“aki megállíthatta volna Nagy Sándort”
Makedón vs. Perzsa?
A történelemben, és a mozivásznon is a perzsákra leginkább a „rosszfiúk” szerepét szokták osztani. Elég, ha a 300 című film két részére gondolunk, amiken, ha őszinték akarunk lenni egyáltalán nem a perzsáknak drukkoltunk. Az Alexander című film már egy fokkal árnyaltabb képet tárt elénk, de még az is messze van a valóságtól. Nagyon sok időn keresztül élt az a tévhit, hogy egy olyan elnyomó hatalom volt a perzsáké, ami népek tucatjait kényszerítette a szolgálatra, és emiatt évszázados szenvedést okoztak. Kegyetlen és autokratikus hatalomnak festették le a perzsákat, akiknek az uralma alól a makedón uralkodó mintegy felszabadította az embereket. Az elmúlt évtizedekben a történelemtudományban egy sokkal másabb kép bontakozott ki a perzsákkal kapcsolatban, átértékelték a korábbit. Megjelentek olyan új megvizsgált elemek, mint pl. a kiterjedt együttműködés a helyi elit tagjaival, a birodalmi igazgatásba való bevonásuk, az adók egyforma beszedése minden alattvalótól, vagy a „közös” hadseregbe történő katonaállítás. Az is megállapításra került, hogy a Perzsa Birodalom egyszerre volt erős és ugyanakkor gyenge is. Ha a király jelen volt akkor erősnek, de mihelyt nem volt a „helyszínen” akkor már inkább gyengének mutatkozott.
A makedón „Nagy” Sándornak vagy görögös nevén Alexandrosznak, a Perzsa Birodalmat meghódító bő egy évtizedes hadjárata egyike a történelem impozáns és nagy tetteinek, ami a történészek mellett a társadalom tagjainak a csodálatát is elnyerte. A fiatal makedón király nemhiába kapta meg a „nagy” jelzőt és ezzel ő lesz az első „európai”, akit így illet a történelem. A makedónok és Sándor i.e. 334-ben meginduló hadjárata igen részletesen ismert, és nagyjából azt is tudjuk, hogy mennyien, milyen típusú katonák alkották a támadó sereget. Arról viszont már kevesebbet beszélnek, hogy ez a sereg, mind a méretét, mind a rendelkezésre álló erőforrások tekintetében igencsak hátrányban volt az első perctől kezdve a perzsákhoz képest. A perzsák birodalma utánpótlás és erőforrások tekintetében messze a makedónok „előtt” járt, így Sándor sikerének igen csekély volt az esélye a hadjárat megindulásakor.
Memnón Perzsiába kerülése
Amint megjelentek a makedón katonák Ázsiában a régió perzsa vezetői, a helyi kormányzók (szatrapák) összegyűltek megvitatni, hogy mi legyen a megfelelő válaszlépés. Ezen a megbeszélésen a perzsa vezetők mellett jelen volt egy görög is, aki nem volt más, mint Rodoszi Memnón. Az i. e. 380 körül született Memnón Ródosz szigetén látta meg a napvilágot, majd pedig igen fiatalon, a 20-as évei elején a testvérével együtt Mentorral zsoldoskatonának álltak. Ebben az időben a görög zsoldosok nemcsak Hellász földjén számítottak keresett „árucikknek”, ezért a perzsák is előszeretettel fogadták fel a jól képzett görög gyalogosokat, akiknek a kifizetése a birodalom erőforrásainak a függvényében a legtöbb esetben gond nélkül megoldható volt.
II. Artabázos volt ekkoriban a Hellészpontosz vidékén elterülő Frygia szatrapája, aki azért kapta ezt a pozíciót mert pár évvel korábban levert egy a perzsa király ellen szövetkező kormányzók által szított lázadást. Artabázos befogadta Memnónt és a testvérét, valamint a velük tartó nővérüket is, akit később feleségül is vett. Ez a rokoni kapcsolat fontosnak bizonyult a két görög zsoldos előmenetele szempontjából, akik egyre magasabb rangot, és megbízatásokat nyertek így el. A rokoni kapcsolatot tovább erősítette az a tény is, hogy a két testvér közül Mentor pedig Artabázos egyik lányát, Barsinét vette feleségül. Ha nem lenne teljesen világos, Mentór felesége a saját rokona volt, aki vér szerint az unokahúga volt, a saját nővére és a perzsa Artabázos gyermeke.
