Pető Zoltán – A tűz lángol, aztán kialszik

Anno Domini 1051

A törzs, amelyből származom, másfél száz évvel ezelőtt telepedett meg itt, a Duna menti síkság halmain. Akkor még más nyelvet beszéltünk, és magunkat avarnak, nem pedig magyarnak neveztük. Zolta, a nagyfejedelem adott nekünk itt új földet. A magyarok törzsszövetségének gyepűit védelmeztük, és elővédként csatlakoztunk a nagyfejedelmi sereghez, mikor az tízezer lovasával napnyugat felé vágtatott Attila nagykirály ős hadi útján. Másfélszáz év telt el azóta.
A magyarok nem indítanak többé Napnyugvás felé lovascsapatokat, hogy drágakövekkel díszített hiúzprémes süvegükben, a kifosztott hispán és bajor kolostorok kincseivel, rabszolgák százaival térjenek meg. Szürkén állnak még hatalmas földgyűrűink, de rég nem jelzi már lándzsára tűzött szarvaskoponya, vagy sólyomszárny egy-egy nemzetségünk szállásterületét.
A magyarok vezérei elhagyták már régi hitüket. Itt-ott apró, kör, vagy kereszt alaprajzú épületek jelennek meg, akár ha a földből bújtak volna ki, melyeket templum-oknak neveznek a rómaiak nyelvén. Sok helyütt kőből építik már őket, mint Isztergam és Beszprim földvárainak új házait: idegen és szokatlan még a nyáron sátorhoz, télen földházhoz szokott népnek. A láp azonban körülöttem, mit sem változik. Az élet itt majdnem ugyanolyan talán, mint Attila nagykirály vagy Baján kagán idejében lehetett.
De a regölés, hogy a lápba fúltak arca éjjel a vízen tükröződik, hogy szépasszony és ludvérc babonázza meg, ki nem tiszteli illő áldozattal a kelő napot, bizonyára nem rettenti Béla herceg vitézét.
Eljött, így hát én is eljöttem, válaszoltam a hívására.
A vitéz illendőn köszönt, nem is állok hát fel tüzemtől, csak hosszú botommal piszkálgatom a lángokat. A tűz füstjében olyannak látom fakó és göcsörtös bőrömet, akár az ősfa háncsát, melynek az árnyékában ülünk. Nem tudom bizonyosan, hogy hány éves is vagyok, de azt állíthatom, hogy legelső fiam megszületett már akkor, amikor Vajk, a lázadó, négybe vágatta Koppányt, igaz vezérünket.
–De régen nem láttalak téged errefelé Zotmund! Azt hittem, a várat őrzöd te is, odaát a Dunánál.
–Béla hercegtől jövök.
–Úgy hát. A falu megvan, ugye?
– Sokan odavesztek.
Zotmund szünetet tart és rezzenetlen, mandulavágású szemeiben csak most látom meg az árnyat. Mégis nyugodtan folytatja, mint aki huszonegy téllel a háta mögött, már tapasztalt csataveterán.
– A német Pozsony előtt. Nyolc hete már. Három nap próbálkoztunk. A vitézek nem tudnak áttörni a gyűrűn. A páncéljuk és sisakjuk oly vastag, hogy a mi nyilunk azt át nem üti. Henrik Kaiser hajói ott állanak a Dunán. Két nap még és elesik a híd, akkor pedig beveszik a várat. A hercegnek van egy terve.
Belebámulok a lángokba.
–Azon a nyáron, amikor megszülettél, már eljöttek egyszer. Most is az új isten nevében jöttek, aki egy és mégis három?
–Annak a nevében jöttek. – mondja Zotmund. – Hatalmas és gazdag úr az.
Bólintok.
–Hát én nem voltam még abban a kőházban sem, ahol ez a hatalmas és gazdag úr lakik, és azt hiszem, már nem is leszek soha! Azt hiszed tán, mert egykor Koppány seregében harcoltam, segítek majd Bélának, a megvakított Vazul fiának?
–Kérd táltos úr, hogy ők segítsenek! – mondja, és elszánt, jeges komolysággal néz a szemeim közé.
– Kérd őket, hogy most egyszer, még most utoljára, támadjanak fel sírjukból, hogy jöjjenek holnap, hajnalban! Te vagy az utolsó, aki ismeri még a nevüket!
Hallgatok.
Csak most hívom először az unokámat, hogy üljön a tüzem mellé. A hamuban keszegek és kárászok sülnek ropogósra. Csendben falatozunk, és egy bőrtömlő kumisszal kínálom meg Zotmundot. Alig szólunk már egymáshoz, miközben Nap-atya haldokolva hanyatlik alá a zsongó láp felett.
–A régi istenek halottak – mondom végül. – Mióta a világ megváltozott, már nem látom a neveket sem a tűzbe írva.
Az éjszaka hideg ujja rezzenti a vállam.
Vagy csak az én erőm fogyott meg ahhoz, hogy szólítsam őket?
Ahogyan Zotmund könnyed mozdulattal felugrik lovának hátára, övén megcsörren az egyeneskard, a fényes tarsolylemez. Ahogyan süvegét emelve visszanéz rám olyan, akár a megtestesült pusztai hadisten. Csak a nyakában lógó, súlyos kereszt árulkodik arról, hogy Zotmund istene nem a hadak ura.
–Mennem kell, táltos úr. Áldjon meg téged az Isten! – mondja röviden, formaságok nélkül, ahogyan férfiak, ahogyan harcosok indulnak győzni, vagy meghalni. Láttam-e halálát a tűzben? Láttam-e halálomat? Nem tudom.

