„Tudom, hogy van Isten, mert Ruandában kezet fogtam az ördöggel. Láttam, éreztem, megérintettem. Tudom, hogy az ördög létezik és ezért tudom, hogy van Isten.”

Roméo Dallaire: Shake Hands with the Devil: The Failure of Humanity in Rwanda (Kézfogás az ördöggel: az emberiesség bukása Ruandában)

A második világháború után senki sem gondolta, hogy a holokauszthoz hasonló tömeges népirtás bekövetkezhet még az emberiség történetében. Többek között ennek megakadályozása érdekében hozták létre az Egyesült Nemzetek Szervezetét is. És mégis, közel 50 évvel a második világégés lezárása után, egy kicsiny afrikai országban olyan mértékű mészárlás vette kezdetét, ami az egész világot megdöbbentette.

Az áldozatok egyetlen hibája ismételten csupán az volt, hogy rossz családba születtek…

Miért kellett meghalniuk ezeknek az embereknek? Meg lehetett volna akadályozni ezt a mészárlást? Miért kapcsolódik Ruandához a modernkor legdinamikusabb népirtása? Miért nem tettek semmit a békefenntartók, miközben a helyszínen voltak és első kézből látták a brutális terrort?

Cikkemben pontosan ezekre a kérdésekre keressük a választ. Első körben -nem részletesen- megismerkedünk Ruanda földrajzával, XX. századi történelmével, magával a népirtással, végül pedig egy kis tanulságot szeretnék levonni, mely napjainkban is igencsak aktuális.

A cikkben fellelhetőek túlélők, résztvevő gyilkosok visszaemlékezései, brutális képek, ezért…

A cikket kizárólag erős idegzetűeknek ajánlom!

Haiti vududiktátoráról szóló cikkemhez hasonlóan, ismét egy kis földrajzzal kezdeném. Egyáltalán mi a franc az a Ruanda, hol található?

Ruanda egy kicsi, 26.338 km² területű ország Közép-Afrikában, jelenleg nagyjából 12,2 millió lakossal (összehasonlításképp: Magyarország kb. 93.036 km², lakosainak száma pedig ~9,7 millió fő). Vizsgált korunkban lakossága kb. 7 millió fő volt. Fővárosa Kigali. És ennyit is az ország földrajzi elhelyezkedéséről. 🙂

Aki esetleg be szeretnél járni az országot a Google Maps jóvoltából, kattintson ide.

Ruanda hivatalosan 1962. július 1-jén függetlenedett Belgiumtól. Az ország többsége a franciát (ennek ellenére sosem volt francia gyarmat) és az angolt használja. Emellett természetesen jelen vannak a helyi/törzsi nyelvek, mint például a szuahéli vagy a kinyarwanda.

Történetünk szempontjából meg kell még ismernünk a Ruandában élő etnikumokat. Az országot alapjáraton három népcsoport alkotja: a hutuk, a tuszik, illetve a twak. Mivel a twa etnikum Ruanda kb. 1%-át adja, s mivel nem fontos számunkra, így velük nem kívánok foglalkozni.

Ami még fontos: az ország lakosságának 90%-a keresztény…

I.

Hutu és tuszi ellenétetek

Egyáltalán kik azok a hutuk és a tuszik? Mivel egy etnikumot -pláne Afrikában- elég nehéz definiálni, így sajnos az általánosítás eszközét kell alkalmaznom.

Az őstörténetről annyit, hogy a míg a hutuk inkább a földeket művelték, addig a tuszik állattartással foglalkoztak. Ezzel nem is lett volna baj, sokáig el is voltak egymás mellett, mígnem a tuszik elkezdtek egyre nagyobb vagyonra szert tenni, hiszen a marhák sokkal nagyobb értéket képviseltek, mint a mezőgazdasági termékek.

Ez természetesen magával hozott alkatbeli különbségeket is: a hutuk inkább zömökebb testalkatú, vastagabb fejű, széles orrú emberek, míg a tuszik magasak, vékonyabb alkatúak, fejük hosszúkás.