Perzsiából Makedónia
I.e. 358 körül egy újabb lázadás tört ki a perzsa király III. Artaxerxész ellen, aminek egyik kezdeményezője pont Artabázos volt. A perzsa uralkodó a korábbi évek tapasztalatai alapján arra a döntésre jutott, hogy a nyugati kormányzók saját haderejüket fel kell oszlatni, hogy ne törhessenek a központi hatalom ellen. Pont ez volt a tűz a szikrához, ami a nyugati szatrapák lázadását váltotta ki. Artabázisznak két kulcsfontosságú vezetője lett Memnón és a testvére. A lázadás jól indult, mert az athéni hadvezér Chares is támogatta, görög zsoldosokat küldött a lázadók segítésére. Egy másik kis-ázsiai kormányzó, Oroantész, Mysia szatrapája is csatlakozott, de még a thébaiak is az ügy mellé álltak, és Pammenes vezetésével egy 5 ezer fős sereget küldtek.
A görög zsoldosok támogatásával Memnón és Mentor két csatában is legyőzte III. Artaxerxész erőit, így úgy tűnt, hogy sikerre viszik a felkelést. Ekkor azonban megtörtént az, ami már oly sok háborúban előfordult, a pénz és a politika is közbeszólt. III. Artaxerxész pénzt küldött Athénba és Thébába, és a két városban néhány jól irányzott kifizetéssel sikerült elérni, hogy a görögök visszavonják a támogatást a lázadóktól. Autophradates, a perzsa szatrapa, az erőivel felülkerekedett és sikerült elfognia Artabázost. Memnón és Mentor ennek hatására sem adta fel a küzdelmet, továbbra is harcolt a görög zsoldosokkal, ami részleges sikernek számított, mivel sikerült kiszabadítaniuk sógorukat. A források ebben a tekintetben nem egyértelműek és hiányosak. Autophradates valamikor csatlakozott a lázadáshoz, ami magyarázatot adhat a fogságból való szabadulására. A lázadás így folytatódott, de a perzsa főerőkkel szemben alulmaradtak, így a vezetőknek, ha az életüket féltették, el kellett menekülniük.
Artabázos a családjával és Memnónnal egyetemben Makedóniába menekült II. Philippos udvarába, ahol egy évtizedig éltek, és nemcsak látták felnőni „Nagy” Sándort, hanem jól ismerték is. Plutarkhosz szerint Memnón és Sándor igen hosszas megbeszéléseket folytattak, és ezeken állítólag a későbbi makedón király nagyon élénken érdeklődött Perzsia katonai ereje és az alkalmazott taktika iránt. Memnón információinak mindenképpen szerepe volt abban, hogy II. Philippos fejében megfogalmazódott a Perzsia ellenes hadjárat, de a rhodoszi hadvezér azt is megfigyelhette, hogy milyen elégedetlenség jellemzi a görögöket a makedónok uralmával szemben.
Mentor, a család „feje”
Mentor nem tartott a testvérével, hanem inkább Egyiptomba ment, ahol a görögök által Nektanebosz néven ismert fáraó uralkodott a XXX. Dinasztiából. A fáraó jogosan számított a perzsák támadására, akik nem akarták elfogadni az értékes tartomány elvesztését. Az egyiptomiaknak jól jött minden jól képzett katona, nem is beszélve a tapasztalatokkal rendelkező vezetőkről, akik közé Mentor is tartozott. A görög zsoldosparancsnok egyik első komolyabb küldetése az volt, hogy 4 ezer zsoldos élén segítsen Szidón városának, ami fellázadt a perzsák ellen. Első körben a helyi kormányzók erőit győzte le Mentor, de amikor megjelent a perzsa fősereg III. Artaxerxész vezetésével, már fordult a kocka. A zsoldosok vereséget szenvedtek, Mentor pedig fogságba került i.e. 346-ban.
