségének az elsüllyesztése. A kalóz múltból adódóan berzenkedtek a fegyelem és közös, begyakorolt manőverek ellen; előfordult, hogy egy hajót kapitánya és egyben tulajdonosa egy ellenséges hajót az elfoglalása után, mint aki jól végezte a dolgát, kivezette a csatából, hogy hazahajózzon a friss zsákmánnyal.

Az elmúlt évszázadokban használt tengeri harcászat nem volt túl bonyolult: a két flotta addig manőverezett, amíg egyiküknek nem sikerült az aktuális szélirány szerint kedvező pozícióba kerülnie, amikor is nekirontott a másiknak, és addig nem lőtték egymást még valamelyik flotta el nem süllyedt, vagy el nem menekült a másik elől. A csata sorsát lényegében a „hajó-hajó elleni” típusú harcok döntötték el. Ilyenek voltak a németalföldi szabadságharc tengeri csatái is mindaddig, amíg Maarten Tromp holland tengernagy fel nem találta a csatasort. A holland flotta anarchikus fegyelmi viszonyai meggátolták ennek hivatalos harcrenddé tételét, a britek viszont továbbfejlesztették és kötelezővé tették a saját flottájukban, így a hollandok ellen fordították azok saját „találmányát”. Az újdonság lényeges eleme volt, hogy a csatasor akkor volt igazán hatékony, ha közel azonos erejű hajókból állt. Ezért a hajókat egységesítették, és osztályokba sorolták. Az addig a szárazföldi seregeknél megszokott módon jobbszárnyra, balszárnyra és középre osztott hajóhadat ezentúl elővédre, középre és utóvédre osztották, és az egyes rajokat színekkel jelölték. Különösen nagy hajóhadakban a három rajt további három-három részre osztották fel. A legjelentősebb volt a sorhajó osztály, mely minden hadiflotta legütőképesebb erejét jelentette. A tengeri ütközetekben ezek a hajók oszlopban haladva közelítették meg a másik fél — hasonló módon felállt hajóit, és oldalsortüzeket leadva kísérelték meg mozgásképtelenné, harcképtelenné tenni, felgyújtani vagy elsüllyeszteni azokat, így erőszakolva ki a győzelmet. A mozgásképtelenséget a legkönnyebben az árbocok szétlövésével tudták elérni, — mihez speciális „láncos” vagy „rudas” golyókat használtak. A harcképtelenné tétel a hajó „rommá” lövését jelentette, mikor fegyverzetben és élőerőben olyan veszteségek következtek be, mi a harc folytatását lehetetlenné tette. A felgyújtás inkább a véletlen műve volt, ez a lőporraktár eltalálásakor következett be leginkább. Az elsüllyesztésre akkor volt a legnagyobb esély, ha a hajót vízvonal alatt több súlyos találat érte, a fa hadihajókat különben nagyon nehéz volt elsüllyeszteni. Ha a hajók puskalövésnyire közelítették meg egymást — a hadihajók tengerész katonái is bekapcsolódtak a küzdelembe, zúdítva egymásra a halálos ólomesőt. A sorhajók ágyúinak száma elérte a 100-120 darabot is, melyek két, három, esetleg négy ütegfedélzeten voltak elhelyezve. A holland flotta összes hajóágyúját 1652-re felszerelték kötélcsigasorral. Ennek eredményeképpen az ágyúk töltése már a hajón belül történt, majd a tüzérek a lőrés ajtaját felnyitva a kötélcsigasorral az ágyút tüzelőállásba húzták. A lövés leadása után a hátrafutó lövegtalpat lefékezték, majd következett az ágyú újbóli megtöltése. A megoldás révén két-hárompercenként tudtak leadni egy lövést, „gyorstűz” esetén pedig percenként egy lövés volt a tűzütem.

Amikor kitört az első angol–holland háború (1652-54) egy mondvacsinált ürügy miatt, de Ruytert felkérték, hogy legyen egy magánpénzekből felállított hajóraj parancsnoka. Először visszautasította az ajánlatot, de hosszas rábeszélésre végül beadta a derekát, családját otthon hagyva újra tengerre szállt. Az első időszak a konvojok háborúja volt: mindkét fél nagy elánnal vadászott az ellenfél kereskedelmi hajóira, így mindkét kereskedelmi flotta érzékeny veszteségeket szenvedett el. Ez a „konvojháború” az előnyösebb földrajzi helyzetű briteknek kedvezett, akik flottájával a hollandok nem akartak megütközni, mert tisztában voltak az angol hajók minőségi fölényével. 1652 júliusában az angolok az Északi-tengeri holland halászflották ellen indultak, ami sikeresnek bizonyult, mert a halászokat védő holland hajórajt meglepték és teljesen megsemmisítették. A hollandok ezek után már bepöccentek és félre téve az óvatoskodást, elindultak az angolok ellen, de az Orkney-szigetek előtt egy vihar szétszórta a két, már egymás közelében manőverező hajóhadat. A holland flotta komoly károkat szenvedett, és muszáj volt visszavonulnia a hazai kikötőkbe. A holland hadvezetés ezután leváltotta a flotta vezetőjét Trompot, és újat neveztek ki Witte de With altengernagy személyében. A Csatornában az első komolyabb összecsapás a plymouthi csata volt: egy sir George Ayscue vezette angol flottakötelék 1652. augusztus 26-án megpróbált elfogni egy holland konvojt, amit viszont Michiel de Ruyter hajói kísértek. Ruyter megmutatta, hogy milyen fából is faragták, simán visszaverte a támadást, és a kikötőikbe kergette vissza az angol hajókat. Ayscuet egyből le is váltották, akkora volt a blamázs, amit az angolok elszenvedtek.