***

Most jobb kezemben hosszúpengés áldozókést tartok, bal kezemben a gyújtós.
Ma éjjel, mielőtt a lelkem végleg kiszabadul, a berekbe megyek, és utoljára a tűzbe révedek. Ma éjjel a berekbe megyek. Belesuttogom az ősök igéit a szarvas üresen maradt koponyájába. A szent lángok újra felcsapnak!
Ma éjjel egyszer, még utoljára egyszer, ős-tüzek fognak gyúlni a lápban!
Én szólítom őket, én Barcsuk, a táltos!
Én szólítom őket, most egyszer, utoljára!
Jöjjenek elő a csontból, vízből, húsból és kicsorgatott vérből, jöjjenek elő a kövek alól és a lélegzetből és létezzenek egyszer holnap, hajnalban!

–Nagy Tengri! Avarok istene! És mind ti ősi szellemek! Jöjjetek mind és csatlakozzatok ehhez a nagy sereghez! Együtt induljatok András királlyal, aki kagán, az Ég fiával, és űzzétek el gyepűiről a sötétség szellemét! Szegezzétek íjatokat az ellenség torkának, vakítsátok el szemét, süketítsétek meg füleit, szájába vessetek tüzet, verjétek meg pestissel a lovait!
Nagy ősök! Gyertek elő a sziklák alól gyertek elő a kurgánok mélyéből, gyertek elő, öltsétek magatokra még egyszer a vörös tűz jelét! jöjjetek, mint pusztító vész, jégeső, szél, vihar, jöjjetek, mint nagy folyó áradása! Jöjjetek és segítsétek fiatokat, aki Árpád fia, aki Baján kagán fia, aki Attila nagykirály fia! Segítsétek a királyt, segítsétek a kagánt! Hatalmas Kyzaghan, hadaknak istene! Győzelmi jelet adj neki, vakítsd meg nyiladdal ellenségeit, jöjj és lakomázz együtt fiaiddal kivágott szívükön!

Aztán csend lesz. A tűz lángol, aztán kialszik.

