Pierre Terrail de Bayard avagy a „félelem nélküli lovag” egy francia nemesi család leszármazottja volt, egy olyan ház tagja, aminek férfitagjai évszázadokon át a vérüket adták az éppen aktuális királyért. Hősünk 1473 körül született valahol Dél Franciaországban ahol már igen fiatalon apród lett a Savoyai hercegi udvarban Károly herceg oldalán, és egészen annak 1490-es haláláig szolgálta híven a herceget.
Új „főnöke” VIII. Károly francia király lett, aki igen hamar megkedvelte a jó megjelenésű fiatalembert. Hamarosan lehetősége is lett bizonyítania, mert háború tört ki a nápolyi királyi címért, ami egy négy évig tartó küzdelemmé vált (1494-1498). A francia király a háború kitörését követően Lyonban állította fel a főhadiszállását, ahol ”a nemes király csak arra gondolt, hogy az urak és a dámák kellemesen töltsék az időt,[ … ] vidáman éltek, minden nap lovagi tornákat rendeztek, szép és kedves kisasszonyokkal táncoltak”. A francia lovagok szinte már a szokásukhoz híven könnyelmű és felelőtlen módon készültek egy újabb háborúra, amelytől hírnevet, vagyon, és címet reméltek. Ez alól a fiatal Bayard sem volt kivétel, ott volt minden lovagi tornán, és győzelmet győzelemre halmozva tekintett bizakodva előre a jövőbe.
A francia hadsereg igazi gyengesége a gyalogságában rejlett, amely nem érte el színvonalra sem a német, vagy a spanyol, vagy nem is beszélve a svájci gyalogság színvonalát. Ezzel tisztában lévén fel is béreltek vagy 2 ezer svájci hegylakót, amivel csak annyi volt a baj, hogy sokba kerültek, és a francia államkassza pedig erre nem állt készen. Ezért is vett fel a királyság a közelgő hadjárat költségeire 150 ezer aranydukát hitelt itáliai bankároktól. Az bankárok mindig is híresek voltak az előrelátásukról, de ez esetben igen nagy tévedést követtek le, azoknak adtak hitelt, akik pont ellenük törtek pár hónappal később. A francia sereg 1494. augusztus végén indult meg Itália felé. Átvergődtek az Alpok hágóin, majd megálltak az egyik legnagyobb és legerősebb északi városállam Milánó határában. A várost a kezében tartó Sforza család egyik nagyravágyó tagja, a bőre színe miatt a „Mór”-nak becézett Ludovico Sforza a franciák érkeztére átvette a hatalmat, és szövetségre is lépett a francia királlyal. VIII. Károly serege ezután már szinte minden ellenállás nélkül masírozott végig az itáliai félszigeten, és 1495. februárjában már Nápoly utcáin táncoltatták a lovaikat a derék francia lovagok. A nápolyi király Ferdinánd meg se próbált ellenállni, inkább szélsebesen kereket oldott a királyságából. A helyiek eleinte barátságosan fogadták a franciákat, de hamarosan ráébredtek arra, hogy azok „csirkefogók, koszosak, rendetlenek”, nem is beszélve arról, hogy milyen kapzsinak bizonyultak. Az egyre nagyobb elégedetlenség az egész országban ellenállást szült, ami még csak a kisebbik bajnak bizonyult. A komolyabb gondot a pénzhiány jelentette, nem volt a francia királynak pénze a megszállásra, üres volt pénztárcája. Ennek köszönhetően alig pár hónapos nápolyi pihenés után egy kisebb sereget hátrahagyva 1494. május végén a franciák elindultak haza. Bayard is ott volt a hazafelé trappoló csapatban. Sürgőssé is vált a hazafelé való út, mert Miksa német-római császár, Aragóniai Ferdinánd király, VI. Sándor pápa és Ludovico Sforza megkötötték a Velencei Ligát a franciák ellen. A szövetséges hadsereg azzal fenyegette így VIII. Károlyt, hogy elvágja visszaútját Franciaország felé. A király Lombardiába vonult, és 1495. július 5-én megtámadta a koalíció sokkal nagyobb seregét, amiből a fornovói csata lett.
