A magyar nemzet szabadság iránti vágya olyan, mint a parázs, amely soha nem akar kihunyni. Tűnhet úgy, hogy kialudt a tűz, de a mélyben tovább parázslik és várja, hogy újra a felszínre törhessen. A Habsburg családdal való viszonyunk nem volt egy afféle „szerelmi viszony”, nem kértük, hanem inkább kaptuk „őket”. Ennek meg is lett a következménye, mert a kapcsolatunk nem volt túl felhőtlen. Mint egy rossz házasság, tele volt ez a kapcsolat megannyi vitával, veszekedéssel, ajtócsapkodással. Csak jelen esetben lázadások, szervezkedések, szabadságharcok jelentették a „házasság” nem túl rózsás voltát. Egy szó, mint száz a Rákóczi-szabadságharc az egyik ilyen, majdhogynem szokásos vita volt a Bécsben székelő urainkkal szemben. De ez a vita elég hosszan elnyúlt, 8 éven keresztül borította lángba a Kárpát-medence jelentős részét. Alighogy leráztuk a 150 éves török uralom láncait, kis pihenő után újra a fegyverhez kellett nyúlni a szabadságunk, a jogaink megvédése miatt. II. Rákóczi Ferenc kibontotta a zászlaját, harcba hívta a nemzet minden tagját, egyszerű parasztok, polgárok, korábbi végvári vitézek gyűltek a zászló alá, amely a szabadságot, a jövőt jelképezte sokuknak. Olyan hősök, sokat próbált tapasztalt katonák léptek színpadra, akik nevei, tettei ma már a nemzeti identitásunk szerves részét képezik. De ezek a hősök is gyarló emberek voltak, tele kisebb-nagyobb hibákkal, tévedésekkel. A hús-vér hősök közé tartozik Ocskay László is, kinek élete, tettei egy érdekes életpályát rajzolnak ki. Ocskay élete szinte olyan volt, mint egy mai popsztáré, aki a semmiből indult el, és kitartása, szerencséje révén nagy magasságokba jutott, és ő lett a szabadságharc egyik reklámarca, akinek a neve felbukkant nemcsak magyar területen, hanem szinte egész Európa szerte, így angol, holland, német, belga, olasz, lengyel újságok, évkönyvek lapjain is megjelent. De mint egy popsztár esetén is, a ragyogás csillogás korszaka nem tartott olyan sokáig, jött a visszazuhanás. A példaképből, a nemzeti hősből az ország egyik leggyűlöltebb személye lett. Ez a felívelő, majd lehanyatló pálya tele van érdekes fordulatokkal, néhol meglepő, néhol elszomorító eseményekkel. Az emberi lélek harcát látjuk az ő életében, sorsában, amely során a becsület, a tisztesség állt szinte végig harcban a „sötét” oldallal, mely a végén győzött. De ne szaladjunk annyira előre a történetbe. Kezdjük az elején.
Ocskay László a Nyitra megyei Ocskón született 1680-ban. Apja Ocskay Kristóf egy tipikus magyar köznemesi család leszármazottja volt. Gyerekkora kapcsán sok a fekete folt, de azt bizonyosan tudjuk, hogy iskolai tanulmányait a jezsuiták nagyszombati gimnáziumába is folytatta vagy 3 évig, de a tanulás terén nem brillírozott, nem ment neki a szigorú egyházi iskolában megkövetelt szigor. Mivel sem pap, sem más tanult ember nem akart lenni, más foglalkozás után nézett, így került képbe a katonai pálya. A törökkel is éppen zajlott még az aktuális háború, szükség volt a katonai alapanyagra, így az alig 15-16 éves fiúcskát örömmel fogadták, senki nem kötött bele a korába. Bizonyára jó kiállású fiatal gyerek lehetett, ha az elithez, a lovas huszárokhoz került, és azon belül is a Pálffy János ezredébe.
Az ezredet az Al-Duna vidékére küldték harcolni a török ellen, Savoyai Jenő seregébe. Nem tudni milyen bűnt követett el a fiatal suhanc huszár közlegény, de az tény, hogy egyik fülét egy hóhér levágta ekkoriban. Egyik katonatársával is vitába keveredett mindezek után, és a vita vége a másik fél halála lett. Ezért már komolyabb büntetés járt volna, így szinte muszáj volt megpattannia a seregtől, hogy elkerülje a felelőségrevonást. Nem ment messze, megelégedett a török kézen lévő Temesvárral. Egyes források szerint még a muzulmán vallásra is áttért ekkor. Ocskay László alig 18 évesen áruló lett, aki a saját nemzetének ellenségéhez csapódott. Ez maga még nem volt egy akkora vérlázító dolog, nem az első, és nem az utolsó ilyen volt ez a tett, sok hasonló fordult elő akkoriban. A felelősség, a félelem, a pénz, ezer meg egy ok miatt volt, hogy egy-egy katona oldalt váltott, így az ő „menekülése” még magában nem számított annyira kirívó esetnek.
