Felbukkan egy rejtélyes, ám annál is érdekesebb vezér, akiről a Himnuszunkban is említést tesz Kölcsey Ferenc: „Őseinket felhozád, Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát, Bendegúznak vére.” A magyar köztudatban ismert Bendegúzról lesz szó, keveset lehet tudni Attila és Bleda (Buda) apjáról, de most kísérletet teszünk annak érdekében, hogy utánajárunk ki is lehetett. Mielőtt belekezdenénk, hogyan jutottak el ismét a Kárpát-medencébe a hunok, – Balambér fejedelem nem sokkal történetünk előtt – I.sz. 377-382 – rövid időre és akkor is csak kis részét – Duna-Tisza köze és Tiszántúl – vette birtokba, előtte meg kell említeni mi is történt velük.

Előzmények

Ha végigtekintünk a hun történet első harminc esztendején, azt láthatjuk, hogy hatalmuk központja még a Dontól keletre húzódó területeken volt, bár hadjárataik során, nyugaton a Kárpát-medencéig, délen pedig a Keletrómai Birodalom balkáni területéig eljutottak. A 400-as évek e tekintetben változást hoztak. A Duna–Tisza köze és a magyar Nagyalföld az eurázsiai sztyeppe övezet utolsó szakasza. Több tízezer kilométer után a sztyeppe mintha kifáradt volna, s önnön ellentétébe csap át a Kárpátok magas bérceinél. De még egy utolsót lázad, s a Kárpátok után még egyszer feltűnik a síkvidék a magyar Nagyalföldön. Ezért nem meglepő, hogy a keletről érkező nomád hullámok népei szívesen telepedtek meg a magyar alföld vidékein. Ez történt most a hunokkal is, akik a 400-as években a Kárpát-medencét fokozatosan birtokukba vették.

Balambér halálát követően (I.sz. 382) a hunokat öt vezér a saját belátása szerint irányította. Most képzeljük csak el, amikor öt hatalomra éhes és magát jogosan örökösnek tartó hadúr elkezdi az erejét fitogtatni. Igen ám, de nem szkanderezéssel vagy a kornak megfelelően íjjal-nyíllal való célba lövöldözéssel oldották meg a vitát, ez túl egyszerű lett volna, ráadásul még unalmas is. Belháborúval oldották meg a nézetkülönbségeket, ezzel is gyengítve erejüket.

Ismét a történelem színpadán

A háborúskodásuk következményeként a hunok tábora két részre bomlott. Az egyik tábor, a Duna-Tisza mentén tanyázók a szarmatákkal egyesült, de számuk elenyészőnek mondható. Önálló politikai hatalommal nem bírtak, beolvadtak idegen népek kötelékeibe.

A másik és egyben jelentősebb rész, vagyis a zömük keleten maradt. Az V. század első évtizedeiben is a Kaszpi-tenger környékén volt a fejedelem székhelye. Más elmélet szerint a Fekete-tenger partvidéke mentén. Ez alapján kijelenthetjük, hogy a két tenger partvidéke a hunok szállásterülete lehetett. Szerény véleményem szerint inkább a Fekete tenger északi partvidékén kellett elhelyezkednie a hun fejedelem székhelyének. Már csak abból az apropóból kiindulva, hogy a Fekete-tenger közvetlenül a Bizánci Birodalom mellett helyezkedett el. Ha rápillantunk, a térképre láthatjuk, hogy közvetlenebb kapcsolatot voltak képesek a bizánciak felvenni a hunokkal a Fekete-tengeren keresztül, a Kaszpi-tengerrel szemben. Nem elhanyagolható tény, hogy határjelző szereppel bíró természeti jelenség a két népet elválasztó tenger. Ahhoz, hogy eljussanak a hunokhoz a Kaszpi-tengeren keresztül, bebocsájtást kellett volna kérniük a Szaszanida Birodalomtól. Emlékeztetőül jelzem, hogy a perzsák és a rómaiak örökös háborúskodásban töltötték idejük java részét, így már csak ebből kiindulva sem hinném, hogy jó szemmel nézték volna, ha fél birodalmukon keresztül az ellenség követsége elmegy, egy másik ellenséges szomszédhoz ki tudja milyen szándékkal. Igazolni és alátámasztani látszik Bóna István írásából, idézem: „376 kora őszén a Dnyeszternél szétszórták Athanarik vizigót hadait, többségük keletrómai területre menekült. Maguk a hunok győzelmeik után két évtizedig a Fekete-tenger északi partjait körülölelő birodalmuk kiépítésével foglalkoztak”

I.sz. 410 körül a bizánci császár megbízásából hozzá készült követség, még körülményes tengeri utazás után érkezett meg a hun főhadiszállásra. I.sz. 430 táján viszont szárazföldi úton mentek a bizánci követek Szófia felé és a Duna-menti Szendrő városával szemben, a túlsó parton találkoztak a „szkíta királyokkal”.

