Az ókori Róma története egyben a háborúk története is. Háborúkban született a birodalom, és vérben, tűzben pusztult is el. A kis poros városkából a Földközi-tenger medencéjének ura lett, így gyakorlatilag egy beltenger lett a Földközi-tengerből, amelynek minden partja római fennhatóság alá került. A mediterrán világnak két ura nem lehetett egyszerre, így három háborúban is egymásnak feszült a Róma és Karthágó népe, hogy eldöntse a kérdést. A második pun háború bizonyult a legvéresebbnek, és ez volt az, amikor a legközelebb állt Karthágó ahhoz, hogy legyőzze riválisát. Ennek a háborúnak volt az „arca” Hannibál, akit méltón a hadtörténelem legnagyobbjai közé sorolnak. Hannibál „szinte” majdnem megnyerte hazájának a háborút, nem sokon múlt, hogy Róma birodalomról szőtt álmai a semmibe vesszenek. Az, hogy ez nem sikerült, köszönhető volt egy rómainak Publius Cornelius Scipionak, aki méltó tanítványa lett a csodált és rettegett pun hadvezérnek.
A Scipio család az ősi Cornelia nemzetséghez tartozott, amely egyike volt a köztársasági Róma előkelő, patrícius rétegének. Maga a scipio szó botot, pálcát jelent, és onnan ered, hogy az egyik első Cornelius a vak apját úgy kísérgette, mintha annak csak a „botja” lenne. A Scipiok Róma szolgálatában mindig is fontos politikai és katonai szerepet vállaltak. Publius Cornelius Scipio az apa is egyike volt ennek a nagy múltú családnak, tagja volt a szenátusnak, és consul is lett belőle a kr. e. 218-as évben. De ez az év egyben a második pun háború kitörését is elhozta. A római vezetés eleinte csak tapogatózott a punok hadvezére Hannibál szándékait illetően. Az első pun háború tapasztalataiból kiindulva Szicília szigetének a védelmét határozták el, mert arra gondoltak, hogy ez a sziget lehet az egyik első célpont. De nem tettek fel mindent egy lóra, így csak az egyik consuli sereg indult délre, a másik Cornelius Scipio parancsnoksága alatt tengerre szállt, hogy állást foglaljon Massilia környékén, így elzárva a part menti utat Itália felé. A terv egyetlen hibával rendelkezett, azzal, hogy nem számolt Hannibál képességeivel.
Hannibál a tengeri támadás helyett a szárazföldön indult el, ami több hónapos menetelést jelentett hol ellenséges, hol baráti népek területein át Itália felé, megkerülve a Földközi-tenger nyugati medencéjét. De arra végkép senki sem számított, hogy a lassan télbe hajló őszi időben a karthágói hadvezér elkerüli az idősebb Scipio légióit és az Alpok láncai felé veszi az irányt. Ez volt az első lecke, amit a Scipio család kapott Hannibáltól. Publius Scipio consul hazatért, seregét testvérére bízta azzal a paranccsal, hogy induljon Hispánia irányába, támadja meg Hannibál hátországát, utánpótlási bázisát. Publius Scipio amint visszatért Itáliába, mintegy 6.000 főleg lovasokból álló sereggel indult Hannibál megkeresésére. Abban a hiszemben volt, hogy az átkelés, oly mértékben megtépázta a punokat, hogy egy ekkora erővel is döntő csapást lehet mérni rá, vagy ha más nem meg lehet állítani az erősítés megérkezéséig. Hannibál tényleg sok embert vesztett a hegyeken való átkelés közben, de a legerősebbek túlélték az utat, és mindenre elszántan készek voltak a harcra. Kr.e. 218 év első komolyabb összecsapása a Ticinus folyó vidékén zajlott le. Scipio könnyűfegyverzetű gyalogsággal és lovassággal megerősített táborából felderítésre indult, és szinte ugyanekkor tette azt Hannibál is lovasaival. Így gyakorlatilag a véletlennek volt köszönhető a két sereg találkozása. A gyorsan kibontakozó csata Hannibál győzelmével zárult. A numida könnyűlovasság a szárnyakon támadva bekerítette a rómaiakat, és ez el is döntötte az összecsapást.
A legenda szerint a megsérült consul életét a hasonnevű 18 éves fia Scipio mentette meg, így az elkerülte a fogságba esést. A csata után a római sereg visszavonult és erődített táborban várta a másik consul érkeztét az erősítéssel. Meg is érkezett Tiberius Sempronius Longinus, aki gyakorlatilag egyedüli parancsnok lett. Már közeledett az év vége, ami azt jelentette, hogy lejár a consuli szolgálat, így az a veszély fenyegette az újonnan érkező consult, hogy amennyiben tovább vár, át kell adni a helyét másnak, és az fog örök dicsőséget szerezni Hannibál legyőzésével. Így a politikai érdek a katonai elé került. A végeredmény a trebiai csata lett, amit a punok oldaltámadása döntött el, amivel újabb leckét szolgáltattak a Scipioknak. A római csapatok reggeli nélkül bocsátkoztak az ütközetbe és elsőnek át kellett kelniük egy hideg vizű folyón, így sokan nem is érkeztek meg időben a harcba. A rómaiak sorsát megpecsételte, hogy Magó Barkas, Hannibal öccse egy elrejtett csapattal hátulról támadta meg őket. A rómaiak nagy veszteségeket szenvedtek, a negyvenezres seregnek csak fele menekült meg a csatából.