Az ütközet tulajdonképpen mindkét fél győzelmével zárult. A szövetségesek el tudták érni, hogy a franciák sűrű lépésekkel tovább folytassák Itália elhagyását, míg a derék francia lovagok annak örülhettek, hogy az őket meglepő és hátba támadóktól nem szenvedtek vereséget. Bayard számára viszont a csata elhozta a hőn áhított lovagi címet. Ezt követően Milánó alatt összecsaptak a franciák Ludovico csapataival és megverték őket. A milánóiak visszamenekültek a városba. Csupán egyetlen lovag üldözte őket, Bayard, aki nem hallotta a visszavonulást parancsoló kürtszót. Belovagolt egyedül a városba, ahol azonnal lerántották lováról és fogságba ejtették. Ludovico herceg kíváncsi volt a vakmerő franciára és magához hívatta: ,”Hogyan lovag úr! Egyedül akartad elfoglalni városomat?‘” – kérdezte nem csekély gúnnyal. ,”Nem uram’” – válaszolta Bayard – ,,azt hittem, bajtársaim követnek.”. ,,S akkor mi lett volna?” – firtatta tovább a herceg. ,,Akkor ők is fogságba esnek, Fenség.” – válaszolta Bayard. A hercegnek tetszett a talpraesett válasz és szabadon bocsátotta a lovagot.
A háború tovább folyt, és oda vezetett, hogy egy évvel később a Nápolyban hagyott erők megadták magukat Aragóniai Ferdinándnak, így az itáliai kaland kudarccal végződött. A francia király nem akart belenyugodni ebbe és tervezte is a visszatérést, de 1498. április elején váratlan dolog szakította félbe az előkészületeket. A király egy olyan hibát követett el, ami bárkivel előfordulhat, egyszerűen azt nézte, hogy „mi mászik a földön”, nem pedig azt, hogy „mi repül”, így a figyelmetlensége folytán a homloka közeli találkozásba került egy szemöldökkővel, ami erősebbnek bizonyult, és végzett a királlyal. Mivel Károly minden gyermeke még kiskorában meghalt, legközelebbi rokona, az orléans-i herceg lépett trónra XII. Lajos néven (1498 – 1515).
Az új király ott folytatta ahol az elődje abbahagyta, így az itáliai terjeszkedés került a középpontba azzal megspékelve, hogy mivel anyai nagyanyja a milánói herceg lánya volt, akkor már Milánóra is igényt támasztott az uralkodó. XII. Lajos semmit sem bízott a véletlenre, így VI. Sándor pápát lekenyerezte azzal, hogy törvénytelen fia Cesare Borgia számára egy hercegi címet és birtokot adományozott, de sikerrel zárult Velence megnyerése is, míg I. Miksa német-római császár esetében a semlegeség ígéretét sikerült kicsikarni. A franciák egy milánói zsoldosvezér irányítása alatt 1499 nyarán lendültek támadásba. A milánói herceg elmenekült, de vitte magával vagyona könnyebben mozdítható részeit, amiből német és svájci zsoldosokat felbérelve 1500. februárjában visszatért és visszafoglalta székhelyét. A siker viszont alig egy hónapig tartott, katonái ellene fordultak, aminek oka nagyon prózai volt, elfogyott a pénze. A derék svájci zsoldosok elárulták és átadták a franciáknak, akik egy vasketrecbe szállították a győzelmi trófeájukat. A francia király 1500. november 11.-én a granadai szerződésben Aragóniai Ferdinánddal is dűlőre jutott a Nápolyi Királyság felosztásáról. Ennek értelmében spanyol kézbe került Szicília, Apulia és Calabria is, XII. Lajosé pedig a maradék és Nápoly lett. A közös spanyol–francia támadás következtében Frigyes nápolyi királynak semmi esélye sem volt, így 1501. szeptember 26-án megadta magát.
A két szövetséges közötti jó viszony hónapokon belül megromlott és kitört a háború a franciák és a spanyolok között 1502-ben. A spanyol erők Gonzalo Fernández de Córdoba vezetésével kb. 6300 fővel rendelkeztek, ami számszerű hátrányt jelentett a franciák 9 ezres seregéhez képest. De Córdoba igen tökös gyerek lévén, fogta a seregét és megszállt vele egy magaslatot, amit meg is erősített. Córdoba a gyalogságát teljesen másképpen szervezte meg, mint a korábbi évtizedekben az divat volt, a katonák már nemcsak kardokkal, hanem tűzfegyverekkel is rendelkeztek.