1699-ben megkötötték a karlócai békét a törökkel, ami végett vetett a már több mint egy évtizede tartó háborúnak. Ezt ő is kihasználta. Valószínűleg családja, rokonai befolyása révén sikerült büntetlenséget kieszközölni számára, így visszatérhetett a korábbi egységéhez. Alighogy újra magára öltötte, immár másodszor a huszár egyenruhát, újfent háborúba küldték egységével egyetembe. Az 1700-ban báró Ebergényi László kezébe kerülő huszárezred nyugatnak vette az irányt. 1701-ben kitört a spanyol örökösödési háború, ahol szükség volt a kipróbált elit huszárokra. Az ezredével együtt így hamarosan Bádeni Lajos táborát gyarapította Ocskay. A Rajna menti front csetepatéiba és kisebb csatáiba Ocskay is kitüntette magát, de ugyanakkor lelkiállapota nem volt túl jó. Mellőzve érezte magát, mert hiába harcolt becsülettel társaival, sem a kitüntetések sem az előléptetések nem szaporodtak, csak a tizedesi rangig tudott felkapaszkodni. Zűrös múltja, sokszor botrányos viselkedése, italozásai, mulatozásai miatt érthető, hogy nem bíztak benne felettesei, így nem tolták a szekerét felfelé. Ehhez jött, hogy a háború sem volt egy sétagalopp, a császári seregeket a Höchstädt-i csatában olyannyira meggyepálták, hogy 11 ezer halott maradt a csatatéren a franciák alig 1.000 halottjával szemben.
Valószínűleg tudomása volt a magyarországi eseményekről, így II. Rákóczi Ferenc elfogásáról, szökéséről, a francia király a magyarok felé mutatott rokonszenvéről, így ezek információknak is hatása volt döntésére, miszerint „térfelet” vált. Ezúttal a francia sereg igazolta le, ahol egyből a megbecsült királyi testőrség tagja lett hadnagyi rangban. Ez azért már előrelépés volt a korábbi életéhez képest. De az öröm nem tartott sokáig, a fegyelem, az idegen ország, az idegen szokások, vagy az ivócimborák hiánya miatt, nagyon hamar honvágya lett. Jött az immár szokásos levélke haza a családnak, hogy „kéne egy kis segítség”, ő nagyon szívesen hazajönne, csak hát megint katonaszökevény, és itthon ezért a legtöbb ilyen esetben akasztás járt. A család kapcsolatai, na meg a nagy szükség a jól képzett kiváló magyar lovasok irányába megtette a hatását. Kegyelmet ígértek neki, semmi börtön vagy rosszabb, és visszakapja a tizedesi rangját, ez volt az alku tárgya. Ez több volt, mint a semmi, és sokkal előnyösebb, mint a sokadik szökésért járó akasztás, így elfogadta a kedvező ajánlatot. Szépen összecsomagolt, és rövid francia idegenlégióskodás után a hazatérés mellett döntött. De ha már indulatba volt haza, hát úgy határozott, hogy nem kéne egyedül megtenni azt a nagy távot, jó pár magyar katonatársát beszélte rá, hogy tartson vele haza. Vagy egy tucat ember csatlakozott is hozzá, és így indultak el Magyarországra. Mire a határt elérték a csapat létszáma már 70 körül volt, és eszük ágába se volt jelentkezni újra a hadseregbe, élvezték a szabadságot. Ocskay is egyből másfelé kalandozott, gondolatai más irányba tévedtek mint az egyenruha újbóli gyors felvétele. Egy szó, mint száz, egyik első dolga volt meglátogatni diákévei kedvenc kis kocsmáját Nagyszombaton. Ez maga nem lett volna még baj, ha pont nem állomásozott volna régi ezredének egy része pont a városba. Mint tudjuk a hírek sokszor fénysebességgel képesek terjedni, ami Ocskay vesztét okozta ezúttal. Amint híre ment a városba érkezésének, korábbi bajtársai márt mentek is megkeresni, de nem beszélgetni akartak vele. Nem tudni hányadik kupánál járt Ocskay mikor megérkeztek érte, de volt ideje kijózanodni a börtöncellába amit kapott. Megint Damoklész kardja lebegett felette, de a sors még nem akart ítélkezni felette, így immár sokadszor a családja és annak kapcsolatai voltak segítségére. Azzal a feltétellel szabadult ki a fogságából, hogy visszatér ezredéhez, de nem egyedül teszi, hanem összegyűjti a vele érkezett haverokat, akik a környéken „garázdálkodtak”. Neki is látott a feladatnak, elkezdte összeszedni a szétcsatangolt korábbi társakat.
„Munka” közbe kapta a hírt arról, hogy II. Rákóczi Ferenc hazatér hamarosan és kibontja a felkelés zászlaját. Nem tudni, mire gondolt, milyen gondolatok cikáztak az agyában, volt e benne bármiféle hazafias érzelem, vagy csak a lehetőséget látta meg, talán soha nem is fogjuk már megtudni, de a tényeken nem változtat, Ocskay immár sokadszor „térfelet” váltott, úgy döntött, hogy beáll Rákóczy seregébe. Kicsiny csapatával elindult nyugat felé, útközben pedig egyre több szökevény, kalandvágyó ember csatlakozott hozzájuk. Munkács vára mellett is elvonultak, a császári helyőrség látta is az egész kompániát, de nem mert semmit tenni a rendes hadseregnek tűnő egység láttán. Pár nap múlva megtörtént a találkozás Rákóczy-val, amit hűségeskü letétele követett.