Kr. e. 217-ben Scipio édesapja 20 hajó és 8.000 katona élén csatlakozott fivéréhez Hispániába, ahol több évig váltakozó harcok folytak, ami során komoly átütő sikert egyik fél sem tudott elérni. A Scipiok számos helyi törzzsel az oldalukon és mintegy 20.000 keltibér zsoldossal kr. e. 212–211 körül érezték magukat elég erősnek, hogy komolyabb támadásra szánják magukat. Publius Scipio Magó Barkasz és Giszkón fia Haszdrubal ellen indult, míg fivére Haszdrubal Barkasz hadait támadta meg. Az eredmény katasztrofális volt: Publius hadserege nagy része elpusztult, és ő maga is a csatatéren maradt holtan. A pun erőket összevonták, és a 20.000 keltibér átállásától bénult, hármas gyűrűbe került másik Scipio 29 nappal fivére után hasonló sorsra jutott.
Az ifjabb Scipio nem követte az édesapját Hispániába, Rómában maradt ahol folytatta politikai és katonai karrierjét. Kr. e. 216-ban katonai tribunusi rangban vett részt a tragikus kimenetelű cannaei ütközetben. A kevés életben maradt tiszt egyikeként egy tiszt társával együtt kitört a bekerítésből és 4.000 gyalogos és 200 lovas katonával együtt a biztonságba menetelt. Kr. e. 212-re már olyan népszerűségre tett szert, hogy egyhangúlag választották aedilisnek, pedig meg sem volt még neki a hivatal viseléséhez szükséges 10 évnyi katonai szolgálat. Apja és nagybátyja halála után a szenátus a hispániai római erők „megerősítésére” egy proconsul küldését határozta el. A kockázatos feladat elvállalására nem akadt hadvezér, így a népgyűlés az alig 24 éves Scipiot választotta erre a feladatra. Scipio egy szétzilált, több vereséget is szenvedett, vezéreit elvesztő sereget talált Hispániában, ami hamar változásnak indult. A katonák számára szinte családtagnak számított, hiszen az ő apja, nagybátyja volt a korábbi parancsnok, így eleve jó lapokkal tudott indítani, tisztelettel viszonyultak új fiatal parancsnokhoz, aki nagyon gyorsan gatyába rázta a római légiókat. 28 ezer gyalogos és 3.000 lovas katona állt rendelkezésére, ami számban ugyan elmaradt a félszigeten tartózkodó pun seregek létszámától, de Scipio ekkora már túl volt pár fájdalmas leckén, amit Hannibáltól kapott, így ez nem zavarta. A vele szemben álló pun parancsnokok viszont nem bizonyultak jó „tanítványnak” a stratégiai tervezés és kivitelezés tekintetében. A rendelkezésükre álló erőket nem egy egységbe forrasztva készültek a háború folytatására, hanem Hispánia három különböző vidékén kezdtek hadműveletekbe. Ez maga nem lett volna baj, ha nem Scipioval álltak volna szembe, aki keserű tapasztalatok útján lett hadvezérré, és remek taktikai és stratégiai érzékkel rendelkezett. Észrevett egy komoly „rést” a pun seregek között, és ez a folyosó gyakorlatilag tálcán kínált a római parancsnok számára Hispánia gyöngyszemét, Új-Karthágót, a Barkidák hatalmának koronaékszerét.
A város kikötője volt a térség legfontosabb kereskedelmi, gazdasági ütőere, ide érkezett minden utánpótlás Afrikából és innen indult Hispánia minden terméke Karthágóba. A városban őrizték Hannibál családjának legtöbb „kincsét”, számtalan hadifelszerelést. És ez a fontos város kr. e. 209-ben szinte védtelenül állt, a pun seregek messze tőle operáltak. Scipio felismerve a kínálkozó lehetőséget merész tettre szánta magát. Erről a serege semmit sem tudott, amikor elindultak a táborukból, csupán egy beosztottjával osztotta meg az útirányt a hadvezér. A vállalkozás óriási rizikót jelentett, de siker esetén viszont a hispániai hadihelyzet gyökeres változásával kecsegtetett. A legfontosabb az időtényező volt, hogy minél hamarabb érjen a római hadsereg Új-Karthágóhoz, és rövid ostrommal foglalja azt el, amíg a többi szétszórt pun seregek nem egyesülnek és támadják hátba a rómaiakat. Alig egy hét alatt a római sereg a város falai alatt termett, miközben a római flotta is megjelent a város kikötőjénél, így teljesen lezárva a menekülés útját.
Új-Karthágó elég erős falakkal rendelkezett, halomba álltak a hadifelszerelések a raktárakban, de egyvalamiből viszont nagyon kevés volt, ember nem volt elég a védelemre, alig 3 ezer fő védte a fontos várost. A rómaiak a falak mentén, több helyen is támadást indítottak, és ez a védelmet fel is morzsolta igen hamar, egyszerűen nem tudtak minden falszakaszra elegendő katonát kiállítani. Sikerült az egyik városkaput elfoglalni, ami el is döntötte a küzdelmet. A maradék védők megpróbáltak visszavonulni a fellegvárba, de a nagy kavarodásban, és a túlerővel szorongatva hamar belátták a küzdelmük kilátástalanságát és megadták magukat. Livius szerint mintegy 10 ezer szabad férfit ejtettek foglyul, de akik a város polgárai voltak azokat szabadon engedte Scipio. Mintegy kétezer kézművest „besoroztak” hogy dolgozzanak a római légiók számára. A kikötőben nyolc hadihajót találtak, amiket a római flottába osztottak be ezután. Nagyon fontos volt a városban lévő hispán túszok helyzete. A legtöbb helyi törzs nem örömében harcolt a punok oldalán, gazdasági, politikai okok miatt, amik közé tartozott az az egyszerű tény, hogy minden előkelő helyi család túszokat volt kénytelen adni a punoknak, akik így biztosították a törzsek hűségét. A túszok elengedésével Scipio népszerűsége a helyiek körében egy szintet ugrott, míg a punokkal szembeni gyűlölet egyre magasabb lett. Új-Karthágóban Livius szerint 120 nagyobb és 281 kisebb hajítógépet, dárdavetők tucatjait, és hatalmas mennyiségű lövedékmennyiséget találtak a rómaiak, amihez még jött az igazi kincs, Hannibál családjának minden arany és ezüst tartaléka, ami olyan mennyiség volt, amiből futotta a hispániai háború folytatására. A légiósok gyomrát is meg tudták tölteni a raktárakban talált 400 ezer mérő búzával, amihez jött a kikötőben rekedt 63 teherhajó rakománya, búza, fegyverek, egy sor katonai felszerelés, amit mind Hannibálnak szántak volna. A város elvesztése megváltoztatta a háború menetét. Hannibál hátországa legfontosabb városát, ütőerét vesztette el, ami miatt Hispániában a katonai egyensúly kezdett kiegyenlítődni. Mindössze egy jó stratégai meglátás, merészség és egy gyors ostrom kellett hozzá.
