Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a középkori Ibériai-félsziget éppen annyira gázos hely volt, mint az oszmánok által zaklatott Balkán. Egy ilyen közegben természetes, hogy egy nagyszerű harcosnak kell kiemelkednie az őt körülvevő káoszból. Ez a harcos a spanyol Hunyadi, Rodrigo Diaz de Vivar, aki csatákban gazdag évtizedei alatt alig győzte osztogatni a mindent elsöprő csapásait.

Rodrigo Diaz de Vivar egy kisebb nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot. Egész gyerekkorától kezdve a királyi udvarban nevelkedett, aminek az lett a következménye, hogy összehaverkodott a trónörökössel, a kis Sanchoval, aki I. Ferdinánd, Kasztília királyának elsőszülött fia volt. A király 1065-ös halála után (akinek az a remek ötlete támadt, hogy jó dolog felosztani a birodalmát három királyságra /Kasztília, León, Galícia/, amit a gyerekei között osztott szét, miközben a mórok már az öklükkel verték az ajtót) hősünk kis barátja lett a király, II. Sancho néven és mi sem természetesebb, hogy hozta magával a gyerekkori barátját, akit gyorsan kinevezett a hadsereg élére, valamint megkapta a zászlóhordózó dicső titulusát.

II. Sancho uralkodása a szüntelen háborúzásról szólt. Először kirobbantotta a “három Sancho háborúját” , amely alatt azt értjük, hogy nekiugrott az unokatestvérének, I. Sancho Ramírez aragóniai királynak és IV. Sancho Garcés navarrai királynak. Miután ezzel végzett, nem bírt a vérével. 1067-ben rögtön háborút indított a testvére, a leoni király, Alfonso ellen, hogy újra egyesítse az apja országát. Díaz nagy szerepet vállalt abban, hogy a hadjárat sikerrel zárult, hihetetlen erőfeszítéseket téve, szinte mindig túlerő ellen harcolt és rendre legyőzte azokat. A sikerek miatt megkapta a “Campeador”, bajnok becenevet, ami elég menőn hangzik (Arrafelé divat volt a két szembenálló félnek egy-egy bajnokot kiállítani, akik eldöntötték a csata sorsát, így elkerülték a felesleges öldöklést). Sajnálatos módon, a háborúkban betöltött szerepe később csak bajt hozott a nyakára. Noha végül győzedelmeskedett, váratlan fordulatként 1072-ben Sanchót meglepte pár bérgyilkos. No nem karácsonyi ajándékokkal, hanem egy pár jól irányzott kardcsapással. Gyermeke nem lévén a trónt éppen az az Alfonso kapta meg, aki ellen nemrég még oly’ bőszen hadakoztak.

Így hát a királyi udvarban elég ciki helyzet állt elő. El is veszítette a zászlóhordozói titulust, de a katonai erényei miatt továbbra is az udvarban maradhatott (Annak ellenére, csak hogy meggyőződjön arról, hogy jó embernek esküdik hűséget, rárúgta Alfonsóra az ajtót, kirángatta a közeli templom elé és megeskette a Bibliára, hogy semmi köze nincs a bátyja meggyilkoltatásához). Díaz kicsit jobbítani akart a fagyos viszonyon, ezért 1074 júliusában feleségül vette Alfonso unokahúgát. Még így is elég instabil volt a pozíciója,  ráadásul minden jöttment, akinek nem tetszett az aktuális király uralkodása, őt találta meg, mintegy vezetőként.

1079-ben történt egy kis nézeteltérése García Ordóñez gróffal, akivel nem igazán szívlelték egymást, aminek oka főleg a zászlóvivő titulus elbitorlása volt. A végeredmény az lett, hogy El Cid legyőzte Garcia nagyobb létszámú csapatait, és még magát a grófot is sikerült elfognia egy gyors párbaj után, amiben egy mozdulattal lefegyverezte a grófot, majd még kettővel levágta róla a nadrágot és megkurtította a szakállát is. Valahogy mégis sikerült úgy elsimítani ezt a kisebbfajta botrányt, hogy a királyi udvarban nem volt nagyobb visszhangja a dolognak.

Rá két évre azonban egy engedély nélküli portyát vezetett egy mór királyságba, Toledóba. Mivel eleve királyi felhatalmazás nélkül tette ezt, ráadásul  Toledo ekkoriban Alfonso védelmét élvezte, ezért Alfonso száműzte a Cid-et.

Díaz, más nem lévén, felajánlotta szolgálatait Zaragoza urának, aki történetesen egy muszlim volt. Itt bebizonyította, hogy aki rendes vele, ahhoz bizony hű marad. Annyira kemény arc volt, hogy a mórok kiegészítették a már eleve vagány “Campeador” jelzőt az “El Cid”-del, ami egyszerűen csak annyit tesz, hogy “Az Úr”. Közel egy évtizedig szolgálta I. al-Mu’tamint és a fiát, II. al-Mu’tamint. Számos csatában és háborúban győzedelmeskedett, mind a mór, mind a keresztény uralkodók ellen.