Gyakorlatilag az Ocskay által hozott lovascsapat lett az első komoly lovas egysége a fejedelemnek, a Bercsényi által hozott lengyel dragonyosokkal együtt a kuruc sereg gerincévé vált a lovascsapat. A megnövekedett sereg dél felé vette az irányt, hogy egyesüljenek a tiszántúli 7-8.000 fős felkelő sereggel, de csak egy átkelő jöhetett számításba a Tiszán Tiszabecs határában, amit viszont császári csapatok tartottak megszállás alatt, jól beásva magukat. Július közepén ért ide Rákóczi a lovasággal, a gyalogság még úton volt csak Tiszabecs felé. Ocskay nem várt a gyalogságra, hanem egységével egy gyors meglepetésszerű lovasrohamot indított a kiépített állások ellen. A váratlan támadás sikerrel járt, szabad lett az út a Tiszántúlra. Ocskay jutalmat is kapott a sikeres és vakmerő támadásért, Borbély Balázzsal együtt ezredesi rangot nyert, és hamarosan 1-1.200 fős lovasezrede lett. Az ezredet nyugat felé vette az irányt, egészen Nyitra megyéig nyargalásztak a kurucok. Fülek, Losonc, Karpona, Bozók várának megszerzése jelezte Ocskay útvonalát. A bányavárosok is hűségesküt fogadtak Rákóczinak, és szeptember közepére Léva vára is kuruc kézre került, egyes portyázó csapatok pedig már a nyugati határig is eljutottak. Ocskay másfél hónapos „szünetet” tartott Léván, ami alatt jól kimulatta magát, és meg is nősült. Tisza Ilona lett a felesége. A legenda szerint a fiatalabb korábban Temesvár környékén megölt társának a lánytestvére volt Ilona, de erre bizonyíték nincs. Amíg Ocskay tivornyázott addig a császári erőket összevonták és ellentámadásba mentek át, a Garam mögé visszaszorítva a portyázó kuruc erőket. De ez még semmi volt. A Léván mulató Ocskayt meglepték és kiverték a városból. Amilyen könnyen megszerezte pár héttel korábban, olyan könnyen el is vesztette most. Rákóczy amint hírt kapott a császári erők mozgásáról, őszintén meg is mondta, hogy bizony „Ocskay Léván tivornyáz, szokása szerint”. Bercsényinek kellett Eger alól a bányavárosok védelmére indulni, de ide küldték Károlyi Sándort is csapatával, na meg a megszégyenült Ocskay is maradék embereivel csatlakozott. November közepére a kuruc sereg Zólyom váránál termett, ahol a császári csapatok Forgách, Bottyán, Eszterházy vezetésével csatarendbe álltak. A csata előtt a két sereg vezérei között párviadalra is sor került, a 60 éves Bottyán párviadalra hívta a kurucok „legjobbját”. Ocskay úgy érezte, hogy ki kell küszöbölnie a korábbi kudarcát, ezért ő vállalta a párbajt az idős törökverő hőssel. Három-három pisztolylövésnyi volt a párbaj, amit mindkét fél komoly sebesülésekkel fejezett be. Ocskay három napig vért hányt az eset után. De Bercsényi a kuruc sereget győzelemre vezette a párviadal után, és egy gyors rohammal Zólyom is kuruc kézre került. A császári erők ezek után kimenekültek nyugati irányba, a sebesült Bottyán alezredes Zólyom várába maradt viszont sebesülten, és mire felépült már kuruc „lett belőle”, felesküdött Rákóczyra. A párviadal híre elég nagy visszhangot keltett, így Ocskay renoméja helyre lett állítva, hírneve, ismertsége csak nőt az esettel. A zólyomi csata után a kuruc csapatok egy sor sikert könyvelhettek el, várak, városok tucatjai adták meg magukat, vagy kerültek elfoglalásra egy-egy gyors rohammal. Ocskay szenteste elégé meglepte Ausztriát, történt ugyanis, hogy 3.000 lovassal átkelt a Morva folyón, és a Bécs védelmére ott épített sáncokat elpusztította, vagy egy zászlóaljnyi foglyot ejtettek, és elég komoly félelmet ültettet a bécsiek szemébe. Ez volt az első kuruc betörés Ausztriába, amit 1710-ig egy sor követett, amik során volt, hogy majdnem a császárt is elfogták. Ocskay parancsnoksága alatt, volt, hogy 5-6.000 főnyi erő zaklatta Ausztriát a következő években, ami stratégiai szempontból elégé előnyös volt a háború szempontjából, mert elég sok császári katonát kötött így le, akik a birodalom védelmére kellettek.
