Az elmúlás az emberi lét legfájdalmasabb eseménye. Anyák, apák, nagyszülők, gyermekek között nem válogat, nem tesz különbséget nemek és korok között. Ilyenkor elveszítünk egy szeretett személyt, valakit, aki fontos volt nekünk, fontos volt a családunknak. A fájdalom, a hiány néha olyan erős, hogy egész életünket végigkíséri, egész későbbi életünk szerves része marad az az űr, ami marad utána. De van egy dolog, ami segít a fájdalom elviselésében, a túllépésen. Ez pedig az emlékezés. Emlékezhetünk, és emlékezünk akár minden nap, eszünkbe juthat, gondolhatunk bármikor az elvesztett személyre vagy személyekre. De van két nap, a mindenszentek napja és a halottak napja, ami az emlékezésről szól. Ilyenkor szinte megáll az élet egyes családokban. A család apraja nagyja felkerekedik és az emlékezés és kegyelet nevében egyfajta népvándorlást hajtunk végre a temetők irányába. Természetesen nemcsak ilyenkor megyünk ki oda, nemcsak ilyenkor jutnak eszünkbe elvesztett szeretteink, de ezen alkalom minden család életében mégis fontos, legyen az bármennyire is vallásos, tartozzon bármelyik keresztény közösséghez, a cél ugyanaz mindenkinek. Tisztelet, emlékezés, kegyelet.
Mindenszentek napja a katolikus és ortodox keresztény egyháznak egyformán az egyik igen fontos ünnepe. A katolikus egyház november 1-jén, az ortodox egyház pedig egy héttel később tartja meg. Minden üdvözült közös ünnepe, akiket nem avattak szentté, illetve a naptár név szerint nem emlékezik meg róluk. A megemlékezés a halottakról, elhunyt szeretteinkről, az értük való közbenjárás a purgatórium hittételén alapul. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk.
Az ünnep kezdetei egészen a 4. századba nyúlnak vissza. Szent Efrém szíriai egyházatya és Szent János is már írtak a mindenszentek ünnepéről, melyet május 13-án, illetve pünkösd utáni első vasárnap tartottak ekkor még meg. Marcus Agrippa az első római császár „jobbkeze” volt, és ő építette kr. e. 27-ben a Pantheont az akkori Róma minden istenének a tiszteletére, ami ugyan egyszer szinte teljesen elpusztult, de Hadrianus császár 125-ben újjáépítette az eredeti pompájában. IV. Bonifác pápa 609. május 13-án keresztény templommá szentelte az épületet, „Szűz Mária, Vértanúk Boldogasszonya és minden vértanúk” tiszteletére. A felszentelés napja pedig nem véletlenül volt május 13, így a templom szerepe az ünneppel összekapcsolódott. November első napja a megemlékezés napjaként III. Gergely pápa idején jelent meg először Európában. Egyetemes ünneppé pedig IV. Gergely pápa tette, 844-ben.
Általános hagyomány, hogy mindenszentek napján rendbe teszik és virággal díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát gyújtanak a halottak üdvéért. A gyertya fénye az örök világosságot is jelképezi. A katolikus egyház szertartása szerint a “temetők nagy keresztjénél” ma is vannak, akik elimádkozzák a mindenszentek litániáját. Magyarország egyes vidékein, e napon harangoztattak a család halottjaiért, máshol ételt ajándékoztak a szegényeknek. Volt, ahol mindenszentek napján a család minden tagja meggyújtott egy gyertyát, és azt tartották, hogy akié a legelőször leég, az hal meg leghamarabb.
Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak nehogy eltévedjenek a házban.
A Halottak napja jóval későbbi eredetű, mint a mindenszentek ünnepe. A november 2-i halottak napja Szent Odiló clunyi apáttól ered. Ő ezt az emléknapot a Cluny anyaegyház alá tartozó bencés házakban vezette be (998). Idővel a bencés renden kívül is kezdték mások is megtartani, a 14. századtól pedig már Róma is átvette a szokást. E napon szintén gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. Ehhez a szokáshoz azonban jóval több népi hiedelem is kapcsolódik. Némelyik szerint az a cél, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkek” újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek. Mint ezer meg ezer csillag ragyog a sok meggyújtott fényforrás, bevilágítja a sötét hideg őszi éjszakát. Az égő gyertyát egyes hiedelem szerint nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.
Ilyenkor fel is díszítik a sírokat. Virágokat, koszorúkat helyezünk el az elhunytak tiszteletére. A temetőbe kivitt virágok, koszorúk az emberi mulandóság jelképei. Hiszen pár nap, pár héten belül a szép friss virágok, csokrok, élőkoszorúk is elmúlnak, úgy ahogy az emberrel is történik. Éljük az életünket, kinyílunk, mint a virág, amit követ az elmúlás. Egy másik néphit szerint, aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott. A sokadik néphit szerint pedig azért kell megszépíteni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. Sokáig úgy tartották, hogy a halottak ilyenkor hazalátogatnak, ezért sokfelé szokás volt, hogy számukra megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Egyes vidékeken a temetőbe vitték ki az ételt, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.
A hagyományos paraszti közösségek egy részében “a halottak hetén” munkatilalom volt érvényben: nem volt szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy “ne zavarják a holtakat”.
Mindenszentek és halottak napján szinte megtelnek a temetők, eltávozott szeretteink sírjánál rójuk le soha nem múló szeretetünket, és megemlékezünk az elmúlt kedves pillanatokról, közös emlékekről. Olyan régi hagyomány ez, ami már jóval a kereszténység előtt is létezett Európa szerte, sok egyéb olyan szokással együtt, amik a gyász megélését és az elhunyt elengedését segítették. A mai rohanó világban azonban ezek az elengedést segítő szokások, rítusok kezdenek fellazulni, így nagyon is fontos időszak ez minden keresztény ember életében, mert legalább e napok alkalmával kicsit a múltba visszagondolva, emlékezve próbálunk túllépni egy kedves, szeretett személy elvesztésén, és az emlékek révén, amiket ilyenkor felidézünk könnyebb a jelen kezelés is, és így a jövő is talán könnyebb lesz számunkra. De ha már a temetőbe járunk nem szabad elfeledkeznünk nemzetünk nagyjairól sem, akik szintén ott nyugosszanak a mi szeretteink közelében. Legyen az a temető bárhol az országban, találunk ott igaz magyar hazafit úgyis, aki lehet egy tudós, egy művész, egy katona, bárki, aki tett valamit ezért a nemzetért. Ha megtiszteljük saját halottjainkat, akkor az ezt a nemzetért oly sokat tevő hazafiakról sem illene megfeledkeznünk, és legalább egy-egy szál virág, vagy gyertya képében az irántunk való tiszteletünket is kimutatni.