A hollandok de Ruyter győzeleme után felbátorodtak, ezért támadásba lendültek, de a Witte de With vezette flottára 1652. szeptember 28-án a Temze torkolatában vívott, két napos Kentish Knock-i csatában annyira súlyos vereséget mértek, hogy az szinte döntő csapásnak tűnt. Ennek köszönhetően a britek lettek elbizakodottak, ami miatt télire a flotta egy nagyobb részét, egy 20 hajóból álló különítményt pedig a Földközi-tengerre küldtek, hogy ottani pozícióikat is megerősítsék, így mindössze 42 sorhajó maradt az ország védelmére. Az így meggyengített angol flotta már csábító volt a hollandok számára, így az újra kinevezett Tromp tengernagy 1652 decemberében meg is támadta, és le is győzte az angolokat. A hollandok szétverték a Földközi-tengerre küldött angol hajórajt is, ismét ellenőrzésük alá vonták a Csatornát és az Északi- tengert, kikötőibe szorították be a brit hajókat. A vert helyzetben az angolok inkább békét ajánlottak, amit a holland kormány kedvezően fogadott, de túl sokáig rágódtak a dolgon, így a télből tavasz lett, ami meghozta az angolok harci kedvét, így a háború folytatódott. A tavasszal újra felszerelt angol hajók 1653 februárjában futottak ki újra a tengerre, és márciusban, a három napos portlandi csatában többé-kevésbé visszavágtak Trompnak (ezt az összecsapást mindkét fél saját győzelmeként tünteti fel: az angolok azért, mert a hollandok vesztettek több hajót, a hollandok azért, mert az általuk kísért konvoj legtöbb hajóját sikerült célba juttatni). Mindenesetre a csata után az angolok vették blokád alá a holland partokat, így inkább rájuk lehetett nyertesnek tekinteni. Alig pár hónap alatt nagyot fordult a háború mérlege egyik serpenyőből a másikba helyezte Fortuna a kegyét.

Március végén a három angol „tengeri tábornok” (Blake, Deane és Monck) kiadta híres, „Sailing and Fighting Instructions” nevű tengeri harcászati szabályzatát, amiben az angol flották új csatarendjévé Maarten Tromp Hollandiában még mindig vitatott újítását, a csatasort tették. A következő 300 évben, a második világháború végéig ez maradt a hadiflották hivatalos harcrendje a világ minden óceánján és tengerén. Június 12-én a Maarten Tromp vezette flotta a Gabbard zátonyoknál ismét megütközött az angolokkal. Ezúttal a hollandok léptek fel támadólag, mert az angol blokád fojtogatta már az országot. Tromppal viszont az angolok saját találmányát, a csatasort fordították szembe. Amikor egy kulcsfontosságú manőver közben elállt a szél, a holland hajók ott maradtak a messzebb hordó angol ágyúknak kiszolgáltatva, és katasztrofális vereséget szenvedtek. Most már ők kértek békét, mert nemcsak kereskedelmüket fenyegette az összeomlás, de már városaik élelmiszerellátása is akadozott. A béketárgyalásokat júniusban kezdték el, de közben a hollandok augusztusban még egyszer megpróbálkoztak a katonai megoldással. A scheveningeni csatában viszont ismét az angolok kerekedtek felül. Johan de Witt ezek után altengernaggyá léptette elő de Ruytert, és felkínálta neki a flotta parancsnokságát. Ő nem fogadta el a megbízatást, mert attól tartott, hogy ezzel magára haragíthatja az idősebb tiszteket. Ehelyett az amszterdami admiralitás ellentengernagya lett. Súlyos veszteségeket szenvedtek az angolok is — annyira súlyosakat, hogy hogy kénytelenek voltak feladni a blokádot. A béketárgyalások ezután még hónapokig elhúzódtak, de már komolyabb harcok nélkül. A hollandok továbbra sem voltak hajlandók Angliával egyesülni, amit azok szerettek volna, és felosztani sem akarták velük a világkereskedelmet. A Hollandiába menekült királypártiakat sem adták ki, viszont az 1654. május 8-án aláírt első westminsteri békében elfogadták az angol Navigation Act (Tengerhajózási törvény) rendelkezéseit — igaz, ezeket a gyakorlatban egyszer sem tartották be.

De Ruyte a háború után is a flottánál maradt. Több expedícióban vett részt melyek Portugália ellen irányultak, 1655–1656-ban pedig egy hajóraj élén a Földközi-tengeren sikerrel védte a holland kereskedőhajókat az arab tengeri rablóktól. Nem sokkal azután, hogy visszaérkezett Amszterdamba, a Dánia megsegítésére, a svédek ellen küldött flottába osztották be. Ebben a háborúban Jacob van Wassenaer Obdam tengernagy helyetteseként vett részt 1656 júliusában a Danzig felmentésével végződött flottaműveletekben, és elfoglalta Nyborg városát Fyn szigetén. III. Frigyes dán király személyes barátja lett a sikeres tengernagy, és a király Dánia lovagjává ütötte hálából, hogy a hollandok segítettek a svédek ellen vívott háborúban.

Az első háborút lezáró holland-angol békeszerződés nem oldotta meg a két ország kereskedelmi ellentéteit, a piacokért folyó versenye folytatódott, méghozzá egyre élésebben. Még véget sem ért a háború, amikor a hollandok elkezdték az új hajóépítő programjukat, mintegy készülve a jövőre. A kereskedelmi hajók felfegyverzése helyett elővették Marteen Tromp korábbi javaslatát, és hozzáfogtak 60 nagy sorhajó építéséhez, hogy azokban majd ne felfegyverzett civilek, hanem hivatásos haditengerészek hajózzanak. Bár ezek a sorhajók még mindig kisebbek voltak, mint az angol flotta hajói, de már a siker reményével vehették fel velük a harcot. Pénzt azonban nem adtak hozzá eleget, és így a legtöbb új sorhajó félig-meddig készen állt a hajógyárban mikor újra kitört a háború, ami viszont egyből felgyorsította ezek befejezését, és további húszat is rendeltek hozzájuk. Ezalatt a jóval nagyobb népességű, de fejletlenebb gazdaságú Angliába mindössze 12 új hajó építését tudták finanszírozni a költségvetésből.