A perzsa király nem volt az a vérengző, bosszúálló fajta, aminek a görögök a perzsákat sokszor tartották. Nemcsak, hogy nem ölette meg a görög zsoldost, hanem újból a szolgálatába fogadta, és korábbi ura, Egyiptom ellen küldte egy perzsa hadvezér társaságában. Nektanebosz 60 ezer egyiptomi, 20 ezer líbiai és szintén 20 ezer görög zsoldosból álló haderővel igyekezett megvédeni Egyiptomot. A perzsák ennél sokkal kisebb erővel rendelkeztek. Mentórnak görög zsoldosa is csak 4 ezer volt, ezer Thébából, 3 ezer pedig Argosból.
Az egyiptomiaknak számos lapos fenekű csónakja volt, amelyek azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák az ellenség behatolását a Nílus torkolatába. A Földközi-tenger és a keleti határ mentén erődök és megerősített táborok védték a sebezhető pontokat. Mentor politikai ravaszságát kamatoztatta, aminek köszönhetően az erődök sorra perzsa kézbe kerültek. Mentor taktikája azon alapult, hogy az erődökben vegyesen voltak egyiptomi és görög csapatok, amelyeket különböző kedvezőnek tűnő megadási feltételekkel fordítottak egymás ellen. Ez a taktika annyira meggyőzőnek bizonyult, hogy néhány nagyobb erőd elvesztése után a fáraó visszavonult délre, feladva ezzel országának nagy részét.
Mentor egyiptomi sikere nem maradt válasz nélkül a perzsa udvarban, kitüntető figyelmet kapott, és ami még fontosabb, magasabb katonai rangot ért el. I.e. 342-ben a kis-ázsiai partvidék katonai vezetője és kormányzója lett, amihez tekintélyes pénzügyi erőforrások is jártak. Egyik első hivatali cselekedete az volt, hogy megkegyelmezett Artabazusnak, aki így hazatérhetett családjával és Memnónnal együtt. Mentor négy évig töltötte be a hivatalát, azonban korai halála megakadályozta abban, hogy szembenézzen a makedónokkal. Ismert egy lánya, aki viszont egy makedón szolgálatban álló göröghöz, Nearchoszhoz ment hozzá, aki „Nagy” Sándor admirálisaként az Indus folyótól egészen Mezopotámia partjaiig tartó tengeri felfedező útjával vált igazán ismertté. Mentor özvegye, Barsine újra férjhez ment, ezúttal a fiatalabb testvér Memnón lett a párja, aki „örökölte” a bátyja katonai rangját.
Sándor Perzsia ellen indul
Amikor Sándor i.e. 334-ben elindította a hadjáratát a Perzsa Birodalom ellen, a Kis-Ázsia szatrapák vezetői a korábban említett tanácskozásra gyűltek össze, hogy megvitassák az ellenlépést. Rhodoszi Memnón is jelen volt és azt tanácsolta, hogy tekintettel a makedón gyalogságra, ami sokkal jobb, mint a perzsa vagy akár a görög zsoldosoké, nem szabad kockáztatni. Olyan taktikát javasolt, ami idővel nagy valószínűséggel eredményt ért volna el, ez pedig a taktikai visszavonulás volt, a felperzselt föld taktikájával kombinálva. Az ilyen taktika hatékonyságát már ismerjük a történelemből, elég, ha Napóleon oroszországi hadjáratára gondolunk, és ha megfelelően hajtják végre, nagyon valószínű, hogy a makedónokkal is működött volna. Nagy Sándor taktikai zsenije sem lett volna képes elegendő élelmet nyújtani a seregének, és az utánpótlás kérdése meg tudta volna törni a makedónok elszántságát.
De egyetlen perzsa kormányzó sem állt ki Memnón álláspontja mellett, elfogadhatatlannak tartották az ötletét. Valószínűsíthetjük, hogy nem akarták elpusztítani a saját kormányzóságaik javait, ami az ő gazdagságuknak is az alapját képezte, és attól is tartottak, hogy a perzsa uralkodó mit fog ehhez szólni, nem veszi-e gyávaságnak a visszavonulást. Memnón származása, és a makedón udvarban eltöltött évei ebben a helyzetben nem előnyt, hanem hátrányt jelentett, csak szította a fele szemben meglévő bizalmatlanságot. A perzsa vezetők nem akartak csak „egy görögre” hallgatni, hiába adta az már többször is tanúbizonyságát a hűségének. Például egy évvel korábban a görög zsoldosaival a még II. Fülöp által Kis-Ázsiába küldött makedón előőrsnek számító seregre mért csapást, és aratott győzelmet, amit a helyi szatrapák egyesített serege tett teljessé egy újabb ütközettel, ami után a makedónok Abüdosz városa környékére szorultak vissza.