***

Guido, a rajnai palotagróf felriadt rossz álmából. Hajnal volt, csendesség, a hajón még mindenki aludt. Az éjjel gyilkos és rosszindulatú vihar volt, amely mintha a semmiből tört volna ki és csak néhány órás alvást engedélyezett. Megdobálta és megtépázta Henrik császár dunai flottáját, leszaggatott néhány vitorlát, összezúzott vagy három csónakot és Hinkmar érsek egyszarvúval faragott orrú gályája a partfalhoz csapódott. Öten a Dunába zuhantak az érsek emberei közül, élve csak egy került elő. Guido az ablakon keresztül látta a tejfehér, kásás köd örvénylését. Szokatlan, borzongató hidegség áradt ebből a ködből és befedett mindent, hajót, embert, állatot. A gróf, káromkodva kapta magára a sassal és oroszlánnal hímzett, hosszú palástját és anélkül, hogy az öltözködés gondjával tovább bajlódott volna, csapzottan, rettenetes éjszakájának emlékével felhágott a nyöszörgő lépcsőn. Odafent, a néptelen fedélzeten fojtott volt a csend. Látta, hogy az őrszem rendíthetetlenül áll a vártán, és a ködöt kémleli. Szemközt, Pozsony átkozott földvárának sáncai eltűntek a piszkosszürke függöny mögött. Ha egy átkozott magyar, most onnan nyilat küldene feléjük, a köd leple alatt…Guido torkából váratlanul, egy artikulátlan kiáltás szakadt fel.
Először csak apró, fekete pontokat látott a vízen, legalább tucatnyi árnyat, majd fokról-fokra, ahogyan egyre közelebb úsztak már azt is, hogy lapos fenekű, apró csónakok ezek, melyek úgy veszik körül a Pozsony előtt horgonyzó behemótokat, mint juhnyájat a bekerítő farkascsorda. Az őrszem, aki felugrott a palotagróf ordítására, veszett igyekezettel kezdte kongatni a vészjelző harangot a hajóorrban, de alig lendített rajta hármat, torkát máris egy lángoló nyílvessző járta át. Egy szemvillanás, és teste már lángoló rongycsomóként világította be a zászlóshajó orrát. Guidonak nem maradt ideje újabb kiáltásra. A fedélzetre rohanók látták még, ahogyan parancsnokuk égő teste nyíllal átlőve zuhan a jéghideg folyóba, és hosszú köpenyét lángnyelvek nyaldossák. A palotagróf égő, rángatózó teste még egy ideig ott lebegett a hullámok felszínén, ahogyan vergődés közben megpróbálta kitépni hátából a nyílvesszőt.A vízben fellobogó lángok kísérteties módon világították meg a csónakokban ülő csúcsos süvegű, hangtalan íjfeszítők alig rezzenő arcát. A víz nem oltja a görögtüzet. És a tűz, mely fellángolt, most amely árbocról-vitorlára, vitorláról újabb árbocra terjedt. Pillanatokon belül beborította a nagy zászlóshajót is, amelynek fedélzetéről Guido gróf hívei és vazallusai hiába kémlelték a vízfelszínt. Már három, már négy, már öt hajó lángolt.
–Mentsétek az érseket! – Ordította túl valahol egy hang a harangok kongását és a lángoló emberek fájdalomkiáltásait.
– Ne hagyjátok, hogy az érsek úrnak baja essen! Gyorsan! Íjakat! Hozzátok a fáklyákat! –Íjászokat a mellvédhez! – üvöltötte egy páncélos német vitéz, majd hangját elnyelte az fa repedésének fülsértő hangja. Roppanás hallatszott, mintha egy tölgy szakadt volna ki a földből, odakint a Nagyerdőn. Az óriásgálya, Guido gróf zászlóshajója megdőlt, miközben újabb és újabb, estek befelé a Dunába.
Odaát a parton, a köd szélén, a megbeszélt jelre, mely három kürtszó volt, Béla herceg fenyvesben rejtőző lovasai egymásra néztek nyergükben. A herceg kiegyenesedett nyergében, megsimította őszes szakállát, majd az egek felé tartotta kardját, hogy maga álljon a roham élére. Béla herceg, András király öccse az élre állt. És ők lezúdultak a dombokról.
–Rájuk! Rájuk! Hajrá! – ordított Zotmund vitéz a többiekkel.
–Istenért és a királyért!
–Éljen a magyarok istene!
Zotmund leoldotta a hátáról visszacsapó íját és még vágta közben küldött egy lövést az ellenség lassan alakot öltő, formátlan tömege felé, újra a tegezhez nyúlt, majd újból lőtt. Egy szemben vágtató árny felé sújtott a kardjával, de nem talált, tovább suhant. Balról egy másik árny ugrott neki, mire Zotmund odacsapott és leverte nyergéből, lova nyerítve száguldott tovább. A lovas azonban talpra állt. Zotmund ellenfele fémes csendüléssel vonta ki a kardját és egyenesen az ő lovára sújtott. Mély, véres sebet hasított az állat oldalában, a ló fájdalmasan felnyerített. Zotmundnak ugrania kellett, mielőtt levetette volna a hátáról. Most, már a földön állva magasra emelte a kardját és a felé kaszáló német irányába vágott. Hallotta, ahogyan kimondhatatlan nyelvén káromkodik, a ledobott és elgurult sisak mögül a vér vörösével festett, szalmasárga haj tűnt elő. Villámgyors kardforgató lehetett, mert olyan sebességgel rántotta el a kardját, hogy Zotmund alig tudta követni a szemével. Pengéje a germán fémen csendült, kétszer, háromszor, négyszer csaptak így össze. Zotmund ellenfele eltáncolt, félreütötte az ő pengéjét, és amikor ő kimozdult, fogást talált rajta. Zotmund csak akkor vette észre, hogy a lovag balját sodronyos páncélkesztyű fedi, amikor már késő volt. A német úgy tartotta a kardját páncélkesztyűs öklében, mintha csak vágott pergamenből lett volna. Ujjai között fekete vércseppek csorogtak, de ő csak tartotta így, és a két férfi egymás szemébe bámult. A német rántott egyet a karján és Zotmund egyensúlya megbillent, a népet páncélos ökle emelkedett, hogy az arcába sújtson.
És abban a pillanatban, amikor Zotmund a kardját elengedte és baljában már ott volt a combra rögzített fokos. Halálos pontossággal repült ki a kezéből és robbant bele a német lovag homlokába: feje szétnyílt, akár egy felvágott, gyümölcs és vérsugár fröcskölt az égnek. Kezeit két oldalt széttárva zuhant a földre és úgy maradt, mozdulatlanul.
Zotmund, ahogyan legyőzött ellenfelének teteme már csak a szeme sarkából látta társainak küzdelmét, ahogyan legázolják a németek vonalainak utolsó védőit. Győzelmi kiáltások hallatszottak mindenfelől.