Hispániában Új-Karthágó elvesztése után sem dőlt még el semmi. Hannibál testvére Haszdrubal a mai Kasztília területén, Magón Gibraltár környékén, a másik Haszdrubal pedig a lusitanok földjén állomásozott seregével. Gyakorlatilag megtehették volna, hogy egyesítik erőiket és megpróbálják Új-Karthágó visszaszerzését, vagy a Scipio elleni támadást, de egyik opcióval sem éltek, maradtak a helyükön. Ennek oka sok mindenben kereshető. Egyrészt nem volt egyikük sem egy Hannibál vagy Scipiohoz hasonló formátumú hadvezér, egymásban sem bíztak, riválisok is voltak, ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a helyi törzsek hűsége igen ingatag volt, és félő volt, hogy amint egy sereg elhagyja a körzetét, a helyiek fellázadnak és csatlakoznak az ellenséghez. Mindezek miatt egyik sem mert mozdulni, komoly hadműveletbe kezdeni, ami viszont értékes időhöz juttatta Scipiot, amit „tanulással”, szervezéssel töltött.
Hannibál a nagy ellenfél, a cselvetés egyik nagymestere volt, aki Itáliában több alkalommal is az eszével döntötte el az ütközetek sorsát. A trebiai ütközetet nagyrészt egy lovassági cselvetéssel nyerte meg. A Trasimenus melletti ütközet csapdán alapult. Cannae esetében, ahol a terep nem volt alkalmas a cselvetésre, egy taktikai trükk is segítette. Egyszerűen úgy helyezte el seregét, hogy a szél a háta mögül fújt, és a port a rómaiak szemébe vitte. Ezen események tapasztalatait Scipio levonta, és igen jól az eszébe véste, de ez még mindig kevés volt a háború megnyeréséhez, szükség volt a hadseregben is változásokra.
A római légiók alapegysége ekkor a manipulus volt, ami 120 főt számláló négyzet alakú harcrendet takart. A csatában a quincunx nevű formációt vették fel, amiben a katonák három rendben harcoltak. Elöl a fiatal katonák, a hastatusok tíz manipulusa (1.200 fő) helyezkedett el. A mögöttük lévő sorban a princepsek 10 manipulusa (1.200 fő) állt. Leghátul a legtapasztaltabb katonák, a triariusok harcoltak, de az ő manipulusaik csak 60 fősek voltak (600 fő). A cél a hadrend fenntartása volt, ezért a légiósok nem üldözték az ellenséget. Ez a feladat a könnyűfegyverzetűekre és a lovasságra hárult. Mindhárom sorban a manipulusok között a saját szélességüknek megfelelő térköz volt. Ily módon jött létre a „sakktáblaszerű felállás”, melynek egyik nagy előnye az volt, hogy a manipulus önálló harci egységként is megállta a helyét. A manipulosok közötti térközök szabad mozgást engedtek az egyes egységeknek, amelyen így előre vagy hátra is tudtak mozogni. Ez azt eredményezte, hogy az előttük harcoló egységeknek tudtak segítséget nyújtani azzal, hogy előre mozogtak az előttük lévő térközbe, így erősítve az arcvonalat, amennyiben viszont nem állt jól a helyzet visszafelé is mozoghattak, így a mögöttük lévő manipusokkal együtt szilárdíthatták meg az arcvonalat. A második pun háborúban viszont a karthágóiak olyan sereget vezettek a rómaiak ellen, amely rugalmasságában felülmúlta a nehezen és csak előre-hátra manőverező manipuláris légiót. A pun hadsereg képes volt ellenfele megkerülésére, szárnyai megnyújtására és erőteljes szárnytámadások végrehajtására. A trebiai és cannaei csata bebizonyította, hogy a nem eléggé rugalmas mozgású légiók nem állhatnak ellen egy ilyen ellenségnek. Hispániában a manipulusok több esetben nem tudták visszaverni az ék alakban felfejlődő bennszülöttek rohamát. Erről Livius így ír: „A celtiberek, miután rendezik csatarendjüket, és látják, hogy nyílt csatában nem egyenlőek a légiókkal, ékben fejtenek ki nyomást, amely harcmodorban annyira erősek, hogy rohamukkal bármelyik részt támadják is, nem lehet őket feltartani. Akkor az összes légió megzavarodik, a csatarend majdnem kettészakad.” Előnyt jelentettek a rómaiakkal szemben az igen kiváló hispán kardok, amelyek igazi gyilkoló fegyvernek bizonyultak. A helyi törzsek a punokkal kiegészülve a gerilla hadviselés mesterei is voltak, így a római légiók nagyon ritkán érezhették magukat biztonságba. A veszedelmesen támadó ék, a gyalogsággal kombinált lovasság rohama és a kiváló ibér kard elleni védekezés céljából szükségessé vált a taktikai koncentráció megvalósítása. Ezt Scipio úgy oldotta meg, hogy három manipulus összevonásával erősebb, nagyobb ellenállóerejű egységet, ún. cohorsokat hozott létre. A cohors a manipulusnál lényegesen átütőbb, zárt alakulat lett, ami könnyebben mozgatható, akár önállóan is képes volt harci feladat megoldására, a lesből támadó ellenség felszámolására éppúgy, mint az erőteljes szárnycsapás végrehajtására.