Csata a Granikosz folyónál
„Nagy” Sándor kis-ázsiai partraszállása alapból még nem okozott nagy riadalmat a perzsa udvarban. Tisztában voltak azzal, hogy egy milyen fiatal király vezeti a makedónokat, aki nem rendelkezik még elegendő harctéri, taktikai tapasztalatokkal, és a hatalom megszilárdítása is vagy másfél évet vett igénybe az apja halála után. Az előző évi, Memnón nevéhez köthető sikerek is azt a benyomást keltették, hogy nem akkora fenyegetésről van szó, így a perzsa uralkodó a helyi szatrapák erőit elégségesnek vélte a támadás elhárítására. Vagy fél tucat kormányzó és Memnón tanácskozása után úgy valószínűsítik, hogy Arszites lett a perzsa erők parancsnoka, akinek a kormányzóságába, Frígiába törtek be a makedónok.
A perzsa erők a Granikosz folyó partján sorakoztak fel, itt akarták a makedónokat csatára kényszeríteni, és megállítani i.e. 34 májusában. A makedón sereg nagy része nehézgyalogság volt (kb. 12 ezer fő), amihez jött még ezer könnyűgyalogos és kb. 5 ezer lovas a legelfogadottabb nézet szerint. A perzsák létszámát valamivel kevesebbre teszik, és 10 ezer lovas mellett a döntő részt a görög zsoldosok jelentették, akiknek a létszámát 4-8 ezer közöttire becsülik a források.
A csata kezdete előtt, már a perzsa sereg hadrendjét tekintve számos bírálattal lehet találkozni, de tekintve a rendelkezésre álló forrásokban leírtak eltérő voltát, nagyon nehéz egyrészt az igazságot feltárni, másrészt a hiányos adatok alapján bírálni is elég nehéz. Az egyik bírálat arról szól, hogy a perzsa lovasság miért sorakozott fel olyan közel a folyóparthoz, hiszen azzal a roham lehetőségét vesztette el. Ezzel az a baj, hogy az akkori perzsa lovasság nagy része nem is használt rohamot. Afféle lóra ültetett gyalogságként csak az ellenséges vonalak közelébe ment, ott elhajított pár gerelyt, majd pedig átváltott kéziharcra, ívelt lovassági kardokkal. A hibák közé sorolják, hogy Memnón miért egy perzsa lovassági egység parancsnoka lett, és miért nem a görög zsoldosok élére lett állítva, akik korábban már bizonyítottak. A görög gyalogságot, aminek a legnagyobb esélye lett volna a makedón nehézgyalogsággal szemben, hátul helyezték el, a lovasság széles arcvonala mögött, így esélyük se volt egy gyors beavatkozásra. Elképzelhető, hogy mivel a makedón seregben is voltak szövetséges görög gyalogosok, nem bíztak a perzsák a saját görögjeikben. Ez valahol érthető is, de mint kiderült ez nem volt egy bölcs döntés, másrészt ezek a görögök már bizonyítottak, és nem számíthattak a makedón király kegyelmére, így nem is igazán volt vesztenivalójuk.
Az ütközet lefolyása tekintetében napjainkban többféle elképzelés is ismert. Az egyik szerint a perzsa lovasság védte a folyópartot, mögöttük a görög gyalogság került elhelyezésre. Sándor első rohama a perzsák vonalainak a meggyengítését szolgálta, és a második pedig áttörte azt ezzel eldöntötte a csata sorsát. Egy másik változat szerint a makedónok első támadása lepattant a perzsákról, mert a folyópartot a görög zsoldosok védték. Ennek a hatására Sándor visszavonult majd az éjszaka leple alatt a lovasság egy része átkelt a folyó egy másik szakaszán, így reggel két irányból indíthattak támadást a makedónok. A teljes igazságot talán már soha nem tudjuk meg, de érdekes, hogy minden Sándor életével foglalkozó korabeli szerző az első verziót írta le, míg a második a halála után keletkezett művekben jelent meg.