–Krisztus segített! Éljen a magyarok istene! Éljen a herceg!
Béla herceg, harcosai háromszor kiáltották a nevét, és ő, ruganyosan, akár egy erdőből kiugró szarvas, leszállt lováról és a németek szétrombolt sáncára lépett, ahonnan láthatta az egész környéket, a süllyedő hajókat, az utolsó menekülőket, akik a partról a vízbe vetik magukat. A vitézek letérdeltek, amikor a herceg magasba emelte a nyakában viselt, súlyos ezüstveretű keresztet hogy köszönetet mondjon Istennek a váratlanul jött ködért, amely fehér paplanként rejtette el a dombháton felvonuló csapatait. A hatalmas, fekete hajótestek lángoltak odakint a Dunán, és némelyik már süllyedt, mintha oldalukra fordult, hatalmas, kibelezett halak lennének.
Zotmund térdelve nézte a lassan hullámzó, fekete vizet és aközben, míg a többiek éljeneztek, ő Barcsukra, nagyapjára gondolt. A víz felett kezdett eloszlani a sötét pára. És a vitéz úgy látta, mintha ebből a párából, mintha egy formával és alakkal bíró ködgomolyag hirtelen felemelkedett volna. Egy mozgó és lélegző árny repült volna a víz felszínén, akár az ősök szelleme? Vagy csak a ködfüggöny mögül hirtelen kibontakozó, sápadt nap fénye villant meg egy pillanatra a hullámok hátán?

***

Zotmund, mikor másnap, a győzelmi ünnepséget követő reggelen visszament a berekbe, hogy köszönetet mondjon nagyapja segítségéért, először arra számított, hogy sokáig kell majd kérlelnie a szellemeket azért, hogy beeresszék. Tévedett. Amikor kedves, sebesült lovát levágta a csata után, már biztos volt abban, hogy táltos nagyapja már nincs a középső világban, hanem a Világfára költözött. Az állat levágott fejét egy zsákban hozta magával. Először Krisztushoz, majd a szentekhez könyörgött, majd avar és magyar ősök segítségéért recitált három varázsmondást követően, a lófejet belesüllyesztette a láp vízébe. A sás szinte magától szétnyílt lapos fenekű, apró csónakja előtt láthatatlan erők mutatták az utat a nagyapja kunyhójához, mely máskülönben mindig rejtve volt a be nem avatottak tekintete előtt.
Az öreg teste kihűlt már mikor Zotmund rátalált a Világfa-ábrázolással faragott kőoszlop előtt. Sovány, meztelen karjait több pontban metszette fel, hogy vérével vörösre mázolja a Világfa kőbevésett vonalait, hogy saját felnyitott ereinek életnedvével táplálja a felsővilági szellemeket, hogy azok jöjjenek a magyarok segítségére. Sokáig élhetett még Barcsuk, miközben a szellemeket szólította. Zotmund levetett süveggel, fertály óra hosszat állt még ott fölötte. Körülötte, az ősök durván megmunkált, fából készült szobrai, amelyek úgy állták körül a Világfa-szentélyt, akár a kísértetek, fekete egykedvűséggel bámultak. Zotmund magán érezte a tekintetüket, mikor lassan, akár a folyók folyása, elkezdte gyűjteni az apróbb ágakat, hogy rajtuk elégesse az utolsó táltos holttestét. Végül a baltához nyúlt és az ősök fából faragott szobrait is kivágta.
A szépen feltornyozott máglya, fénye egy ideig még derengett a lápsziget fölött. Zotmund szótlanul, gondolatok nélkül evezett. Mégis csak meg kellett lennie – gondolta. – Meg kellett lennie, ahogyan a pap akarta. Mégis érezte, hogy szívében valami keserűség van. Hirtelen megállt, nagyot húzott a kumiszostömlőből. Mintha csak lápi láng volna, a derengés fénye hirtelen fellángolt mögötte. Zotmund sokáig nézte, miként enyészik a láng, akár egy szentjánosbogár fénye az öreg éjszakában. 

Pető Zoltán – A tűz lángol, aztán kialszik. c. novellájának bővített változata az „Örökkék” antológia részeként a Talentum House Kiadó gondozásában.

Leave a comment

Vedd fel velünk a kapcsolatot

Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.

AncoraThemes © | Mészáros Martin 2024. Minden jog fenntartva