Az első nyílt csatára Hispániában i.e. 208-ban került sor Baeculánál, ahol elsőként vizsgáztak a cohorsok. Ezúttal Haszdrubal Barkasz volt a kezdeményező fél, aki egy évvel Új-Karthágó elvesztése után szánta el magát a válaszlépésre. A térség, és a Beatis folyó völgye nagy stratégiai értékkel bírt, a környékén található ezüstbányák birtoklása mindkét fél számára fontos volt. Baecula városa mellett egy nagy síkság terült el, ami ideális volt egy ütközetre. Scipio elfogadta a kihívást és 30 ezer római légiós meg kb. 10 ezer ibériai zsoldossal jelent meg, míg a punoknak kb. 30 ezres serege nézett farkasszemet a rómaiakkal. Fontos volt Scipio számára az időtényező, a csatát minél hamarabb meg kellett vívni, hiszen még másik két pun sereg is volt Hispániában, így félő volt, hogy két tűz közé kerülnek a rómaiak. Scipio a cohors taktikát nem akarta teljes egészében élesben alkalmazni még, így két cohorsot kialakított ugyan, de azok csak másodlagos szerepet kaptak, a Beatis folyó völgyének őrzését kapta feladatul az egyik, a másik pedig Baecula városa mellett foglalt állást. Scipio Hannibáltól eltanult taktikai elemekkel felvértezve szállt szembe ellenfelével. A római nehézgyalogság a két szárnyra került, a centrumba viszont a könnyűgyalogság, a lovasság lett elhelyezve. A csata a római centrum támadásával indult, ami nem tudta áttörni a punok arcvonalát. Haszdrubal viszont nem volt Hannibálhoz hasonló katonai zseni, így nem látta át a helyzetet, ami következtében gyakorlatilag már a harcok kezdetén elvesztett mindent. A két szárnyra koncentrált nehézgyalogos manipulosok erősebbnek bizonyultak, visszanyomták a punok szárnyait, ami következtében a pun centrumot három oldalról is támadni tudták ekkor már. Gyakorlatilag nem sokon múlt, hogy egy fordított cannaei győzelem szülessen.
A bekerítésből Haszdrubal az elefántjaival és valamennyi egységgel ki tudott törni ugyan, de a veszteség óriási volt így is. Egyes római szerzők szerint 8 ezer halott és 12 ezer hadifogoly volt a punok mérlege. A csata után Haszdrubal maradék erőit összeszedve, minél több zsoldos felfogadásával inkább Itáliába akarta elvinni seregét, Hannibálnak, aki legalább értett is a hadvezéri mesterséghez. Az már egy másik történet, hogy a sereg és Haszdrubal soha nem érte el testvére seregét, köszönhetően a rómaiaknak. Többen is feltették a kérdést, hogy Scipio miért nem üldözte Haszdrubalt, miért hagyta, hogy elhagyhassa Hispániát. Az igen veszélyes vállalkozás lett volna, hiszen a másik két ellenséges sereg még ott volt, és nem akart több tűz közé kerüli a római hadvezér. Korántsem volt biztos, hogy Haszdrubal el tudja-e egyáltalán érni Itáliát, meg a hónapokig tartó gyalogtúra elég időt adott arra, hogy a rómaiak felkészülten várják érkezését. Sokkal többet lehetett nyerni azzal, hogy a maradék pun erőkkel számoljon le Scipio, hiszen egész Hispánia, Hannibál családjának gazdasági, politikai alapja lett védtelenebb Haszdrubal elvonulása után. A következő két év inkább a felkészülésről szólt mindkét fél számára. A punok belátták, hogy Hispánia teljes elvesztése milyen következményekkel járna, így egyre több erősítést küldtek, és pénzt, amiből zsoldosokat tudtak felfogadni. Az más kérdés, hogy az igazi aduász Hannibál viszont szinte semmit sem kapott, ami súlyos hibának bizonyult a karthágói kormányzat részéről. Kr. e 206-ban a maradék pun erők ekkor egyesültek így Giszkón fia Haszdrubal és Hannibál öccse Magón vezetésével szálltak szembe a rómaiakkal Ilipánál. Scipio az időközben otthonról kapott erősítés és helyi zsoldosok révén közel 50 ezer fő körüli erővel rendelkezett, amiből kb. 3000 volt a lovas. A punok számát 50 és 75 ezer közötti lehetett. Így a két fősereg nagyjából hasonló erőt képviselhetett, nagyobb erőfölénnyel egyik fél sem rendelkezett. Scipio Hannibál cselvetéseiből tanulva már a csata előtt is trükkös eseményekkel készült. Több napon keresztül felsorakoztatta seregét az ellenséggel szemben, az arcvonal közepén a nagyobb harci értékű római csapatokkal, mégsem vállalt csatát. A római légiósokat a csata napján igen korán, hajnalok hajnalán ébresztették, és a legnagyobb titokban megreggeliztették, csatasorba állították és hajnali fények első jelére megindultak a légiók a pun tábor felé. A punok amint észlelték ezt azonnal riadót fújtak és csatarendbe próbálták állítani egységeiket. A rómaiakkal ellentétben a pun sereg katonái álmosan, éhesen sorakoztak csatarendbe, ami nem tett jót a morálnak. Scipio taktikája hasonló volt, mint két évvel korábban, egy lényeges módosítással, a teljes római nehézgyalogságot elsőként a római hadtörténelemben cohorsokba rendezve a szárnyakra helyezte el a római hadvezér. Középen maradtak a könnyűgyalogosok és a lovasság. A punoknak alig volt idejük gyorsan felállni, így reagálni sem tudtak a rómaiak új harcrendjére. Scipio a centrumban lévő könnyűgyalogos egységekkel kezdte a támadást, azért, hogy fárassza a punok harcrendjét, amelynek az áttörésére a könnyű egységek úgysem voltak képesek. Már több órája zajlott az ütközet, amikor Scipio elkezdte az igazi fő csapást. A könnyű egységeket visszavonta és a két szárnyra vezényelték, míg a nehézgyalogság a centrumba lendült támadásba. Újfent a canneai csatához hasonló helyzet állt elő, csak ezúttal fordítva. A római légiósok egyre jobban teret nyertek az éhes, fáradt és képzetlen újonc ibér zsoldosok felett. A római lovasság is rohamot indított a punok szárnyai ellen, ami ellen már semmit sem tudtak tenni a pun sereg vezérei. A szárnyak összeomlásával a centrum erői három tűz közé kerültek, ami megpecsételte a csata sorsát. Egymást taposták az emberek, az elefántok megvadultak és mindenkinek nekimentek aki az útjukba került.