Az állások előtt mély árkokat ástak, és a 20 ágyúból álló tüzérséget pedig a dombtetőn úgy helyezték el, hogy azok onnan tűz alatt tarthatták az egész környéket. A spanyol könnyűlovasság a gyalogság támogatására helyezték el a csatatéren, a nehézlovasságot pedig tartalékba állították. A franciák papíron dupla annyi ágyúval rendelkeztek, de azokat nem tudni milyen megfontolásból nem a csatatéren helyezték el Cerignola mellett ahol a spanyol állások voltak. Louis d’Armagnac hercegnek mintegy 650 francia lovagja volt, köztük Bayard is, ami mellett mintegy 3.500 svájci zsoldos képezte a fő erőt. 1503. április 21-én a cerignola-i csata a francia lovagok támadásával vette kezdetét. A lovagok támadásának el kellett volna söpörni a spanyol gyalogság állásait, de ezúttal nem ez történt. Az európai történelemben először fordult elő, hogy az elit nehézlovasság két támadását is visszaverte a gyalogság a tűzfegyverek és az ágyúk együttes használatával. A francia lovasok sorra megtorpantak az állások előtti ároknál, míg a másik oldalról a spanyol arquebus lövészek egyenként végeztek a lovagokkal, köztük a francia fővezérrel is. Erre a svájci zsoldosok parancsoka vette át a főparancsnoki tisztet és lendült immár harmadszor támadásba, úgy hogy a lovasság mellett a saját zsoldosait is támadásra rendelte. A spanyolok látva mindezt, visszavonták saját lovasságukat és a saját német gyalogságot rendelték az első sorokba. A közeledő támadók immár sokadszorra kaptak áldást a nyakuk közé a tűzfegyverekből, ami következtében súlyos veszteségeket szenvedtek. Córdoba ellentámadást indított a tartalék nehézlovassággal, ami eldöntötte a csata sorsát. A franciák mintegy 4.000 embert vesztettek, szemben a spanyolok 500 fős veszteségével, nem is beszélve arról, hogy a teljes francia tüzérség és felszerelés is elveszett.
A franciák a csata után visszavonultak Nápolytól északra, Gaeta erődjébe, amit a spanyolok megpróbáltak menetből elfoglalni, de a támadás kudarccal végződött. A franciák védelemre rendezkedtek be, ami abból a szempontból előnyösebb volt, hogy közvetlenül a tengeren utánpótlást tudtak kapni. Az erősítések meg is tették a hatásukat, Córdoba felhagyott az ostrommal és visszavonult 8 km-re délre. Az év végére a Garigliano folyó lett a megerősödött francia hadsereg és a spanyolok közötti frontvonal. A spanyolok többször megpróbálták átjutni a folyón az egyetlen híd révén, de mindig kudarcot vallottak. Córdoba viszont erősítést kapott Nápolyból, amivel úgy érezte, hogy elegendő ereje van egy mindent eldöntő támadáshoz. 1503. december 27 – 28 éjszakáján, a spanyolok a francia tábortól 6 km-re északra a Garigliano folyón egy ideiglenes híd építésébe kezdtek. Az éjszaka leple alatt sikerült is felépíteni, és átkelni reggelre pár ezer spanyolnak, úgy, hogy ebből a franciák semmit se vettek észre. A spanyolok támadásba lendültek a közelben lévő kis települése ellen, amit vagy 300 számszeríjász védett. A gyalogosok látva a spanyolok tömegét inkább visszavonultak Castelforte településre, ahol csatlakozott hozzájuk még vagy 300 gyalogos. De így sem maradtak sokáig a franciák, hanem inkább innen is visszavonultak. A francia seregben nagyon sok katona volt beteg, kevés ember volt hadrafogható, ezért a vezérkar úgy döntött, hogy inkább feladják a tábort és visszavonulnak Gaeta erődjébe. Megkezdődött az általános francia visszavonulás, miközben a spanyolok végig a nyomukba voltak. Ebben a zűrzavarban Bayard pár társával egy kisebb hídon foglalt állást és a vezetésével két órán át a francia lovagok tartották a hidat mintegy 1.200 harcias spanyollal szemben. Ez akkora hőstettnek számított a maga idejében, hogy világhírnevet hozott a lovag számára. Még maga a pápa is üzent neki ezt követően, és arra kérte, álljon a Szentszék szolgálatába, de Bayard nemet mondott. A francia visszavonulást követően néhány napos ostrom után Gaeta erődje megadta magát, amivel Spanyolország lett a Nápoly Királyság ura több évszázadra.
XII. Lajos a következő években belpolitikai problémákkal volt elfoglalva az öröklés kérdését kellett rendeznie többek között. Csak ezek után fordult újra a király tekintete Itália felé. Megtehette ezt azért is, mert időközben rendezte a spanyol udvarral a viszonyt, és Aragóniai Ferdinánd a veje is lett. 1507-ben felkelés tört ki Genovában, aminek a leverésére a francia király személyesen indult a seregével és magával vitte hű lovagját Bayard-ot is. 1508-ban a lázadók ellen csatába bocsátkozó francia támadás ékét Bayard vezette, aki a genovaiak által védett dombon a lovagokkal a lejtőn felfelé támadva áttörte a védelmet és ezzel eldöntötte a csatát és Genova sorsát is. A francia király diadalittasan lovagolt be a városba a lovagjai oldalán.