A politikai helyzet akkor változott meg, amikor II. Károly angol király menesztette a hollandokkal rokonszenvező államminiszterét, és helyébe annak régi ellenségét állította, aki a yorki herceggel, a későbbi II. Jakabbal együtt erőteljes kampányt kezdett a háború érdekében. Az államminisztert a személyes becsvágy és a hollandok gyűlölete ösztönözte, míg Jakabot, a Királyi Afrika Társaság elnökét pedig a Holland Nyugat-indiai Társaság birtokai iránti sóvárgás. Amikor a hágai angol követ azt jelentette, hogy szerinte Hollandiát belviszály osztja meg, úgy érezték, itt az alkalom a háború kirobbantására, és vágyaik lecsillapítására. Hogy a háborút hangulatilag is megalapozzák, a sajtóban propaganda-hadjáratot kezdtek a hollandok ellen. Sorra jelentették meg a gyalázkodó, a hollandokat kegyetlen, barbár iszákosoknak ábrázoló írások.  Hogy provokálják a holland hajókat, az angol hajók többé nem viszonozták azok üdvözlését a Csatornán. A holland admiralitások utasították a kapitányokat, hogy ne üljenek fel az ilyen „tiszteletlenségnek”, de sok holland kapitány nem hagyta megtorlatlanul a sértést. A háború végül nem az ilyen incidensek, hanem a gyarmatokon kitört harcok miatt robbant ki: Jakab ugyanis megbízta a Királyi Afrika Társaság szolgálatában álló Robert Holmest, hogy foglalja el a holland gyarmatokat és rabszolgakereskedő állomásokat Nyugat-Afrikában. Ezzel egy időben az angolok az észak-amerikai holland területeket is megszállták. Így lett az alig pár évtizeddel korábban alapított New Amszterdamnak nevezett kis szőrmekereskedelmi állomásból New York néven angol gyarmat, amely ma az USA legnépesebb városa. A kis telep elvesztése nem érintette olyan érzékenyen a hollandokat, sem területileg, sem népességben, gazdasági jelentőségben nem sokat ért a szemükben, de viszont a guineai gyarmatok visszafoglalására egy Michiel de Ruyter vezette hajórajt küldtek ki, azt sokkal többre tartották. Ebben az időben az államilag támogatott angol kalózok is súlyos károkat okoztak a holland kereskedőknek, majd 1664 decemberében már egy angol hajóraj meg is támadott egy holland konvojt. A támadást ugyan visszaverték, de ezzel betelt a pohár a hollandok számára. 1665 januárjában engedélyezték, hogy a holland hajók tüzet nyissanak az angolokra, ha azok támadó szándékkal látszanak közeledni. Ezt a rendeletet használták casus belliként az angolok, hogy 1665. március 4-én hivatalosan is hadat üzenjenek. Szövetségesül megnyerték a münsteri német hercegséget, hogy annak csapatai a szárazföldön támadjanak a holland tartományokra. Így papíron, a tengeren az angolok, a szárazföldön pedig a németek által felállított harapófogóban a hollandoknak nagyon gyorsan el kellett volna bukni. De a tervek készítői nem számoltak a holland nemzet összetartásával és de Ruyter admirálissal.

Ez a háború is a kereskedelmi konvojok ellen indított hajtóvadászatokkal kezdődött, úgy, mint az első. Az első nagy csatát, amely majdnem el is döntötte az egész háború sorsát, 1665. június 13-án vívták Lowestoftnál, Anglia partjainál — a csatában 212 hajó vett részt összesen 9411 ágyúval. Az angol flottát a yorki herceg, a későbbi II. Jakab vezette.  A Jacob van Wassenaer Obdam vezette holland flottát hét hajórajra tagolták, mert mind a hét holland tartomány admiralitása ragaszkodott ahhoz, hogy saját hajórajt küldjön harcba. Az egyenlőséget hangsúlyozandó a legtöbb hajót kiállító rotterdami és amszterdami admiralitások egyes hajóit a kisebb admiralitások kisebb hajórajaiba osztották be. A csata azonban a holland tengernagy áttekinthetetlen, össze vissza manőverezgetése miatt zárult teljes angol győzelemmel: a holland hadrend felbomlott már azelőtt, hogy a harc egyáltalán elkezdődött volna. A csatában elesett a holland flotta főparancsnoka is, amikor zászlóshajója, az Eendracht felrobbant. 20 holland sorhajó veszett oda, 8 másik pedig olyan súlyosan megsérült, hogy visszaérkezésük után törölni kellett őket a flotta állományából; az angolok meg egyetlen nagyobb hajót vesztettek csak.

Jakab nem aknázta ki a győzelmet: nem üldözte és verte szét teljesen a menekülő holland hajóhadat; és nem vette blokád alá a holland kikötőket. Ezen mulasztások eredményeként a hollandok pótolták veszteségeiket, Jakabot pedig leváltották a főparancsnok tisztségéből. A hollandok 1665. augusztus 12-én, a Bergen kikötőjében vívott vageni csatában a norvégok segítségével meg tudták védeni, majd haza tudták kísérni értékes fűszerflottájukat — ez a siker nem annyira katonai, mint inkább gazdasági volt; a tengerek urai így is az angolok maradtak. Az angolok a fényes győzelem után szövetséget ajánlottak Spanyolországnak, ezzel azonban magukra haragították a franciákat: XIV. Lajos hadat üzent Angliának, és gyorsan csapatokat küldött északra, hogy a szárazföldön segítsék meg a hollandokat, amivel az erőviszonyok egyből kezdtek kiegyenlítődni. A holland–francia szövetséghez nagy anyagi támogatás fejében hamarosan csatlakozott III. Frigyes dán király is. Rávették a brandenburgiakat is, hogy vonják össze csapataikat Münster határán, amire Anglia egyetlen szárazföldi szövetségese inkább gyorsan békét kötött a hollandokkal, így a szárazföldi támadás veszélye el is hárult. Maradt a tenger, ahol döntésre kellett vinni a dolgot. A hollandok nagy szerencséjére a flotta parancsnokságát az Atlanti-óceánról augusztus elején befutó de Ruyterre bízták, aki elszántabb volt és ami lényeges, hogy sokkal okosabb is elődeinél. Az új parancsnok néhány kisebb, sikeres akcióval heteken belül lelket öntött csüggedt embereibe. A Lowestoftnál elszenvedett veszteségeket gyorsan pótolták, a Holland Kelet-indiai Társaság erre alkalmas hajóit hadrendbe állították, az 1653-as flottafejlesztési terv alapján elkezdett sorhajók közül az első harmincat befejezték. Így minden készen állt a háború folytatására.