1704 elején a Dunántúl nagy része is behódolt a kurucoknak, pár komolyabb erősség maradt csak a labancok kezén. Ocskay vagy 500 lovas katonával Sopronba vonult biztosítandó a város hűségét, de ugyanaz történt, mint korábban Léván. Kocsmázással töltötte az időt, még emberei a környéken portyáztak, és ehhez jött még az a tény, hogy nem kimondottan úriember módjára viselkedett a lakossággal sem. A polgárság egy része ezért inkább titokban Bécsbe küldött követséget, segítséget, védelmet kértek a város számára. A kérés meghallgatásra talált, így 400 lovas fedezete alatt, 400 gyalogos katona érkezett a városba. Ocskay-nak gyorsan el kellett így hagynia a várost, bocsánat kocsmát, hogy emberei és saját életét mentse. Kiküszöbölendő a csorbát portyákat indított Ausztriába, melyek során újfent egészen Bécs környékéig eljutottak a kurucok. 1704 május 28-án zajlott le a szomolányi ütközet, amely a szabadságharc első igazán komoly ütközete volt. Pálffy János császári tábornok kb. 2.000 fős seregével kiürítette Nagyszombatot és Pozsony alá vonult vissza. Arra utasította egyik főtisztjét, hogy keljen át a Kis-Kárpátokon és Modor környékén csatlakozzon hozzá. Két példányban küldött levelének egyikét a kurucok elfogták, majd Bercsényi kezébe került. Ő ez alapján Ocskayt arra utasította, hogy egységével az előrenyomuló császári sereg elől térjen ki, engedje be a szomolányi szorosba, az út mentén pedig rejtse el a Rákóczihoz hű szlovák felkelőket. A szomolányi szorosban így behatoló harcoló császári erők hátába kerülő Ocskay-nak is köszönhető volt a győzelem. Közel 4.000 halott és 900 fogoly jelezte a csata méretét, de azért tegyük hozzá, hogy a kuruc sereg ötször nagyobb volt, mint ellenfele, így nem volt olyan nehéz dolguk azért.
A következő hónapokban Ocskayt a határ mentén találjuk újra, Ausztriai, Morvaországi portyákat vezényel le. Egészen Nicolsburg-ig eljutnak, és volt olyan eset, hogy egy ilyen portya alkalmával 6.000 szarvasmarhát hajtottak haza magukkal, így legalább volt mit enni pár hónapig. A betörések stratégia célja az erőelvonás lett volna, mert a kurucokat a Dunántúlon szorongatták a császári erők, és arra számított a hadvezetés, hogy ezen betörések miatt erőket fognak elvonni Bécs és Ausztria védelmére. 1704 szeptemberétől mintegy másfél hónapos fegyverszünet lépett életbe. Október 31-én lejárt a fegyvernyugvás időszaka, az ősz végén kibontakozó háborúban pedig a felkelők pártjára állt a hadiszerencse, ugyanis Kassa német őrsége még ezen a napon megadta magát, november 16-án pedig Érsekújvár is kapitulált. Rákóczi kurucai ezután a Nyitra vármegyében található Lipótvár alatt gyülekeztek új ostromra, A kedvezőtlen hírek hatására Rákóczi megközelítőleg 22.000 katonájával Nagyszombat irányába nyomult előre, hogy nyílt csatában akadályozza meg Lipótvár felszabadítását. Ez lett az akkor 28 esztendős fejedelem első jelentős ütközete, melyet maga vezényelt. Heister császári tábornok valóban a vár felmentésére vonult kelet felé, úgy ahogy a kurucok várták. A döntést az ütközetről végül egy áruló segített neki meghozni, aki december 26-án hajnalban a hadvezér öccsét arról tájékoztatta, hogy Scharodi János, a Rákóczi oldalára átállt németek egyik alezredese árulásra készül, és „jóindulata” jeleként pedig megadta a kurucok valós létszámát. A hírek nyomán Heister úgy döntött, vállalja a csatát, ráadásul a szerencse is mellé szegődött, ugyanis december 26-án hóvihar kezdődött, aminek következtében rendkívül előnyös pozíciót foglalhatott el a Nagyszombat melletti csatamezőn. Egy óra körül Heister széthúzta kissé serege balszárnyát, ezt a hadmozdulatot pedig a fejedelem úgy értelmezte, hogy a generális az erőd felszabadítását készíti elő. Rákóczi a vélt veszély elhárítása érdekében rögtön parancsot adott Bercsényinek a jobbszárny bevetésére, a váratlan lovasroham pedig kellőképpen meglepte a labancokat. Ezt látva a másik szárnyon Ocskay László huszárjai is támadásba lendültek, gyakorlatilag széjjelverte a császáriak vele szembe lévő szárnyát. Bercsényi Miklós a nyomukban rohamra indította a Brémer, Fierville, Scharodi és Sréter vezette francia, német és magyar alakulatokból – talpasokból és hajdúkból – álló vegyes gyalogságot is, mely nagyszerűen mozogva elfoglalta Heister ágyúinak jelentős részét. Ezen a ponton úgy tűnt, a német generális elvesztette az ütközetet, A sikerek közepette azonban a kuruc hadvezetés – Rákóczi is – számos hibát elkövetett: mindenekelőtt nem akadt olyan vezér, aki a sikerek csúcspontján fosztogatásba kezdő katonákat rendre utasította volna, emellett pedig az is fontos volt, hogy a rohamozó hadoszlopok között hatalmas rés tátongott. Heister újjászervezhette gyalogosait, akik ellentámadást indítottak a hézagokban, és megingatták a felkelők sorait.
Az ingatag hűségű Scharodi úgy látta, érdemes átpártolnia a túloldalra, ezért váratlanul kitűzte a fehér zászlót, és katonáival megfordulva tüzet nyitott Rákóczi harcosaira. Az árulás végleg eldöntötte az ütközet sorsát, Heister egységei vitathatatlanul felülkerekedtek, ezért a fejedelem tanácsosaira hallgatva elrendelte a visszavonulást. A császáriak a nap végére elfoglalták Nagyszombatot, a diadallal pedig Lipótvárt is felmentették, de a legyőzött hadsereg üldözésére már nem vállalkoztak. A nagyszombati vereség nem járt komoly következményekkel a szabadságharc menetére nézve. Először is, a veszteségek mindkét oldalon alacsonyak voltak: a labancok 600, a kurucok körülbelül 400 embert vesztettek. A vereség következtében Lipótvár a labancok kezén maradt, ezzel együtt azonban Heister nem tudta megakadályozni Rákóczi visszavonulását, Bottyán János vakmerő portyái pedig idővel védekezésre kényszerítették őt. A csata legnagyobb hőse Ocskay lett, aki még Rákóczy szerint is „csodát mívelt”.
