Az alánok az egyik olyan ókori nép, akiket rendre mindegyik népvándorlással foglalkozó szakirodalom megemlít, ennek ellenére mégis keveset tudunk róluk. Magáról a népről, s a vándorlásaikról még mindig vannak sötét foltok, amikre kielégítő válasszal teljes mértékben nem lehet választ adni. Hiányosak ismereteink az uralkodóikat tekintve is. A jelenlegi írás célkitűzése a teljesség igénye nélkül és a lehetőségekhez képest bemutatni a nyugatra vándorolt alánok sorsát a Kárpát-medencétől egészen a Galliáig tartó útjukig, illetve ezzel párhuzamosan megpróbálni rekonstruálni az egyik legismertebb alán uralkodót, Respendialt.
A vándorlás kezdetei
Az alánok vándorlása már az I.sz. 373-ban kezdődik, amikor a hunok Balambér nagyfejedelem vezetésével nyugati irányba kezdtek hódítani. I.sz. 400-ban Uldint választották meg a hunok nagyfejedelmüknek, aki kiterjesztette birodalmuk határát. A hunok megerősödése nyomasztóvá, egyenesen elviselhetetlenné vált a Kárpát-medencében berendezkedett népek számára. A Fekete-tenger északi partvidékétől a Kárpát-medence közepéig, egészen a Duna-Tisza közéig, ahol szórványban éltek vegyesen hunok, alánok, jazygok, gepidák, vandálok, kelták, mindnyájukat érintette a hun uralom, de most csak az alánokra kívánok összpontosítani.
Megjegyzés: Való igaz, hogy jóval a tárgyalt időszak előtt, egészen pontosan az I.sz. 175. évben köttetett béke alkalmával Marcus császár 8000 alán lovas ’majd mindegyikét Britanniába telepítette le. A különbség annyi, hogy az előbb említettekben két fél kölcsönös megállapodásáról van szó egy diplomáciai egyességben foglalva katonai céllal, addig a jelenlegi tanulmány egy kényszerű, szabadságukat felhagyni nem kívánó nagy néptömegek vándorlásáról van szó.
Az V. század elején az alánok két részre bomlottak. Egyik részük, s egyben a nagy többségük helyben maradt, s megvárta a hunok uralmát. A régészeti leletek alapján kimutatható, hogy az V. században nagy lélekszámú alán csoportok éltek az Alföldön. A másik része, úgy döntött, hogy nem kívánnak a hunok alattvalóikká válni. Jobb minél távolabb lenni a rettenthetetlen hírnevű lovasíjászoktól. A rómaiak a távoli provinciákkal kevésbé tudtak foglalkozni, a gótok betörései közepette. Konkrétan számunkra Pannónia tartomány érdekel, ahonnét az alánok a vandálokhoz (két águk a hasdingi és silingi rész egyesült, később csak egyszerűen vandálokként lesznek megemlítve) és a hozzájuk csatlakozó suevikhez (másnéven szvévek, szvébek vagy kvádok) szegődtek és nyugati irányba menekülésre kényszerülnek a 402-406 közötti időszakban. Várady László megjegyzi, hogy szövetségesként osztrogótok is csatlakoztak hozzájuk Pannóniából – szerény véleményem szerint ez csak egy csekély töredék lehetett, nem több. Úgy ahogy kis mértékben markomannok, gepidák, illetve szarmaták is csatlakoztak. Annyi bizonyosan megállapítható, hogy egy heterogén tömegről beszélhetünk, ahol a vandálok és az alánok nagyobb aránya a jellemző.
Az alán-suevi-vandál egyesült népek vezetője a hasdingi vandál királyt, Godigiselt választották meg vezetőjüknek. A rómaiak szemében a megtűrt, határvédő népek (vandálok, alánok) a hunok erősödésére és előretörésétől félve menekülőre fogták, így parlagon hevert a Duna vonala. Ami azt eredményezte, hogy Pannónia provincia kicsúszott a rómaiak kezéből. A 400-as évektől kezdve az egész Kárpát-medence a hunok uralma alatt állt. Az addig viszonylag laza szervezetű hun törzsszövetség mindinkább egységes, erős központi hatalmú birodalommá alakult át. A Hun Birodalom a kontinens meghatározó államává formálódott, mely rányomta bélyegét Európa arculatára.