A holland flotta 1666 tavaszán futott ki újra a tengerre. Az angolok, akik tudtak a holland hajóhad újjáépítéséről, úgy döntöttek, hogy megpróbálják szétverni azt, mielőtt túlságosan erőre kapna, és májusban maguk is kihajóztak. A felderítők téves jelentése (francia hajóhad közeledtét jelezték) és elbizakodottságuk következtében megosztották erőiket: Rupert herceg 20 hajóval a feltételezett franciák ellen indult; George Monck 56 hajóval pedig a holland főerők szétverésére. Amint a hollandok megtudták, hogy az angolok megosztották flottájukat, de Ruyter 86 hajójával azonnal megindult Monck ellen. Tisztában volt azzal, hogy ilyen alkalma még egy nem lesz az angolokkal való leszámolásra. Zászlóját a vadonatúj, 80 ágyús De Zeven Provincienre húzta fel.

A két flotta az 1666. június 1-4 közötti négy napos csatában mérte össze az erejét. Az első nap a hollandoknak volt sikeresebb, 8 angol hajó súlyosan megsérült, 3 hajót elfogtak, egy pedig elmenekült a csatatérről semleges kikötőbe, vagy egy tucat holland hajó által üldözve. A hollandok vesztesége 2 elsüllyedt, 5 megrongálódott hajó volt, amihez jött a tény, hogy az angolok támadását visszaverték. A főerők harcában az angolok roppant sikeresen vetettek be egy újfajta gyújtólövedéket, és két holland sorhajót is felgyújtottak vele. Ez a kísérleti lőszer azonban meglehetősen drága volt, és már a csata első napján ellőtték mindet a buzgó tüzérek. A második napon a hollandok lendültek támadásba, egymást követték a támadási hullámok, több alkalommal sikerült is áttörni az angolok csatarendjét. Az előző napi üldözésből visszaérkező 12 hajó is besegített már a támadásba, de végső győzelmet egyik fél sem tudott elérni, csak tovább növelte mindkét fél a veszteségeit, ami az angoloknak lett a nap végére magasabb. A harmadik nap nagyobb támadások nélkül telt; az angolok közrefogták a sérült hajókat, és lassan hátráltak kikötőik felé. A hollandok széles arcvonalba fejlődtek, és meg-megközelítették az angolokat, hátha el tudják szakítani néhány hajójukat a többiektől. Az angolok azonban tartották a harcrendet, sőt, három, gyakorlatilag mozgásképtelen hajójukat fel is gyújtották, hogy ne akadályozzák a többieket. Kora délután feltűntek a láthatáron Rupert herceg hajói, aki parancs nélkül is a főerők segítségére indult. Az angol főparancsnok annyira megörült érkezésének, hogy a legrövidebb úton indult felé: bevezette a flottát a veszedelmes zátonyok közé. Három hajónak annyi is lett egyből, amiből kettőt még le tudtak vontatni, de az egyiket a hollandok elfogták, aminek a fedélzetén volt sir George Ayscue tengernagy is. Ez volt a világtörténelemben az egyetlen olyan eset, amikor ilyen magas rangú brit admirális a tengeren esett fogságba. A negyedik nap amint megjelent a nap a horizonton a két hajóhad immár sokadszor egymásnak esett. A hollandok megállították a széllel szemben támadni próbáló angolok előrenyomulását, majd több helyen áttörték a brit csatasort. A nap végére a hollandok négy angol sorhajót elfogtak, a többiek szinte egytől egyig súlyosan megrongálódtak. Az angoloknak majdnem minden lőszere elfogyott (a holland hajók lőporkamrája nagyobb volt, ágyúik pedig kisebbek; tüzéreik sem lőttek olyan gyorsan, mint az angolok, így hát nekik még volt lőszerük), de szerencsére sikerült bemenekülniük egy ködfelhőbe, és ekkor az angol zátonyoktól tartó de Ruyter abbahagyta az üldözést.