A vereség után a katonai helyzetben nem történt igazán lényeges változás, a kuruc seregek és így Ocskay is az addig megszerzett területek megtartására törekedtek. 1705 április környékén Pozsony, Dévény környékén vigyázta a határt Ocskay, és folytatódott a következő hónapokban is.
Az 1705 augusztus 11-i pudmerici csatában, Herbeville császári tábornok seregét (kb. 12-15 ezer fő), kétszer nagyobb kuruc sereg támadta meg (kb. 25-30 ezer fő). A cél a kisebb ellenséges sereg bekerítése és megsemmisítése lett volna, de nem jött össze. Vereség lett a vége, de nem voltak komoly veszteségek.
A csata után pár nappal kinevezték Ocskayt brigadérossá amivel elérte katonai pályafutása csúcsát. A legnagyobbak közé emelkedett, a kis közlegényből tábornok, főtiszt lett. Bizonyára megünnepelte a dolgot jó szokása szerint, ami után újra Ausztria, Morvaország irányába küldték portyázni. Az immár sokadik portyán viszont megsebesült, a combját átlőtte egy puskagolyó, de így is siker koronázta a „becsapást”. 500 fogoly és 1-2.000 jószág képezte a zsákmányt. A szécsényi országgyűlés idejére már Ocskay felgyógyult, Dévényt is ostrom alá fogta, és egészen Bécsig kalandozott el szokása szerint. A Bécs védelmére rendelt erők közül sikerül kicsalni vagy két századnyi lovast, akik, mint szürke szamár a ködben el is tűntek a kurucok karmai között. 60 szekérnyi zsákmány 3.000 szarvasmarha, 1.000 ló a zsákmány. Az év vége felé Bottyán generális ostrom alá vette Sopront. Ocskay feladata volt távol tartani Pálffy császári tábornokot, amit sikerrel teljesített is. Pálffy Ebenfurt várába szorult seregével Ocskay-nak köszönhetően. Ezután Ocskayt visszarendelték Sopron ostromához. 1706 január elején a város lövetése abbamaradt, egy nagy rohamot terveztek. A 3 csoportba osztott gyalogosok egyik rohamoszlopát maga Ocskay vezette. A roham nem volt sikeres, a várost nem tudták elfoglalni, de nem sokon múlt. Inkább taktikát változtattak és a város kiéheztetése mellett döntöttek. Főszereplőnket újfent a határ túloldalára küldték portyázni, aminek a célja volt még az ellenség lekötése, hogy ne tudjanak erősítést küldeni Sopron felmentésére.
1706 július 20-ig tavasztól fegyverszünet volt érvényben. Amint vége lett Ocskay-t egyből portyára küldték, ami több hónapon keresztül így folyt tovább. Ezen időszakba sikerült a kurucoknak bevenni Esztergomot, de nem örülhettek neki sokáig, mert a császáriak ostrom alá vették a friss szerzeményt. Ocskayt immár sokadszor Ausztria és Morvaország irányába küldték a szokásos céllal, tehermentesíteni Esztergom védőit. A betörés sikeres volt, egy kisvárost is elfoglaltak, a benne lévő német ezredet pedig szétverték, de Esztergomot közben viszont a labancok visszafoglalták.
Az 1707 év jól kezdődött Ocskay számára. elején közel hat hétig farsangolt Ocskay. Márciusban egy újabb betörést eszközölt Ausztriába, amikor is a Bradszki sáncok ellen támad. A roham során egyik kedves tisztjét sebet kapott, erre Ocskay bepöccent, leszállt a lováról és személyesen vezette rohamara embereit, ami sikerrel járt, a sáncokat elfoglalták. 1707 nyarán egy 12.000 fős császári sereg indult meg Lipótvár irányába, felmenti az ostromzárat, erősítést, utánpótlást juttat be a várba, majd a Vág mentén folytatja a támadást. Egy nagyszombati ferences szerzetes kereste fel ekkor Ocskayt, császári kegyelmet ígérnek neki, ha átáll a császár oldalára, de nemet mondott az ajánlatra. Ekkor még talán hitt a teljes sikerben. Közel 10.000 embert gyűjtött össze a környékbeli emberekből a következő hónapokban, akiket fellázított és ezzel magára vonta a császáriak figyelmét, akik így az ő tábora felé vették az irányt. Ocskay inkább a hegyek felé vette az irányt, nem akart nyílt csatát vállalni, azt úgysem nyerte volna meg. Mivel nem volt egyenlő súlyban a császáriakkal nyílt csata esetére, inkább a Vág menti kisebb várak megszerzésével foglalatoskodott, ami sokkal okosabb húzás volt, mint a sereg elvesztése egy csatában. Ocskay július 24-én felmentette Trencsént az ostrom alól, élelmet vitt be a várba, majd Jókő, Szomolyán várát szerezte meg a kurucok részére.