Az V. század első évtizedeiben a hunok, mint hódítók, vagy mint a rómaiak katonai segédcsapatai számos helyen megtalálhatók voltak Nyugat-Európában. Hogy a hun hódítások ilyen méretűek lehettek, nagy szerepe volt a Nyugat- és Keletrómai Birodalom gyengeségének, általános válságának. A rómaiak igen gyakran alkalmazták a hunokat a többi barbár, elsősorban germán nép ellen, s nemcsak az állam, hanem gazdagabb magánszemélyek is olykor hun testőrcsapatokat tartottak. A hunok története az V. században a legszorosabban összefonódott a hanyatló Nyugatrómai Birodalom utolsó évtizedeivel.

Uldin és Mundzuk

A források tanúbizonysága szerint i.sz. 400-412-es időszak között uralkodott Uldin fejedelem, akinek fiai név szerint Mundzuk, Oktár, Ruga és Ajbarsz volt. Első írásos feljegyzések is akkora datálhatóak, amikor Uldin 400-ban a mai Havasalföldre benyomul seregeivel, mint a rómaiak szövetségesei. Ami egyáltalán nem meglepő, mert két okuk is volt a hunoknak segíteni.

Az első bizonyíték még i.sz. 395-re nyúlik vissza, amikor kitört a római polgárháború. Ez egy remek alkalom a szomszédos népeknek arra, hogy puhatolózó jelleggel – legyen az kémkedés vagy hadjárat indítása – tájékozódjanak a Kaukázuson és az Al-Dunán át a Római Birodalom mindkét felébe. A második úgy gondolom teljesen magától értetődő, ami nem más, mint a beígért zsákmány és hadisarc. Mindig jól jön egy gyenge szomszédos állam, aki meghunyászkodik az erősebb előtt, mert csak az kér segítséget, aki gyenge és tehetetlen. Az Itáliát támadó Alarik, majd Radagaisus gótjai ellen nyújtottak segítséget, ekkor segítik Stilicho légióit.

A rómaiaknak a legkisebb bajuk is nagyobb volt annál, hogy kellő mértékben képesek legyenek foglalkozni olyan távoli provinciákkal, mint Pannónia. I.sz. 402–406 között menekülésre kényszerítik a Kárpát-medence népeit – gótok, vandálok és gepidák -, akik korábban, mint megtűrt limest védők szerepével voltak ellátva. Mikor meghallották, hogy a hun tümenek a lakhelyük irányába indulnak meg, sokat nem gondolkozhattak a vándorlás mellett. A Duna–Tisza közének hun elfoglalása azt eredményezte, hogy több nép kénytelen volt nyugat felé menekülni. Északkelet felé a Duna volt a Nyugatrómai Birodalom határa, s ekkor Pannonia tartománya névleg még a birodalom része volt. Éppen ez az a kor, az V. század eleje, amikor a sorozatos barbár betörések és betelepedések következtében Pannonia kicsúszott a birodalom kezéből. Az Uldin fejedelem által irányított hadjáratok már olyan jellegűek, mint amilyeneket később Attila korában lesznek hasonlóak. Egyfelől betörésekkel zaklatta a birodalom keleti felében fekvő Thraciát, ugyanakkor fölajánlotta szolgálatait a római hadsereg főparancsnokának, Stilichónak, aki az Itáliára Radagaisus vezetésével rátámadó gótok alkotta barbár sereget visszaverte 406. augusztus 22-én.

Mundzuk neve – egy elmélet

Vékony Gábor értelmezése szerint Uldin és Mundzuk egy és ugyanaz a személy lehetett. Meglepő gondolat, mert ebben az esetben újra kéne írni a történelem ezen apró szegmensét, de kezdjük is az elejétől, miről is van szó

A tanulmányok rendre úgy értesítenek bennünket, hogy Uldin i.sz. 410-12 körül meghalt, ugyanis a neve ekkor eltűnik a forrásokból. Uldinnak van egy érdekes kijelentése, egy ízben a bizánciakkal tárgyalva megjegyzi: „Ameddig a Nap sugarai elérnek, mindazt könnyűszerrel elfoglalhatom.”

Mundzuk neve Priszkosznál és Jordanesnél maradt fenn Mundsuchus alakban. Az ismert hun nevek kéttagúak, és ebben az esetben az első szó részét magyarázhatnánk „bunak-bunak” és a „ménkü-mönkü” szavakkal. A kettő jelentése összefügg, az előbbi öreget, az utóbbi örök, mennyei, isteni jelentéssel bír. A szó második részét „gök”, „”gük”, illetve „deg” értelemben vehető. Az előbbi „ég”, az utóbbi „érteni, határolni” jelentésben foghatók fel. Az „örök ég”, vagy „akinek az ég a határa” jelentés értelmet nyer. A mondat szinte pontos fordítása a Mundsuchus-nak, vagyis az ember egyenlő a nevével, aki magáról beszél, elég csak a nevét említenie.