Pár hónappal később a francia király Ferdinánd spanyol király házigazdája volt. Ünnepségek, lovagi tornák követték egymást napokon keresztül. Mondani se kell, hogy ki volt ezen lovagi tornák bajnoka, Bayard nem talált legyőzőre, és a fényes lakomák során szerencséje volt találkozni korábbi nagy spanyol ellenfelével Córdobával is. Pár hónapon belül újra felfordult viszont minden, ugyanis december 10-én Habsburg Miksa, Aragóniai Ferdinánd és XII. Lajos megkötötte a pápával az ún. cambrai-i ligát. A szövetség célja elméletben az Oszmán Birodalom ellenes keresztes hadjárat indítása volt, de ez csak az „álca” volt, a valóságos céljuk Velence hatalmának megtörése volt. A nagyhatalmak mellett még az angol és a magyar király is belépett a szövetségbe, bár a magyarok inkább tényleg az eredeti cél miatt szerettek volna tagok lenni.
XII. Lajos seregével 1509. áprilisában elhagyta Milánót és mélyen behatolt a velenceiek területére. Velence sereget gyűjtött, aminek jelentős része külföldi zsoldosokból állt. A franciák kétszer akkora erővel rendelkeztek, így érthető hogy a velencei haderő nem mert támadólag fellépni, védelemre, kivárásra rendezkedtek be. Május 13-án a francia hadsereg az Adda mentén épült Agnadello helység közelébe érkezett. A velenceiek két seregre bontva igyekeztek elállni a franciák útját, az egyik, mintegy 14-15.000 fős csoport vezére a kiváló képességű Bartolomeo d’ Alviano volt. Alviano elhatározta, hogy itt, Agnadellónál vívja meg a döntő csatát a franciákkal. Üzenetet küldött a másik sereg vezérének, Niccolo di Pittiglianónak, csatlakozzék hozzá. Pittigliano azonban elkésett, így Alvianónak egyedül kellett felvennie a harcot a túlerejű francia sereggel. A csatában a velencei puskások remekül állták a franciák meg-megújuló rohamait – a szabdalt terep ugyanis mind a svájciakat, mind a francia nehézlovasságot akadályozta a támadásban. A csatát végül is a francia tüzérség és Bayard gyalogosainak támadása döntötte el a franciák javára. Bayard lovagból a gyalogság ezredese? Igen, így van. Az évek előrehaladtával felismerte a gyalogság egyre növekvő szerepét, ezért vállalta el, hogy a korábban lenézett gyalogosok egyik vezetője legyen.
Októberben egyesült a francia és a császári hadsereg és együttesen hozzáfogtak a jól megerősített Padova ostromához. Az alig két hétig tartó ostrom nem sok dicsőséget hozott a szövetségeseknek. A franciák kezdték belátni, micsoda ostobaságot követtek el, amikor eddigi leghívebb itáliai szövetségesük ellen fordultak, a császárnak pedig elfogyott a pénze és fizetetlen katonái ezrével kezdték otthagyni a tábort. A németek elégedetlenkedtek a francia lovagokkal, akik nem vettek részt a harcokban, s mikor végre sikerült rést törniük a város falán, felszólították őket, hogy ők is vegyenek részt a rohamban. A válasz gúnyos kacaj volt: a franciák szóvivője, Bayard kijelentette, hogy bár méltatlannak tartja, hogy nemes lovagok holmi vargákkal és szabókkal együtt harcoljanak, mégis hajlandók támadni, ha a német urak is leszállnak lovukról és velük mennek. ,,Mi azért jöttünk ide, hogy lovon harcolva szolgáljuk a császárt” – hangzott a hűvös válasz, és bizony a roham is elmaradt. Mégpedig örökre. Miksa sértődötten elvonult, s bár a franciák még néhányszor összecsaptak a velenceiekkel, komoly fenyegetést már nem jelentettek.
1510-ben a Ferrara-i Hercegség is csatlakozott a francia szövetséghez, ami miatt egy francia kontingenst küldtek a herceg és fővárosa védelmére. Ennek lett a parancsnoka Bayard, aki 8 hónapig látta aztán el ezt a feladatot Alphonso d’Este herceg mellett. Ezen idő alatt megszerezte a herceg csodálatát és barátságát, de ugyanez volt igaz a herceg híres feleségére Lucrecia Borgia-ra is, a megboldogult Borgia pápa törvénytelen lányára is. Egyes rossznyelvek szerint a herceg felesége nemcsak csodálta a híres lovagot, hanem más is volt köztük, de erről már az igazságot soha nem fogjuk megtudni. A pápai csapatokkal való Ferrara környéki csatározásokban Bayard tovább öregbítette a hírnevét. Egyik ilyen kiruccanása közben majdnem elfogta magát a pápát is.