A makedónok győzelme szinte teljes volt. A perzsa sereg legalább harmada odaveszett, és a görög gyalogság legalább fele is meghalt, vagy fogságba esett. Az elfogott görögök büntetése az volt, hogy Makedóniába kerültek, és rabszolgákat csináltak belőlük. Sándor győzelme megnyitotta az Égei-tenger partján lévő görög városok nagy részének a kapuit is, ezt látva pedig Arszitész perzsa tábornok öngyilkos lett a kudarc miatt. A perzsa veszteségek a birodalom méretéhez és erőforrásaihoz képest elenyészőnek mondhatóak voltak. Granikosz után a megmaradt erők Halikarnasszoszba vonultak vissza, és ide került több inkább önként feladott település helyőrsége is. Bebizonyosodott, hogy a kis-ázsiai szatrapák többsége alkalmatlan a katonai műveletek irányítására, amit csak tetézett az a tény, hogy Kis-Ázsia nyugati részének legfontosabb perzsa közigazgatási, és katonai központja Szardisz is elesett, amire korábban még nem volt példa.
Halikarnasszosz ostroma
A dórok által alapított város az ókori világ hét csodájának tartott építmények egyikének, az i.e. 353-350 között épült mauzóleumról vált híressé, ami Mauszolosznak, a város uralkodójának lett a sírhelye. A görögök által lakott városban soha nem volt demokrácia, mindig is királyság maradt, ami még a perzsák megjelenése után is megtarthatta az önállóságát, és talán ezért is volt mindig is hűséges a birodalomhoz. A virágzó város erejét, hatalmát jól mutatja az a tény is, hogy a Xerxész perzsa király által i.e. 480-ban indított támadás során a tengeri erőket a város akkori uralkodója I. Káriai Artemisia (Halikarnasszoszi Artemisia), egy nő vezette, akit kicsit érdekes ábrázolási formában, de láthattunk a 300 című film második részében.
A granikoszi csata után a perzsa király Memnónt nevezte ki a régió katonai parancsnokának. Ebben a minőségben a jól védhető és kellően megerősített Halikarnasszosz városába vonult vissza a megmaradt erőkkel és ide gyűjtötte össze a még rendelkezésre álló csapatokat is. Ez volt az egyetlen és egyben a legjobb megoldás is ebben a helyzetben. A makedón királynak nem volt számottevő flottája, míg a perzsa erők szinte érintetlenül ott horgonyoztak Halikarnasszosz kikötőjében. Egy ilyen megerősített támaszpont a háta mögött komoly veszélyt jelentett volna az utánpótlásra, nem beszélve arról, hogy az ingatag görög városállamok esetleg lázadást szíthatnak a makedón iga ellen, ha egy perzsa-görög flotta megjelenik.
A városnak a három szárazföld felőli oldalán széles árok, erős falak, megerősített tornyok képezték a védelem gerincét. Ezekről az íjászok mellett kisebb katapultok tudtak tüzet zúdítani a támadókra, de ezeken felül még három különálló fellegvár is megnehezítette a támadók dolgát. A várost a perzsa flotta minden további nélkül el tudta látni utánpótlással a tengeren keresztül, ami a védőknek azt jelentette, hogy szinte bármeddig kitarthattak. A védelem élén két parancsnok állt, a görög Memnón és a perzsa Orontobatész, aki kária szatrapa kormányzója volt.
A makedónok a város falai alá érve tábort vertek és az északkeleti részt vették ostrom alá. Első lépésben a fal tövében húzódó árkot töltötték fel, amivel párhuzamosan ostromtornyok építésébe fogtak. Ezek tetejéről torziós hajítógépek nyíl és kőesőt zúdítottak a védőkre, miközben alattuk faltörő kosok igyekeztek minél nagyobb réseket ütni a városfalon. A Memnón vezette védők az aktív védekezést használták, és több kitörést hajtottak végre azzal a céllal, hogy megpróbálják felgyújtani az ostromgépeket, amivel párhuzamosan a falakon keletkezett réseket is kipótolták téglával, fával, földdel, minden használható anyaggal. A falak tetejéről az íjászok és kisebb katapultok is folyamatosan tűz alatt tartották a támadókat, így egyik félnek sem volt könnyű dolga.