Az, hogy egyáltalán el tudott menekülni a két pun vezér a természet szeszélyének volt köszönhető, mert egy nagy felhőszakadás jött szinte a semmiből, ami eláztatta a csatamezőt, így meggátolva az üldözést. A punok visszahúzódtak megerősített táborukba, ahol elkezdtek készülni a másnap várható eseményekre. A legtöbb ibér zsoldosnak viszont esze ágába se volt tovább harcolni, így az éjszaka folyamán kereket oldottak. Mire felkelt a nap alig 6.000 fő maradt a táborban a vezérekkel, akik inkább egy hegyre húzódtak vissza és megadták magukat a rómaiaknak még aznap. A vezérek nem követték a példát, hanem csekély kíséretükkel elmenekültek. A pun sereg gyakorlatilag megsemmisült. A rómaiak 7 ezer fős veszteségével szemben a punok a seregük 80-90%-át elvesztették. Haszdrubal hamarosan inkább visszatért Karthágóba, Magón pedig a Baleári-szigetek érintésével Itáliába ment. Kr.e. 206 elején már a hispániai háború vége felé járva történt az ún. sucrói lázadás amely próbára tette Scipio minden ravaszságát. Sucró városában 8.000 fős római sereg állomásozott, ami fellázadt. Ennek oka egyrészt egy pletyka volt, miszerint Scipio halálos beteg, hamarosan meg fog halni, másrészről pedig a katonák elégedetlenek voltak, mert hónapok óta nem kaptak zsoldot, nem vettek részt katonai műveletben sem ahol zsákmányt szerezhettek volna, így eléggé el voltak keseredve. A lázadók leváltották a katonai vezetőiket, akiket el is zavartak és maguk közül újakat választottak. Erre viszont nem Scipio temetéséről jött hír, hanem arról, hogy ép és egészséges. Scipio több katonatisztet küldött a városba tárgyalni a lázadókkal. A katonákkal megegyeztek abban, hogy Új-Karthágóba mennek, ahol megkapják az elmaradt járandóságaikat. El is kezdtek a rómaiak adót szedni a környék településein, hogy legyen is ténylegesen miből rendezni az elmaradt járandóságokat. A kis sereg új vezetőikkel hosszas tanácskozás után belement a felkínált alkuba és el is indult Új-Karthágóba. Amikor megérkeztek azt látták, hogy a városban lévő többi római katona éppen indulófélben volt, a vezértől kapott parancsok értelmében indultak egy kis hadjáratra egy hispán törzs ellen. Másnap reggel a lázadók magabiztosan felsorakoztak Scipio előtt. Az arcukról viszont nagyon gyorsan lefagyott a mosoly, amikor a tegnap „elment” sereg megjelent a hátuk mögött teljes fegyverben, míg a lázadóknál nem volt semmi fegyver. Hamar belátták, hogy nem tehetnek semmit, és néma csöndben nézték végig vezetőik kivégzését.
Mivel ebben az időben Gades városát kiürítették a punok, Hispániában nem maradt ellenség. Scipio hazatért Rómába ahol kr. e. 205-ben az alig harmincéves fiatalembert egyhangú szavazással consullá választotta a hálás polgárság. A szenátus Szicília élére nevezte ki a consult, és engedélyezte számára egy esetleges afrikai expedíció indítását, de ahhoz elegendő erőforrásokat viszont nem adott. Ennek oka a szenátus megosztottsága volt, mert nem tudták igazán eldönteni, hogy mi legyen a folytatás, Hannibált próbálják legyőzni Itáliában vagy támadják meg a pun állam központi területeit Afrikában. Mindkét lehetőség mellett szóltak érvek, de ami a lényeg volt, hogy a kettő egyszerre nem ment volna, így dönteni kellett a folytatást illetően. A szenátus erre nem igazán volt képes, így Scipio számára az a kiskapu maradt, hogy amennyibben elegendő erőt össze tud szedni, akkor esetleg partra szállhat Afrikában. A szenátus tisztes tagjainak legnagyobb megdöbbenésére Scipio érkezte után özönleni kezdtek az önkéntesek így elegendő katona gyűlt össze egy afrikai vállalkozáshoz. Sok olyan katona szolgált Szicília szigetén, aki a pun háború veteránja volt, harcolt már Hannibál ellen, és ezek a katonák egyenesen vágytak a visszavágásra, hogy bizonyíthassanak. A szenátus egy része ekkor a megbuktatására kezdett készülni, politikai hadjáratot indítottak ellene. A híradások arról szóltak, hogy milyen fényűző életet él, hogy szereti a görög kultúrát, hogy elpuhult a Rómában töltött hónapok alatt. Mindezek miatt egy vizsgálóbizottságot küldtek Szicíliába kr. e. 204 elején. A küldöttség viszont amint látta, hogy milyen komolyan is készülnek a katonák Karthágó ellen, hogy milyen a fegyelem, és hogy milyen külpolitikai előkészületek történtek, nem elgáncsolta a hadvezért, hanem inkább a támadásra ösztönözték Scipiot. A flotta kihajózott kb. 30-35 ezer katonával a fedélzeten és partraszállt Afrikában nem messze Utica városától, ami nem messze feküdt Karthágótól, így annak megszerzése stratégiai szempontból igen előnyős lett volna a rómaiaknak. Nem messze Uticától egy megerősített táborba vertek tanyát a rómaiak a hozzájuk csatlakozott helyi numidákkal együtt. Karthágóban Haszdrubal és Szüphax numida király összevonta csapataikat majd Scipio táborához vonultak, de megelégedtek a rómaiak uralta földnyelv lezárásával, támadni nem mertek. Tárgyalások indultak a felek között, ami inkább időhúzásra szolgált.