Tekintsünk ki röviden a rogyadozó Római Birodalomra, ami látott már szebb napokat is, de azokra is nosztalgikus szívvel tud már csak visszagondolni.
Az agyaglábú kolosszus árnyékában
A Római Birodalom hatalmi válságtól szenvedett a 395-ös polgárháború óta. Gyengülő központi hatalom jellemezte a késő császárkort. A limesvonalak töredezetteké váltak, a határvédelem néhol a belső területek védelmére volt kénytelen koncentrálni. Olyan gót vezetőktől rettegett a birodalom népe, mint Alarik vagy Radagaisus, akik nem kisebb ambícióval léptek Itália földjére, minthogy kifosszák a gazdag városokat. Stilicho, a vandál származású római hadvezér feladata volt feltartani, végül eltávolítani a gótok okozta fenyegetést és a rettegést megszüntetni.
Stilicho a hunoktól kért segítséget, Uldin pedig elfogadta a segítségnyújtást, természetesen előzetes megállapodás fejében. Radagaisus legyőzéséért cserébe, szerződés alapján Pannonia Valeria provinciát kapta meg Uldin nagyfejedelem, de ne rohanjunk ennyire előre. 395 és 408 között a hunok a rómaiak szövetségeseként két alkalommal is megmentették mindkét birodalomrészt. A rómaiak részéről előnyös volt a fegyverszövetség, mert így nem kellett tartania a hun betöréstől és elegendőnek bizonyult csak a gót fenyegetéssel szembenézniük. Olyan gót hadvezérekkel szemben kérték a hunoktól a fegyveres segítségnyújtást, mint Alarik, Radagaisus vagy Gainas.
401-es év ősz és tél fordulója környékén, amikor Alarik közeledik az Alpokon át a Pó völgyébe, Stilicho Raetiában és Noricumban alán és vandál csapatok ellen harcolt. Amint legyőzte őket, azon nyomban Alarik ellen vonult. 402. április 6-án Pollentia, majd 403-ban Verona mellett újabb vereséget mért Stilicho Alarik gótjaira. Az alánok vezérének, Sarusnak/Saulusnak szabad kezet adott Stilicho, így együttes erővel képesek voltak felmorzsolni a gótokat Pollentianál, ahol életét veszti az alán vezető.
405-ben az alánok és vandálok egy része kis időre csatlakoztak Radagaisus gót vezér hadi vállalkozásához Raetia tartományban. Betörtek Észak-Itáliába, végig fosztották a régiót, kivéve a komolyabb őrséggel megerősített városokat. Ezt követően Respendial alánjai és a vandálok elhagyták Radagaisus táborát (a gót sereg becsült létszáma 40 ezer fő, de van, ahol 100 ezer fős seregről emlékeznek meg, de ebbe beleértik az asszonyokat és gyerekeket is), mire Stilicho a „római” haderővel (kb. 20-25 ezer fő) és a hun-gót-alán seregekkel (kb. 20-30 ezer fő) Uldin hun nagyfejedelem és Sarus gót vezér részvételével elsöpörte a gótokat 406. augusztus 22-én. Rá másnap kivégeztette Stilicho Radagaisust.
A történetíró Orosius kijelenti, hogy a 402-es Pollentia környéki csatában harcoló alánok és a 405-406-os Radagaisus-féle portyázás során részt vett alánok között különbség mutatkozik meg. Pollentia mellett a császárt szolgálva, Stilicho vezetésével szálltak szembe Alarik gótjaival. 405-406-ban viszont nem csak a gótok mellett találjuk őket, de a rómaiak szövetségesei mellett, a hunok soraiban is. Mindenesetre az alánok részt vettek mindkét germán betörés visszaverésében.
Egy gondolat a továbbállás mellett
Az ok, hogy miért hagyták el a gótokat rejtély, de vegyük számításba a lehetséges indokokat. Fennmaradt írásos emlék hiányában, hogy mik játszhattak közre, a következők jöhetnek számításba:
Ha abból indulunk ki, hogy mint segédnép a portyából származó zsákmánynak csak a maradék felett rendelkezhetett, nem kimondottan kecsegtető ok a maradásra. Nem ez lehetett a fő indok a vándorlás folytatása mellett.
Ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy az alánok két részre szakadtak. A hunok a saját alárendelt népeként tekinthettek rájuk, – mivel a többség behódolt nekik – ezért a menekülőket árulással is vádolhatták volna, hogy velük szembe mernek lándzsát törni. Arról nem is beszélve, hogy abba a kényszerhelyzetbe került volna a két alán csoport, hogy testvérháborút folytasson, ugyanis a hunok katonai segédnépként alkalmazta a hatalmuk alatt lévő összes népet. Ráadásul komoly erők gyülekeztek ellenük. Ezt már komolyabb oknak lehet tartani.
Ha mindezeket nem is vesszük számításba, akkor nem utolsósorban és talán a leglényegesebb, a népük sorsát is szem előtt tartották Respendialék. Családostól, minden ingóságukkal, jószágokkal úton voltak már ekkor a vandál és suevi népekkel. Csak a harcosok egy része vehetett részt kitérő jelleggel a portyában. Értékeik és családjaik kiszolgáltatott helyzete érthetővé teszi a rövid időn belül történő továbbállást. Elmondhatjuk, hogy Respendial jól döntött, hogy elhagyta Radagaisus hordáját.
A fentebb említett nyomós indokok hozhatták meg az elhatározást. Nem azért keltek útra, hogy saját népük ellen harcoljanak, ráadásul a vándorlás alatt lévő népük előrébb való volt a gót hadvezér akaratánál.
Tulajdonképpen, ha nem kimondottan kényszerűségből, – nehogy a gótok felőröljék őket – de zsákmányszerző szándékkal is csatlakozhattak hozzájuk, miközben a hunok előőrsei elől menekültek. 406 közepéig folytathatták büntetlenül a portyázást a gótok, mert Stilicho felszámolta őket. Eközben az alánok és a vandálok északi irányban hagyták el Itáliát. Olympiodorus történetíró szerint a lehetetlent vállalták, „a vandálok, az alánokkal és suevikkel egyesülve átkeltek [az Alpokon] három hágón keresztül”.
Letelepedtek a Rajna túlpartján a vandálok és a suevik társaságában, túl a Római Birodalom határain, ahol a burgundokkal és alemannokkal kellett viaskodniuk, akiket kimozdítottak lakhelyükről. Ideiglenes szálláshelyként tekinthettek a vidékre, a rövid idejű helyben maradás végett is, minden bizonnyal nem érezték biztonságba magukat. A kellő pillanatra vártak, ami nagyon úgy tűnt, közelebb van, mint gondolnák.
Pannónia és Germania limesei
Hogy megértsük mi is történt a római határvédelemmel a IV-V. század fordulója környékén, betekintést kell nyernünk kiváltképp azokra a területekre, amiket az alánok vándorlásuk során érintettek.
Kezdjük is Pannóniával. A Duna jobb partján vezető, úgynevezett limes-út húzódott, amely a birodalom határán a katonai létesítményeket kötötte össze. Róma fénykorában négy légiót állomásoztatott a birodalom egyik legjobban erődített régiójában – egy légió 6000 főt számlált, a jelenleg tárgyalt esetben 24 000 ezres létszámról beszélünk. Mellettük megközelítőleg ugyanekkora létszámmal voltak jelen segédcsapatok (auxiliák). Kijelenthetjük, hogy mintegy 40-50 000 főnyi hivatásos katonaság gondoskodott a pannóniai limes védelméről egykor.
Fentebb említettem, hogy Pannónia elvesztette a római fennhatóságot. Ez nem jelentette azt, hogy teljesen megszűnt volna a római befolyás, csupán csekély mértékűvé vált. A pannóniai limes utolsó megerősítéséről, a hunok térnyerése előtt néhány évtizeddel megelőző védekezést hajtottak végre. I. Valentinianus (364-375) és fia, Valens (364-378) idején hatalmas arányú erődépítkezések folytak a Duna vonalán. Mindez kitartott a 380-as évekig, ugyanis ekkortól számítjuk a római uralom nagy válságát Pannóniában. A provinciában hun, alán, gót szövetségesek települnek meg. A 390-es évektől állandósulnak a dunai limest áttörő és a tartomány belső területeit pusztító barbár rohamok. Ha mindez nem volna elegendő probléma, a Duna menti provinciák lovagrendbeli tisztjeinek uralma fémjelzi, akik a maguk soraiból emeltek és taszítottak le császárokat. A teljes pannóniai provincia kiürítésére és átengedésére 433-ban kerül sor a hunokkal kötött szerződéskor.