Bayard távozásának legfontosabb oka az volt, a Pápai Állam titokban megbékélt Velencével és kilépett az általa létrehozott szövetségből, hogy aztán Velencével lépjen szövetségre immár a franciák ellen. 1511. február 10-e volt a II. Gyula pápa által létrehozott „Szent Liga” születésnapja. Az új szövetség nem aprózta el, belépett Spanyolország és Velence is, és még sikerült jó pár svájci kantont is megnyerni. A liga 1511 végén lendült támadásba, egy 10 ezer fős, főleg svájciakból álló haderő jelent meg Itáliába és egyenesen Milánó felé vette az irányt. A pápa által vezetőnek kinevezett Schinner bíborosnak viszont jobban feküdt a Biblia, mint a hadakozás. Még arra is képtelen volt, hogy rávegye a seregét Milánó ostromára. A svájciak pár hétig ismerkedtek a környékkel, magyarán leradírozták a Milánó környéki falvakat, majd amikor már sem élelem, sem pénz nem volt elegendő, egyszerűen fogták magukat és hazamentek. A spanyolok is egy hasonló sereggel lendültek támadásba és ostrom alá fogták Bolognát. A hadihelyzet viszont hónapokon belül megváltozott, a franciák szétverték a velenceiek hadát és 1511. február 17-én egyetlen rohammal bevették Bresciát. Az ostromlók között ott harcolt Bayard is, aki az első sorban küzdött, így érthető is, hogy igen komoly combsérüléssel zárta azt a hideg februári napot. Katonái egy közeli kastélyba vitték lábadozni a parancsnokukat, egy előkelő nemesi család otthonába, ahol igazi lovag mintájára viselkedett. Megvédte a befogadó család tulajdonát, és a ház űrnőjének pedig a lányait óvta meg minden illetéktelen kéztől. A gyógyulása még be se fejeződött, amikor hírt kapott arról, hogy a franciák Ravenna közelében csatára készülődnek. Több se kellett neki, búcsút intett az őt ápoló nemes kisasszonyoknak és lóhalálában sietett vissza a harcmezőre.
Míg Bayard a kastély falai élvezte a kényelmet, addig Itália helyzete gyökeresen megváltozott. II. Gyula pápa a szakállát tépkedve őrjöngőt a franciák sikerei miatt, és egyre másra követelte az egyesült itáliai-spanyol hadsereg támadását a franciák ellen. 1512. április 11-én aztán Ravenna alatt össze is találkozott a két sereg. A spanyolok egy erős védekező állást foglaltak el, amire azért is szükségük volt, mert számszerűleg kevesebben is voltak (kb. 16 ezer), és főleg gyalogságból állt a seregük. Pedro Navarro hadmérnök vezetésével egy erős védelmi állás épült ki, amely kiaknázta a terep előnyeit. A spanyol sereg hátát és balszárnyát egy folyó, a jobbszárnyat pedig mocsár fedezte. Végig az arcvonal előtt mély árkot ástak, és e mögé helyezték el a tüzérséget. Az első sorban álló spanyolok mögött kerültek elhelyezésre a nem sokra tartott itáliai katonák. A 3 ezer fős lovasságot a két szárnyon helyezték el, de nem támadási céllal.
A támadásra készülő francia sereg 21 ezer főt számlált, és egy hatalmas nagy ívet formálva állt fel. A 80 ágyúból álló francia tüzérség kezdte a csatát a történelem eladdig leghevesebb tüzérségi tűzét zúdítva a spanyolokra. A sokkal kevesebb spanyol ágyú viszont hatásosabbnak bizonyult, aminek az volt az oka, hogy mind magaslaton volt, ahonnan könnyebb volt a célzás. A francia katonáknak nagyon nem volt az ínyére a sokkal pontosabb spanyol tüzérség, sorra kerestek menedéket a pusztító lövedékek elől. Két órán át tartott a félelmetes tűzpárbaj, amiben a spanyolok álltak jobban. Ekkor a franciák 30 ágyújukat átvontatták a balszárnyukra, ahol addig egy darab sem volt belőlük. Innen viszont oldalazva lőhették a megerősített spanyol állásokat, ami meghozta a gyümölcsét, most már a spanyolok nem tudták elviselni a rájuk zúduló áldást. Sorra könyörögni kezdtek a fővezérnek, hogy inkább induljanak támadásra, nekik elegük van már a francia ágyútűzből. Az ész helyett az érzelmek győztek, a spanyol lovasok megelégelve a helyzetet támadásra indultak a franciák ellen. A franciák csak erre vártak. A lovagok Bayard-al együtt visszaverték a spanyol rohamot és ellentámadást indítottak. A spanyol támadás túlélőit maguk előtt tolva oldalba és hátba támadták a spanyol gyalogságot. A véres kegyetlen ütközetben a gyalogosok keményen küzdöttek, de végül a francia lovagok csapásai alatt megrendültek a sorok, ami a vereség egyértelmű jele volt. Hátrálni kezdett az egész sereg, és még az tüzérségüket is hátra kellett hagyni, nem tudták magukkal menekíteni. Az egyértelmű francia győzelmet viszont beárnyékolta, hogy elesett a Foix-i gróf, a francia sereg főparancsnoka, a legtehetségesebb hadvezér.
