Pürrhosz

A mai Görögország Albániával és az Ión-tengerrel határos északnyugati részén, a Pindosz-hegység zord tájai között feküdt Épeirosz, a hellenisztikus világ egyik legnyugatibb, s minden bizonnyal legszegényebb területe. Illírek lakták ezt a kopár embert próbáló hegyvidéket, meg velük összekeveredett erősen hellenizált molosszoszok. Az itt élő emberek legfontosabb foglalkozása az állattenyésztés volt, a nehéz körülmények pedig megedzették az itt élőket. Zeusz Görögország-szerte ünnepelt jóshelye, a híres dódónéi szentély is az ő területükön feküdt, ami adott nekik egy kis tekintélyt legalább, a többi gazdag „rokon” körében. Mindezek mellett Épeirosznak a görög civilizációval való kapcsolatát sok, az Adriai-tenger keleti partján fekvő korinthoszi és eleai település is elősegítette. Így Épeiroszt csakúgy, mint Makedóniát, amolyan félgörög területnek tekinthetjük a felvázolt helyzete alapján. De a 4-3. század fordulóján egy kalandos életű, nagyra hivatott király elhatározta, hogy a tetek mezejére lép, és ezzel a magába zárkózó, de kitűnő katonákat nevelő néppel kiemelkedik az ismeretlenség ködéből. Ez a király volt Pürrhosz. Ismerkedjünk meg a történetével!

Az. I.e.319-ben született Pürrhosz apja Aiakidész a molosszosz királyi házhoz tartozott, mely Akhilleusz Pürrhosz nevű fiához vezette vissza eredetét, aki a hagyomány szerint a trójai háborút követően Épeiroszban telepedett le. Az ókori világ legfontosabb „celebjei” voltak a Trójai háború „hősei”, hiszen szinte minden magára is valamit adó görög uralkodóház onnan próbált ősöket „szerezni”, de ne feledkezzünk meg a rómaiakról sem, ők egész népüket onnan próbálták származtatni. De visszatérve történetünkhez, Aiakidész unokatestvére volt I.Alexandrosz korábbi királynak, aki II. Philipposz makedón király veje és nővére, Olümpiasz révén sógora, illetőleg Nagy Sándor nagybátyja volt. Tehát egyik oldalról egy elég híres makedón rokonság volt található, másik oldalról pedig Pürrhosz anyja, Phthia szintén neves ősökkel büszkélkedhetett, mert Pharszaloszi Menón, a Nagy Sándor halála után kitörő makedónellenes görög felkelés a lamiai háború egyik vezére volt az apja. Amikor Kr. e. 326-ban Alexandrosz meghalt, Aiakidész hősünk apja örökölte a trónt. De rossz lóra tett, amikor Olümpiaszt támogatta a diadokhoszok háborúskodásában, mely Nagy Sándor örökségéért folyt, és makedóniai vállalkozását Kasszandrosz, Makedónia ura meghiúsította, mire az épeirosziak távollétében megfosztották trónjától, és híveit leöldösték (Kr. e. 315). Így jár, aki a nagyok dolgába próbál beleszólni, koppant egy nagyot, és elveszti hatalmát nagyon gyorsan, így járt Aiakidész főszereplőnk édesapja.

Már itt véget is érhetett volna Pürrhosz történte, de a görög istenek más terveztek Akhilleusz leszármazottjával!  Pürrhoszt, aki ekkor még kisgyermek volt, az ellenségei mindenütt keresték, de szerencséjére hívei kilopták a városból, és elmenekültek vele. Miután szerencsésen megmenekültek Illíriába mentek Glaukiasz királyhoz, akit odahaza találtak feleségével együtt. A legenda szerint letették a kisgyermeket a királyi pár lába elé a szoba közepére. A király gondolkodóba esett, mert tartott Kasszandrosztól, s miközben „gondolkodott”, Pürrhosz magától odamászott hozzá, s kezével megfogta köntösét, majd Glaukiasz térdébe kapaszkodva felállt; ezzel előbb nevetést fakasztott, majd szánakozást keltett, mintha könnyek között oltalomért esdekelne. Másik változat szerint nem Glaukiasz előtt borult le, hanem az istenek oltárába kapaszkodott, felállt előtte, átölelte, s ezt Glaukiasz isteni jelnek tekintette. Bármelyik történet is legyen igaz, vagy akár az egyik se, a tényeken nem változtat, a kisgyermek „elbűvölte” a királyt, aki átadta feleségének, s meghagyta neki, hogy saját gyermekeikkel együtt nevelje fel. Az istenek rámosolyogtak e napon hősünkre, élete szerencsés fordulatot vett, a sors tartogatott neki még pár „érdekességet”. Glaukiasztól az ellenség a gyermek kiadatását kérte, Kasszandrosz pedig kétszáz talentumot ajánlott fel érte, de nem szolgáltatták ki. A görögök pénzrendszerben 1 talentum = 60 mina = 6000 drachma = 36000 obolosz. Az összeg nagyságáról fogalmat alkothatunk, ha tudjuk, hogy Athén fénykorában az iparosok egy napi átlagkeresete 2 obolosz körül volt. Ilyen alapon 1 athéni talentum ma kb. tíz – tizenhatmillió Ft lehetne, a 200 talentum pedig körülbelül 3 milliárd forint körüli értéket jelentene napjainkban! Drága egy kis gyermek volt ez a kis Pürrhosz! Amikor elérte a tizenkét éves kort főszereplőnk, Glaukiasz Épeiroszba vitte hadseregével, és királlyá tette (i.e.306). E tettével egy hozzá jó viszonyt ápoló, baráti államot akart maga mellett tudni nagy valószínűséggel, ami sikerült is neki.

Gyermek lévén régenstanács kormányzott Pürrhosz helyett, ráadásul uralma mindössze öt évig tartott, mert Kasszandrosznak Makedónia „urának” elég ereje volt arra, hogy pár helyi elégedetlenkedővel elűzesse a fiatal királyt, melynek trónját I. Alexandrosz fia, II. Neoptolemosz szerzett meg. Pürrhosz így elveszítette királyságát, és mindenkitől cserbenhagyva, Antigonosz fiánál, Démétriosznál húzta meg magát, aki nővérét, Déidameiát vette feleségül. Déidameiát egészen kislány korában eljegyezték Rhóxané fiával, Alexandrosszal, Nagy Sándor fiával, ami nagyon is jó parti lett volna az Épeiroszi királyi háznak, de mikor az anyát és fiát utolérte balvégzete, s Déidameia felserdült, Démétriosz vette el végül feleségül. Antigonosz Démétriosz apja 80 évesen az utolsó „öreg” hadvezér volt a diadokhoszok közt, aki még II. Philipposz makedón király alatt is szolgált a makedón hadseregben. Uralma kiterjedt a mai Törökország, Szíria, Libanon és Palesztina területére is. Birodalma nagyságát fiával folyamatosan növelni tudta, és lépésről lépésre haladt célja felé, hogy újra egyesítse Nagy Sándor korábbi államát. Azonban a többi diadokhosz szövetkezett ellene, és együttes erővel akarták megállítani. Mindenki egy új Nagy Sándor akart lenni, mindenki a hatalomnak nevezett „mézesbödön” körül tolongott, mindenki bele akart nyalni, kóstolni, majd az ízlelés után még többet szerezni belőle.

