Sok vértanú közt az első

„…tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben. Ekképp az eljárásokat a legrövidebb időn belül befejezzük… Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.” Ezeket a sorokat a véreskezű Julius Jacob von Haynau tábornok írta 1849. augusztus 24-én az egyik beosztott tábornokának. Mind tudjuk, ismerjük azt a mondást, miszerint a történelmet a győztesek írják. Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc esetében a hősök hóhérjai írták meg először a történeteiket, amikor egymás között, vagy a bécsi udvarban büszkélkedtek el a tetteikkel. Megtehették hisz győztesek voltak, egy olyan háború nyertesei, ami az ő szemszögükből egy jogos, a lázadónak tartott magyarok ellen vívott kemény harcok lett elérve. A másik oldalon viszont egy nemzet gyászolta a nehezen kivívott, és rövid ideig tartó szabadságának az elvesztését. A gyászban pedig nagy jelentősége volt azoknak a főtiszteknek, akiket 1849 október 6-án Aradon kivégeztek. Az aradi vértanúk azonban nem 13-án voltak a közhiedelemmel ellentétben. Voltak továbbiak, akiket szintén ezen a helyen végeztek ki. Ilyen volt pl. Kazinczy Lajos ezredes, Kazinczy Ferenc fia. De olyanról is tudunk, akit viszont jóval a többiek előtt végeztek ki Aradon, és ez a személy Ormai Norbert, akit ebből a szempontból sokan neveznek az első aradi vértanúnak, akinek az élete, tettei, szintén a magyar történelem, a hírességek csarnokának falára kívánkozik.

Ormai (Auffenberg) Norberthez egyáltalán nem volt kegyes a sors. Az élete a klasszikus regénybe illő elemekből áll össze, amiben van árulás, börtön, csalódás, felemelkedés, szerelem, bukás egyaránt. Talán ezért is volt olyan sok „ellensége” még a saját táborán belül is. A tisztek egyik fele azért nem szívlelte, mert jóban volt Kossuth Lajossal, és már csak e miatt is igen sokan negatív színben tüntették fel a szabadságharc vége utáni években. És ebben olyanok is részt vettek, mint Mészáros Lázár vagy Jókai Mór.

Norbert von Auffenberg valószínűleg 1813 májusában született a csehországi Dobrzanban egy német katonacsaládban; apja a cs. kir. hadsereg főhadnagya volt akkoriban. Alig kétéves volt amikor a család Magyarországra került, így gyakorlatilag magyarként nőtt fel, a magyar lett az anyanyelve. A katonacsaládokban megszokottnak számított, hogy a fiúk tovább viszik a családi „hagyományt”, és ez alól Ormai sem volt kivétel. Az elemi iskola elvégzése után ezért is került az olmützi katonai nevelőintézetbe, aminek az elvégzése után 1831-ben ezredkadéti rangban a 31. sorgyalogezred kötelékében kezdte meg a katonai szolgálatot. A következő években a talán sokszor unalmas szolgálat ment a maga medrében, amivel párhuzamosan Ormai is szép lassan emelkedni kezdett a ranglétrán, és 1840-re már hadnagy volt. Akkori felettesei kiemelték, hogy alapvetően egy jó képességű katonatisztként lehet jellemezni, akinek a hibáit is felrótták, amik közé a sokszor könnyelmű viselkedést, és az időnként adóságcsináló természetét írták le.

1840-ben viszont félrecsúszott a pályafutása, ami körül mind a mai napig igen sok kérdés merült fel. Annyi bizonyos, hogy a Galíciában állomásozó csapatok katonái közül jó néhányan szimpatizáltak a lengyel függetlenség ügyével, így különböző mértékben, de belekeveredtek egy olyan összeesküvésbe, ami egy fegyveres felkelés kirobbantásával akart megpróbálkozni. A titkosrendőrség révén viszont az ügy igen hamar napvilágra került, és a bécsi hatalom azonnal az eltiprás, a csírában való elfolytás, a megtorlás mellett döntött. A 10. gyalogezred lengyelekből álló egyik zászlóalját csak lefegyverzéssel tudták eltántorítani a terveiktől. Több tiszt kezén viszont kattant a bilincs, és ezek közé tartozott Ormai, annak öccse, és számos tiszttársa is. Ami az egészben érdekes lehet a számunkra, hogy amennyiben valakivel kapcsolatban döntő, vagy elegendő bizonyíték áll rendelkezésre, akkor rövid időn belül elítélik, az ítéletet végrehajtják, és vége is van a történetnek. Ormai esetében viszont hét évig volt úgy börtönben, hogy ítélet nem született az ügyében. 1847-re sikerült csak az ügyet úgy lezárni, hogy 14 évnyi letöltendő várfogságra ítélték, aminek a helyszínének a munkácsi várbörtön lett kijelölve.