1707 augusztus 4-én történt Ocskay sasvári győzelme. Egy egész ezredet vert szét, akiket hajnalban meglepett. Közel 400 embert öltek meg, a többi fogságba került, és csak alig 60 fő tudott elmenekülni. Az ezred szétverésével együtt nagy mennyiségű felszerelés is a kurucok kezére került. Bosszúból 4.000 fős egység vette üldözőbe, de most már óvatos volt, elkerülte a „bosszút”. 1707 nyár vége felé rábízták a Vág menti hadak parancsnoklását, de csak alig 8.000 embere volt. A császáriak ki is használták a váratlan helyzetet és ostrom alá vették Nyitrát. Bottyán generális viszont a Dunántúli győzelme után hatalmas portyát indított Ausztria irányába, közel 10.000 kuruc egészen Bécs városfalig nyargalászott. Nyitra ostromából is visszarendelték a császári erőket Bécs védelme miatt, amiket Ocskay kikísért az országból a saját erőivel.
1707.október 13-án volt a Beckói győzelme. Történt, hogy körülbelül egy 3.000 fős egység volt a városban, és a hozzá tartozó várban elszállásolva. Az egyik kuruc egység a várost támadta meg meglepetésszerűen, míg a lovasság pedig környékbeli utakat vigyázta, hogy ne tudjon erősítés jönni. A várost el is foglalták, jelentős zsákmányt szereztek, csak a várban menekült németek élték túl.
1707 év abszolút hőse volt Ocskay aki a Vág mentén föl-alá „száguldozva” védte a kuruc állam „határát”, és Ausztriai, Morvaországi betöréseivel pedig nagy erőket vont el más csataterekről. Sikeres portyái száma napról napra csak nőtt. 1708 elején gróf Pálffy János, egy magyar került a császári csapatok élére.1708 májusában volt a legsikeresebb morva betörés, amely során kb.5-700 labancot öltek meg, és ejtettek fogságba, jelentős zsákmányt szereztek. Ocskay nagyjából ekkora elérte a pályája csúcsát. 1708 nyarán Bottyán parancsnoksága következtében javult a hadi helyzet is. A császáriakat sikerült egészén a határig visszaszorítani, csak pár várban maradt helyőrség. 1708 nyarán Rákóczi és a területre jött, a Sziléziai hadjárat előkészítésé zajlott ekkor, de erről a közkatonák nem tudtak. Ezzel lényegében az örökös tartományokba kívánta áthelyezni a főerők által uralt hadszínteret, s valószínűleg egy porosz–magyar együttműködés lehetőségében is reménykedett. A fejedelem a korábbi évek keserű tapasztalatai alapján kerülni kívánta az összeütközést a frissen kinevezett császári főparancsnokkal, Heister tábornaggyal. A főtisztek nem értették, hogy a fejedelem miért nem lép fel támadólag viszonylag jól felszerelt, pihent hadseregével. A Vágon túl operáló Ocskay és a Csallóköz visszafoglalásán munkálkodó Bottyán János generális egyaránt azt szerették volna, ha a kuruc fősereg az ő ötletüket támogatja. Rákóczi csak az érsekújvári haditanácson árulta el sziléziai haditervét, amely nem váltott ki osztatlan elismerést a főtisztek körében. A katonaság tétlenségre szorításának hibáját végül a fejedelem is belátta, és hozzájárult, hogy egy 7.000 fős válogatott lovas különítmény Pekry Lőrinc tábornaggyal Ocskay segítségére siessen. Pekry azonban július 28-án a morva határon túl, Strazsnicánál vereséget szenvedett Viard császári tábornoktól. Pekry-nek ugyan sikerült számottevő veszteség nélkül visszavonulnia, de a vereség morális hatása érezhető volt. A kurucok által körülzárt és utánpótlás híján végóráit élő Lipótvár és Trencsén elfoglalásának terve körül robbant ki végül a vita. Rákóczi az előbbit, alvezérei az utóbbit támogatták, és végül győztek a főtisztek. 1708 augusztus 3-án volt a szabadságharc egyik legsötétebb napja, a Trencséni csata. A háromszoros túlerőben lévő kuruc sereg egy sor katonai hiba hozzájárulásával hatalmas vereséget szenvedett. Ez a nap lett a háború fordulópontja, ami után megindult az erkölcsi, morális válság a kuruc seregben. A legfontosabb talán még is az volt, hogy elveszett a hit győzelemben sok embernél, és ezek közé tartozott Ocskay is, pedig ő ott se volt a csatában.
Egyes vélemények szerint a csata előtt tervezte az átállást Ocskay és akár információkkal is ellátta a császáriakat a csata előtti hetekben, de erre nincs konkrét bizonyíték. Ocskay visszavonult a csata után a csapatával, a feleségét gyermekét helyezte biztonságba, amire lehetett volna magyarázat az, hogy a vesztes csata után számítani lehet a császári erők támadására, területi veszteségekre, ezért kell a családot máshol biztonságba helyezni, vagy az is lehet magyarázat, hogy az átállás esetén félt korábbi bajtársai esetleges bosszújától, ezért akarta családját biztonságba tudni. Ocskay több egységet visszaparancsolt a térségben portyáról, amelyek az ellenséget zaklatták volna. Ekkor már többen, maga a fejedelem is kezdett gyanakodni arra, hogy esetleg valami lehet a háttérben. Ehhez jön még az a tény, hogy Ocskay vagyona jelentős részét titokban Lengyelországba menekítette. Szép lassan készült az átállásra, de valószínű a múltja miatt nem bízott annyira Pálffy-ban, biztosra akart menni, biztosítékot is kért írásban. Nem akart két szék közül a földre ülni, amit azért meg is lehet érteni.
