A fríz nép a kevésbé ismertek közé tartozik. Nem voltak nagy hódítók, sem nagy felfedezők, nem alkottak semmi igazán maradandót, ami miatt emlékeznének rájuk. De a szabadságukra, a pogány-germán vallásukra büszkék voltak, és ennek védelmében még arra is képesek voltak, hogy a frankokkal, vagy magával „Martell” Károllyal, és „Nagy” Károly császárral szemben is harcoljanak. Bukásuk előre könyvelhető volt, de egyik utolsó királyuk Redbad idején még megízlelhették a szabadság illatát.
A frízek az Ems és Vlie folyók, valamint az Északi-tenger közötti térség lakói voltak, de lehet, hogy az ő őshazájuk is Skandinávia más germán néphez hasonlóan. Nagy népmozgásokban nem vettek részt, de saját területeiket makacsul védelmezték évszázadokon át, és a nagyjából a mai Hollandia, Belgium partmenti síkságának belső tájain éltek több száz éven keresztül. Amikor viszont ezeken a területeken az intenzív földművelés miatt a termőterületek csökkeni kezdtek, és ehhez túlnépesedés is társult, inkább a tengerparthoz közelebb költöztek. Itt találtak rájuk a rómaiak, és írták le elsőként ennek a kis germán törzsnek az életét. Kr. e. 12-ben szövetséget kötöttek a rómaiakkal, és ezentúl a térségben lévő római flotta számára szolgáltattak segédcsapatokat. A kapcsolat így Rómával békésen indult, szerződést is kötöttek Tiberius császár idejében, amely értelmében afféle vazallus állam lett a terület, amely vállalta, hogy adót is fog fizetni. Ez az állapot alig 16 évig tartott, a frízek túl magasnak találták az adóterheket, a kiküldött római adószedőkkel pedig végeztek. Természetesen Róma ilyen sértést nem tűrhetett el, ezért hadsereget küldtek a frízek ellen 28-ban, amelyet viszont a kis germán törzs harcosai miszlikbe aprítottak. Róma inkább békén hagyta a frízeket, volt elég baja, és sokkal nagyobb ellenségei, amelyek jóval több nehézséget okoztak. A szomszéd népek fenyegetései miatt a frízek inkább Róma szövetségesei lettek egy 47-ben kötött szerződés szerint. Ekkor települtek egyes elemeik nyugatabbra, ezek lettek a nyugati frízek, a helyükön maradók pedig a keleti frízek. A nyugati frízek közül sokan római katonai szolgálatba is álltak. A frízek a rómaiak barátai lettek, kereskedtek velük és hajóztak az északi tengeren. Róma válsága őket is elérte, ennek kihasználása miatt 293-ban be is törtek Galliába, de visszaverték őket. Kihasználva már törzsek gyengeségét, és az időközönként a partvidéket pusztító áradások miatt a szárazföld belseje felé kezdtek terjeszkedni, amit a rómaiak semlegessége kísért. A frízek megpróbálkoztak a tenger meghódításával is, egy időben a szászok mellett ők voltak az északi tenger kalózai, és e miatt is hívták a tengert Mare Frisia, azaz Fríz Tengernek. A szászok sokkal eredményesebbnek bizonyultak, mint a frízek, és a Brit-szigetek irányába kezdtek portyázni, amit hódítás is követett, így a szigeteken megtelepülő szászok lettek az angolok ősei. A frízek közül is számosan csatlakoztak az angolszász törzsek vándorlásához, velük együtt telepedtek meg a szigeteken. Mivel a szászok elmentek, lett elég szabad terület, amit ki is használtak a frízek, befolyásukat a Weser-folyó torkolatáig kiterjesztették északi irányban, a 7. század végére pedig délen a mai Flandriáig jutottak el. Ekkor kapta a terület a Magna Frisia nevet.
Aldgisl neve az első igazán ismert, aki a 7.század második felében volt a frízek vezetője, de hogy milyen minőségben, az még ma sem tisztázott teljes mértékben. Egyes források hercegnek vagy királynak, mások egyszerű hadúrnak tekintik. Annyi bizonyos, hogy egész Magna Frisia ura volt, és igencsak meggyűlt a baja az egyre erősödő frankokkal. Teljesen önálló politikát tudott folytatni, nem függött senkitől és semmitől sem. Egyes források szerint hozzá is fogott a határ mentén erődítmények építéséhez, köztük a régi római rajnai védvonal újraélesztéséhez a frank veszély miatt.