A diszkrimináció kezdete

Ruanda ekkor éppen belga gyarmat volt, a belgák pedig úgy gondolták, hogy mivel a tuszik alkatilag jobban hasonlítanak a fehér emberre, biztosan alkalmasabbak az ország vezetésére, mint a hutuk. És talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy ennek a diszkriminációnak a tuszik pontosan eleget tettek, elvégre évszázadok óta ezt akarták, most pedig a belgák asszisztálnak hozzá.

A hutuk emiatt a politikából, a közigazgatásból, a kereskedelemből teljesen kiszorultak.

Viszont vizsgált korunkban a tuszi származás nem volt egészen egyértelmű. Tudniillik, a tuszik gyakran házasodtak hutukkal, és ez fordítva is igaz, tehát születtek „vegyes gyerekek”. Ami ennél fontosabbnak számított, az a vagyoni helyzet: a belgák jelenlétéig Ruandában a szegényeket hívták hutuknak, míg a gazdagabb réteget tusziknak (tehát előfordulhatott, hogy egy tuszi hutuvá vált, és nyilván fordítva is).

A belgák első súlyos baklövése volt, mikor a polgárok személyi igazolványába írták az etnikai hovatartozást, amit úgy határoztak meg, hogy az illető felmenői milyen származásúak voltak. Ez nagymértékben elősegítette a diszkrimináció kiszélesedését.

Előre a lejtőn!

A második világháború előtti fasizmus gondolata nyilvánvalóan elérte a feketéket is, kialakult a négritude ideológia, amit nem szeretnék részletezni, mivel a Papa Docról szóló cikkemben már megtettem. Viszont ez magával hozta természetesen azt is, hogy egyes fekete csoportok felsőbbrendűnek tartották magukat…

Ruandában ezek a tuszik voltak. A tuszi elit már az ’50-es években követelni kezdte a függetlenséget, ez pedig gondolhatjuk, hogy mekkora szálka volt a belgák szemében. Innentől kezdve engedélyezték a hutuknak a tisztségviselést, illetve egyre nagyobb beleszólást kaptak a politikába. Sok hibás döntés mellett véleményem szerint ez volt az egyik legrosszabb. Hogy miért?

A hatalom megosztása felborzolta a kedélyeket. A tuszik féltek, hogy teljesen elvesztik a hatalmukat, a hutuk pedig egyre nagyobb politikai beleszólást követeltek. Ettől a pillanattól kezdve a tuszi-hutu ellentétek szinte mindennapos témává váltak.

A konfliktus kiszélesedése

A konfliktus 1959-ben tetőzött először, mikoris váratlanul meghalt Rudahigwa király, s V. Kigeli (Ndahindurwa) került helyére. A fiatal uralkodóra hatalmas befolyással voltak a a hatalmukat féltő tuszik, emiatt szigorította a hutuk jogait. Mikor a fővárosban megvertek egy hutu politikust, a hutu földművesek fellázadtak, majd több tízezer tuszival végeztek, akiket földesuruknak tekintettek.

A tuszik tömegesen hagyták el Ruandát, egyes források szerint közel 250-300.000 tuszi vándorolt át szomszédos országokba.

A belga gyarmati erők bár beavatkoztak és ezzel elejét vették egy nagyobb méretű mészárlásnak, de a királyság sorsa megpecsételődött. A hutu milíciák átvették a hatalmat, s kikiáltották a köztársaságot. A demokratikus választásokkal pedig csak megerősítették hatalmukat, hisz a lakosság döntő többsége hutu származású volt. A belgák szerették volna, ha mindkét etnikum egyenlő félként lehet tagja a kormánynak, azonban a választás után erre esély sem volt.

Az „inyenzi”-k…

Pontosabban, ahogyan mi mondanánk: „csótányok”. Így nevezték azokat a tuszikat, akik a hutu hatalom elől menekültek el Ruandából, majd az ellenálló tuszikra aggadták, később végül az összes tuszira az „inyenzi” kifejezést használták.