Díaznak három dolog volt igazán kedves a szívének. Az asszonya, a kardja és a lova. A lovát Babieca-nak hívták (Hülyének). Három legenda kering arról, hogyan is szerezte meg. Az egyik szerint, a keresztapja mondta neki, hogy válasszon egy lovat felnőtté válásának alkalmából. Ő a leggebébbet választotta, mire a keresztpapa kifejtette, hogy ez egy hülye döntés volt. A második verzió szerint még Sanchót szolgálva párbajoznia kellett és ezért a király a legmenőbb lovát adta oda neki. A harmadik magyarázat szerint a ló egy “barbár” ajándéka volt, amiből a Babieca név eredezthető. Egyébként a neve ellenére kifejezetten okos ló volt, igazi paripa, amin csaták százain ment a hadúr harcba. Halála után mellé temették. A hátasa mellett a kardja is legendássá vált, a Tizona, amit jó pár évtizeden keresztül forgatott, temérdek nyakat lemetszve. A történetek szerint jó párszor megesett, hogy az ellenség már akkor megfutott, amikor kivonta a fegyverét a hüvelyéből.

És most visszakanyarodunk kicsit az évszámokhoz. 1086-ban Alfonsót annyira megverték ( 60 000-ből pár száz lovag maradt életben ) az észak-afrikai almoravidák, hogy a királyságának puszta léte került veszélybe. A helyzet komolyságát mutatja, hogy túllépett az El Cid elleni sértődöttségen és képes volt visszahívni, hogy segítsen. Noha Díaz 1087 júliusában megjelent Alfonso udvarában, valószínűleg csak azért, hogy jól a szemébe röhögjön az esdeklő királynak. Amint tudott visszatért Zaragozába, ahonnan úgy döntött, hogy nem avatkozik be a küzdelembe. Sőt! Ő maga kezdett el ármánykodni Valencia trónjáért. Olyannyira jól sikerült neki, hogy pár év alatt az uralma alá hajtotta Valenciát, bár az épp regnáló szultánt meghagyta a helyén, csak hogy adót fizessen neki.

1092 októberében az almoravidák és a tartomány pár nemese lázadást szítottak, ami miatt al-Qadir, az uralkodó, tragikus hirtelenséggel elhalálozott. Cid nem esett kétségbe. Rögtön az ostrom alá vett város felmentésére sietett. Az ostrom végeztével hivatalosan Alfonso nevében uralkodott Valencián, de mindenki tudta a környéken hogy ez kamu. Igazából a Díazé volt a gazdag tengerparti vidék.

1099-ben az almoravidák megostromolták az immár általa birtokolt Valenciát, ahol végül az éhínség és a járványok következtében meghalt. A halál azonban nem gátolta meg abban, hogy még egyszer utoljára győzelemre vezesse hű harcosait. A felesége megparancsolta, hogy öltöztessék fel a páncéljába és kötözzék hű lovához, majd ezt követően a roham élére állította, amely teljes győzelemmel ért véget, felszabadítva a sokat nélkülözni kényszerülő várost.

Halála után nem sokkal már mindenki legendaként tekintett rá és hamarosan elkezdett terjedni a róla szóló epikus költemény, az El cantar de míó Cid. Igazi nemzeti hőst faragtak belőle. Soha nem szenvedett vereséget. Sajnálatos módon a fia igen. 1097-ben az almoravidák ellen csatát vesztett, ami az életébe került, ezzel véget vetve Díaz dinasztikus reményeinek.

Forrás:
http://www.badassoftheweek.com/elcid.html
http://www.geni.com/people/Rodrigo-el-Cid-Campeador-D%C3%ADaz-de-Vivar/5666856869970026974
http://historymedren.about.com/od/elcid/a/bio_el_cid.htm
http://www.ctspanish.com/legends/elcid.htm

2 hozzászólás

kugi · január 5, 2015 - 11:06 de.

A nevén kívül az iskolákban nem nagyon tanítanak róla semmit… Ezért hiánypótló volt ez a poszt! 🙂

Buchhalter · január 23, 2016 - 2:49 du.

Ezt meg honnan vetted?:1086-ban Alfonsót annyira megverték ( 60 000-ből pár száz lovag maradt életben ).Ha ennyi lovagról beszélsz ahhoz mind tartozna egy fegyvernök és egy apród.Egy lovag teljes fegyverzete ,tartalék lóval(itt egy betanított csataménről beszélünk)Egy200 fős falu 2 évi bevételéből telt volna.Ráadásul ennyi emberrel az Almoravidák totális vereséget szenvedtek volna.A sereg egykori levelek szerint 2500 lovagot és 4000 fő egyéb katonát számlált(fegyver hordózók,íjászok, lándzsások.)Az Almoravida sereg kb 15 000 Núbiaiból és 4-5000 helyi Mórból állt.Hogy a csata nem fordult totál vereségbe Alfonzónak az volt, a szerencséje,hogy El Cid 300 emberre sikeresen feltartóztatta a Núbiaiakat és érzékeny veszteségeket okozott nekik.Ez alatt a királyt sikeresen kimenekítették.Való igaz: a keresztény seregből csak 500 ember maradt életben.Az Almoravida sereg 1/3-da szintén fűbe harapott,hisz az előrenyomulásuk megtorpant egy darabig. Yusuf ibn Tasuhfin bár azzal az indokkal ment haza,hogy halott fia miatt az otthoni felkelést elfojtsa,de jó hadvezérként hamar felmérte,hogy a helyi Mórok gyenge értékűek a harctéren és csak jelentős létszámbeli főlénnyel tudja ellensúlyozni a zárt páncélos lovasság erejét.Szóval a számokkal csak bölcsen és logikusan!en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Sagrajas az adatok egy részét meg innen vettem,ami elég reálisnak is tűnik.

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.