678-679 telén a fríz udvar előkelő vendéget fogadott, Wilfrid angol püspök személyében, aki éppen Rómába tartott. A híres egyházi személy egyesek szerint véletlenül keveredett fríz területre, mások szerint nagyon is tudatosan, mert a frankok szerették volna „elfogni”, így a fríz földeken át el tudta kerülni a Frank Királyságot. Az tény, hogy amikor megtudták a frankok, hogy a frízeknél tartózkodik, diplomácia lépéseket tettek annak érdekében, hogy adják ki nekik a püspököt. Magyarán arannyal akarták megvásárolni a frízektől a vendégüket, de azok nemet mondtak az ajánlatra. Egyesek szerint még a püspök meggyilkolásával is megpróbálkoztak. Aldgisl ösztönözte a püspököt, hogy fogjon bele a pogány frízek megtérítésébe, így az a téli hónapok alatt neki is látott. A nemesek nagy részét, és sok ezer fríz vette ekkor fel a kereszténységet, de nem volt túl mély a vallási meggyőződés, mert amint a püspök távozott az országból, ki is hunyt szinte a kereszténység lángja.
Aldgisl utóda a legidősebb fia Redbad lett (680-719) aki apjával ellentétben visszatért az ősi pogány szokásokhoz, és élethez. A vallásnál neki sokkal fontosabb volt a frankok, a fríz állam függetlenségének a védelme az egyre erősebb szomszédtól.
A frankoknál is lényeges változások történtek ebben az időben. Herstali Pipin (II. Pipin) lett Austrasia, az egyik frank állam majordomusa. A korábbi Frank Királyság ekkor széttagolt volt, két részállamra tagolódott, ahol az igazi hatalom nem a királyok, hanem a királyi udvar első tisztviselője, azaz a majordomus kezében volt. Pipin legfontosabb célja a saját hatalmának megőrzése volt, mert a másik frank állam, Neustria majordomusa a fejébe vette, hogy egyesíti a két államot. Közel egy évtizedes belháború dúlt így a frankoknál, ami a frízeknek jól jött, addig is békén hagyták őket. Amikor Pipin helyzete kellőképpen megszilárdult figyelmét észak felé fordította Redbad a frízek királyának területei felé. 689-ben meg is indult a frank támadás a frízek ellen, és a Dorestad-i csatában Redbad vereséget szenvedett. Az volt a szerencséje, hogy a frankok megelégedtek a nyugati területek átadásával, maga a fríz állam megmenekült. A hódítás révén a frankok kezébe került a Rajnán való kereskedelem ellenőrzése. Egyes krónikák szerint Redbad király a vereség után Helgoland szigetére vonult vissza mások szerint maradt a fríz földeken. Bárhova is ment, tisztában volt azzal, hogy csak idő kérdése annak, hogy a frankok elsöprő támadást indítsanak országa ellen.
Ahogy teltek az évek, úgy változott a frank belpolitikai helyzet. Herstali Pipin számára egyre sürgetőbb lett az utódlás kérdésének rendezése. Első házasságából két fia született, de a legidősebb 704-ben meghalt. Másik fia, Grimoald lett az örökös, ami kedvező volt Redbad királynak, ugyanis 711-ben Theodesindis nevű lánya lett az örökös felesége. 714 áprilisában Liege városában egy pogány fríz meggyilkolta Pipin egyetlen megmaradt fiát, ami borított mindent. Új örökös után kellett nézni. A meggyilkolt Grimoald és fríz felesége házasságából nem született ugyan utód, de volt egy másik lehetőség. Nem tudni mi módon, de meggyőzték az idős Pipint, hogy a halott Grimoald alig 6-7 év körüli törvénytelen fiát jelölje ki utódának. Ez a tény nagyon nem tetszett egy személynek, akire addig nem is igazán gondoltak. Ugyanis nemcsak Pipin fiának, hanem magának a majordomusnak is volt egy törvénytelen fia, a 688-ban született Károly, aki nem akart kimaradni a hatalomért folyó harcból. 714. decemberében Pipin örök állomra hajtotta a fejét, ami után meg is indult a vetélkedés az örökségéért. A fiatal unoka lett az utóda, Károly pedig börtönbe került. A frízek nagy bánatára Neustria nemessége nem támogatta, hogy egy gyermek legyen Pipin örököse, így polgárháború tört ki, és a következő évben győzelmet is arattak a gyermek hívei felett. Ragenfrid Neustria majordomusa saját kezében akarta egyesíteni a két frank államot, és úgy tűnt sikerül is neki. De a helyi nemesek kiszabadították a fogságból Károlyt, akit vezetőnek választottak.