Ravenna után Bayardot Navarrába küldték a király támogatására, ahol rövid idő alatt is tovább növelte a hírnevét. Részt vett Tiebas visszafoglalásában, és Pamplona elleni rohamban is (1512. november 27.). Pár hónap után viszont hazahívták, aminek VIII. Henrik angol király volt az oka. Az angolok a franciák többfrontos háborúját kihasználva akartak kanyarítani egy szeletet a tortából, ezért Észak-Franciaországban kezdtek hadműveletbe. A franciák akit csak tudtak összeszedtek, de az igen kevés lovag és Bayard is kevésnek bizonyult az angolok ellen. 1513. augusztus 13-án Thérouanne közelében a „sarkantyúk csatájában” a francia lovagoknak olyan gyorsan kellett menekülni, hogy még a sarkantyúikat is eldobálták útközben. A csata után Bayard is szorult helyzetbe került. Lovát elhagyta útközben, nem tudott már szinte hova, meg mivel menekülni, amikor észrevett egy békésen napozó angol lovagot. A leganda szerint az angol lovag előtt termett és rákiáltott, hogy „add meg magad, vagy meghalsz!” A megszeppent angol lovag meg is adta magát, de érzékelve a kicsit faramuci helyzetet, azért óvatosan megkérdezte, hogy akkor most mi is fog történni. Erre Bayard közölte vele, hogy az angol foglyul ejti őt, és szépen kísérje el az angol táborba. Kemény három napnyi fogság után a francia lovag kijelentette, hogy ő ezt az egészet megunta, ezért is inkább távozik az sajátjaihoz. Az angol lovag erre megkérdezte, hogy mi lesz az ilyenkor szokásos váltságdíjjal, amire azt a választ kapta, hogy semmi, hiszen mindketten egymást foglyul ejtették, amivel döntetlen lett a párharc, ergo senki nem fizet semmit. Becsületére legyen mondva az angol lovag értette a humort is, így elfogadta az érvelést, és még kíséretet is adott Bayard mellé, hogy mindenképpen hazaérjen.
1515-ben meghalt XII. Lajos francia király, és mivel fia nem volt, a 19 éves unokaöccse Ferenc örökölte meg a trónt, és lett I. Ferenc néven (1515-1547) az „utolsó francia lovagkirály”. Párizsba bevonulva az új uralkodó a lovát táncoltatta az ezüsttel és drágakövekkel kirakott ruhájában, a népnek pedig aprópénzt szórt. I. Ferenc két felmenőjéhez hasonlóan a korszak legfejlettebb és leggazdagabb területe, Észak-Itália megszerzését tekintette kulcskérdésnek. Mind ő maga, mind felesége Visconti Valentina orléans-i hercegné dédunokái voltak, így Ferenc mindkettőjük jogcímén igényt formált a Milánói Hercegségre. Trónra lépése után azonnal, 1515-ben 30.000 főnyi sereggel átkelt az Alpokon. Vele tartottak a régi nagyok, a királyság legnagyobb és leghíresebb lovagjai, így Bayard is. Itália is készülődött a hír hallatán. X. Leó pápa ezer lovas katonát küldött Milánó védelmére, de mozgolódott a nápolyi spanyol alkirály is. Velence ezúttal a franciák szövetségeseként várta az események alakulását. A védelem, és az itáliai háború kulcsa Schinner bíboros volt, aki kb. 15-20 ezer svájci zsoldossal a háta mögött készült a franciák megállítására. Elsőként az Alpok hágóinál akarta megállítani a francia előrenyomulást, de nem sikerült, mert a franciák egy hadseregek számára járhatatlannak tűnő hágón keresztül Itáliába teremtek a teljes hadseregükkel és 72 ágyúval. Hannibáli méretű csoda volt ez, ami a maga korában meglepett mindenkit. Bayard ekkor már Ferenc király jóvoltából tábornok volt. 1515. szeptember 13 – án és 14-én végbement az egész itáliai háború egyik legvéresebb, és mindenesetre legfeleslegesebb csatája: a marignanói ütközet. Még a csata előtt a pápa egyik hadvezére Prospero Colonna francia fogságba került, ami Bayard érdeme volt, lovagjaival ő vitte végbe ezt a hőstettet és ezzel jelentősen meggyengítette a franciákkal szembeni szövetséges sereg vezetését. A marignanói csata két napja maga volt az értelmetlen háborúk és ütközetek mintapéldája. A francia lovagok esztelen vad rohamokat indítottak egymás után, a francia ágyúk szinte az izzásig hevültek a sok lövéstől, míg a svájci zsoldosok rendületlenül állták a sarat. A francia sereget gyakorlatilag senki nem vezette, még Ferenc király is egyszerű lovagként harcolt.