Az elnevezés tovább fokozta a két népcsoport egymás iránt érzett utálatát, az eddigi hatalmon lévő tuszik hirtelen üldözöttekké váltak, a hutuk pedig ahol csak tudtak keresztbe tettek nekik. Ekkor jött a nem várt fordulat…

A Ruandával szomszédos Burundiban 1972-ben a tuszi vezetés intézett egy büntető mészárlást a hutu többségű lakosság ellen, amit a ruandai hutuk természetesen, hol máshol, mint a helyi, ruandai tuszikon toroltak meg.

A káosz ismét eluralkodott Ruandában, amit a hutu származású védelmi miniszter, egy bizonyos Juvénal Habyarimana (ejtsd: Habijarimana) 1973 júliusában ki is használt, s sikeres puccsot hajtott végre.

Habyarimana rezsimje és a tuszi lázadás

A mészárlással kapcsolatban fontos még megértenünk Habyarimana elnökségét. Habyarimana elnök centralizált hutu politikát folytatott, de a szélsőségesekhez képest mérsékeltebb irányzatot vallott.

Bár az elnök nem, emberei mind szélsőséges hutuk voltak, a közigazgatásban dolgozók pedig 80%-a hutu lett. Habyarimana betiltott mindenféle tuszi propagandát, a szélsőséges hutu pártok viszont szabadon terjeszthették igéjüket.

Ez később nagy problémaforrássá válik, hisz aki elégedetlen az ország vezetésével, az hamar egy szélsőséges párt kötelékében találhatta magát, illetve könnyen át tudták mosni az emberek agyát, mivel csak egy oldalról hallottak információt.

Az idő során egyre több, -a királyság 1959-es bukása óta- közel 600.000 tuszi menekült el Ruandából. A ruandai tuszik viszont szerettek volna visszatérni hazájukba, úgy ahogyan előtte éltek: megbecsülve, aktív szerepet vállalva a politikában. Többek között ez ösztönözte a Ruandai Hazafias Front 1979-es megalakulását is (az RHF nevet kicsit később vették fel, de a történet szempontjából nem fontos).

„Éveken át tartanak a határmenti harcok, pogromok, vérfürdők. A tuszi partizánok
(a hutuk csak csótányoknak nevezik őket) fölgyújtják a falvakat, irtják a lakosokat,
akik [értsd: a hutuk] viszont, saját hadseregük támogatásával, a tuszikat mészárolják.”

Ryszard Kapuscinski lengyel újságíró beszámolója

Ha a tuszi lázadás nem lett volna már önmagában elég, a szélsőséges hutuk is egyre jobban kezdték szabotálni Habyarimana uralmát, állításuk szerint ugyanis az elnöknek határozottabban kellett volna fellépnie a tuszik ellen.

A tuszi lázadás 1990-ben polgárháborúvá fajult, miután a hutuk megöltek egy tuszi származású tábornokot. Paul Kagame vezette RHF Ruanda északi részén vert tábort. A polgárháború kezdetben RHF-nek hozott sikereket, de francia utánpótlásnak köszönhetően Habyarimana rezsimje fel tudta velük venni a harcot, így egyik fél sem tudott felülkerekedni a másikon, ezért nemzetközi nyomásra Arushában 1993-ban békét kötött, s kialakítottak egy demilitarizált zónát (lent szürkével).

Ruandára nézve Habyarimana propagandája volt a legkárosabb. A polgárháború kitörésekor a kis falvakban is azt kezdték el terjeszteni, hogy a Kagame vezette RHF ki akarja irtani a hutukat, és az összes tuszi támogatója a Ruandai Hazafias Frontnak, ezért össze kell írni a nevüket és figyelni kell rájuk, mert az ország ellenségei. Az összeírások később eszméletlen dinamikussá teszik a népirtást.

A béketárgyalások után ENSZ békefenntartó csapatok érkeztek az országba, hogy megőrizzék a békét. Őket a továbbiakban csak UNAMIR-nak fogjuk hívni (United Nations Assistance Mission for Rwanda).