Kr. e. 203 kora tavaszán a rómaiak rajtaütésszerű éjszakai támadást hajtottak végre a numidák és Haszdrubal tábora ellen, és a támadás váratlan sikert hozott. Haszdrubal azonnal hazatért, hogy egy új sereget toborozzon, ami egy hónap alatt sikerült is neki. Egy kb. 30 ezres sereggel indult kiköszörülni a csorbát. Az ún. Nagy Mezőkön találkozott újra a két hadvezér. Hiába harcoltak az utolsó leheletükig a karthágói centrumban a keltibér zsoldosok, a római légiósok masszív harcrendjével nem bírtak. Scipio lovassága oldalba támadta a pun sereg két szárnyát, és ennek sikere el is döntött mindent. A karthágói kormányzat elszánta magát Hannibál hazahívására aki Itáliában rostokolt már hosszú évek óta, szinte elfelejtve, utánpótlást alig kapva vívta harcát a rómaiakkal. Kr. e. 202 tavaszán a háború a végső kimenetele felé kezdett haladni, amikor a hazatért Hannibál nyugat felé indult Karthágó utolsó nagy seregével.
Scipio Tuniszból kiindulva haladt dél felé a Medjerda völgyében. A két kiindulási pont között szinte félúton találkozott a két sereg Zama térségében. A római sereg mérete kisebb volt, kb. 35 ezer gyalogost, és 7-8 ezer lovast takart. Hannibál kb. 45 ezer gyalogost, de csak vagy 4.000 főnyi lovast tudott mozgósítani, amihez még jött 80 harci elefánt. Ez volt a híres pun hadvezér első olyan csatája, ahol a lovassági fölény nem az ő oldalán volt, és ez befolyásolta stratégiáját is. Ezzel szemben a római légiók egységes felszerelt, kiképzett, már hosszú ideje együttműködő alakulatok voltak. Mindkét hadvezér minden stratégiai, taktikai tudását latba véve készült a sorsdöntő összecsapásra, afféle mester és tanítványa küzdelem volt kibontakozóban Záma kietlen síkján.
Hannibál védekező szerepre volt kénytelen kárhoztatni saját lovasságát, ami azt a feladatot kapta, hogy védelmezze a szárnyakat. A korábbi évekkel ellentétben a gyalogságra hárult a sorsdöntő szerep ezúttal. Ezt úgy kívánta megtámogatni Hannibál, hogy a harci elefántokat állította a gyalogság elé. Az első vonalba kerültek a friss zsoldosok, a másodikba a karthágói-líbiai katonák, míg a harmadikat alkották Hannibál itáliai veteránjai. Így szakaszosan bevetve akarta folyamatosan gyengíteni a római arcvonalat, amit aztán harmadik vonal katonáinak kellett volna áttörni, így elérni a győzelmet. Maga a terv tükrözte Hannibál minden tudását, tapasztalatát, és lehet, hogy működött is volna, ha a másik oldalon nem a „római tanítványa” állt volna. A zamai csata Hannibál tervének megfelelően kezdődött. Lovassága el tudta vonni Scipio lovasságának a figyelmét a saját gyalogságról, így a gyalogosok előtt elhelyezkedő harci elefántok lendültek támadásba. Scipio a szokásosnál jóval ritkábban állította fel az egységeit, amik között nagy térközök terültek el, és ezekbe a szinte utcaszerű résekbe „terelték” be az elefántokat, amelyeket aztán két oldalról is közrefogva már könnyű volt elintézni.
Az elefántroham kifulladása után a gyalogság első vonala lendült támadásba, de a szinte sértetlen római vonalak felfogták a támadást. A zsoldosok hátrálni kezdtek a rómaiak nyomása miatt, és amikor látták, hogy a mögöttük rendezett sorokban várakozó második és harmadik vonal katonái csak nézik az ő küzdelmüket, egyszerűen megfordultak és a második vonalat támadták meg. Hannibál terve kezdett összeomlani ezért az elit veteránjait is harcba küldte, akikkel sikerült az arcvonalat tartani. Újra nyílttá vált a küzdelem, némely pillanatban még úgy is tűnt, hogy mégiscsak felragyog Hannibál csillaga, egységei közel jártak ahhoz, hogy áttörjék a rómaiak arcvonalát. Ekkor viszont megjött Scipio lovassága. A karthágói katonák két tűz közé kerültek, és ez eldöntött mindent. Hannibál nagyon kevés katonájával tudott csak visszavonulni a csatatérről, amelyen legalább 20 ezer katonája feküdt holtan, és vagy 15 ezer került fogságba. Karthágóban mindenki tisztában volt a csata következményével, a háborút elvesztették, és már semmi esélyük sem volt annak megfordítására. Kr.e. 201-ben meg is született a második pun háborút lezáró békeszerződés, amely egy nagyhatalmat eltörölt, egy másikat pedig felemelt.