A harcosok ki tudja meddig verekedtek volna a dicsőséget hajszolva, ha a csata másnapján végre oda nem téved egy értelmes katona, Bartolomeo d’ Alviano, aki kilenc esztendővel azelőtt Agnadellónál csaknem megverte a franciákat. Most a franciák szövetségeseként segélyhadával közeledik a csatatér felé. Előre lovagolt, hogy személyesen lássa, hogy mi a helyzet. Sikerült megtalálnia Ferenc királyt, akit lovagjai egy pillanatra kiragadnak a csata forgatagából, s megígéri neki, hogy délutánra seregestül együtt visszatér. A király megy vissza boldogan tovább verekedni, Alviano pedig csapataihoz lovagol. A velencei hadvezér beváltotta a szavát. Csapataival együtt délutánra feltűnt a csatatéren és oldalba támadta a svájciak balszárnyát. Ez a jó ütemben végrehajtott hadmozdulat kizökkentette tartásából a mindeddig szilárdan helytálló hegylakókat. Már eddig is sokat szenvedtek az ágyútűztől, most ez a támadás teljesen megtörte őket. Halottak ezreinek hátrahagyásával a szokásosnál kissé gyorsabban, s főleg rendezetlenebbül, otthagyták a csatateret és visszavonultak a hegyeik közé. Ferenc roppant módon meg volt elégedve sikerével: ,,Ilyen szép és gáláns harcot még senki sem vívott” – írta a csata után anyjának, Savoyai Lujzának – ,,a svájciak keményen és elszánt dühvel verekedtek.” Bayard végig ott volt a csata sűrűjében, nagy szerepe volt a francia lovagok végső győzelmében. A csata eredményeképpen Lombardia a franciáké lett, Milánó hercegét lemondatták, és internálták.
Amikor 1519 januárjában Miksa német-római császár búcsút mondott a világnak, büszke címeket és rengeteg adósságot hagyományozva leendő utódjára, Ferenc maga is jelöltette magát a császári trónra. A császári címet ugyanis nem örökösödés, hanem választás útján töltötték be. Frankfurtban gyülekezett a hét választó. Jelöltekben nem volt hiány, de csak ketten pályázhattak eséllyel: Habsburg Károly és Ferenc. Nagy licitálás kezdődött, és a pénzügyi csatát Károly nyerte meg, mivel Európa leggazdagabb polgára, az augsburgi Jakob Fugger mintegy félmillió rajnai forintot bocsátott Károly rendelkezésére, s ez eldöntötte a választás sorsát. Most már elkerülhetetlen volt, hogy kirobbanjon az újabb háború Európa két leghatalmasabb és legbecsvágyóbb uralkodója között. Látszólag Károly helyzete volt kedvezőbb: Spanyolország, Németalföld és a Német Birodalom uraként szinte teljesen bekerítette Franciaországot, s rendelkezésére álltak a nemrégiben felfedezett Amerika egyelőre kimeríthetetlen arany- és ezüstkincsei.
Az újabb itáliai háborút Milánó kérdése váltotta ki. Károly, német császárként a város hűbérurának tekintette magát és X. Leó pápával egyetértésben, a Sforza család egy újabb tagját tette Milánó hercegévé. Egyidejűleg Burgundiában és a spanyol-francia határon fekvő kis királyságban, Navarrában is fellángoltak a harcok. Károly császár parancsára egy igen tekintélyes császári sereg lendült támadásba Észak-Franciaország területén. Charleville-Mézières vára volt az, ami útját állta az inváziónak 1521-ben, és egy bizonyos lovag, Bayard volt az, aki megmentette az országot az inváziótól. A 35 ezer fős támadó sereggel szemben alig ezer emberrel védte az erődöt mintegy hat héten át tartó kemény ostromot kibírva.