Az angol vereség nem annyira katonailag, mint inkább erkölcsileg és pénzügyileg volt súlyos. Az elvesztett hajók pótlása, a sérültek kijavítása és újra felszerelése, a legénység pótlása (közel 5.000 halott, 1.800 fogoly) túlságosan megterhelte a költségvetést, amit a londoni pestis után a londoni tűzvész már amúgy is kiürített. Az újjáépítés nagyon vontatottan haladt. Ennek hatására Johan de Witt holland főminiszter elővette egy, már az első angol–holland háború óta dédelgetett tervét, és utasította de Ruytert, hajózzon fel a Temzén a Medway torkolatvidékén álló hajóépítő üzemekig, gyújtsa fel azokat, és semmisítse meg a félkész vagy javításra odavitt hajókat. A holland flotta közel 90 hadihajóval el is indult végrehajtani a merész tervet, de az angolok beleköptek de Ruyter levesébe, így egy hatalmas tengeri csata bontakozott ki Anglia partjai mentén 1666. augusztus 4-5-én, ami a Szent Jakab napi csata néven vonult be a történelembe. Az első nap reggelén találkozott a két, nagyjából azonos méretű flotta. A csata úgy indult, mint minden szokásos tengeri ütközet abban az időben, mindkét fél igyekezett kedvezőbb pozícióba kerülni. Mire sikerült volna egymást kimanőverezni, beállt egy szélcsend, így mindenki várni kezdett a hirtelen beálló kísérteties csendben. A türelem meghozta a gyümölcsét, és Fortuna az angoloknak kedvezett, mert az ő elővédjük felől támadt fel egy kevéske szél, amit kihasználva éhes farkasokként rávetették magukat a holland elővédre, amely viszont szinte mozdulatlanul volt kénytelen fogadni az angol hajók sortüzeit. Öldöklő küzdelem vette kezdetét, amit de Ruyter a vezérhajójáról volt kénytelen figyelni, tehetetlenül csak nézni tudta a kibontakozó harcot, a kedvezőtlen szél miatt segíteni nem tudott. Az egyenlőtlen küzdelemben elesett a holland elővéd mindhárom tengernagya. Az elővéd elvesztése után az angol főerők a holland derékhadra vetették magukat. De Ruyter nem tehetett mást, mint hajóival fedezte az elővéd ronccsá lőtt hajóinak lassú visszavonulását. Főleg, hogy a Cornelis Tromp vezette holland utóvéd nem segített semmit se, ugyanis a csata szempontjából jó volt, hogy ez a csoport a vele szemben felsorakozó angol utóvédet megfutamította, de ezután nem a főerőknek nyújtott segítséget a szorult helyzetben, hanem önkényesen csak úgy üldözni kezdték az angol hajókat, mint valami kalóz banda. Tromp csak a sötétség beállta után fordult vissza, és akkor se ment vissza de Ruyter erőihez. Emberei nem tudni honnan, de azt a információt szerezték, hogy minden rendben van, a hollandok győztek, és ezért Tromp szépen hazahajózott. A második nap napfelkeltéje vészjósló csenddel kezdődött. Amint a reggeli köd felszállt, a tenger hullámai között, mint egy éhes falka tagjai közel 50 angol hadihajó sziluettje tűnt fel de Ruyter távcsövében. Neki vagy 40 hajó állt rendelkezésre, amiből írd és mond 8 volt mindössze teljesen harcképes, a többi sérülten, különböző mértékben szétlőve, de elszántan várta a harcot. A félkörívben közeledő angolokkal szemben ennek a nagyrészt ronccsá lőtt holland flottának egy fikarcnyi esélye se volt, így de Ruyter számára az egyetlen járható út a rendezett visszavonulás lett. De Fortuna legalább részben már egy kicsit segítette a hollandokat ezen a napon. Erős keleti szél támadt fel, ami nagyon nehezített a holland flotta hazafelé való útját, amely így szinte csigalassúságú vánszorgás lett. De az angoloknak sem kedvezett ez a szél, nem tudtak lerohanni a visszavonuló hajókat. De az ágyuk így is érzékeny károkat okoztak, a legtöbb hajó már úgy nézett ki, mint egy ementáli sajt, úgy szét volt lőve. De Ruyter szerencséjére az előző nap szétvert elővédje hajói közül a harcképesek visszatértek, így segítséget tudtak nyújtani a főerőknek. Délután a szélirány megváltozott, így lehetőség lett a manőverezésre, amit de Ruyter ki is használt, és veszélyes zátonyok közé vezényelte hajóit. A visszavonulást az utolsó pár harcképes hadihajó fedezte. A holland tengernagy számítása bevált, az angolok nem merték már követni, elindultak inkább haza. A csata végeredménye elsüllyedt hajók tekintetében nagyon „csendeske” volt, mert 1 angol és 2 holland hajó elvesztése volt a mérleg. De a holland hajók szinte mindegyike romhalmaz volt, sürgős javításokra szorult mindegyik. De Ruyter a vereségért Trompot és alárendeltjeit is felelőssé tette, Trompot hadbíróság elé is állították, de megúszta az egy pénzbüntetéssel és a tengerészettől való elbocsájtással. Tromp híveit annyira felháborította az ítélet, hogy pár évvel később egyikük megpróbálta de Ruytert a háza kapujában leszúrni.

Az angolok alaposan kihasználták a holland flotta harcképtelenségét, és egy sir Robert Holmes vezette angol kötelék a Vlie torkolatában kirabolta és felgyújtotta Terschelling városát, miközben 150 holland kereskedőhajót elsüllyesztett. A hollandok amilyen gyorsan csak lehetett, kijavították hajóikat, és készültek a háború további folytatására, mást nem igazán tehettek.

A következő évben az újra tengerre szálló holland flotta de Ruyter vezetésével végrehajtotta azt, amit a főminiszter az előző évben már tervbe vett, és amire senki, még az angolok se mertek volna gondolni, hogy valaki meg meri, és meg is tudja csinálni. A holland hadihajók 1667 június elején fölhajóztak egészen Chathamig a Medway folyón, és itt bontotta ki de Ruyter a főminisztertől kapott borítékot, amelyben a küldetés célja volt leírva. A legtöbb holland admirális elsápadt amint megtudta hova tart a flotta, és mi a küldetés.  A terv a világ első kétéltű műveletét jelentette, ami keretében a hajók felhajóznak a folyón, útközben leküzdenek minden ellenállást, tengerparti erődöket iktatnak ki, a védelmet jelentő hajókat is legyűrik, majd pedig partra teszik a világ első tengerészgyalogos egységét, amelynek feladata a folyón található hajóépítő és javító műhelyek elpusztítása. A terv nagyon merész volt, és ki is verte a legtöbb admirálisnál a biztosítékot, egyszerűen őrültségnek tartották.