A mézesbödönért az Antigonidák indultak előnyösebb helyzetből, mert Kasszandroszt, aki Hellászt és Makedóniát uralta meggyengítették bizonyos hellászi összeütközések, Ptolemaiosz pedig még nem kapott új erőre a legutóbbi összecsapásuk óta. Az egyedüli diadokhosz, aki felvehette a versenyt Antigonosszal, Szeleukosz volt. Szeleukosz kihasználta, hogy ellenfele le van kötve nyugaton, és egy hadjárattal Indiáig terjesztette ki birodalmát. Itt összecsapott Csandragupta Maurjával, a Maurja birodalom alapítójával. Csandragupta ellen ugyan vereséget szenvedett, de legkeletibb bakhtriai területeit elcserélte 500 harci elefántra, aminek a későbbi események alakulásában még fontos szerepe lesz. Azóta se igazán halottunk olyanról hogy valaki egy országot elcseréljen pár „állatra”. A hadjáratot Lüszimakhosz kezdte meg, aki átkelt a Boszporuszon és Anatólia belsejéig nyomult. Kasszandrosztól elszigetelve, az Égei-tenger túloldalán, hosszú utánpótlási útvonallal állt szemben az Antigonidákkal, akik hazai terepen voltak, sokkal nagyobb sereggel és 75 harci elefánttal. Szeleukosz azonban közeledett kelet felől Lüszimakhosz segítségére. A két sereg egyesülését Antigonosznak nem sikerült megakadályoznia, így a két sereg 60 ezer fős összlétszáma már vetekedett Antigonosz 75 ezer fős seregével. A terepviszonyok azonban az utóbbiaknak kedveztek, mivel lovasságuk fejlett volt, amit a sík terepen ki tudtak használni. A sorsdöntő ipszoszi csatát Kr. e. 301-ben vívták a közép-phrügiai Ipszosz közelében. Az antigonida-had támadó szárnyának Démétriosz által vezetett lovassága könnyedén megfutamította az ellenséges lovasságot, itt harcolt a fiatal Pürrhosz is, és nagy vitézségről tett tanúbizonyságot, dacára fiatal korára. De a sikeres lovassági támadás egyedül hagyta az Antigonosz által vezetett phalanxot, ami hibának bizonyult. Szeleukosz közel 400 harci elefántjával megakadályozta, hogy a két fél újra egyesüljön, a körbevett gyalogságot pedig kétségbeesve próbálta rendbe szedni Antigonosz. 80 éves kora miatt képtelen volt már páncélt viselni, és hamar elesett így a csatában. Egy névtelen katona dárdája nyakon találta, a sereg ettől felbomlott, s Démétriosznak vesztesen el kellett menekülnie hősünkkel együtt. Az ipszoszi csata lezárta Nagy Sándor birodalmának utolsó egységesítési kísérletét. A 3. század elején sorra megszilárdultak a helyi monarchiák, Makedóniától kezdve Egyiptomon át egészen Indiáig.

Pürrhosz Démétriosszal együtt menekült el, nem hagyta cserben rokonát, mást nem is tehetett volna, nem igazán volt más pártfogója ebben az időben. A csata után előbb Démétriosz görögországi városait irányította, majd amikor az békét kötött Ptolemaiosszal, vállalta, hogy túszként Egyiptomba menjen. Itt hamarosan Bereniké királynő kegyeibe férkőzött, és feleségül vehette annak előző férjétől származó lányát, Antigonét. Szükség törvényt bont mondhatjuk erre, ha egy kis hízelgés kell egy jó „partihoz”, meg egy királysághoz, ki nem vállalná be? A házasság után Ptolemaiosz flottát biztosított az új „kis kedvenc” részére, amivel az visszaszerezhette királyságát. Épeiroszba ekkor még mindig II.Neoptolemosz uralkodott, aki zsarnokoskodásai miatt rendkívül népszerűtlen volt, így nem volt nehéz vele szemben fellépni. A visszatérő királyfi számos támogatóra tett szert, és elérte, hogy riválisával megosszák a hatalmat, majd elkerülendő saját vesztét, megölette Neoptolemoszt (Kr. e. 295). Két dudás egy csárdában nem fér meg tartja a mondás, ami igaz volt az Épeiroszi királyságra is.

Az országba már harmadszor visszatérő Pürrhosz többé nem hagyta kicsavarni kezéből a kormánypálcát. Kalandos ifjúsága olyan politikai és katonai tapasztalatokkal ruházta fel, amelyek birtokában bátran szállhatott szembe bárkivel. Férfivá érett. Azok a katonák, akik még látták Nagy Sándort, esküdni mertek volna rá, hogy míg a többi király csak öltözékével és méltóságteljes fejtartásával képes utánozni a világhódító hadvezért, addig ő a fegyverforgatásban is kiállja az összehasonlítás próbáját. Arcának látványa már önmagában félelmet keltett, mert ”felső állkapcsában összenőttek fogai” Plutarkhosz szerint, s ez különös vadságot kölcsönzött vonásainak.

A huszonhárom éves, tetterős király rendkívüli népszerűségre tett szert népe és hadserege tagjaiban. Óriási vállalkozókedv jellemezte, tele volt tervekkel. Amint biztosította trónját, Makedónia meghódítását kezdte fontolgatni, ami kiindulópontot jelentett volna számára Hellasz meghódításához. Segítségére volt, hogy Kasszandrosz fiai, Alexandrosz és Antipatrosz marakodtak az örökségen, és az előbbi őt hívta segítségül. Pürrhosz a makedónok nyugati tartományaiért cserébe, hadba is vonult. A támadás fényes sikerrel zárult, Antipatroszt hamarosan legyőzték, bár kisebb keleti területeket megtarthatott. Pürrhosz a makedón tartományokkal megerősödve és az aitólok támogatását élvezve hamarosan új veszélyforrással volt kénytelen szembesülni. Alexandrosz ugyanis előzőleg vele együtt Démétrioszt is segítségül hívta Antipatrosz ellen, ám közelebb lévén, Pürrhosz gyorsabban „válaszolt” a kérésre. Démétriosz azonban meggyilkoltatta Alexandroszt, és maga foglalta el Makedónia trónját (Kr. e. 294). Nesze neked rokoni kapcsolat, meg korábbi „haverság”, a hatalomért vívott harcokban nincsennek barátok. A két ambiciózus politikus között rövidesen kitört az ellenségeskedés, amelyet Deidameia, Pürrhosz nővére és Démétriosz hajdani felesége halálával már a rokoni kötelék sem enyhített. A háborúra Thébai Kr. e. 291-es lázadása adott okot, ami elképzelhető, hogy Pürrhosz ösztönzésére robbant ki. Egy kis zűrzavar mindig jól jön az ellenségünknél, főleg ha mi csináljuk neki! Démétriosz maga személyesen vonult a város megbüntetésére, mire az Épeiroszi király betört Thesszáliába, azonban vereséget szenvedett, és kénytelen volt így visszavonulni, nem jöhet, mindig minden össze, mondhatjuk erre. A thébai felkelés leverését követően Kr. e. 289-ben érkezett el a bosszú ideje Démétriosz számára. Aitóliát kifosztva Pantaukhosz vezetésével hagyott hátra makedón csapatokat a tartományban, majd bevonult Épeiroszba. A sors fintoraként ugyanebben az időben Pürrhosz már Aitólia felé tartott egy másik útvonalon, így míg Démétriosz különösebb ellenállás nélkül szerezte meg Épeiroszt és Korkürát, addig Pürrhosz Pantaukhosszal találkozott össze, és csatára vonult fel ellene. Pantaukhosz, aki Démétriosz hadvezérei közt bátorságban, testi erőben és kardvívásban a legkiválóbbak között volt, s emellett vakmerő és büszke harcos is, párviadalra hívta ki Pürrhoszt, aki nem maradt el sem vitézségben és dicsőség iránti vágyban, Akhilleusz hírnevének óhajtott részese lenni! Most is áttört az első sorokon, úgy ment Pantaukhosz ellen. Először lándzsájukkal csaptak össze, azután kézitusára került sor, s mindketten nagy erővel és ügyességgel forgatták kardjukat. Pürrhosz egy sebet kapott s kettőt adott – a combján és a nyakán döfte meg Pantaukhoszt -, és visszaverte, majd földre terítette ellenfelét, de nem ölte meg, mert barátai kimentették a kezéből. Az épeirosziakat azonban fellelkesítette királyuk győzelme, majd áttörték a makedónok phalanxát, és a megvert ellenséget üldözőbe fogták; sokukat megölték, és több mint ötezer foglyot ejtettek. Azért nem olyan sok ókori hadvezért tudunk mondani, aki személyes példamutatással, bátorsággal, harccal képes annyira motiválni csapatait, hogy azok tűzön, vízen át kövessék és győzelmet arassanak egy csatában. Erre csak a „nagyságok” képesek!