Ha egészen pontosak szeretnénk lenni, a folyami határok neve nem limes – mezsgye, illetve ösvény sáncokkal és árkokkal, később (birtok)határ jelentéssel bír -, hanem ripa (folyami part), ami pontosabb kifejezés. A III. századtól a római védelmi stratégia is változáson megy keresztül. Innentől kezdve vált ténylegesen védelmi vonallá, aminek elsődleges feladatává a birodalom belső területeinek védelme lett. Ekkortól figyelhető meg az erődök átépítése is, ami azt jelenti, hogy ellenállóbbá tették a gyakori és heves rohamokkal szemben. Az itt található határvonal fő gyengesége abban mutatkozott meg, hogy csak egyetlen vonalat alkottak. Ha az ellenség széles vonalon rátört, képtelen volt határvédelmi szerepét betölteni. Abban az esetben válságos helyzet alakult ki, amint sikerült áttörni a határt, mivel a belső területek védtelenek voltak. Az V. században már semmilyen erődrendszer és semmilyen határalakulat nem lett volna képes felfogni a népvándorlás által Pannónia előterébe sodort népek megújuló tömegének feltartóztathatatlan előretörését.
Másodikként említsük meg Germania provinciát. Több részre is fel van osztva, de jelenleg a Felső-Germania és a Raetia tartományra térjünk ki. Ezen tartományokban található védvonalat fossa et agger (árok és töltés) néven ismerjük, de említést kell tenni a Rajnáról, ami Germania és Gallia tartományok között húzódik természetes határként, vagyis ripa. A Rajna határvidéke veszélyes mivolta miatt négy állandó légiót tartottak fenn. A germán betörések elkerülése végett komoly munkálatok zajlottak le, megerősített helyőrségek, erődítmények láncolata kapcsolja össze a Rajna folyása mentén a katonai telepeket.
Mogontiacum (a mai Mainz) a térség legerősebb erődítményének számított. A II. században egy légiónak adott otthont. Számos segédcsapat állomásozott a környékén, valódi védelmi láncot alkottak a település körül. A IV-V. századokra árnyéka volt az egykor áttörhetetlen határvédelem a térségben.
Néhány szót még meg kell említeni az északi, északnyugati határokról, mielőtt átlépne rajta a vandál-alán-suevi koalíció – később egyszerűen szövetségesekként említem meg. Már a 390-es években megmutatkoztak a Rajna menti határ meggyengülésének jelei. Stilicho először Alarikkal, másodszor Radagaisussal szemben, – akik méltó ellenfélnek bizonyultak – kénytelen volt Raetiából, Germaniából, és Britanniából a határvédelmi alakulatok nagyszámú erősségeit elvonni Itália biztosítására. Az északi határmenti barbároktól tetemes újonc utánpótlásra is szert tett. A hiányzó haderő mennyisége és minősége is hamarosan megmutatkozni látszik. Ezt a gyengeséget fordították hasznukra a szövetségesek, ezen felül elérkezettnek ítélték meg az időt a határt áttörni a Rajna partján.
Átkelés a Rajnán
A Római Birodalom egyik legnagyobb és leggazdagabb régiója Gallia, ami gyakorlatilag védtelenné vált. Stilicho a Rajna és a felső-Duna szakasz közötti részen kivonta a veterán, jó harcértékkel bíró katonaságot. A Rajnát a rómaiakkal szövetségi – foederati – viszonyban álló frankok védték az alemannokkal együtt.
406-ban annyira zord lehetett a tél, hogy az olyan nagy folyó, mint a Rajna is vastag jégpáncélt növesztett. A befagyott folyón könnyűszerrel át tudott kelni több ezer ember, szekerekkel, málhákkal együtt. Nem kizárt, hogy épen maradt, őrizetlen római hídon keresztül keltek át, de ez csak a feltételezés szintjén merült fel az utókor számára.