Munkács vára

Az 1848 tavaszi események híre hamar eljutott a munkácsi börtön celláiba is, ahol a foglyok bizonyára várakozással tekintettek előre, a sorsul megváltozásában reménykedtek, nem is hiába. Május 2-án a kormány, és a helyi lakosság erőteljes nyomása következtében megnyíltak a cellák, így Ormai is visszanyerte közel nyolc év után a szabadságát. Megtehette volna, hogy kihasználva a helyzete örökre eltűnik, és valami polgári foglalkozást választva új életet kezd, de nem ezt tette. Azonnal Pestre utazott, ahol szoros kapcsolatba került Kossuth Lajossal. A nyár folyamán be is adta a jelentkezését a honvédség kötelekébe, ahol századosi rangot kapott és az önkéntes magyar vadászcsapatba nyert beosztást. Az egység a délvidéken esett át a tűzkeresztségen, és igencsak kitűntette magát 1848 szeptember 2-án a perlaszi szerb tábor elfoglalása során. Az alakulat jó szereplése miatt a 38 honvéd (vadász-) zászlóalj került kialakításra az egységből, de nem sokáig volt már a tagja Ormai, mert október 19-én őrnagyi rangban Kossuth Lajos szárnysegédje lett. Ezekben a hetekben lett a neve ténylegesen is Ormai, ezzel a magyarosított névvel is jelezni akarta, hogy mennyire is fontosnak tartja a választott hazája iránti hűséget.

Perlaszi csata

1848 vége felé Ormai felismerte, hogy a honvédségnek szüksége lenne jól szervezett könnyű-vadászgyalogságra, ezért felajánlotta, hogy megszervez egy honvéd vadászezredet, amihez meg is kapta az engedélyt. A vadászezred akkoriban olyan katonai alakulatnak számított, mint manapság a kommandó. Válogatott, jól kiképzett, és gyors reagálású haderőnek. A fő feladatuk a felderítés, az előőrsi szolgálat és a felfejlődő ellenséges gyalogság zavarása volt. A parancsnokok elsősorban hegyi és erdei harcokban vetették

be őket, mivel itt kiképzésükből adódóan igen hatékonyan tudtak tevékenykedni. A vadászok elöltöltős, huzagolt puskákat használtak, amelyek töltése egy kicsit nehézkes volt ugyan, de cserébe viszont pontos, célzott lövések leadására voltak alkalmasak. Erdély a földrajzi adottságaiból adódóan kiválóan alkalmas volt a vadászokra jellemző harcmodort alkalmazó csapattestek szervezésére, illetve ilyen alakulatok alkalmazására. A polgári lakosság és a birtokos nemesség tulajdonában jelentős mennyiségű vadász- fegyver volt, így 1848-ban, a nemzetőrség szervezésekor számos egyén saját puskával lépett be a nemzetőr alakulatokba. A honvéd vadászok fegyverzete egyáltalán nem volt egységes. A császári csapatoktól zsákmányolt és külföldön vásárolt huzagolt csövű lőfegyverek mellett számos fajtájú polgári vadászfegyvert is használtak, melyek zömében lőkupakosak, kisebb részben pedig kovásak voltak. De rendelkeztek a honvéd vadászok duplacsövű vadászpuskával is. A különféle típusú lőfegyverekhez szükségszuronyokat is használtak.

Honvéd vadász 1848-1849-ben

1848 decemberétől Ormai Norbert vezetésével megkezdődött az 1. honvéd vadászezred szervezése, amelyhez 1849 tavaszán felállították a 2. és 3. ezredeket, illetve megindult a 4. szervezése. Alig pár hónap alatt sikerült egy viszonylag jól felszerelt, kiképzett egységeket létrehozni, ami igencsak figyelemreméltó teljesítmény volt. A honvéd vadászezredek nyolc kétszázados osztályból épültek fel, az állomány többsége önként jelentkezőkből állt. De az érem másik oldala az, hogy az önkéntes egységekbe a honvédség kötelekéből csábítottak át katonákat, akik egy része a magasabb zsold, a jobb ellátás, és a jobb felszerelés miatt választotta a vadászokat. Ormai a belépőknek 20 forint foglalót ígért, emellett a napi zsold fővadász esetében 30, alvadásznak 24, közvadász számára pedig 16 krajcár volt.

Ormai toborzó plakátja

Ormai felhívást intézett a polgári lakossághoz is, amelyben a birtokukban lévő vadászfegyverek – készpénz ellenében – való beszolgáltatására szólított fel. Az ezredesnek és parancsnoknak, valamint főfelügyelőnek kinevezett Ormainak jogában állt századostól lefelé tiszteket kinevezni, ennél magasabb rendfokozat esetében javaslattételi joga volt a hadügyminisztérium felé. Mindezek sok főtisztnek nem tetszettek, így Görgei mellett Szemere Bertalan is szót emelt ezek ellen. 1849 nyarára az ellenségei száma csak még jobban szaporodott, aminek az ezredessé való előléptetése mellett a bőségesen kapott pénzkeret, a tisztek esetében megfigyelhető kinevezési „szokásai” is közrejátszottak. Kossuth sokáig kiállt nagy életet folytató, mulatós kedvű segédtisztje mellett, akit egy időben még sikkasztással is vádoltak, valamint azzal, hogy szemrevaló feleségén keresztül próbálta megkörnyékezni a hadügyminisztérium előléptetésekért felelős osztályának vezetőjét.