A támadóknak sikerült egy két torony közötti falszakaszt lerombolni, ami miatt a védők egy félkör alakú sáncot emeltek főként téglából a fal pótlására. Ezen az ideiglenes védművőn is sikerült már egy kisebb rést ütni, amikor egy váratlan esemény történt. Az egyik éjszaka két erősen ittas makedón katona olyan bátornak érezte magát az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt, hogy a sérült rész ellen indítottak ketten támadást. Ezt a védők látva kitörtek a résből, míg a többi makedón pedig a társaik segítségére sietett. Elkeseredett harc bontakozott ki, aminek az lett a vége, hogy a védők nyílzápora miatt a támadóknak vissza kellett vonulni és Sándornak fegyverszünetet kellett kérni a halottak összegyűjtésére.
Az ostrom folytatódott, és látva a hevenyészett védmű állapotát, a védők inkább ellentámadást indítottak. A támadás jól indult, sikerült visszaszorítani a makedónokat és néhány ostromtornyot is sikerült felgyújtani. Nagy Sándor a katonai vereség határán ingadozott, úgy tűnt, hogy Memnón erői felülkerekednek a támadókon. De a híres hadvezéreket a szerencse is segíti, ami ebben az esetben abban mutatkozott meg, hogy az egyik utolsó makedón ellentámadási kísérlettel, ha nehezen is, de a védőket sikerült visszanyomni a falak mögé. Memnón tanácskozva a tisztjeivel, és megelőzve a vereséget, a város teljes elfoglalását inkább a visszavonulás mellett döntött. A sereg egyik része a város területén található fellegvárak közül a két partközelibe vonult vissza, a másik része pedig hajókra szállt. Arról is gondoskodott Memnón, hogy a Halikarnasszoszban lévő fegyverraktárakat is felgyújtsák, hogy a makedónok ne nyerjenek annyit a város megszerzésével. Ezzel szembesülve Sándor valószínűleg a dühében is, de a város felgyújtása mellett döntött. A két fellegvárba maradt védők ostromához nem fogott hozzá, hanem inkább megelégedett azzal, hogy 3 ezer gyalogost és 200 lovast hagyott azok szemmel tartására. A védők a tengeren kapott utánpótlásnak köszönhetően egészen i.e. 332 elejéig kitartottak, akkor adták csak fel, aminek az oka Sándor további sikerei, és a perzsa flotta megsemmisülése volt.
Hadműveletek Hellászban
Halikarnasszoszból Memnón a flottájával nem perzsa területre hajózott, hanem tovább folytatta a harcot a makedónok ellen. Egyetlen ésszerű lehetőség volt, ami siker esetén komoly hatással lehetett volna Nagy Sándor hadműveleteire9. Ez pedig a görögök, Hellász összefogása lett volna a makedónok ellen. Eleve nem örvendtek olyan nagy népszerűségnek a makedónok, sok görög városállam tekintett rájuk megszállóként. Memnón elsőként Spártával vette fel a kapcsolatot, aminek egy szárazföldi támadásban lehetett a jövőben szerepe. III. Ágisz spártai király a görögség chaironeai veresége után lett a spártaiak vezetője, és az egyik első tette az volt, hogy nem csatlakozott a makedónok által grundolt korinthoszi ligához. Nagy Sándor apja ezt nem is nézte jó szemmel, de a konkrét háború helyett megelégedett annyival, hogy Spártától területeket vegyen el, és azokat odaadja más görög városállamoknak.
Nem csatlakozott a thébai lázadáshoz sem az új macedón király Sándor ellen i.e. 335-ben. Ágisz inkább türelmesen várt, és két évvel később, i.e. 333-ban érezte, hogy eljött a megfelelő pillanat, amikor a makedón király a főerőivel Kis-Ázsiában volt. Spártai küldött jelent meg a perzsa királyi udvarban, és létrejött egyfajta szövetség a közös ellenség ellen. Mindezek függvényében érthetővé válik Memnón Hellászba való távozása a perzsa flottával. Kihasználva Spárta és más a függetlenségét visszaszerezni kívánó városállam erejét igenis reális esély volt arra, hogy a makedónok hátországában egy olyan mértékű felkelés bontakozzon ki, ami hatással lehet Sándor kis-ázsiai hadműveleteire. Az utánpótlás akadozása, az otthoni események elképzelhető, hogy előbb-utóbb arra kényszerítette volna, hogy vagy az egész seregével, vagy annak jelentős részével visszaforduljon. Ebben az esetben a perzsa szárazföldi haderőnek is sokkal nagyobb esélye lett volna arra, hogy egy döntő ütközetben a betolakodónak tartott makedónokat kiverjék az országból.