Bayard még cselhez is folyamodott a siker érdekében, levelet küldött a francia királynak amiben azt ecsetelte, hogy mennyire szuper minden, van bőven minden a várban, semmiben nem szenvednek hiányt, katona is van bőven. Ebből semmi nem volt igaz, az ellentétje volt a valós helyzet, de a célját elérte, a levél a császári csapatok kezébe jutott, és igencsak elvette a kedvüket a további ostromtól. A több hetes ostrom elég időt adott Ferenc királynak arra, hogy összegyűjtse a hadait és felmentő sereggel induljon a védők felmentésére. 1521. szeptember végére a felmentő sereg hírére a betolakodók inkább kimenekültek Franciaországból. Bayardot az ország megmentőjeként ünnepelték, a király a Szent Mihály Rend lovagjává és parancsnokává nevezte ki.
Az itáliai fronton viszont egyáltalán nem állt jól a franciák szekere, ezért Bayardot is oda küldte a király, ahol a kor talán legtehetségtelenebb hadvezére; Guillaume de Goffier, Bonnivet grófja lett pont a fővezér. Bonnivet gróf hibát hibára halmozott. Könnyűszerrel elfoglalhatta volna Milánót, mivel a védők nem számítottak arra, hogy a francia sereg támadására, de Bonnivet „módszeresen” akarta hatalmába venni a várost és csapataival kényelmesen nyomult a falak alá. Ám mire odaért, a császáriak kijavították az előző ostromban megrongált védműveket, megerősítették a helyőrséget. Így 1523. szeptember 14-én Bonnivet-nek módszeres ostromot kellett indítania. Bayard ugyan elfoglalta a közeli Lodit, de ez sem sokat segített. Az ostrom, bár egész télen át tartott, mégis eredménytelen maradt, a felmentő seregek közeledtek, ezért az összecsapásra nem vállalkozó Bonnivet visszavonult. Zúgolódó svájci katonái magára hagyták, serege felmorzsolódott a fárasztó, kisebb-nagyobb harcokkal tarkított visszavonulás során. Egy ízben az egész hadsereg veszélybe került: 1524. április 30-án az aostai völgyben csapdát állítottak a franciáknak. Ám az utóvédet a bátor és tapasztalt Bayard vezette, aki önfeláldozóan állta el az ellenség útját. A francia sereg megmenekült, de Bayardot halálra sebezte egy spanyol muskétás golyója. A „félelem és gáncs nélküli lovag” utolsó perceit udvarias és sajnálkozó spanyol kapitányok körében töltötte. A csatában a bátran harcoló Bonnivet is megsebesült, ez bizonyára hasznára vált a franciáknak, mivel a csapatok vezetését a tapasztalt St. Pol gróf vette át, aki sikeresen átvezette az Alpokon a sereg maradványait.
Bayard volt a 16. század elejének leghíresebb lovagja volt Európának. Amikor parancsnoki beosztást kapott, akkor is megállta a helyét, mindig ügyelt arra, hogy felderítés révén szerezzen információt, és a zsoldos seregekkel ellentétben soha nem vett részt rablásokban, a civil lakosság elleni kegyetlenség nem jellemezte. Kortársai szemében ő volt a hibátlan igazi lovag, aki egyszerre volt hős, nagylelkű, a lovagi erények igazi megtestesítője. Bayard halála után egy évvel 1525. február 24-én zajlott le a páviai ütközet, ami az utókortól a „lovagkor utolsó csatája” címet nyerte el. A franciák vereséget szenvedtek, még I. Ferenc is fogságba került, és ami ugyanolyan fontos, vége lett egy kornak, a lovagok korának.
Felhasznált irodalom:
Anderle Ádám (1999): Spanyolország története. Pannonica Kiadó, Budapest
Georges Duby: Franciaország története. Osiris Kiadó, Budapest, 2005
Gonda Imre, Niederhauser Emil (1998): A Habsburgok. Pannonica Kiadó, Budapest
Hahner Péter (2003): Franciaország története, Műszaki Kiadó, Budapest
http://www.historyofwar.org/articles/people_bayard_pierre.html
https://www.britannica.com/biography/Pierre-Terrail-seigneur-de-Bayard
Poór János (2009): A kora újkor története, Osiris Kiadó, Budapest
Rázsó Gyula (1987): A lovagkor csatái, Tankönyvkiadó, Budapest
Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs (2004): Háborúk lexikona, Atheneaum Kiadó, Budapest