Épeirosz mielőbbi visszaszerzésére személyes indoka is volt Pürrhosznak. Antigoné halála után ugyanis három feleséget vett maga mellé, melyek külföldi szövetséget is jelentettek: egy illyr és egy paión hercegnőt, valamint Agathoklész szürakuszai türannosz lányát, Lanasszát. Mindenkinek van hobbija manapság is, van, aki bélyeget gyűjt, van, aki szalvétát, hősünk „hobbija” a feleség gyűjtés volt, na meg a királyi címek voltak még a gyengéi, szeretett volna mindegyikből minél többet. Korküra Lanassza hozománya volt, ám az megsértődött férjére, amiért az túl sok figyelmet fordított a két „barbár” feleségre. Lanassza ezért visszavonult Korkürára, majd Démétriosz betörésekor felajánlotta neki a szigetet és saját kezét. Pürrhosz Kr. e. 288-ban így bosszúhadjáratot indított keletre, amit a betegeskedő makedón király sokáig nem tudott kivédeni, ám Edesszánál végül legyőzte a támadóját, aki kénytelen volt visszavonulni, újabb koppanás makedónokkal szemben. Szerencsére Démétriosz igyekezett enyhe békét kötni az Épeiroszi uralkodóval, mivel Ptolemaiosz, Lüszimakhosz és Szeleukosz ismét összefogott ellene, hogy megszerezzék ázsiai birtokait, így veresége ellenére sikert ért el hősünk, országát visszaszerezte. Pürrhosz azért még ettől függetlenül csatlakozott a formálódó szövetséghez, amely még Európa területén kívánta legyőzni Démétrioszt. Kr. e. 287-ben Ptolemaiosz flottája megjelent a görög partoknál, Lüszimakhoz és Pürrhosz pedig a szárazföldön rohanta le Makedóniát. Démétriosz eleinte Lüszimakhosszal akart leszámolni, ám félve, hogy elégedetlen katonái átállnak Nagy Sándor veterán hadvezéréhez, inkább hajdani sógora ellen vonult. A megnyerő viselkedésű Épeiroszi király azonban hasonlóan rokonszenvesnek bizonyult a hadsereg számára, így a katonaság átállt hozzá, nemhiába, a személyes varázs már ekkor is fontos volt. Miután Démétriosz álruhában elmenekült, Pürrhosz Makedónián Lüszimakhosszal volt kénytelen megosztozni, aki hamarosan az egész országot megszerezte a maga számára (Kr. e. 287 végén vagy Kr. e. 286 elején). Azért becsülnünk kell Pürrhosz kitartását, hiszen harmadszor próbálkozott már az ország megszerzésével, több-kevesebb sikerrel.  Az Épeiroszi király mindezeket követően néhány évre visszavonult országába, és nem bocsátkozott újabb vállalkozásba, nem mintha nem lett volna kedve hozzá, csak hát kellett egy „lehetőség”, ami aztán meg is adatott neki, ott ahol nem is igazán számított rá, Itáliában.

Az itáliai helyzet megértéséhez meg kell ismerkednünk kicsit Róma helyzetével. Az egyre mohóbb és hódító szándékú római köztársaság a samnis területek meghódításával közvetlen szomszédságba került a dél-itáliai görög városállamokkal. A rómaiak szövetséget kötöttek a lucanusokkal, hogy ezzel is elszigeteljék a görög városokat. A lucanosok ettől annyira felbátorodtak, és akkora arcuk lett, hogy megtámadták Tarentumot, a leggazdagabb dél-itáliai kereskedővárost. Első ízben Kleonymos II.Kleomenés spártai király fiának serege mentette meg a várost. A következő nagyobb támadás esetén Agathoklés, Syrakusai tyrannosa nyújtott segítséget. Az ő halála után (i.e.289) a lucannusok most már sokadszor is megtámadták Thurioi városát. A város végső kétségbeesésében Rómától kért segítséget, ami nagyon is jól jött Rómának. Róma szabadon dönthetett arról, hogy segít e a városnak. Dél Itália stratégiai jelentősége, és saját növekvő erejének tudatában még az se nagyon érdekelte Rómát, hogy ezzel összeütközést, netán háborút idéz elő a térségeben. A népgyűlés megszavazta a segítségnyújtást Thurioinak, amit tettek is követtek. Római csapatok jelentek meg Thurioninál, elkergették a lucanusokat, (i.e.285). Róma helyzetbe került ezzel Dél-Itáliában, és minden fél tisztában volt vele, hogy ebből utóbb a térség uralmáért dűlőre kell vinni a dolgot. Három évvel később egy tíz hajóból álló római flotta is befutott a város kikötőjébe, de ezzel megsértettek egy korábbi szerződést, amely szerint római hadihajó nem haladhatott túl a Croton melletti Laciniumi-hegyfokon. Megtörtént a kenyértörés, a szereplők elfoglalták a helyüket, a függöny felgördült. A szereplők közül a tarentumi polgárság tette meg az első lépést, amely a tarentumi öbölbe való behatolást nem nézte jó szemmel, attól féltek, hogy a helyi arisztokrácia római segítséggel akarja visszaszerezni korábbi hatalmát. A tarentumiak így megtámadták a római hajókat, többet el is süllyesztettek, és kiűzték a római helyőrséget Thurioiból. Ezzel vette kezdetét Róma és Tarentum konfliktusa, amely vérbe borította Dél Itália jelentős részét.