Memnón a flotta és néhány görög állam támogatásával a háta mögött hadjáratot indított az Égei-tenger szigetvilágában. A szigetek feletti uralom megszerzésével a teljes tengeri fölény birtokában már megteremtődtek volna a feltételei egy a makedón anyaország elleni szárazföldi hadművelethez is. Memnón a flottájával és a hozzá tartozó erővel első körben sikerrel elfoglalta Khiosz szigetét, valamint Leszbosz nagy részét is. Ezen hírek elegendőnek bizonyultak arra, hogy mozgóládás induljon a görögök körében. Démoszthenész a híres athéni szónok és politikus el is kezdett szervezni egy makedón ellenes felkelést, amiben Athén mellett Spártának is szerepet szánt. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A perzsa-görög erők Leszbosz szigetének „fővárosa” Mytilene ostroma közben Memnón meghalt. Az unokaöccse átvette ugyan a parancsnokságot, de ez sem tudott változtatni azon a tényen, hogy a makedónellenes összefogás elvesztette a vezéralakját, ami egyben a Nagy Sándorral szembeni ellenállás végét is jelentette. Egyes ókori szerzők szerint Memnón halála után a felesége Barsine Sándor szeretője lett, és állítólag egy fiút is szült, aki a Héraklész nevet kapta. Sándor halála után Héraklész is bejelentkezett a trónra, és Nearchosz admirális karolta fel az ügyét, de ez kevésnek bizonyult a többi makedón tábornokkal szemben, így az anyjával együtt i.e. 309-ben meggyilkolták. Nagyon valószínű, hogy nem volt Sándor fia Hérakész, mert bár a források sem pontosak, a jelenlegi állás szerint a makedón király halála után 5 évvel születhetett. A hadvezérek lehet nem tudták a születés pontos dátumát, de inkább biztosra mentek, mert bárki, aki az örökségre pályázott, veszélyforrást jelentett.
Értékelés
Sokkan fogalmaztak meg olyan véleményt, hogy ha Memnón hadjárata sikeres lett volna, és nem hal meg, akkor a makedónok igencsak nehezen tudták volna folytatni a hódító hadjáratukat. Egy Spárta vezetésével szervezett szárazföldi támadás Makedónia ellen sok mindent megváltoztathatott volna. Memnón alig elkezdett hadjáratának is volt szerepe abban, hogy Sándor nem a perzsa állam központi területei hanem Főnícia és Egyiptom felé fordult, mert ezen területek kikötőiből még a perzsa flotta komoly károkat tudott volna okozni egy megfelelő vezető irányítása alatt. Erre a perzsák is rájöttek az isszoszi csatavesztés után, és megpróbálták feléleszteni Memnón stratégiáját, de elkéstek vele. Az ismert világ meghódítója soha többé nem találkozott olyan ellenféllel, aki olyan képességgel rendelkezett, mint Rodoszi Memnón, így nem is tudta senki se megállítani. Az már csak a mi lett volna, ha kategóriába tartozik, hogy milyen lett volna a világ Nagy Sándor hódítása nélkül, hogyan alakult volna a Perzsa Birodalom sorsa…
Felhasznált irodalom
Adrian Goldsworthy (2020): Philip and Alexander: Kings and Conquerors Hardcover, Basic Books
John Warry (1995): A klasszikus világ hadművészete, Gemini Kiadó, Budapest
Kertész István (2022): Nagy Sándor, a hódító, Kossuth Kiadó, Budapest
Michael Wood (2006): Nagy Sándor nyomában, Alexandra Kiadó, Pécs
Pierre Briant (2002): From Cyrus to Alexander: A History of the Persian Empire, Eisenbrauns
Scott Oden (2006): Memnon, Medallion Press
Damien Peters (2015): The 5 Most Titanic Military Rivalries of the Ancient World: Alexander The Great and Memnon of Rhodes
https://www.warhistoryonline.com/war-articles/alexander-of-macedon-and-memnon-of-rhodes.html
Josho Brouwers (2018): Ignoring the sage adviser Memnon of Rhodes
https://www.ancientworldmagazine.com/articles/ignoring-sage-adviser-ii-memnon-rhodes/