Évinger Sándor biológus, antropológus, aki közel 20 éve dolgozik a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárában, jelenleg főmuzeológus beosztásban. Fő kutatási területe a Kárpát-medence történeti korú népességeinek, ezen belül is leginkább a népvándorlás kor és az Árpád-kor által közrezárt időszakban élt embereknek a klasszikus embertani vizsgálata, elsősorban a népességtörténet rekonstruálása céljából.
A kutató a 2022-es Kurultájon tartott előadást „Miről mesélnek őseink csontjai?” címmel. Őseink egyedülálló tudományával, a koponyalékeléssel, azon belül is a sebészeti (valódi) trepanációval kapcsolatban kértem fel egy interjúra. Megkeresésemre szívélyesen és segítőkészen válaszolt feltett kérdéseimre, amit megosztok a kedves olvasókkal is.
A korábbi években mindig kihangsúlyozta előadásai során, hogy a táltosok olyan magasan szakképzettek voltak a koponyalékelés terén, amit még a XX. század közepéig sem volt képes hatékonyan alkalmazni az orvostudomány. Mi okozhatta mindezt? A gyakorlatiasságuk, a higiénia vagy valami teljesen más?
Mivel egykorú írásos források nem maradtak fenn a Kárpát-medence honfoglalás kori sebészi koponyalékeléseiről, ezért csupán a vizsgálatokból következő logikus feltételezésekkel élhetünk.
A honfoglaló magyarok gyógyítói bizonyosan jó anatómiai ismeretekkel és kellően precíz technikával rendelkeztek. Ennek ékes bizonyítékát jelentik azok a nagyméretű, s egyúttal sikeres trepanációk, amelyek a koponyaboltozat több csontjára is egyidejűleg kiterjedtek. Ugyanis itt, a csontokat egymással összekötő varratok mentén nagy vénás öblök húzódnak, melyek megsértése a páciens menthetetlen elvérzéséhez vezet. A beavatkozást végző személynek ezért pontosan tisztában kellett lennie a csontos részek alatti terület anatómiai viszonyaival, továbbá finom preparálási technikára volt szükség. Mindez persze a 19. század végi – 20. század eleji orvostudománynak is a rendelkezésére állt, sőt vélhetően mindkét téren jelentős előnnyel indultak a honfoglalás kori gyógyítókkal szemben. Ezért a dolog nyitja inkább a műtéti higiéniás viszonyokban, illetve az antiszeptikus, fertőződéseket megelőző sebkezelésben lehet. Mai fejjel ez furcsának tűnhet, de még a 19. század közepén is bevett gyakorlat volt az orvosok között, hogy hullaboncolásról úgy szaladtak át műteni, hogy maximum megtörölték a kezüket, ám rendes fertőtlenítésről nem gondoskodtak. A honfoglaló magyarok kézmosási szokásairól ugyan nem tudunk semmit, de az antiszeptikus hatásúnak mondható sebkezelés náluk része volt a koponyalékelésnek. A csonthiányos területre (még a bőr alá) nem ritkán vékony bronz- vagy ezüstlemezt helyeztek, ennek pedig antibakteriális hatása is van. Noha a földben eltöltött évszázadok alatt e lemezek többsége teljesen megsemmisült, de akad azért példa olyan esetre (például Rétközberencs-Paromdomb lelőhelyről), amikor a trepanációs nyílást elfedő fémlemez megérte a régészeti feltárását. Sok esetben pedig a lékelt terület körüli úgynevezett patina (zöldes elszíneződés) jelzi, hogy a csontfelület ott még hosszan érintkezett réztartalmú fémtárggyal (értelemszerűen a fémlemezzel) a földben eltöltött évszázadok alatt. Továbbá, bár ezt csak feltételezzük, hiszen nyoma nem maradt a csontokon, de nagyon valószínű, hogy a sebkezeléshez gyógynövényeket is felhasználtak.