Pálffy János tábornagy augusztus végén ostroma alá vette a Nyitra városát, pár nap után pedig részben árulás révén sikerült a várost megegyezés utján megszerezni. A védők elvonultak Érsekújvár felé. Ocskay az ezredével nem tett semmit a város megmentése érdekében, bár nem is sokat tudott volna, maximum csak zaklatni az ostromló sereget, inkább csak lassítani tudta volna az ostromot, nem pedig megállítani. Több kuruc tiszt papok főpapok is labancokká lettek Nyitra eleste után. Ez idő körül kapott kézhez Ocskay Pállfy-tól egy megerősített kegyelemi pátenst, melyben ezredesi rangot ígértek neki a császári hadseregben. De nem csak ő hanem sok Trencsén megyei nemes is tervezte az átállást. A legtöbb tiszt és katona Ocskay táborában viszont semmit se tudott az egészről. 1708 augusztus 28-a volt Ocskay átállásának a napja. 900 katonával elindult, amihez csatlakoztak a helyi nemesek közül is azok, akik úgy gondolták oldalt kell váltani. A katonáknak azt mondták követségbe mennek. Találkoztak is félúton Pálffy tábornagy csapatával, aki külön elvonult Ocskay-val. Pár perc alatt a régi káplárból immár császári ezredes lett. Az egyik lovas elővette a pisztolyát Ocskay felé lőtt egyet aztán elvágtatott. Üldözőbe vették, de nem érték utol. 200-300 huszár is kitör a császári gyűrűn át, amely körbefogta az ezredet, a maradékot pedig szép szóval erőszakkal rávették arra, hogy esküdjön hűséget a császárra.
Ocskay Nagy-Tapolcsán kis várához vezette mos már labanc csapatát, amit alig 60 hajdú védett. Mint kuruc tábornok kicsalta az őrséget de azok amint eszméltek keresztülvágták magukat a labanccá lett csapaton. Ezután sorba mentek a hírvivők a környékbeli várakban, hogy Ocskay-nak többe senki ne higgyen, immár áruló lett. Ocskay csapatából a következő hetekben egyesével, kettesével, 50-esével szökdösni kezdtek az emberek vissza a kurucokhoz. Ocskay tette hatalmas visszhangot váltott ki. Az egyszeri emberek, a katonák, a tisztek, szóval mindenki arról beszélt. A szép lassan visszaszökdöső Ocskay féle kurucokból egy új huszárezredet állítottak fel, melynek parancsnoka Ocskay Sándor, egy rokon lett, de ez az egység a parancsnokával együtt egészen a háború végéig már megmaradt hűségesnek. Ocskay a katonai címen kívül nem nyert semmit az ügyön. Rákóczy Ferenctől kapott birtokait mind elvesztette, de a császártól viszont nem kapott semmit. Felesége, családja Pálffy vöröskői várába került elhelyezésre, mintegy biztosítékként, túszként. Pár héttel később megfogyatkozott csapatával elküldték felderítésre Érsekújvár felé, ahonnan saját testvére kergeti el az immár labanc ezredest. A korábbi 1-1.200 fős ezredéből alig 2-300 fő maradt csak mellette, és sem ennek a csapatnak sem Ocskay-nak nem volt már semmi becsülete már senki előtt. Az egykor dicsőített, az ellenfél álltal nagyon félt katona árulása után a nemzete árulónak tekintette, és a vérére szomjazott, a németek pedig megvetették, semmibe se tartották az ő személyét.
„Rákóczi villáma” a császár szolgálatában csak jelentéktelen feladatokat kapott, ennek következtében pedig egyre züllöttebb életmódot folytatott, egyre inkább az italba menekült az egykor dicső brigadéros. Ocskay ugyanakkor a hanyatlással sem menekült meg a kurucok haragja elől, mivel egykori tisztjei megesküdtek, hogy elfogják, és elítélik őt.
Jávorka Ádám, a brigadéros egykori hadnagya ezért az árulás után szinte árnyékként követte Ocskay Lászlót, mígnem 1710. január 1-jén úgy találta, hogy megérett az idő a régóta dédelgetett terv végrehajtására. Ezen a napon az egykor szebb napokat megélt brigadéros – katonáival együtt – a felvidéki Verbón merült bele a „vedelés” rejtelmeibe, Jávorka álruhában belopózott a kastélyba, hogy kikémlelje a labanc ezredes szándékait. Ocskay annyira részeg volt, hogy képtelen volt felismerni egykori hadnagyát, így aztán készségesen elárulta neki útitervét. Jávorka a kapott információk segítségével könnyűszerrel foglyul ejtette egykori főnökét, amikor az pár fős dülöngélő társával hazafelé vette az irányt. Még azon az estén Érsekújvárra hurcolták a foglyot. A Csajághy László brigadéros vezette bíróság másnap karóba húzásra ítélte a labanc ezredest, Ocskay azonban távoli rokona, Ocskay Sándor közbenjárására legalább ettől a szégyentől megmenekült. Az áruló főtisztet végül pallos általi halálra ítélték, a kivégzést pedig már 1710. január 3-án végre is hajtották.