Szent Willibrord személyében ekkor javában folyt a frank uralom alatt álló nyugati fríz területeken a pogány lakosok keresztény hitre való térítése, míg egy másik jeles egyházi személy Szent Bonifác pedig magának Redbad királynak a megtérítésével foglalatoskodott. A krónikák szerint nagyon közel volt a sikerhez, Redbad vállalta, hogy felveszi a kereszténységet, és megkeresztelkedik, de végül visszautasította. A legenda szerint azért, mert ráeszmélt arra, hogy a mennyországban nem találkozhat a pogány őseivel ha majd meghal, csak a keresztény frankokkal, akik ősi ellenségei. Így azt mondta, hogy inkább kerüljön a pokolba, ahol legalább az őseivel találkozhat. De nem állt meg itt! Amint kitört a frank polgárháború, úgy érezte, hogy eljött a bosszú ideje. Lángolni kezdtek a keresztény templomok, papok, misszionáriusok vére áztatta a földet országszerte. A frízek pedig a frankok által korábban elvett nyugati területeket visszafoglalták. Tisztában volt azzal, hogy a frízek számára Károly győzelme nem lenne túlságosan jó, így félre téve a frankok elleni gyűlöletét, Ragenfrid majordomussal kötött szövetséget. A frízek benyomultak a frank területekre és Köln közelében 716-ban egy véres csatát vívtak Károly seregével. Károly élete egyetlen vereségét szenvedte ekkor el a fríz királytól. A fríz állam megvédte önállóságát, Redbad király ezzel a csatával elérte élete legnagyobb sikerét. De Károly nem adta fel, és két évig tartó nehéz küzdelem árán 718-ra ő lett a frank állam egyetlen majordomusa.
719-ben, Redbad király halála után Károly megtámadta a frízeket, és ekkor még csak a korábbi frank uralom alatt álló nyugati területeket szerezte vissza. Károly sokat tett a germánokat térítő Szent Bonifác és a frízek apostolának nevezett Szent Willibrord munkáját segítendő ebben az időben. A két szent ember nevéhez lehet kötni a frízek megtérítését, a kereszténység igazi meghonosodását. 733-ban kitört egy fríz lázadás a frankok ellen Poppo, az új fríz király vezetésével. A következő évben a frankok ellentámadásba lendültek. Ekkor már Károly is új névvel rendelkezett. 732-ben kapta a Martell, azaz kalapács nevet amikor poitiers-i csatában legyőzte a frank államra támadó arabokat. Ezzel a tettével az európai történelem fontos személyisége lett, aki megállította az Európa nyugati fele elleni arab inváziót. Alig két évvel ezen csata után erős szárazföldi sereggel és flottával indult a frízek ellen, és 734-ben a Boarn folyó környékén megsemmisítő vereséget mért a frízekre. A csatában maga a fríz uralkodó is elesett. A frankok kifosztották a pogány szentélyeket, meg a fél országot, aztán hazamentek, de azért a királyság javát saját államukhoz csatolták. Megmaradt egy nyúlfarknyi önálló fríz terület, de az sem volt már hosszú életű. 772-ben Nagy Károly, a Frank Császárság alapítója volt az, aki legyőzte a szabad független frízek utolsó képviselőit, és területüket a saját birodalmához csatolta. A következő évtizedekben a frízek kétszer is fellázadtak a frankok ellen (782-85, 793), de mindkét esetben legyőzték őket. A fríz állam eltűnt a süllyesztőben, de a nép az nem! Ma is köztünk élnek leszármazottjaik Belgiumban, Hollandiában és Dániában. Az, hogy a mai napig őrzik a régi világ emlékeit, jelzi, hogy bármennyire is kicsi népről van is szó, ha akarat van rá, még egy kis nemzet is fennmaradthat.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Angi János, Bárány Attila, Orosz István, Papp Imre, Pósán László: Európa a korai középkorban, Debrecen University Press, Debrecen, 1997
Európa ezer éve: A középkor. Szerk.: Klaniczay Gábor. Budapest, Osiris, 2004
https://dutchanglosaxonist.com/2018/06/20/redbad/
http://spangenhelm.com/redbad-last-pagan-king-frisia-northern-netherlands
https://www.academia.edu/9620462/Redbad_the_Once_and_Future_King_of_the_Frisians?auto=download