Hozzá szeretném még tenni, hogy a 19. századi európai kórházakban nem szívesen trepanáltak, ugyanis a tapasztalatok azt mutatták, hogy abból nem igazán gyógyulnak fel a betegek. A neves német sebész, Johann Friedrich Diefenbach egy 19. század első felében írt munkájában például gúnyosan úgy hivatkozott a koponyalékelésre, mint a legbiztosabb módra, amellyel a beteg a túlvilágra küldhető. Ezért a koponyalékelést gyakorta csak „ultima ratio”-ként, vagyis végső (kétségbeesett) megoldásként alkalmazták. Mondanom sem kell, ez sem javította a statisztikát. Viszont amikor az antiszeptikus eljárások már általánosan elterjedtek (az első világháború környékén már ez volt a helyzet), és az orvosok a sebészi trepanációhoz is újra bátrabban kezdtek hozzányúlni a koponyatraumák lehetséges kezelési módozataként, rövidesen hatalmas javulás következett be a műtétek sikerességét illetően.
Mennyire gyakran alkalmazták a táltosok a trepanációt, illetve a modern orvostudomány? Milyen esetekben került rá sor, hogy ehhez a kényes, és nagy szaktudást igénylő beavatkozást végrehajtsák? A sikeres beavatkozást követően mennyi ideig élt még az illető?
A vonatkozó modern orvosi statisztikákat nem ismerem. Érthető okokból a honfoglalás korára sem adhatók meg egzakt gyakorisági adatok. Fóthi Erzsébet antropológus és a történeti korú népességek (és betegségeik) iránt határozott érdeklődést mutató, sajnos 2014-ben elhunyt Józsa László patológus professzor egy 2007-es tanulmányukban egybegyűjtötték azokat a már publikált magyarországi sebészi koponyalékeléseket, amelyek a múltban élt népességekhez köthetők. Mintegy 130 esetet írtak össze; ezeknek több mint a fele (~56%-a) a 10. századi honfoglaló magyarokhoz köthető. (Ha ehhez „hozzácsapjuk” a késő avar és kora Árpád-kori eseteket, akkor pedig már 75%-nál járunk.) Ez nyilván egy alulról korlátos adat, hiszen csak a feldolgozott és publikált eseteket vették számításba. Azóta ez a szám tovább növekedett, és feltehetően sok olyan feldolgozásra váró csontanyag rejtőzik múzeumi raktárakban (és a földben), amely tartalmaz további trepanációkat. Érdességként említeném, hogy míg Európa területén a történelem előtti korokból (az újkőkortól a vaskor végéig terjedő időszakból) jóval több sebészi koponyalékelés ismert, mint a történeti korokból, addig hazánkban – elsősorban a honfoglaló magyarságnak köszönhetően – pontosan ennek a fordítottja figyelhető meg. Az ismert szakirodalmi adatok alapján, a korszakot tekintve ekkoriban a Kárpát-medence a kontinens egészét nézve is a sebészi koponyalékelések egyik „hot spot”-ja volt: a 10. századra datálható ismert esetek mintegy harmada hazánk területéről került elő.
Arról, hogy miért, milyen okokból végezték ezt a beavatkozást, többféle elképzelés is napvilágot látott az idők során. Volt aki – az agyafúrt szavunk értelmezéséhez is visszanyúlva – egyfajta beavatási szertartást látott mögötte. Mások úgy vélték, hogy a fejfájástól az agydaganatokon és féreg ciszták eltávolításán át az elmebetegségig mindenfélét próbáltak ily módon gyógyítani. A legvalószínűbb és legelfogadottabb nézet manapság az, hogy koponyatraumákat kezeltek vele. Erre utal, hogy döntő részük (bő háromnegyedük) férfiakon található, elsősorban a koponyaboltozat azon részein (a homlok– és falcsonton), amelyek küzdelemben a leggyakrabban sérülhetnek. E traumák lehettek szilánkos vagy impressziós törések, vágott sérülések, illetve olyan esetek is, amikor a sebesülés nyomán a csont ugyan nem törik, azonban koponyaűri vérzés lép fel. Ez utóbbi, noha nem jár látható koponyasérüléssel, mégis rendkívül súlyos, életveszélyes állapotot hozhat létre, mert az agyfelszínen keletkező vérömleny nem a kemény és ellenálló koponyacsontot, hanem az agyat nyomja el. Ilyenkor a területet borító csontrész eltávolítása (és a vérömleny kiürítése) életmentő lehet. Természeti népektől vett párhuzamok alapján nem vethető el még lehetőségként az idült fejfájások kezelésének a kísérlete sem. Ám nagyon valószínű, hogy elsősorban koponyasérülések gyógyításához használták ezt a beavatkozást.