Az angolok kiterjedt kémhálózattal rendelkeztek, amely jelezte a holland flotta kihajózását, de a célról semmit se tudtak, álmukban se merték volna gondolni, hogy mire készül de Ruyter. A legtöbb angol hadihajó jó messze volt, a Medway-on csak 3 járőrhajó teljesített szolgálatot, sok hajó a dokkokban javítás alatt állt, a legénység legtöbb tagja eltávozáson itta le magát a sárga földig azon keseregve, hogy a fizetésekkel már megint csúszik az admiralitás szokás szerint. A holland flotta egyik része a Temzén hajózott felfelé nagy riadalmat okozva. Az angolok körében pánik tört ki, amint a hírek Londonba érkeztek a királyi udvarba. A tengeren Anglia nem félt senkitől se, ők voltak az urak, de a szárazföldön már más volt a helyzet. Mivel szigetországról beszélünk, amiket hajókkal célszerűbb megvédeni, ütőképes szárazföldi haderővel az ország ebben az időben nem rendelkezett, így egyből a legrosszabbra tudtak gondolni, hogy a hollandok partra szállnak és megindulnak pl. London felé. Azt nem tudták, hogy a holland flotta hajóin alig 1.000 fős tengerészgyalogos kontingens utazik mindössze egészen más céllal. De Ruyter erői elsőként a Sheppey szigetet érték el, ahol az első akadályt egy partvédő erőd ágyúit kellett leküzdeni. A skótok által védett erőd 16 ágyújával érzékeny veszteséget tudott volna okozni, és időt nyerni, ha a katonák a helyükön lettek volna, de kemény 7 fős helyőrség volt a kis erődben, amit a partra szálló 800 fős holland tengerészgyalogos erő nagyon hamar „elcsendesített”.

Napokig tartott amíg a holland flotta szép óvatosan felhajózott a folyón és leküzdött minden akadályt. Az angolok igyekeztek gyors intézkedésekkel ellenlépéseket tenni, de nem sok sikerrel. Még a fővárosban is pánikhangulat uralkodott, a lakosok jelentős része csomagolt és menekült a városból, mert olyan hírek terjengtek, hogy a hollandok egy egész francia sereget is átszállítanak a csatornán, akik meg fogják szállni egész Angliát. Hiába a volt egy partvédő nagy vaslánc a folyóba helyezve, még az se állította meg de Ruyter flottáját. A tengerészgyalogosok lerombolták a partvédő erődöket, fölégették a hajóépítő és -javító műhelyeket. Gyakorlatilag veszteség nélkül 15 angol sorhajót pusztítottak el, az angol flotta zászlóshajóját, a Royal Charlest pedig elfogták, és hadizsákmányként hazavontatták.

Angol részről hatalmas vereség volt ez több tekintetben is. Katonai értelemben a flottát érte egy jó nagy, anyagi értelemben is óriásinak mondható veszteség. Hajók tucatjai semmisültek meg, vagy rongálódtak meg nagyon súlyosan a hollandok támadása következtében. A hajóépítő műhelyek, a dokkok a lángok martalékai lettek, partvédő erődök semmisültek meg, rongálódtak meg súlyosan. De érzékeny veszteséget szenvedett az angol „nemzet” is. El se tudták volna korábban képzelni, hogy valaki ilyet tud tenni, hogy saját szigetükön támadja meg őket az ellenség. A közvélemény a király II. Károly külpolitikáját egyre elégedetlenebbül kezdte bírálni, és egyre élesebb hangok követelték a háború befejezését. Persze találtak bűnbakokat, akik nyakába lehetett a vereséget nyomni, de attól még a helyzet nem változott, hogy pár politikus meg katona karrierje egy csapásra megszakadt. Holland részről egyértelmű, hogy más volt a helyzet. Hatalmas ováció, üdvrivalgás, ünnepség várta a flottát és annak vezetőjét, de Ruytert. A hollandok nemzeti büszkesége hatalmas erőt merített ebből a sikeres támadásból. Remélték, hogy ez elég az angoloknak, és hajlandók lesznek végre békét kötni. Újabb aggasztó fordulat volt az angolok számára, hogy Franciaország megtámadta Spanyol Németalföldet, és átütő győzelmet aratott. A francia terjeszkedést az angolok és a hollandok is egyaránt fenyegetésként értelmezték. Az angolok abba is hagyták a franciákkal kezdett titkos tárgyalásokat, a hollandok pedig hajlandónak mutatkoztak elpártolni tőlük. Gyorsan békét kötöttek hát egymással, majd Svédországgal hármas szövetséget írtak alá, aminek titkos záradékai egyértelműen a franciák ellen irányultak már. Az új szövetség fenyegetésére XIV. Lajosnak le kellett mondani a már meghódított területek nagy részéről. A béke értelmében Anglia minden gyarmati hódítását visszaadta Hollandiának, kivéve az elég értéktelennek tekintett észak-amerikai holland gyarmatokat, amiket elcseréltek Suriname-ért. A Navigation Act rendelkezéseit pedig enyhítették.

A második angol–holland háborúban a hollandok nemcsak túlnyerték, de túl is értékelték magukat. Nem ismerték fel, hogy Hollandia nem szállhat szembe egyszerre mindkét szomszédos nagyhatalommal, sőt, még azt sem, hogy a szárazföldi hadviselésre az ország végképp alkalmatlan. Maguk ellen fordították mindkét nagyhatalmat, a megalázott Angliát és a Spanyol-Németalföldre éhes Franciaországot is. E két ország szövetsége öt év múlva a harmadik angol–holland és a vele egy időben kezdődött francia–holland háborúhoz (1672–1679), a de Witt testvérek bukásához és meggyilkolásához, sőt, kis híján Hollandia teljes pusztulásához vezetett. A holland haditengerészetben a köztes időszak de Ruyter megfellebbezhetetlen tekintélyének időszaka volt, és ő tanult a második háború hibáiból. Úgy vélte, hogy a holland flotta még sikeresebb szereplésének döntő akadálya a hiányos kiképzés és a fegyelmezetlenség, ezért sorozatos gyakorlatokkal nevelte engedelmességre, a parancsok pontos, gyors teljesítésére beosztottjait. A szárazföldi tüzérségnél szerzett tapasztalatai alapján kiemelten fontosnak tartotta a hajótüzérséget, így lőgyakorlatok sorával készítette föl hajóit a hadviselésre.