406. december 31. Mogontiacum mellett ádáz küzdelem alakult ki. Walter Goffart 405-re teszi ezt az átkelést. A befagyott Rajnán átkeltek, ezzel római territóriumra léptek. Fel kellett venniük a harcot a rómaiak szövetségesével a frankokkal. A csatában meghalt a vandál király, Godigisel. A vandálok szorult helyzetbe kerültek, körbekerítették őket. A rómaiak meggyőztek egy alán vezetőt, név szerint Goart, hogy tartson velük. Respendial nem tett így, és a nép java része sem. Az utolsó pillanatban Respendial királynak köszönhetően menekültek meg a vandálok a teljes megsemmisüléstől. Segítségével sikerült legyőzniük a frank katonákat és elfoglalniuk Mogontiacumot.
A sereg létszáma kérdéses. Százezertől az ötvenezerig is becsülik a szövetségesek összlétszámát, de ebbe a fegyverforgatókon kívül mindenki beletartozik. További kérdést vet fel, hogy Pannóniából kiindulva mennyien kerekedhettek fel, mennyien vesztek el itáliai földön, nem beszélve az Alpokon való átkelés során, vagy amikor a burgundokkal és alemannokkal küzdöttek a Rajna nem római fennhatóságú oldalán.
A Mogontiacum elfoglalása utáni időszakról Renatus Profuturus Frigiretus a következőképp jegyzi fel az eseményeket:
„Miközben Goar (alán vezető) átállt a rómaiakhoz, Respendial, az alammani (itt alán akar lenni, egyébként az alemannokat értik alattuk) király megfordította népének seregét a Rajnától, miközben a vandáloknak a legrosszabbra fordult a háború a frankokkal, elvesztítették Godegisil (Godigisel) királyt és a mintegy 20 ezres sereget, valamennyi vandál megsemmisült volna, ha az alamanni sereg nem érkezik időben a segítségükre.”
Arról ne feledkezzünk meg, hogy a fentebb említett sorok, amiket Tours-i Szent Gergely a Frankok története c. művében vetett papírra, elsősorban a vallásról értekezett, többek között a bűnről és az érte járó bűnhődésről, így nem nevezhetjük kimondottan történeti munkának. A fentebb elmondottakból annyi bizonyosan megállapítható, hogy Galliában két részre oszlottak az alánok. 407-ben Goar vezetésével a burgundok szövetségeseivé váltak, Respendial pedig kitartott a vandálok mellett.
Sevillai Izidor egy merőben szokatlan sort hagyott az utókor számára, amit citálok: „Két esztendővel Róma városának megtámadása előtt [406], az alán, a szvév és a vandál népek Stilico bujtogatására átkeltek a Rhenuson [Rajna], elözönlötték Galliát, legyőzték a frankokat, és szakadatlan rohammal egészen a Pireneusokig hatoltak.” Az már csak mellékes, hogy bármennyire is volt tehetséges hadvezér haderő híján nem volt képes megfékezni Gallia sorsát. Nem kizárt, hogy az idézet, aláhúzott részével is megvádolták a nagy kvalitású hadvezért ellenfelei, a többi rágalom és koholmány mellett, mielőtt kivégezték volna. Kétségtelenül Stilicho halálával a római sereg ütőképessége lényegesen csökkent. Ez vezetett Alarik 408-as itáliai hadjáratához, de most térjünk vissza Respendialékra.
A csatát követően két lehetőség állt a szövetségesek előtt: vagy behódolnak a rómaiaknak, vagy szabadok maradnak. Nem volt kérdés melyiket válasszák – hozzá kell tenni, ha alávetett népként kívántak volna élni, arra lett volna több lehetőségük is korábban, pl.: bevárják a hunokat és nem kelnek útra.