De visszakanyarodva főszereplőnkhöz, Pürrhosz Kr. e. 281-ben olyan felkérést kapott, amelyet nem utasíthatott vissza. Tarentum küldöttsége minden Magna Graecia-i görög nevében kérték, hogy szálljon hadba a támadó rómaiak ellen. A hadjáratra 350 000 gyalogos és 20 000 lovas kiállítását ígérték, mondanunk se kell, hogy ekkora haderőt hol tudtak volna kiállítani az itáliai görögök, ha meg ki tudtak volna, mi szükség lett volna Pürrhoszra? Blöff volt a javából, és be is jött, Pürrhosz bekapta a horgot. Ez így nagy lehetőség volt az Épeiroszi király számára, amely megmozgatta fantáziáját, feltüzelte vágyait, egy új birodalom megszerzésének, alapításának ígérete volt ez.

Amikor legfőbb bizalmasa Kineasz látta, hogy Pürrhosz milyen buzgón készülődik Itáliába, kivárta, míg a király ráér, és a következő beszélgetést folytatta vele Plutarkhosz szerint: „Azt mondják, Pürrhosz, hogy a rómaiak igen kiváló katonák, és sok harcias népet leigáztak. Ha az isten megadja, hogy legyőzzük őket, mit kezdünk a győzelemmel?” Erre Pürrhosz így felelt: „Magától értetődő dolgot kérdezel tőlem, Kineasz. Ha egyszer legyőztük a rómaiakat, nem lesz egyetlen barbár vagy görög város sem, amely szembeszáll velünk; miénk lesz egész Itália, amelynek nagyságát, gazdagságát és hatalmát senki nem ismeri jobban, mint éppen te.” Rövid gondolkodás után Kineasz így folytatta a beszélgetést: „Ha pedig elfoglaljuk Itáliát, király, mit teszünk?” És Pürrhosz, aki még nem értette, mire céloz Kineasz, így szólt: „A közelből Szicília nyújtja ki felénk kezét, ez a gazdag és sűrűn lakott sziget, amelyet könnyen elfoglalhatunk, mert, Kineasz, ott most Agathoklész halála óta mindenütt lázongás ütötte fel a fejét; a városokban zűrzavar és a népvezérek vad szenvedélye uralkodik.” „Valószínűleg úgy van, ahogyan mondod – folytatta Kineasz -, de vajon Szicília elfoglalása véget vet-e hadjáratunknak?” „Ha isten győzelmet és sikert ad nekünk – mondta Pürrhosz -, ez csak előjátéka lesz későbbi nagy vállalkozásainknak, mert, ha egyszer elérhetjük, miért tartóztatnánk meg magunkat Libüától és Karthágótól? Hiszen Agathoklész, amikor titokban elosont Szürakuszaiból, és néhány hajóval átkelt a tengeren, kis híján elfoglalta. Ha mindezeket a területeket meghódítjuk, ellenségeink közül, akik most oly dölyfösen lenéznek bennünket, egy se lesz, aki szembeszáll velünk.” „Nem lesz senki – felelte Kineasz -, sőt világos, hogy ilyen nagy hatalommal újra el lehet foglalni Makedóniát, és szilárdan uralkodni Görögországon. De ha mindez így történik velünk, mit teszünk akkor?” Pürrhosz nevetett, és így folytatta: „Élvezzük zavartalan nyugalmunkat, kedves barátom, pohárral a kezünkben vidám beszélgetés közben örvendezünk minden áldott nap.” Kineasz ekkor félbeszakította Pürrhosz szavait, s így szólt: „De vajon mi akadályoz meg bennünket, hogy poharat vegyünk a kezünkbe, és jól töltsük az időt egymás társaságában? Hiszen már most is megtehetjük minden fáradság nélkül, amit csak vérrel, sok vesződség és veszedelem árán fogunk elérni, sok bajt okozva másoknak és önmagunknak.”

A siker érdekében az ígért csapatok mellé igyekezett saját hadakat is gyűjteni, amelyben a többi hadúr is támogatta: Antigonosz hajókat, Ptolemaiosz Keraunosz emberekkel, Antiokhosz pénzzel támogatta vállalkozását, hogy minél távolabb tudják maguktól a veszélyes riválist, aki Antigonétől származó, 15 éves fiát, Ptolemaioszt bízta meg Épeirosz irányításával távollétében.

Pürrhosz 3 000 fős sereggel előreküldte thesszáliai törzstisztjét és tanácsadóját a már korábban említett Kineaszt, akinek képzettsége és tudása iránt nagy bizalommal volt, miközben ő maga hozzálátott az inváziós főerők összegyűjtéséhez. A konvoj szállítóhajóit és a kísérő hadihajókat maga Tarentum biztosította.  A lószállító és egyéb lapos fenekű hajókra Pürrhosz 20 elefántot, 3 000 lovast, 20 000 gyalogost, 2 000 íjászt es 500 parittyást hajózott be. Plutarkhosz szerint nehéz átkelés várt rájuk, és az évszakhoz képest váratlanul elkezdett fújni az északi szél, amikor félúton jártak. Ennek eredményeként sok hajó délre, Szicíliát elhagyva Líbia felé sodródott. A viharos időjárás miatt lehetetlenné vált Itália sarkának megkerülése, és a Tarentumi-öbölbe való behajózás. Azok a hajók, amelyeket a szél nem sodort el reménytelenül az útvonaluktól, végül menedékre találtak az adriai parton. Plutarkhosz szerint még Pürrhosz zászlóshajóját is megakadályozta az időjárás abban, hogy partot érjen. Csak kevés katonával ért partot, bár később a flotta többi része is előkerült. A helyi messapus lakosság, a tarentumiak szövetségesei, szívesen fogadták őket, és mindent elkövettek, hogy segítségükre legyenek. Így mintegy 2 000 gyalogost, néhány lovast és két elefántot sikerült Pürrhosznak megtartania. Ezután a szárazföldön keresztül Tarentum felé nyomult, hogy egyesüljön előőrsével. Amint a király Tarentum közelébe ért, Kineasz elébe vonult a már a városban állomásozó csapatokkal. Bármik voltak is Tarentummal kötött szerződésének pontos részletei, Pürrhosz nagyon ügyelt arra, hogy mielőtt saját, szétszórt flottája be nem fut a tarentumi kikötőbe, meg ne sértse őket. Azután viszont azonnal átvette az irányítást. A városban kihirdette a hadiállapotot, bezárt minden szórakozóhelyet és sportlétesítményt, felfüggesztette minden ünnepi és társadalmi esemény megtartását, és katonai szolgálatra íratta össze a város lakosságát. Katonai szempontból ezek nagyon is helyes döntések voltak, szükségesek a morál, a rend fenntartása érdekében. De Pürrhosz nem volt Tarentum uralkodója, így a helyi görögöknek nem tetszettek ezek az intézkedése, így több a rendszabályokat elítélő polgár elhagyta a várost. Pürrhosz hamarosan tudomást szerzett arról, hogy jelentős római sereg közeleg, és útközben a hátországot dúlja. A tarentumiak által beígért nagy szövetséges seregek még nem érkeztek meg, pedig Pürrhosz kétségkívül szívesen várt volna addig, amíg nagyobb sereg támogatását élvezi. A további, a kezdeményezést az ellenség kezében hagyó várakozás már stratégiailag hibás, a morál szempontjából pedig egyenesen katasztrofális lett volna. Így kivezette seregét, hogy szembeszálljon a rómaiakkal. Valószínűleg a további halogatás kedvéért hírnököt küldött előre, hogy megtudakolja, vajon az ellenség hajlandó lenne-e őt a Tarentummal fennálló nézeteltérések elsimításában közvetítőként elfogadni. De ebben a szakaszban – várható módon – a rómaiak nem tartottak igényt közvetítésére, ellenségként pedig nem féltek tőle.