A diadalmasan hazatérő hadvezért általános örömujjongás fogadta Rómában. Ekkor kapta meg az Africanus melléknevet, de a neki szánt számos szobrot és az életre szóló diktátori vagy consuli rangot elutasította. Kr. e. 199-ben censor, 194-ben másodszor is consul lett belőle. Egy évvel később tagja volt a Karthágó és Numida állam vitáit rendező hármas bizottságnak, illetve ugyanebben az évben Epheszoszba is elutazott tárgyalni III. (Nagy) Antiokhosszal, aki menedéket adott Hannibalnak. A legenda szerint itt találkoztak személyesen az egykori ellenfelek, és séta közben beszélgettek, s Scipio a következő kérdést tette fel Hannibálnak: – Véleményed szerint ki a világ három legnagyobb hadvezére? Mire Hannibál némi töprengés után így válaszolt: – Az első mindenképpen Nagy Sándor, hiszen ő alig tizenkét esztendő alatt meghódította az ismert világ nagy részét, s legyőzte a perzsa birodalmat. – És ki lenne a második? – kérdezte Scipio. Erre Hannibál így válaszolt: – A második biztosan Pürrhosz lenne, hiszen ő találta fontosnak a gondos táborverés biztonságát. – Jó, jó, de akkor kit tartasz a harmadik legnagyobb hadvezérnek? Erre Hannibál egyszerűen így válaszolt: – Az én volnék. – Miért te? Hiszen én legyőztelek… Hannibál elmosolyodott, és így válaszolt: – Igen, de ha nem győztél volna le, akkor magamat mondtam volna a legnagyobbnak. Bár nagy valószínűséggel nem történt meg ez a beszélgetés, a találkozó esetleg megtörténhetett, annyi bizonyos, de hogy milyen légkörben beszéltek egyáltalán, ki tudja.
Kr. e. 190-ben Scipio fivére, Lucius lett az egyik consul, aki saját dicsőséget akart magának szerezni. Scipio nem akart testvére becsvágya útjába állni, ezért inkább vállalta, hogy Lucius legyen a sereg vezére, ő pedig alatta vállalt katonai szolgálatot legátusi rangban. III. Antiokhosz szeleukida király uralkodása második felében egyre erősebb külpolitikát folytatott, birodalma régi dicsfényét több hódítással próbálta visszaszerezni, több-kevesebb sikerrel, ami viszont kiváltotta Róma gyanakvását és ellenszenvét is. Csak tetézte ezt Hannibál „befogadása”, ami csak tovább szította Róma haragját és félelmét. Hannibál olyan szálka volt a rómaiak szemében, akitől még ekkor is nagyon féltek, mert neve egyet jelentett a Rómával való szembeállásra. Antiokhosz ezért is vette szárnyai alá a híres hadvezért, ami egyrészről egy ütőkártyát is adott a kezébe, de az uralkodó a legjobb kártyáját talomba hagyta, tanácsait, intelmeit szinte meg sem hallgatta, igaz valós szerepet nem adott neki az eljövendő háborúban. A Thermopylae-i csatában a szeleukida uralkodó vereséget szenvedett, ami következményeként minden görög területet elveszített. Ezzel megnyílt a rómaiak előtt az út Kis-Ázsiába.
A Hellészpontoszon átkelt római csapatok a szövetségeseikkel együtt III. Antiokhosz ellen vonultak, és kr. e. 190-ben Magnészia síkján szembe is találkoztak. A két sereg létszámáról elég eltérő becslések vannak napjainkban is, a rómaiak esetén 30-50 ezer, a szeleukida sereg kapcsán 50-70 ezer körüli becslésekkel lehet találkozni. Abban megegyeznek a mai kutatók, hogy igazán nagy számbeli különbség nem volt a két sereg között, az igazi eltérés a felfogásban, a stratégia, taktikai kérdésben volt. Lucius nem volt egy igazán jó katona, hadvezérként inkább egy gyenge vagy közepes minősítéssel lehetne jellemezni, de abban viszont jó volt, hogy képességeivel tisztában volt, így az alatta szolgáló legátusokra hallgatott, és mint tudjuk Scipio, Hannibál legyőzője volt az egyikük. A római sereg a bal oldalán egy folyóra támaszkodva állt fel, a középpontban 20 ezer légióssal. Scipio hozott magával 16 harci elefántot is Afrikából, de azokat a sereg mögött helyezett el tartalékba, nem szánt nekik komoly szerepet, ami köszönhető volt kevés számuknak, és annak a ténynek, hogy az afrikai elefántok jóval kisebbek voltak a másik oldalon lévő 54 indiai elefánttal szemben. A rómaiak seregében elég sok szövetséges görög is harcolt, így könnyűgyalogosok, és híres krétai íjászok is. III. Antiokhosz centrumjában 16 ezer fős erős falanx sorakozott fel, amihez csatlakozott egy sor különféle alakulat is, így nehéz és könnyűlovasok, íjászok, könnyűgyalogosok a birodalom minden szegletéből. Antiokhosz seregének legnagyobb ütőerőjét a falanxok között elhelyezett harci elefántok, és a nagy létszámú nehézlovas alakulatok adták, amit harci szekerek is erősítettek. A szeleukida uralkodó már túl volt élete alkonyán, súlyos családi tragédiák is hatással voltak életére, és talán ezek miatt is nem volt már annyira önmaga. Talán ennek is volt köszönhető, hogy olyan helyen vállalt csatát ami nem neki kínált előnyt, hanem a rómaiaknak. A csatamező elég szűk volt, így a szeleukida nehéz és könnyűlovasság számára nem volt elég hely manőverezni, nem volt elég terület klasszikus bekerítő hadmozdulatokra. A