Hatalmas katonai sokk érte a rómaiakat. Nem elég, hogy Mogontiacumnál elsöpörték a frank helyőrséget, de a város kifosztása után egész Gallia megsínylette a szövetségesek fosztogató hadjáratait. Respendial vezetésével zsákmányszerző portyákat szerveztek, egész Galliában félték nevüket. A szövetségesek túlnyomó többsége Aquitánia felé vette útját, de előzőleg a Rajna vidék számos nagyvárosát kifosztották, köztük az egy ideig császári székhelyül szolgáló Triert is. Olyan népek bukkantak fel, akik kihasználták a betörés okozta sokkot, s ekkor bevonultak a rajnai új hazájukba, ők voltak a Majna vidéki burgundok.
A 406-os betörés következménye sorsfordító volt a Római Birodalom életére nézve. Alapvetően a római állam bevétele a földművelés megadóztatásából szerezte jövedelmét, amiből fenn tudta tartani a hadsereget, valamint az állami intézményrendszert is ez tartotta életben. Amikor egy barbár sereg római fennhatóságú földön megverte a birodalom seregét, akkor az adott terület adótermelő képessége lecsökkent – értsd 6/7-ed részére! Ráadásul, ha az adott területen megvetette lábát és tartósan berendezkedett, vagyis letelepedett rajta, akkor az a régió vagy körzet már nem adózott többet Rómának.
A rómaiak kénytelenek voltak csapataikat mozgósítani, és végérvényesen kivonni Britanniából és a Duna mellől – végképp elvesztek e területek a birodalom számára. A szövetségesek miután végigrabolták Galliát, 409 őszén betörtek Hispániába, ahol végül letelepedtek. A vandálok és az alánok az Ibériai-félsziget déli részén rendezkedtek be, addig a szvébek az északi területeket sajátították ki. Innen ered a középkor folyamán is használt név: Andalúzia, eredetileg: Vandalusia. A három szövetséges nép ideig-óráig élt békés viszonyban egymás mellett. Később itt sem volt maradásuk és Észak-Afrikában, Karthágó központtal telepedtek le végleg és alapították meg a Vandál Királyságot az alánok segítségével. Innen indítottak hadjáratokat a rómaiak ellen.
Összegzés
Érthető, ha egy nép függetlenségre és szabadságra vágyik. Respendial is így vélekedett a hunok megerősödése és térhódítása idején. Felbukkanása rejtélyes, nem tisztázott, hogy már a Kárpát-medence térségéből vándorló alánok között lehetett, vagy már a korábban Itáliában állomásozott alán seregben tevékenykedett, de tény, hogy őt választotta az alán nép vezetőjének.
Népe sorsát szem előtt tartva Rependial csatlakozott a vandálokhoz, akikkel nyugati irányba vándoroltak. Radagaisus és Godigisel, a szövetség elfogadott vezetője, bizonyára felvették egymással a kapcsolatot, de érdekeik nem egyeztek meg, ezért sem egyesültek. Az ok, miért lehettek alánok és vandálok Radagaisus táborában úgyszintén rejtély, de a Radagaisussal való kitérő rövidtávú katonai szereplés volt, mert nem kívánt hadakozni a gótok oldalán, egészen a hunok feltűnéséig. A hun seregben testvéreik, úgyszintén alánok is felsorakoztak, akikkel nem akart hadakozni. A római birodalomra sokként hatott, alighogy leszámolnak Radagaisus seregével, rá négy hónap múlva Galliába törtek be a birodalomba.
A sorsfordító rajnai áttöréskor Respendial felismerve a veszélyt, miszerint a szövetségeseit teljesen felmorzsolják a frankok, azonnal támadást rendelt el és fordította meg a csata sorsát. Ezzel is bebizonyítva kiváló helyzetfelismerő és taktikai érzékét. Szövetségese felszabadítását követően a galliai városok feldúlásában is jeleskedett. Hispániában való letelepedésükben is jelentős szerepet játszhatott. Halála oka és ideje ismeretlen. Sajnálatos, hogy a történetírók ennyire csekély mértékben jegyezték fel a nyugatra vándorolt alánok és a királyuk tevékenységét. Leszámítva a hispán földön eltöltött időt, és a Karthágóban végleg letelepedett életüket, amikre most nem kívántam kitérni, holott az az időszak is fölöttébb érdekes.
Bibliográfia:
Adrian Goldsworthy (2004): A római hadsereg története. Alexandra Kiadó. Bp.