Pürrhosz Heraclea melletti táborából szemlélte, ahogy a rómaiak átkeltek a Siris (ma Sinno) folyón. Meglepte őt a rómaiak rendje és katonai fegyelme, amely – ahogy azt egyik tisztjének megjegyezte – szokatlan volt a „barbárok” részéről. Ekkor minden addiginál nagyobb hajlandóságot mutatott az erősítés bevárására, ám pontosan ez volt az, amit a rómaiak mindenáron szerettek volna megakadályozni. Pürrhosz a folyóparton, védőállásban állította fel embereit, de a rómaiak már megelőzték. Gyalogságuk bizonyos alakulatai a gázlókon már átkeltek a folyón, és Pürrhosz embereinek vissza kellett vonulniuk. A heracleai ütközet (i.e.280) az előbb vázolt körülmények között kezdődött el. Pürrhosz felismerte, hogy további késlekedés nélkül át kell vennie a kezdeményezést. A nagy Alexandrosz bevált taktikáját alkalmazva a phalanxot az ellenség szemből való lekötésére rendelte, maga pedig rohamra vitte 3 000 lovasát. Ő azonban Alexandrosztól eltérően rosszul időzítette a hadmozdulatot. Támadása túl későn érkezett.  Maguk a rómaiak rendszerint gyengék voltak lovasságban, de ebbe a csatában az itáliai szövetségeseik bőven ellátták őket lovasokkal, amelyek visszaszorították Pürrhosz thesszáliai lovasságát. A király ekkor annak ellenére támadásba küldte a phalanxot, hogy a támadó szerephez nem voltak hozzászokva és felkészülve.

A legenda szerint köpenyét és fegyverzetét átadta egyik bizalmas hívének, Megaklésznak, s az ő fegyvereivel álcázva magát indult a rómaiak ellen, akik helytálltak és felvették a küzdelmet, de a csata hosszú ideig eldöntetlen maradt. A fegyverzet kicserélése megmentette ugyan a király életét, de kis híja volt, hogy ügyeinek kárt nem okozott, és meg nem fosztotta a győzelemtől is, mert a sok ellenséges katona közül, akik Megaklészra támadtak, egy római katona eltalálta és halálosan megsebezte, majd felkapta sisakját és köpenyét, a csapataihoz vágtatott vele, hogy megmutassa nekik, közben pedig azt kiáltozta, hogy megölte Pürrhoszt. Amikor a sorok előtt végighordozták és felmutatták a zsákmányt, a rómaiak örömujjongásban törtek ki, a görögökön viszont levertség és csüggedés vett erőt; míg aztán Pürrhosz is értesült a történtekről. Fedetlen fővel vágtatott a görögökhöz, és karját a harcolók felé nyújtva hangosan kiáltotta a tulajdon nevét. A római lovasság be is kerítette volna őket, ha lovaik meg nem ijednek az elefántoktól és nem válnak kezelhetetlenné. A thesszáliai lovasságnak ekkor sikerült ismét támadásba lendülnie, és végül győzelemre vitte az ütközetet.

A győzelem, bár nem volt döntő, annál mégis sikeresebb volt. A római veszteségek Dionüsziosz szerint 15 000, míg Hierónümosz szerint 7 000 főre rúgtak. Pürrhosz Dionüsziosz szerint 13 000, Hierónümosz szerint pedig 4 000 embert veszített. Végül is Pürrhosz kezére került az elhagyott római tábor, és tekintélye is annyira megnövekedett, hogy azok közül a bizonytalankodó lucaniaiak, samnisok és más szövetségesek közül, akiket a csata előtt annyira várt, most sokan csatlakoztak hozzá. Pürrhosz arra nem gondolt, hogy magát Rómát is bevegye, de arra számítva, hogy az erő pozíciójából tárgyalhat, északra vonult, és 60 km-re megközelítette a városfalakat. Megjelenése azonban nem keltett félelmet a rómaiak körében.

Ekkor miniszterét, az őt kezdetben a hadjárattól óva intő Kineaszt tárgyalni küldte Rómába. Felajánlotta, hogy kivonul Itáliából, ha Róma elismeri a görögök szabadságát, és kivonul a szamniszok, bruttiusok, lucanusok és apuliaiak nemrég megszerzett területeiről. A köztársaság helyzete olyan súlyosnak tűnt, hogy számos szenátor hajlandó lett volna elfogadni a békefeltételeket, amiben nagy szerepe volt Kineasz kiváló retorikai képességeinek. Hogy mégsem a békepárt győzött a szenátusban, az nagyrészt az idős Appius Claudius Caecus, a szamnisz háborúk hőse és a Via Appia épít- tetője hazafias lendületű beszédének köszönhető a történetírók szerint. Kineasz tájékoztatta Pürrhoszt, hogy tárgyalásokkal nem mehet sokra, így az gyors előnyomulásba kezdett. Laevinus, aki csapatai maradékaival Venusia coloniában húzta meg magát serege maradékaival, időközben két legiót kapott Rómából, de, még így sem mert kiállni a túlerőben levő ellenféllel, ehelyett megelégedett a görögök követésével, illetve kis összecsapásokkal kívánta hátráltatni támadásukat. Pürrhosz hamarosan elérkezett Praeneste városába, amit bevett. Rómától alig 24 mérföldnyire, egynapi menetelésre járt már, azonban ekkor hírt kapott arról, hogy az addig őt támogató etruszkokkal békét kötöttek ellenfelei, és Tiberius Coruncanius, a másik consul már visszatért hadseregével Rómába. A görögök jobbnak látták visszavonulni. A telet Taraszban töltötték, az év hátralevő részében nem voltak harcok. Mihelyt megérkezett Taraszba, római követséget menesztettek hozzá a foglyok kiváltására. Egyes források szerint a nagylelkű Pürrhosz váltságdíj nélkül szabadon engedte túszait, míg Plutarkhosz és Appianosz leírása szerint hazaengedte őket a Saturnalia ünnepségére, de csak azzal a feltétellel, hogy vissza kell térniük, hacsak a szenátus nem fogadja el a Kineasz által javasolt békét. Erre nem került sor, így a foglyok az ünnepséget követően visszatértek Pürrhoszhoz.