szeleukida király egyetlen esélye az volt, hogy valamelyik szárnyon meg tudja verni a rómaiakat, és akkor lovasságával oldalba támadhatja a centrumot. Erre a jobbszárnyat jelölte ki célpontnak, mert ott főleg a rómaiakkal szövetséges görögök helyezkedtek el II. Eumenész pergamoni király vezetésével. A szeleukida sereg legtöbb harci szekerét ide összpontosította Antiokhosz és támadásba is küldte őket. A pergamoni király ezt látva saját könnyűfegyverzetű gyalogosait és lovasait vettette be a harci szekerek ellen. A katonák a szekerek elé fogott lovakat kezdték támadni, amivel célt is értek, a lovak megzavarodtak, a szekerek vonala felbomlott, némelyek inkább visszafordultak. Ezt látva a szeleukida balszárny könnyűgyalogos egységei meginogtak, kapkodva visszavonulásba kezdtek. Ezt látva a római lovasság lendült támadásba a szeleukida nehézlovasság ellen, amit sikerült is legyőzni, így a teljes balszárnyat szétverni. A csata viszont a római balszárnyon nem volt ilyen sikeres. Itt viszonylag kevés erő állt a Phrügiosz folyó partján, amit a szeleukida erők áttörtek. A rómaiak egészen a táborukig hátráltak vissza, de ott sikerült megállítani a visszavonulást. A pergamoni szövetséges lovasság bevetésével sikerült megállítani a veszélyes helyzetet, és ezzel gyakorlatilag el is dőlt minden. A szeleukida király ezt látva elmenekült a csatatérről, magára hagyta a még mindig harcoló katonáit.
A rómaiak hatalmas győzelmet arattak, amiért nem is fizettek olyan magas árat, mert Livius szerint alig vagy 400 embert veszítettek mindössze, de a modern becslések szerint inkább 5 ezer körüli volt a valóságos veszteség, amivel szemben a másik oldalon Livius szerint 50 ezer, mai történészek szerint inkább kb. 10 ezer volt a végleges veszteség. A csata meghozta Liviusnak az Asiaticus melléknevet, amit saját képességei helyett testvérének Scipionak köszönhetet, aki nélkül lehet más eredmény született volna. De ez a másik oldalra is igaz csak fordítva. Lehet más lett volna az eredmény, ha a szeleukida sereget nem a király, hanem Hannibál irányította volna. Scipio a háborút követő béketárgyalásokon nagyon elnéző volt a szeleukida állammal szemben, ami valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy a háború elején elengedték a fiát, aki az ellenség fogságában volt. Hazatérte után ezért is lett a szenátus egyik céltáblája, őt vették elő a békefeltételek miatt, azokat túl lagymatagnak tartották. A támadások olyan mértéket öltöttek, hogy testvérét börtönbe akarták küldeni, de végül megelégedtek a vagyona teljes elkobzásával. Scipiot is megvádolták egy sor váddal, amiben megvesztegetés, sikkasztás is szerepelt. Az mentette meg Hannibál legyőzőjét, hogy a szenátussal szemben a tömeg nem felejtette el tetteit, kiállt mellette, így nem merték „bántani”, inkább ejtették a vádakat. Scipionak elege lett mindenből amit Rómában tapasztalt, ezért otthagyta a várost és vidéki birtokára költözött, ahol a gazdálkodással kezdett inkább foglalatoskodni. Annyira elfelejtették, hogy még halála időpontja és helyszíne sem biztos. Egyesek szerint kr. e. 187-ben, mások szerint 185-ben, de olyan is akad, aki szerint 183-ban, nagy ellenfelével, Hannibállal egy évben halt meg vidéki birtokán.
Halálával Róma egy tehetséges tábornokát vesztette el, akinek igazán sokat köszönhetett a birodalom, ami nem bizonyult túl hálásnak ahhoz képest, hogy mi forgott kockán. Ha nincs Scipio a második punk háború is lehet, hogy más eredménnyel zárult volna, és nem Róma lett volna a Földközi-tenger nyugati medencéjének ura. Katonai pályafutása során egyetlen csatát sem vesztett el, és ő volt az egyik első tábornok, aki Itálián és a környező szigeteken kívüli területekkel gyarapította Rómát. Az már csak a hab a tortán, hogy punok és Karthágó végső legyőzése Publius Scipio fogadott fia Scipio Aemilianus nevéhez kötődik, és családja több generáción át egyike maradt a jelentős politikai befolyással bíró előkelő családoknak.
Még hogy a történelem nem népszerű….
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Kertész István: A hódító Róma, Kossuth, Budapest, 1983
Hahn István (szerk.): A hadművészet ókori klasszikusai, Zrínyi Katonai, Budapest, 1963
Eutropius: Róma rövid története, Helikon, Budapest, 2003
Ferenczy Endre · Maróti Egon · Hahn István: Az ókori Róma története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2002
Hahn István · Máté György: Karthágó, Corvina, Budapest, 1974
John Warry: A klasszikus világ hadművészete, Gemini, Budapest, 1995
Florus: Róma háborúi, Európa, Budapest, 1979
Polübiosz: Polübiosz történeti könyvei I-II., Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004
Titus Livius: A római nép története a város alapításától, Európa, Budapest, 1976
Kertész István: A cohors-taktika kialakulásának katonai előzményei, Hadtörténelmi Közlemények, 1973/4.