A Vöröstoronyi-szoros őrségét 1949 májusának elején maga Ormai is meglátogatta. Tapasztalata nem volt túl pozitív, mivel mind a vadászosztályt, mind az 55. honvédzászlóaljat nagy ínségben találta. A napi rendszeres ételük csak száraz kenyér volt, mely mellé hetente csak egyszer kaptak húst. A katonák lábbelije annyira el volt kopva, hogy sokan meztelen lábbal jártak, zsoldot pedig már 25 napja nem kaptak.  Ormai számára azonban nem csak a szabadságharc miatt lehettek emlékezetesek ezek a hónapok. 1849. március 19-én Rozsváry Lajos, a negyvenhat éves számvevő, Ormai ezredének legidősebb tagja a nagyváradi kávézójában meghívta parancsnokát egy brazil kávéra, és Ormai el is fogadta az invitálást. A kávézóban aztán le sem tudta venni a szemét Rozsváry pénztárnokként dolgozó, fiatal gyönyörű, 18 éves lányáról, Vilmáról. A lánynak is imponált a magas rangú, híres, jóképű és népszerű katonatiszt közeledése, aki estére randevút kért Vilmától. Ormai a Körös-parti sétát követően már kézen fogva kísérte haza a nála tizennyolc évvel fiatalabb Vilmát. Amikor csak lehetett, együtt voltak, ha pedig nem volt mód a személyes találkozásra, írásban tartották a kapcsolatot. A futár szinte naponta hozta-vitte szerelmes leveleiket. Alig több mint két hónappal később, 1849. május 27-én Ormai feleségül vette Vilmát, aki ekkor már túl volt egy sikertelen házasságon (a pletykák szerint az előző férj „elkártyázta” az asszonyt).

Rozsváry Vilma

Az orosz betörés után (1849. június 20-21.) Ormai Bem utasítására a honvéd vadászok részére raktározott fegyvert, felszerelést, illetve az újoncokat Nagyváradra indította. Maga a parancsnok is utánuk indult, így Erdélyben csak a harcképes és felfegyverzett osztályok maradtak. Ormai érdemének tulajdonítják, hogy a két teljes erdélyi honvéd vadászezred létrehozásával be tudta tölteni azt az űrt, amely a korábban négy hónapig létező önkéntes vadászcsapatok feloszlása után keletkezett. Utóbbi alakulatok ugyanis a magyar polgári kormányzat elsődleges támaszai voltak számos helyen, emellett a havasok zárolásával, amely persze sohasem volt teljes, megakadályozták a román felkelés továbbterjedését. A harci értékük nem közelítette meg a reguláris alakulatokét, csakhogy a fenti feladatra ilyen csapattestek csak ritkán álltak kellő számban a rendelkezésre. Így maradtak a vadászezredek, a nemzetőrségek és a szabadcsapatok e nem könnyű feladatra, amelyek – sok esetben rajtuk kívül álló okok miatt – nem mindig álltak a helyzet magaslatán, de arra is volt példa, hogy a kisebb ütközetekben, harcokban is keményen megállták a helyüket.

Az 1849. augusztus elején a törzsével már Magyarországon állomásozó Ormai jól látta, hogy a cs. kir. és az orosz hadsereg túlereje hamarosan összeroppantja a honvédséget. Ezért augusztus 7-én benyújtotta számadásait és beadta a lemondását is a hadügyminisztériumnak. Ez azonban már nem segített rajta: 1849. augusztus 14-én Pankotán a cs. kir. katonaság elfogta, és Aradra szállították. Itt augusztus 21-én kihallgatták, ahol hiába védekezett azzal, hogy csak kényszerből maradt a honvédseregben. A jegyzőkönyv szerint a „vallomás megerősítése és aláírása után a vádlottat lelki vigaszra ideiglenesen átadták a lelkésznek”, majd halálra ítélték, és harminchatodik születésnapján felakasztották 1849 augusztus 22-én. Sorsa jól példázza, hogy mi történt volna azzal a több száz honvédségben szolgáló, volt cs. kir. tiszttel, ha a magyar hadsereg Haynau és nem az oroszok előtt tette volna le a fegyvert.

Felhasznált irodalom:

Dr. Babos Lajos (2015): Tények és dokumentumok Ormai Norbert életéről, Budapest

Hermann Róbert (szerk.) (1996): Az ​1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, Videopont Kiadó, Budapest

Hermann Róbert (1990): Megtorlás ​az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után, Press Publica, Budapest

Katona Tamás (szerk.) (1979): Az aradi vértanúk. Budapest, ITI. kötet

Süli Attila (2013): A honvéd vadászezredek szervezése és működése Erdélyben 1849-ben, Hadtörténelmi Közlemények, 126. évfolyam, Hadtörténeti Intézet, 2013 / 3. szám

Süli Attila (2016): Ormai Norbert, az első aradi vértanú, Aradi Vértanúk sorozat, Line Design, Budapest


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Exit mobile version