Mikor Caius Fabricius átvette a consulságot a következő évben, egy ember érkezett a táborba, aki levelet hozott a király orvosától; az orvos felajánlotta, hogy megmérgezi Pürrhoszt, ha megfelelő jutalmat kap a rómaiaktól a háború gyors, sima befejezéséért. Fabricius felháborodott az orvos aljasságán, és consultársa is hasonlóan érzett. Levelet írtak Pürrhosznak, és értesítették az árulástól. Azért az ókorban is voltak még páran erkölcsös emberek, aki nem így akartak a sorssal szembeszállni, nem a könnyebb, de becstelenebb utón „győzni”. A levél így szólt: „Caius Fabricius és Quintus Aemilius római consulok köszöntésüket küldik Pürrhosz királynak. Úgy látszik, nincs szerencséd sem barátaid, sem ellenségeid megítélésében. Ha elolvasod ezt a hozzánk küldött levelet, megtudhatod, hogy jóravaló és igazságos emberekkel viselsz háborút, s az igazságtalanokban s a gonoszokban bízol. Nem azért hozzuk tudomásodra a levelet, hogy a kedvedben járjunk, hanem hogy esetleges halálod miatt az a vád ne érjen bennünket, mintha mi árulással akarnánk véget vetni annak a háborúnak, amelyet nem tudtunk vitézül befejezni.” Amikor Pürrhosz elolvasta a levelet és utánajárt az árulásnak, megbüntette az orvost, Fabriciusnak s a rómaiaknak pedig váltságdíj nélkül visszaadta a hadifoglyokat, és ismét elküldte Kineaszt, hogy eszközölje ki Rómával a békét. De a rómaiak a váltságdíj nélkül visszakapott foglyok fejében sem kegyet nem voltak hajlandók elfogadni ellenségüktől, sem pedig jutalmat azért, hogy nem követtek el ellene igazságtalanságot. Ezért hát ugyanannyi tarentumi és samnis hadifoglyot bocsátottak szabadon, barátságról és békéről azonban még csak beszélni sem hagytak, amíg Pürrhosz el nem szállítja Itáliából fegyvereit és katonáit azokon a hajókon, amelyeken érkeztek, és vissza nem tér Épeiroszba.

 A rómaiak eközben felállítottak két consuli hadsereget, amelyeknek szabad mozgásuk volt Itáliában. Pürrhosz nem tehette meg, hogy nem vesz róluk tudomást. Veszélyeztethették volna a hátát, veszélyeztethették volna utánpótlásvonalait és veszélyeztethették volna szövetségeseit. De a legnagyobb tét mégis a tekintély és a morál volt. Pürrhosz nem késlekedett szembeszállni az ellenséggel. Megszakította a római kormányzattal folyó tárgyalásokat, és ismét hadba vonult. Az apuliai Asculumnál (i.e.279) ütközött meg a rómaiakkal, ahol az elefántoknak és lovasságnak kedvezőtlen erdős terepen a csata gyalogsági összecsapássá vált. A terep valószínűleg a phalanxot is hátráltatta. A rómaiak egész nap kitartottak, és amikor az éj leszállt, még nem született döntés. A következő napon Pürrhosznak sikerült elérnie, hogy az ütközet a nyílt terepen folytatódjék, ami kevésbé kedvezett az ellenségnek, és nem tette lehetővé számukra a zordabb terepviszonyok között használt rugalmas visszavágás taktikájának alkalmazását. Úgy látszik, a rövid kardokkal felszerelt, és az elefántok bevetése előtt mindenképpen dönteni akaró rómaiak még így is méltó ellenfelei voltak a görög phalanx hosszú pikáinak. Az elefántok azonban végül ismét győzelemre segítették, amelyben nagy segítségre voltak a közéjük állított sok dárdavetős és íjász. Pürrhoszt győzött, de jellegében már inkább „pürrhoszi” volt ez a siker. A rómaiak visszavonultak táborukba. Pürrhosz maga is megsebesült a karján. Hierónümosz szerint a római sereg 6 000, Pürrhosz pedig 3 550 embert veszített. Pürrhosz legjobb tisztjei közül azonban többen is elestek, és a rómaiakkal szemben nem volt abban a helyzetben, hogy újabb csapatokat toborozzon. Állítólag azt mondta az ütközet után: „Ha még egy csatában győzünk a rómaiakon, végképp elveszünk. Pürrhosz kénytelen volt óvni csapatait, ugyanis saját katonái már megfogyatkoztak, és otthonról nem számíthatott erősítésre.

Hősünk bátor és lelkesítő parancsnok volt, aki a legelkeseredettebb harc közepette is képes volt megőrizni nyugalmát. Itt azonban sem stratégaként, és nem taktikusként nem tűnt ki. Heracleánál erősítésre várakozva átengedte az értékes kezdeményezést a rómaiaknak, és az erősítés mégsem érkezett meg. Az ütközetet megnyitó lovasroham időzítésével is elkésett. Asculumnál pedig egésznapos, döntetlen ütközet súlyos leckéjére volt szükség ahhoz, hogy a megfelelő csatateret kiválassza.

Pürrhosz előtt ekkor két új háborús lehetőség is kínálkozott. Mivel a rómaiak is minél távolabb kívánták tudni a hadvezért, Kr. e. 278-ban kötöttek egy fegyverszünetet, így lehetőség volt dönteni, melyik kedvező lehetőséget próbálja ki. Mindkét eshetőség azt kínálta számára, amire mindig is vágyott, hogy a görög civilizációért harcolhasson. Az egyik lehetőség magában Görögországban adódott, ahol a gallok északról való betörése nagy felfordulást okozott. Ptolemaiosz Keraunosz a gallokkal viselt háborúban hadseregével együtt odaveszett, s most nyílt alkalmas idő, hogy megjelenjen a makedónok között, akiknek királyra van szükségük. A másik lehetőség Szicílián kínálkozott, azzal hogy a görög városok karthágói támadások célpontjaivá váltak. Pürrhosz átkozta a sorsot, hogy egyszerre annyi nagy dologra kínál neki kilátást, s az járt az eszében, hogy most mindkettőre alkalma nyílnék, de az egyikről le kell mondania, s emiatt hosszú ideig kétségek közt hányódott. Mivel azonban a szicíliai ügyeket fontosabbnak tartotta, s Líbia olyan közelinek látszott, erre szánta el magát. Ez kétségkívül kevésbé látszott mostani, kényes helyzetéből való menekülésnek. A tarentumiak felháborodásától kísérve felfüggesztette itáliai hadműveleteit, helyőrséget hagyott hátra Tarentumban Milón vezetésével. Lokroiban is maradt egy kevés katonája fia, Alexandrosz vezetésével,

Főszereplőnk 30 000 gyalogossal és 25 000 lovassal áthajózott Szicíliára. Egyértelmű sikert aratott. A karthágóiakat maga előtt hajtva, a sziget nagy részét elfoglalva, rövid idő alatt elérte Erüxöt, a sziget nyugati csücskén lévő erődített karthágói várost. Erüxöt egy gyors rohammal vették be. Kürtszóval adtak jelet a zárótűz megnyitására, amely elűzte a védőket a falakról. Ostromlétrákat támasztottak a falakhoz, és maga Pürrhosz volt az első ember, aki balra is, jobbra is halált osztva, sértetlenül feljutott a mellvédekre. Ez igazán kedvére való győzelem volt, és úgy ünnepelte meg, ahogy esküjében megfogadta: Héraklész tiszteletére rendezett atlétikai játékokat és bemutatókat. Ugyanakkor Itáliai rablók egy csoportja, akiket eredetileg Agathoklész bérelt fel Campaniából zsoldosnak, rendszeresen pénzt követelt a szicíliai városoktól. Ezek a törvényen kívüli, kegyetlen emberek, akik mamertinusoknak (saját nyelvükön „a hadisten embereinek”) nevezték magukat, kulcsszerepet játszottak a későbbi történelemben; ekkor azonban Pürrhosz – nyílt ütközetben legyőzve őket és sok erődjük bevételével – még leverte őket. A gondot azonban ezzel még nem oldotta meg teljesen. A mamertinusok túlélték a vereséget, s később még felforgatták a mediterrán világot.