Alföldy Géza (1996): Pannonia és a Római Birodalom. Klió. In: https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/234735/1996_IV_02_172_183.pdf?sequence=1&isAllowed=y
Bernard S. Bachrach (1973): A History of the Alans in the West. University of Minnesota. United States of America.
Bernard S. Bachrach (1967): The alans in Gaul. Cambridge University Press.
Bernát Péter (2011): Mi is az a limes? In: limes.blog.hu
Borhy László (2016): A limes. A római birodalom határai. Felépítés, hatékonyság, stratégia. In: Rubicon történelmi magazin XXVII. évfolyam 290. szám.
Bryan Ward-Perkins (2005): The fall of Rome and the end of civilization. Oxford University Press. New York.
Captivating History (2019): History of the Barbarians: A Captivating Guide to the Celts, Vandals, Gallic Wars, Sarmatians and Scythians, Goths, Attila the Hun, and Anglo-Saxons.
Charles Verlinden (1954): Frankish Colonization: A new approach. Cambridge University Press.
Fancsalszky Gábor (2002): Germán népek a Kárpát-medencében a Kr. u. I. évezredben. In: Szatmári Imre (szerk.) (2003): A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 24-25. Békéscsaba.
Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István (2006): Az ókori Róma története. Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp.
Gregory of Tours (591): Historia francorum. – History of the Franks. Book II. In: sourcebooks.fordham.edu
Grüll Tibor (2016): A birodalom és a barbárok. Migrációs politika a császárkori Rómában. In: Rubicon történelmi magazin XXVII. évfolyam 290. szám.
Guy Halsall (2007): Barbarian Migrations and the Roman West, 376-568. Cambridge University Press. New York
Istvánovits Eszter (1998): Szarmaták a Kárpát-medencében. In: Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön. Gyulai Katalógusok 6. Gyula.
Katus László (2001): A középkor története. Pannonica Kiadó. Bp.
Manuel Alberro (2003): Milesians and Alans in the Northwest of the Iberian Peninsula and the Mythical Invasion of Ireland. Department of Celtic Languages & Literatures, Harvard University
Németh György – Hegyi W. György (2011): Görög-római történelem. Osiris Kiadó. Bp.
Peter Heather (2013): Róma belső ellenségei. In: BBC History 2013. május III. évf. 5. szám.
Peter Heather (2005): The fall of the Roman Empire. Pan Books. London.
Richard Brzezinski – Mariusz Mielczarek (2002): The sarmatians 600 BC – AD 450. Osprey Publishing. Oxford.
Sághy Marianne (2016): Népvándorlás, multikulturalizmus. Új etnikumok a vallási és kulturális integráció küszöbén Európában. In: Rubicon Történelmi Magazin XXVII. Évfolyam 290. szám, 58-68. Migráció, 2016/1.
Sevillai Izidor: A gótok, vandálok és szvévek története. Fordította: Székely Melinda. Hispánia Kiadó. Szeged, 1998.
Simon MacDowall (2016): Conquerors of the Roman Empire: The Vandals. Pen & Sword Military. Great Britain.
Sólyom Márk (2016): Gótok, vandálok, frankok.
Szász Béla (1943): A hunok története, Attila nagykirály. Bartha Miklós Társaság Kiadása. Bp.
Tóth Endre (2021): Római utak a Dunántúlon. In: Határtalan Régészet Archeológiai magazin VI. évf. 3. szám. Szeged.
V.A. Kuznyecov (2008): Európán keresztül Afrikába. Jászsági évkönyv.
Várady László (1961): Későrómai hadügyek és társadalmi alapjaik. A Római Birodalom utolsó évszázada (376-479). Akadémiai Kiadó. Bp.
Velenczei Katalin (1978): Alánok a Római Birodalomban az ókor alkonyán /375-476/. In: Az alán történelem latin forrásai. Diákköri dolgozat. JATE. Szeged.
Visy Zsolt (1989): A római limes Magyarországon. Corvina Kiadó. Bp.
Walter Goffart (2006): Barbarian Tides, The Migration Age and the Later Roman Empire. University of Pennsylvania Press. Philadelphia.
Walter Goffart (1989): Rome’s fall and after. The Hambledon Press. London.