Hollandia nagy szerencsétlenségére az angolok kiadták Franciaország londoni nagykövetének a hármas szövetség szerződésének titkos cikkelyeit. XIV. Lajos ebből megtudta, hogy hogy a hármas szövetség egy hatalmas franciaellenes koalíció alapja. Rájött arra is, hogy ha meg akarja szerezni Spanyol- Németalföldet, akkor először az Egyesült Tartományok ellenállását kell megtörnie, mert nem számíthat sikerre a kontinensen a két nagy tengeri hatalom ellenében.  Az elkövetkező négy évben felkészült az Egyesült Tartományok elleni büntető hadjáratra, és közben mindent elkövetett, hogy aláaknázza a hármas szövetséget. 1669 márciusában II. Károly angol király titkos tárgyalásokat kezdeményezett a francia királlyal. A titkos szerződést 1670. május 22-én Doverben írták alá. A hollandok elleni háború feltételeként az angolok egymillió fontot kértek előre és további 300.000 fontot a háború minden évére. XIV. Lajos csak ezután dönthette el, mikor üzenjenek közösen hadat Hollandiának.

A harmadik angol–holland háborút is az angolok robbantották ki. Ürügyként a Navigation Act-nek egy, a bredai békében egyébként érvénytelenített passzusát használták fel, miszerint a holland flotta hadihajói nem tisztelegtek a William Temple nagykövet feleségét hazaszállító jacht angol zászlajának. A hollandok rendkívül engedékenyen reagáltak az angol követelésekre, az angol küldöttség azonban teljesíthetetlen ultimátumot adott át, majd annak elutasítása után 1672. március 17-én Anglia hadat üzent Hollandiának.

A harmadik angol–holland háború lényegesen különbözött az első kettőtől: ebben az Egyesült Tartományok fő ellenfele nem Anglia volt, hanem Franciaország, és a hollandoknak elsősorban a szárazföldön kellett helytállniuk. A franciák hatalmas 130.000 fős szárazföldi sereggel indultak meg a hollandok ellen. Az óriási fenyegetés miatt a hajók egyharmadát leszerelték, és a tengerészek katonaként harcoltak. Az angol–francia hadiflotta így nagy számbeli fölénybe került. Az egyesített flotta élén Jakab yorki herceg állt, közvetlen helyettese a francia D’Estrées. A holland flotta főparancsnoka újfent Michiel de Ruyter admirális volt. A gondos felkészülés eredményeként a már idős embernek (és kivált tengerésznek) számító de Ruyter a holland történelem legerősebb és legütőképesebb flottájával várta az ellenséget. 1672-őt a holland történelemben a katasztrófa évének hívják a krónikák. A lakosság pánikba esett, zavargások törtek ki szerte az országban, az egyre beljebb haladó francia csapatok rémületet okoztak. Elrendelték a gátak megnyitását, egyes területek elárasztását, hogy így képezzenek akadályt a franciáknak, de ez is csak inkább pánikot szült meg ellenérzéseket, de legalább az ország egy része a kezükben maradt, nem tudtak a franciák oda bevonulni. Már azt fontolgatták, hogy békét kérnek a nagyhatalmaktól Angliától és Franciaországtól. A vereség általános hangulata ellenére a helyzet nem volt annyira kétségbeesett, mint a lakosság hite. De Witt főminiszter feltételezte, hogy Anglia és Franciaország ellentétes érdekei megakadályozzák a sikeres együttműködésüket. A két király, amelyeket a bosszúvágy vágya motivált, egymással szemben is bizalmatlan volt. Attól féltek, hogy a másik túlságosan is nagy hasznot húz a háborús győzelemből. De Witt igyekezett legalább a franciákkal békét kötni, de törekvései kudarcba fulladtak, aminek következtében a csőcselék az utcán neki esett és meggyilkolták, de valószínűbb, hogy színjáték volt az egész, politikai okok miatt kellett meghalni a miniszternek, és rendezték meg a gyilkosságot. A nemzet számára az egyetlen reménysugarat a flotta jelentett, ami 1672. júniusában a solebayi csatában megállította de Ruyter vezetésével az angolokat, így egy kis lélegzetvételhez jutott Hollandia. 1672-73 telén az elárasztott területeken lévő tengervíz védte a megmaradt országot a nyugati irányú szárazföldi támadástól. Az angolok arra gondoltak, hogy megszerzik a teljes tengeri fölényt, és ha nyugaton nem megy, majd keleten eldöntik a háborút, majd ők partra szállnak valamelyik városnál. De ehhez le kellett volna győzni a kisebb holland flottát. A szövetséges angol-francia flotta 1673. június 7-én az első schooneveldi csatában tett újból kísérletet az ügy rendezésére. De Ruyter flottája hiába volt számban kisebb, taktikában, fegyelmezettségben felülmúlták ellenfeleiket. A kisebb részt kitevő francia hajók taktikai tanulatlanságát kihasználva egy a francia csatasorban kialakult rést kihasználva a hollandok áttörték a szövetségesek vonalát és győzelmet arattak. A győzelem után a holland flotta visszavonult a kikötőbe, és az angolok azt hitték, hogy ott is fog maradni, így védve a tengerpartot és a kikötőt. De tévedtek. Alig egy héttel később a legnagyobb meglepetésre de Ruyter lépett fel támadólag, és a második schooneveldi csatában (1673. június 14.) újfent vereséget mért a szövetséges flottára, ami jobbnak látta ez után visszavonulni hazai vizekre.

Az angolokat nem hagyta nyugodni az immár harmadik vereség. Új tervel álltak elő, melynek kulcseleme volt a Holland Kelet Indiai Társaság kereskedelmi flottájának „megszerzése” volt. Égetően szüksége volt az angol kincstárnak a hajók tartalmára, lévén üres volt az államkincstár.  A texeli csatában (1673. augusztus 21.) mindkét fél bevetette az összes létező hajóját és épkézláb tengerészét. Öldöklő küzdelem lett a vége és újabb holland győzelem, amely csak még jobban öregbítette de Ruyter hírnevét és az angolok tőle való félelmét. És ha ez nem lett volna elég, az angolokat még a holland Kelet-Indiai flotta is győzelmet aratott a világ másik felén. Mindenki tisztában van azzal az alapvető szabállyal, hogy mi kell egy háborúhoz. Három alapvető dologra van szükség, pénzre, pénzre és nem utolsó sorban még több pénzre. És ebben a helyzetben ez volt az, ami az angoloknál betette a kaput. A holland kalózok nagyon sok angol kereskedőhajót fogtak el, raboltak ki a háború alatt, ami érzékenyen érintette az angol kereskedelmet, így a gazdaságot és az emberek pénztárcáját, meg a királyi kincstárat is. A kudarcok miatt Anglia különbékét kötött Hollandiával, de a franciák folytatták a hódító háborút. Augusztus 30-án az Egyesült Holland Tartományok, Ausztria, Spanyolország és IV. Károly lotaringiai herceg Hágában megkötötték a Négyes Szövetséget Franciaország ellen, így az erőviszonyok már kiegyenlítődtek.