Miután a karthágóiakat legyőzte és tárgyalásra késztette, Pürrhosz a békebíró szerepében találta magát. A karthágóiak hajlottak a megegyezésre, pénzt akartak fizetni, sőt hajókat is ajánlottak fel neki, ha barátsági szerződést köt velük, de ő, mivel többre vágyott, azt felelte, hogy csak azzal az egyedüli feltétellel köt békét és barátságot, ha elhagyják egész Szicíliát, és a Líbiai-tengert tekintik a görögöktől elválasztó határnak. Bizakodott jó szerencséjében és a vele levő hadsereg erejében, s az a reménység kecsegtette, amelyért eredetileg útra kelt. Legfőbb céljának Líbiát tekintette; ehhez voltak hajói is nagy számmal, de hiányos felszereléssel. A hajókra evezőslegénységet szedett, közben azonban a városokkal nem bánt igazságosan és emberségesen, hanem zsarnoki módon és dühösen erőszakoskodott, és büntetéseket szabott ki. Ekkorra azonban már a szicíliai görög városokkal is összetűzésbe keveredett, amelyek egy része kész volt a karthágóiakat támogatni, más részük pedig a maradék mamertinusokat igyekezett segítségül hívni. Pürrhosz győzedelmes hadvezéri és liberális uralkodói hírneve Szicílián végül igen gyorsan szertefoszlott. Nem tudta bevenni Lilübaion megmaradt erődjét, amelyet a karthágóiak az előző század elején, Szicília legnyugatibb pontján emeltek. Mindezt tetézte, hogy a görögökkel sohasem volt könnyű zöld ágra vergődni. Minden sikeres hadvezért, aki a szabadságukért síkra szállt, előbb-utóbb azzal vádoltak, hogy egyeduralomra tör. Az uralkodói becsvágyakat dédelgető Pürrhosz ellen összeesküvések és felkelések kezdődtek, és az épeiroszi király bosszúja még több támogató elvesztését vonta maga után. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy mintegy két év után, Kr. e. 276 őszén boldogan tett eleget itáliai szövetségesei hívásának. A hírek, melyek szerint távollétében Róma ismét fenyegeti Tarentum lakosságát és az itáliai szárazföld többi görögjét, arra indították, hogy megkíséreljen túljutni az újabb holtponton. Pürrhosz élt a lehetőséggel, elhatározta, hogy visszatér Dél-Itáliába.

Amikor elhajózott, a barbárok összefogtak ellene. A szorosban a karthágóiakkal vívott tengeri csatát, és sok hajót veszített, közel 70 darabot, de a többivel Itáliába átjutott. A mamertinusok közül mintegy tízezren már előtte átkeltek és bár nyílt csatában féltek vele szembeszállni, az út nehezen járható szakaszain elhelyezkedtek, rátámadtak, és egész hadseregét zavarták menetelés közben. Elveszítette két elefántját, és a hátvédő csapat tagjaiból is sokan elestek. Ő maga az elővédről odalovagolt, visszaverte az ellenséget, de nagy veszedelemnek tette ki magát ezekkel a harcban edzett és bátran küzdő csapatokkal szemben. A fején kardvágás érte; erre rövid időre kivált a harcolók közül, s ezzel még inkább felbátorította az ellenséget. Egy hatalmas termetű mamertinus harcos jó nagy távolságra előrerohant a többiek elé, fenyegető hangon rákiáltott, s felszólította, hogy jöjjön elő, ha még él. Pürrhosz, bár pajzshordozói teljes erővel tartóztatták, dühödten és vértől borítva visszafordult, félelmet keltő tekintettel áttört a katonák között, s a barbárt megelőzve, kardjával a fejére sújtott, karja erejével s kitűnő élű kardjával altestéig kettőbe hasította ellenfelét, úgy, hogy a szétvágott test egyszerre kétfelé hullott. Ezzel feltartóztatta előnyomulásukban a barbárokat, akik rémületükben úgy bámultak Pürrhoszra, mint valami felsőbbrendű lényre. Így aztán biztonságban folytatta útját, s húszezer gyalogossal és háromezer lovassal megérkezett Tarentumba. Hadát a tarentumiak csapataival egyesítette, és nyomban a samnisok földjén táborozó rómaiak ellen indult.

Haderejének minősége sokat romlott az óta mióta a háború megkezdődött. Epirotái, híres falanxa katonái, szinte mind odavesztek a csatákban, és csapatai zömét immár megbízhatatlan zsoldosok tették ki. Lokroi ráadásul időközben átállt a rómaiakhoz, így Pürrhosz kénytelen volt visszahódítani. Hogy kifizethesse zsoldosait, bizonyos „nagyokosok” tanácsára elraboltatta a Lokroi Perszephoné-templom kincseit, ám miután egy vihar visszafordította a taraszba induló szállítóhajókat, az istennő haragjától félve visszavitette a javakat. Ettől kezdve meggyőződésévé vált, hogy Perszephoné haragja üldözi őt.

Kr. e. 275-ben, Manius Curius Dentatus és Servilius Merenda consuli évében ért véget Pürrhosz számára az itáliai háború. Dentatus Samniumba, Merenda Lucaniába vonult, a hadvezér pedig megpróbált egyesével leszámolni velük. A Beneventum közelében állomásozó Dentatus ellen vonult majd Pürrhosz éjszaka akarta megtámadni a táborát. Az ókori harcászatban az éjszakai támadások szinte mindig kudarcba fulladtak. Gaugamélánál Alexandrosz is lemondott az éjszakai műveletről. Pürrhosz kísérlete sem volt kivétel e szabály alól. Előrenyomuló csapatai a sötétben az erdős terepen eltévesztettek az utat, és hajnalban olyan helyzetben találták magukat, amilyenben még sohasem voltak.  Az ellenség váratlan megjelenésétől először megriadt rómaiak azonban hamar rájöttek, hogy megtámadhatják és be is keríthetik az elszigetelt előőrsöt.  Ezen felbátorodva az óvatos consul a nyílt síkon ajánlott csatát Pürrhosz főseregének.

Már a csata elején Pürrhosz számos zsoldosa megfutamodott, két elefántot sikerült elpusztítani, nyolcat pedig zsákmányul ejteni. Az ütközet során a görögök egyik szárnya megfutamodott, de a másik elefántjai és phalanxai visszaszorították a rómaiakat. A táborból azonban olyan erős fedezettüzet kaptak a rómaiak a visszavonulás biztosítására, hogy az elefántok megvadultak, és megfordulva a görögöket tiporták el. A csata Pürrhosz vereségével végződött, a király alig néhány lovas élén tért vissza csak Tarentumba. Miután a keleti hellenisztikus monarchiáktól hiába remélt segítséget, hajóra szállt, és hazatért Épeiroszba, belátta, hogy sors Itáliában nem igazán tartogat neki több dicsőséget. A visszatérés reményében Milónt és csapatait helyőrségként Tarentumban hagyta. A helyőrség pedig egészen i.e.272-ig tartotta magát. Így hiúsultak meg Pürrhosznak Itáliára és Szicíliára vonatkozó reménységei; hat esztendőt vesztegetett el ezekkel a háborúkkal, s bár vállalkozásaival kudarcot vallott, a kudarcok közepette is megőrizte legyőzhetetlen bátorságát. Azt tartották róla, hogy hadi tapasztalatban és személyes bátorságban messze megelőzte kora királyait, de amit hadi vállalkozásaival megszerzett, hiú reményeivel elveszítette, s a távoli dolgok utáni vágyakozása közben nem használta fel kellően azt, ami a rendelkezésére állt. Ezért hasonlította Antigonosz olyan kockajátékoshoz, akinek sok szép dobása van, de ahhoz nem ért, hogy dobásait kihasználja.