A sikeres beavatkozást követően bármeddig elélhetett még az illető, a később – akár fél év, akár évtizedek múlva – bekövetkező halála nagy valószínűséggel már nem állt kapcsolatban az elvégzett operációval. Magát a gyógyulást a csontsebek záródása, illetve az új csont sarjadása mutatja.
László Gyula, 50 rajz a honfoglalókról.
Móra, Budapest, 1982, 81. old. (részlet).
(A felvétel az eredeti akvarellről készült.)
https://mek.oszk.hu/
Mekkora volt a gyógyulási arány a régmúltban és a XX. században? Van olyan nép vagy törzs, amelyik mai napig alkalmazza, és ott mekkora mértékben mutatható ki a gyógyulási arány?
Szintén Fóthi és Józsa gyűjtése alapján a komplikációk nélkül, sikeresen gyógyult 10. századi trepanációk aránya valamivel 80% fölötti. Azon esetek gyakorisága, ahol egyáltalán nem volt látható (makroszkópos megfigyeléssel) műtétet követő csontreakció, vagyis a túlélés legfeljebb néhány napban volt mérhető, 6% körül mozog. A fennmaradó – bő 10%-nyi – pácienseknél pedig vagy rövid, legfeljebb néhány hetes túléléssel lehetett számolni, vagy pedig a gyógyulást komplikáció (a csontozaton is nyomot hagyó gyulladás) kísérte.
Arról, hogy a 20. század különböző időszakaiban mekkora volt a sikeres gyógyulási arány, nincsenek adataim. Viszont, csak kicsit visszább lépve az időben, Bartucz Lajos antropológus azt állapította meg 1880 és 1890 között budapesti kórházakban elhalálozott személyek koponyájának vizsgálatával, hogy közülük a trepanáltak mindössze nagyjából 5%-án volt látható teljes gyógyulás, illetve további 10%-nál volt megfigyelhető olyan mértékű csontreakció, amely nagyjából egy-két hetes túlélésre utal. A többieknél még ennyi túléléssel sem lehetett számolni. Véleménye szerint ez egybevágott a párizsi vagy londoni kórházakban akkoriban tapasztalható arányokkal. Hozzá kell tennem, hogy maga a trepanáció technikai kivitelezése nyilvánvalóan nem jelentett problémát a 19. század végi gyakorló orvosok számára, a megfejtés inkább az lehetett, amit korábban már említettem: a higiénia és az antiszeptikus sebkezelés. És persze az is befolyásolja a sikerességet, hogy milyen súlyos az a kondíció, egyáltalán eredendően mekkora a túlélési esély arra a problémára, amelyet koponyalékelés igénybevételével próbálnak orvosolni.
Olyan koponyalékelési gyakorlatra, amelyet nem modern kórházakban, hanem a „népi orvoslás” eszközeivel végeznek, Afrikából ismerek példákat. Kenya nyugati részén él például egy olyan népcsoport, a bantu nyelvű gusiik, akik között még tevékenykednek tradicionális eszközökkel és módon koponyalékelést végző gyógyítók. Egy 1950-es évek végén zajló felmérés szerint az akkor közel negyedmilliós közösségben 20-30 ilyen úgynevezett omobari „praktizált”. Ők együttesen évente nagyjából 500 trepanációt hajtottak végre. A kiváltó okok között egyaránt szerepelt gyakran visszatérő, gyötrő erősségű fejfájás és koponyatrauma. Az akkori, tehát 20. század közepi adatok szerint évi három haláleset (sikertelennek mondható beavatkozás) volt a működésükhöz köthető, vagyis a műtétek csupán kevesebb mint 1%-a végződött halállal. A gusiik között dokumentált esetek szerint akadtak egyébként olyan betegek is, akiknek a visszatérő fejfájását nem oldotta meg a lékelés, ám ez nem törte meg a módszer hatásosságába vetett hitüket, évről-évre visszajártak a gyógyítóhoz, és a többszöri trepanálások nyomán idővel döbbenetes mértékű csonthiányra tettek szert.
Hálásan köszönöm a részletes beszámolót. Viszont még nem köszönök el Évinger Sándortól, ugyanis meg fog jelenni egy másik interjú is vele, ami az ázsiai és európai hunok genetikai kutatási eredményeiről fog szólni. Érdemes lesz figyelemmel kísérni az elkövetkező napok történéseit a blogon.