Mivel a franciák folytatták a háborút, de Ruyter az Antillákra indult, hogy rajta üssön az ottani francia gyarmatokon. Erről az útjáról kénytelen volt visszafordulni, mert járvány tört ki a hajókon. Amikor visszatért a spanyolok a messinai felkelés leveréséhez holland flottatámogatást kértek a Földközi-tengerre azzal a feltétellel, hogy a hajóraj parancsnoka de Ruyter legyen. A hollandok csak 15 hajót küldtek, de beleegyeztek, hogy ezeket ő vezesse (egyes történészek szerint azért, mert a politikusok féltékenyek voltak tekintélyére és népszerűségére, ezért szerették volna minél távolabb látni).  De Ruytera a stromboli csatában a spanyolok megsegítésére érkezve ütközött meg első ízben a franciákkal. Pár héttel később történt a bevezetőben említett gályarabságra ítélt magyar protestáns prédikátorok kiszabadítása, melyek kiváltására egész Európa megmozdult, és amire élete során a legbüszkébb lett a mélyen vallásos admirális.

1676. április 22-én az Augustánál újra összecsapott a francia hajóhaddal. Ekkor viszont egy ágyúgolyó mindkét lábszárát összezúzta, és az admirális hat nap múlva Siracusa kikötőjében zászlóshajója, az Eendracht fedélzetén belehalt a seblázba. Holttestét hajón szállították haza. Bár a két ország hadban állt, XIV. Lajos francia király elrendelte, hogy minden olyan francia kikötőben, amely előtt a de Ruyter holttestét szállító hajó elhalad, tiszteletére adjanak le díszsortüzeket. De Ruytert 1677. március 18-án Amszterdamban temették el. Halála idején már titokban elindultak az első tárgyalások, amik eredményeképpen két évvel később 1678-ban vége lett a háborúnak. Egyik oldalról a hollandok nyertek, mert az országuk fennmaradt, és nem vesztettek semmit se, másik oldalról a franciák viszont a többi szövetségestől területi nyereségek fejében fejezték be a háborút, így a franciák voltak a háború igazi nyertesei.

De Ruyter már életében legendává vált. Szerte Európában tisztelték, rangokkal és kitüntetésekkel halmozták el. Számos külföldi tengerésztiszt kért engedélyt arra, hogy holland hajókon, Ruyter közelében szolgálhasson. A valaha élt egyik legkiválóbb tengeri hadvezérként kiemelkedett azzal, hogy figyelembe vette az összes, a siker kivívásában jelentőssé válható tényezőt: az árapályt, a széljárást, az időjárást, a felderítési adatokat, az ellenség hadviselési szokásait stb. Nagy gondot fordított a felderítésre és az utánpótlásra. Taktikusként és manőverezésben verhetetlen volt. Rendkívül óvatos volt, de ha a szükség úgy hozta, nem riadt vissza a kockázatos döntésektől sem. Ha az ütközet rosszul alakult, mesteri módon vonta ki flottáját a veszélyes helyzetekből. Az alá rendelt hajókkal gyakori flottagyakorlatokon sajátíttatta el a különféle harcászati elemeket, manővereket. A szárazföldi tüzérségnél szerzett tapasztalatai alapján kiemelten fontosnak tartotta a hajótüzérséget, így lőgyakorlatok sorával készítette föl hajóit a hadviselésre. Alacsony származású lévén nem kedvelte a tekintélyelvűséget, mégis képes volt kemény fegyelmet tartani. Megbízott az általa kiképzett tisztikarban, tisztjeinek nagy szabadságot adott az elrendelt feladatok végrehajtására. Közismerten egyenes, becsületes, hazáját végtelenül szerető, emellett mélyen vallásos ember volt. Személyisége erősen hatott mindenkire: a hollandok épp úgy bálványozták, mint később az angolok Nelsont. Sohasem függött a közvéleménytől, és nem hajszolta a népszerűséget. Soha, egyetlen pártnak sem volt tagja.

De Ruyter sírja az amszterdami Nieuwe Kerkben található. Rajta a felirat: „Intarminus fulget honoribus” – azaz: „makulátlan becsülettel tündököl”. A holland haditengerészetben rendszeresen hajót neveznek el róla; több száz év óta a mindenkori de Ruyter a holland flotta zászlóshajója.

Felhasznált és javasolt irodalom:

http://filmbook.blog.hu/2015/09/09/michiel_de_ruyter

https://hu.wikipedia.org/wiki/Michiel_de_Ruyter

http://hajomakett.hu/content/view/555/40/lang,hu/

https://www.thoughtco.com/admiral-michiel-de-ruyter-2361146

https://hu.wikipedia.org/wiki/Angol%E2%80%93holland_h%C3%A1bor%C3%BAk

https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9gynapos_csata

http://ntf.hu/index.php/2016/11/02/hollandia-a-nagyhatalmak-soraban/

Jack Sweetman: Admirálisok, A történelem legkiválóbb tengernagyai 1585-1945. Zrínyi Kiadó, 1999

Maarten Prak: Hollandia aranykora, Osiris Kiadó, 2004

Duby, Georges: Franciaország története. I. kötet, Osiris Kiadó, 2005.

Leave a comment

Vedd fel velünk a kapcsolatot

Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.

AncoraThemes © | Mészáros Martin 2024. Minden jog fenntartva