Kétségtelen, de meglehetősen meglepő feltevés egy Uldin-Mundzuk (Mundiok) azonosítás a források tükrében. Mielőtt megjegyezné bárki, ezeket a magyarázatokat nyelvészek alkották, vizsgálták meg alaposan! Mindenesetre alapos kutatást kíván, hogy bizonyítva legyen az elmélet, mert ebben az esetben arra lehetne következtetni, hogy I.sz. 400-422-ig lett volna hatalmon Mundzuk, de ebben az esetben Kharaton vezérrel mi lenne?

Tudvalevő, hogy az uralkodók uralkodásuk előtt felvesznek egy uralkodói nevet és azt használják, ismerünk erre számtalan példát – Vajk és Szent István esete, de nem csak uralkodók, hanem egyházi személyek, pápák esetében is hallottunk róla. Az ázsiai népeknél, így a hunoknál is az égtájakat színek alapján határozták meg, pl.: északot fekete színnel határozták meg. Na, már most a „kara” szó feketét jelent. Ez csupán egy elmélet, amire nincs bizonyíték, de ha feltételezzük, hogy Mundzuk, miután fejedelemmé választották felvette a Kharaton/Karaton nevet, akkor világossá válna rögtön, hogy valóban Uldin leszármazottai voltak közvetlenül halálát követően a trónon. Mindenesetre alaposabb kutatást kívánna a felvázolt eszmefuttatás.

A három testvér hatalma

I.sz. 422-ben jutott hatalomra Rua (a forrásokban Ruga és Rugila néven is szerepel), aki testvéreivel, Mundzukkal és Oktárral osztozott a hatalmon. Mellékesen megjegyzendő, hogy nem kizárt az az elképzelés sem, miszerint Mundzuk társuralkodóként Karathon mellett volt i.sz. 412-422 között. 432 után, miután testvérei meghaltak, a hun törzsszövetség egyedüli feje lett Rua. Ugyanebben az évben Aetius, a híres római államférfi Ruához utazott személyes segítségkérés végett. Aetius a hunok régi barátja volt, akit már ellenfeleivel szemben nem egyszer támogattak a hunok. Ez alkalommal a segítség ára Pannonia Prima volt, melyet Aetius átengedett a hunoknak. Ezek után Itália a hunok zaklatásától mintegy másfél évtizedre békén maradt.

434-ben Rua követe megjelent Konstantinápolyban, azt követelve, hogy a keletrómai területre menekült hun alattvalókat a birodalom szolgáltassa vissza. Ez a teljesíthetetlen kérés gyakran szolgált ürügyül a nomádok számára, amikor háború kirobbantására készültek. Így Rua váratlan halála még ugyanebben az évben lélegzetvételnyi időt adott a szorongatott Keletrómai Birodalomnak. De nem sokáig tartott az öröm, mert Rua követői az uralkodásban Mundzuk fiai, Bleda és Attila voltak, akiknek erős keze alatt emelkedett a hun hatalom a tetőpontjára.

Összegzés

Eltérnek a források a születését és halálozását illetően, de i.sz. 390-422 között élhetett, ebből 412-422 között fejedelem, utána öccse Rua 422-434, aztán fiai Attila és Bleda. Sajnos kevés a fennmaradt írásos feljegyzés róla, de annyi bizonyosnak mondható, hogy a nagyobb hadjáratokban részt vett, mint főparancsnok. Mivel uralkodásra született, így egyértelmű, hogy a katonai vállalkozásokban kivette a részét, ráadásul a hun hatalomgyakorlás szerint, míg nem választják meg fejedelemnek, addig ő a bal oldali király, vagyis a trón várományosa, adott területet irányítása alatt tartott, ahol kellően gyakorolhatta a hatalmat. Fejedelemként erőskezű és nagyhatalmú uralkodó lehetett, mert sikeresen megtartotta mindazokat a területeket, amiket elődei megszereztek. Ebből következtethető, hogy nem ingott meg a fejedelmi hatalma, mint Balambér halála után, vagyis egyértelműen meg volt határozva, ki követi őt a trónon, de nem is terebélyesedett tovább a birodalom határa, mint fia, Attila idején.  Mundzukkal kapcsolatban értelemszerűen egy felbukkanó régészeti lelet, történeti feljegyzés vagy genetikai minta meghatározó jelentőséggel bírna a személyét illetően és csak reménykedni tudunk benne, hogy idővel sikerrel járnak a szakemberek.

Bibliográfia:

Bóna István – Cseh János – Nagy Margit – Tomka Péter – Tóth Ágnes (1993): Hunok ​– gepidák – langobardok, JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, Szeged

Bozóky Edina (2015): Attila a hun király és legendái. Kossuth Kiadó, Bp.

Sándor József László (2001): Hadak útján, a hunok nagy történelme. Sándor Kiadó, Székelyudvarhely

Vásáry István (2003): A régi Belső-Ázsia története. Balassi Kiadó, Bp.

Vékony Gábor (2007): A rézkortól a hunokig. Napkút Kiadó, Bp.