Ocskay személyisége ma is viták tárgya, megítélése inkább a negatív irányba fordult halála után. De életének tetteinek értékelését csak úgy lehet igazán megtenni, ha figyelembe veszünk minden tényezőt, ha nemcsak az embert, hanem az adott kort, a többi „résztvevővel” együtt tesszük mérlegre. Nézzük az úgynevezett „árulásait”, melyek során hol magyar, hol török, hol francia színekben láttuk őt. Ez nem volt annyira egyedi eset, nemcsak ő fordult meg ennyi nemzet seregében, abban a korban mondhatni szinte elfogadott gyakorlat volt egymás katonaságából az elitnek számító egységekből csábítani át embereket. A magyar könnyűlovas huszárok neve már akkor is Európa szerte ismert volt, ezért igyekezett is belőlük párat több mindenki is szerezni. De ugorjunk a szabadságharc kitöréséhez. A legtöbb kuruc főtiszt előtte a császári seregben szolgált, vagy korábban teljesített ott szolgálatot, így ezek is egytől egyig bizonyos szempontból árulónak tekinthetőek, hiszen a korábban a császár és egyben magyar király személyére tett hűségesküjüket megszegve lettek kurucok. Ebben a tekintetben Ocskay csak egy a sok közül, aki 1703-ban Rákóczy pártjára állt, és ezzel a katonai becsület íratlan szabályai szerint árulást követett el. A harcok éveken át elhúzódtak, egyre több szenvedést, fájdalmat okoztak a népnek, aki kezdett idővel belefáradni az egészbe, mert a legtöbbet az egyszerű kisemberek szenvedtek. Egyre többen látták be azt, hogy a végső győzelem esélye idővel csak halványul, a katonai helyzet egyre csak romlik. A trencséni csata egy olyan fordulópont volt, ami jelezte az erőviszonyok változását, a bukáshoz vezető első igazán fontos lépcsőfok volt. A csata után tömegesen döntöttek úgy, hogy elég a katonáskodásból, és egyszerűen csak hazamentek a családjukhoz. De voltak olyanok, akik belátva a helyzet mivoltát egyszerűen csak „behódoltak” a császárnak, megerősítették korábban megszegett esküjüket és ezek után vagy visszatértek korábbi életükhöz, vagy folytatták katonai pályafutásukat immár „labancként”. Ezek száma is nem kevés volt, egyszerű katonák, főtisztek, nemesek tartoztak ebbe a társaságba. Ebből a szempontból vizsgálva Ocskay „átállása” szintén nem egyedi eset, mert hiszen már ő előtte, de még utána is rengeteg ilyen eset történt. Akkor mégis miben egyedi az ő „pálfordulása”? A választ megtaláljuk a sorok között, elég, ha csak jól odafigyelünk az életére. Ocskay egyfajta médiaszereplő, egyfajta korai celeb volt, a szabadságharc reklámarca, akinek a nevét Európa szerte ismerték, tetteiről, portyáiról ódákat zengett a korabeli sajtó szerte a kontinensen. A kurucok legtöbbje számára egyfajta példakép, eszménykép, a szabadságért vívott harc bajnoka volt ő. Így amikor ő volt az, aki úgy döntött, hogy az esélyek alakulása miatt reménytelen a további harc, az emberek szemében egy bálvány omlott össze, és a korábbi sok pozitív érzelem átcsapott negatívba, a szeretett pedig gyűlöletbe. Ocskay csak egy volt a kor olyan emberei, katonái közül, akik az egyéni sorsukat is ugyanolyan fontosnak tartották a nemzet mellett, és nem akarták a vérüket feleslegesen adni egy már veszettnek tűnő ügyben. Az árulás persze árulás marad, ezen nincs mit szépíteni, de árnyalni azért lehet, és az egészet komplex módon mérlegre téve, azért a gyűlöletet, megvetést talán félre lehet tenni vele kapcsolatban. Végül szóljunk Károlyi Sándorról, aki császárpárti nemesként még a kurucokat üldözte először, majd Rákóczy oldalára állt és harcolt a szabadságharc folyamán. Bizonyos szempontból őt is árulónak lehetne tekinteni, hiszen a fejedelem engedélye nélkül, határozott utasításai ellenére tette le a fegyvert és kötötte meg a szatmári békét, ami a szabadságharc végét jelentett. Mégse tekintünk rá árulóként, pedig a 1711 után grófi címet kapott meg tábornagy lett a császári hadseregben. Ha őrá nem emlékezünk árulóként és nem utálattal, gyűlölettel beszélünk róla, akkor Ocskay is megérdemel legalább ennyit. Se többet, se kevesebbet.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Thaly Kálmán: Ocskay László II. Rákóczi Ferenc fejedelem brigadérosa és a felső-magyarországi hadjáratok 1703–1710. Történeti tanulmány. 2., bőv. kiad. I–II. köt. Bp., 1905.
Ocskóy Ocskay Gusztáv: Ocskay brigadéros igazi életrajza és a Rákóczy-kor jellemzése, Franklin Társulat, Bp., 1902
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ocskay_L%C3%A1szl%C3%B3_(kuruc_brigad%C3%A9ros)
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1703_szeptember_17_ocskay_laszlo_elfoglalja_leva_varat/