Hat év távollét után hazatérve Pürrhosznak alig 8000 gyalogosa és 500 lovaskatonája maradt, és még ezeket sem tudta saját pénzből fizetni, úgyhogy kénytelen volt háborút indítani, amit el tudunk képzelni mennyire sajnált. Célpontja hogy hogy nem, megint Makedónia volt, amit most éppen II. Antigonosz Gonatasz, Démétriosz fia uralt. A keltákkal megerősített épeiroszi hadsereg váratlan sikereket ért el: ellenállás nélkül hódított meg számos várost, és amikor Gonatasz kivonult ellene, annak csapatai átálltak hozzá, és királyukként üdvözölték. Pürrhosz Kr. e. 273-ban ismét Makedónia királya lett, ami újabb, de ja vu érzést kelt bennünk, mintha már lett volna ilyen? De továbbra sem zárkózott el a hadi vállalkozásoktól. A személyes bántalmaktól is felhergelt Kleonümosz, az elűzött spártai király bosszút állni hívta Pürrhoszt a Peloponnészoszra, aki a következő évben 25 000 gyalogos, 2000 lovas és 24 elefánt élén bevonult Lakónia síkságára. Spárta nem készült fel a támadásra, ráadásul Areusz király épp Krétán tartózkodott. Kleonümosz unszolása ellenére Pürrhosz nem akart támadni, mivel esteledett, ám az éjszaka folyamán a lakosság hihetetlen erőfeszítések árán árkot ástak az ellenséges táborral szemben, melynek végét szekértáborokkal zárták el. Akrotatosz, a király fia vezetésével másnap és harmadnap hősiesen feltartóztatták Pürrhosz támadásait – ráadásul addigra megérkezett Areusz is 2000 krétai és más szövetségesek élén. A király végleg letett Spárta bevételéről, és úgy döntött: a Peloponnészoszon telelteti seregét. Ekkor kapott felkérést egy előkelő argoszitól, Ariszteasztól, hogy segítsen neki az Antigonosz támogatta riválisa, Arisztipposz ellen. Pürrhosz azonnal támadásba lendült, ám ellenfelei katonái folyamatosan zaklatták hadseregét. Az egyik összecsapásban legidősebb fia, Ptolemaiosz is odaveszett, amit a fájdalommal eltelt atya a gyermekét megölő spártai alakulat parancsnokának személyes kivégzésével bosszult meg. Szemet szemért, életet életért mondhatjuk rá.

Argoszba érve Antigonoszt egy közeli magaslaton találta, és nem volt hajlandó kimozdulni táborából. Közben az az argoszi párt, amely egyik király zsarnokoskodásából sem kért, követeket menesztett hozzájuk, kérve, hogy vonuljanak el. Antigonosz és Pürrhosz egyaránt beleegyezett a dologba, ám csak az előbbi küldött túszt biztosítékként. Éjszaka Ariszteasz beengedte a városba szövetségesét Pürrhoszt, aki hadserege zömét fia, Helenosz vezetésével a falakon kívül hagyta. Az argosziak azonban értesülve a támadásról, a Pürrhosz nyomában járó spártaiak kezére adták a fellegvárat, és az ellenpárt Antigonosz néhány alakulatát is a városba juttatta annak fia, Halküoneusz vezetésével. Az épeiroszi király a helyzet láttán azonnal ki akart vonulni a városból, ezért utasította Helenoszt, hogy törje át a falakat a gyorsabb menekülést elősegítendő. Egy félreértés miatt azonban fia azon a kapun akart bevonulni, amin apja a távozást tervezte véghezvinni. A két oszlop találkozott, és a beálló zűrzavart szerencsétlen balesetek is fokozták. A városból kivonulók hátvédjében harcoló Pürrhoszt egy gerely könnyebben megsebesítette, és a történet szerint, amikor az őt megsebző argoszira rontott volna, annak anyja egy háztetőről nyakszirten dobta egy téglával.  A lováról lezuhant királyt az ellenség felismerte, és levágott fejét lelkesen Antigonoszhoz vitték, aki utasított a végtisztesség megadására. Egész életében katona volt hősünk, annyi meg annyi csatában, háborúban megfordult, és erre egy tégla miatt éri utol végzete. A sors néha furcsa játékot játszik az emberrel.   A mindössze 46 évesen elhunyt Pürrhosz maradványait az argoszi Démétér-templomban helyezték örök nyugalomra, más források szerint hazaküldték Épeiroszba. Királyuk halálhírére az addig Taraszt védő Milón és épeiroszi helyőrsége megadta magát, és ezzel lezárult a tarentumi háború is Itáliában.

Pürrhoszt a maga idejében kora legjobb hadvezérének tartották, és később is nagyra becsülték. Sokszor Nagy Sándoréhoz hasonlították a képességeit, a görögök egy része úgy látta, hogy ő lehetne az „új Sándor” aki egyesíthetné újra a görögöket, akik így ismét a világ „urai” lehetnének. Plutarkhosz szerint Hannibal úgy vélekedett, hogy Pürrhosz volt minden idők legnagyobb hadvezére, illetve egy másik változat szerint csak Nagy Sándor előzte meg. Kétségkívül kiváló képességű katona és megnyerő egyéniségű uralkodó volt, nagy valószínűséggel a nyughatatlansága és a kihívások örökös hajhászása gátolta meg abban, hogy korának legnagyobb uralkodójává válhasson. Pedig ha hellenisztikus világ uralkodói nem egymással marakodtak volna, hanem egy személy akár Pürrhosz vezetésével egysültek volna, akkor nem Róma lett volna a mediterrán világ ura, hanem a görögök. Akkor ki tudja milyen irányt vett volna a világ története, és milyen lenne mai világunk. Ez már csak egy örök rejtély egy mi lett volna ha, kérdés marad. Végezetül emlékezzünk meg arról, hogy, Pürrhosz nemcsak katona, hadvezér, király volt, hanem még író is.  Írt egy értekezést a hadvezetés művészetéről, melyet még Cicero korában is olvastak, és mind Plutarkhosz, mind Halikarnasszoszi Dionüsziosz felhasznált történeti munkájában. Műve mára sajnos elveszett, pedig biztos érdekes olvasmány lenne.

Felhasznált és ajánlott irodalmak, források:

http://toriblog.blog.hu/2009/10/22/egy_vilagbirodalom_osszeomlasa_iii

http://www.romaikor.hu/tudomany/hadtudomany/a_romai_vilag_hadmuveszete/epeiroszi_purrhosz_es_a_romai_koztarsasag

Kertész István: A hódító Róma, Kossuth Könyvkiadó, 1983

Hegyi Dolóresz, Kertész István, Németh György, Sarkadi János: Görög történelem a kezdetektől kr. e.30-ig, Osiris Kiadó, 1995

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2006

PLUTARKHOSZ: Párhuzamos életrajzok, http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/

John Warry: A klaszikus világ hadművészete, Gemini Kiadó, 1995

Leave a comment

Vedd fel velünk a kapcsolatot

Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.

AncoraThemes © | Mészáros Martin 2024. Minden jog fenntartva