Ennél a résznél még megjegyezném, hogy a polgárháború kitörésekor megalakultak szélsőséges hutu milíciák, ilyen volt például az Impuzamugambi, de a másik a történetünk szempontjából fontosabb: az Interahamwe (ejtsd: interáhámve). Utóbbiról később még szó lesz.

II.

A népirtás közvetlen előzményei

Most már talán mindenki számára világos, miszerint a belpolitika egyértelműen jelezte, hogy valami nagyon rossz van készülődőben. Az RHF és Habyarimana folyamatos küzdelme teljesen megosztotta az országot. Mégis, több százezer embert lemészárolásához igencsak nagy szervezettségre van szükség…

Az ország legradikálisabb gondolkodói a hutuk közül kerültek ki. A radikális hutuk egyszerre akartak leszámolni (saját szavaikkal élve: „kiirtani”) a tuszi összlakossággal, de emellett ellenségüknek tekintették a mérsékelt hutukat is.

A tuszi RHF tevékenysége tovább tüzelte a hutu radikálisokat, akik milíciákba szerveződtek, s fegyvereket kezdtek beszerezni, de erről majd kicsit később…

A hutu propaganda

A fegyverek nem lettek volna elegek, ha az embereknek nem mossák át az agyát. A radikális hutuk tudatosan készültek a népirtásra, és ez leglátványosabban propagandájukból köszöntött vissza. A propaganda előjött természetesen a folyóiratokban is, ilyen volt például az 1990-ben létrehozott, kinyarwandai nyelven íródott Kangura című újság.

Íme az 1993 decemberi Kangura magazin címlapja:

A Kangurában továbbá megjelent a hutu tízparancsolat is, amiből csak néhányat idéznék:

„1. Minden hutunak tudnia kell, hogy a tuszi nő, legyen bárhol, a tuszi ügyért dolgozik. Éppen ezért minden hutu, aki tuszi nőt vesz el, tuszi ágyast tart, vagy tuszi titkárnőt vagy alkalmazottat vesz fel, áruló.”

„4. Minden hutu legyen tisztában azzal, hogy a tuszik tisztességtelenek az üzleti életben. Egyetlen céljuk az etnikai felsőbbség. Ezt már tapasztaltuk és megtanultuk. Minden hutu áruló, aki üzleti ügyben tuszival szövetkezik […]”

„8. A hutuknak nem szabad megsajnálniuk a tuszikat.”

Idézet a hutu tízparancsolatból.

III.

Az elpattant ér

Most, hogy megismerkedtünk minden fontosabb előzménnyel, térjünk rá magára a népirtásra. Talán mindenki számára világos ezek után, miszerint a hutuk készültek a mészárlásra. Már csak egy ürügyre kellett várniuk, hogy beinduljon a gépezet.

A szikrát végül Habyarimana elnök váratlan halála hozta el. Történt ugyanis, hogy 1994. április 6-án Habyarimana elnök egy csúcstalálkozóról érkezett a kigali kifutópályára, ahol is landoláskor két vállról indítható rakétával lelőtték a gépét. A repülőn mindenki életét vesztette, nem csak Ruanda, hanem a szomszédos Burundi hutu elnöke is.

Ugyan a mai napig kérdéses, hogy pontosan kik is lőtték le az elnöki gépet. Azóta egyre biztosabb, hogy szélsőséges hutuk voltak, akik elítélték Habyarimana mérsékelt politikáját, akkoriban viszont egyből a tuszikra fogták. És ezzel el is pattant az a bizonyos ér…

A hatalmat a szélsőséges hutu ezredes, Théoneste Bagosora (ejtsd: Bagoszora) ragadta magához. Bagosoráról elég annyit tudni, hogy 1993-ás arushai egyezmény után kijelentette, miszerint szerinte a polgárháborúnak kizárólag az tud véget vetni, ha kiirtják a ruandai tuszikat. Az ország másnap, április 7-én teljesen más arcát mutatta.

Minden kezdet nehéz…

Anno Bagosora rendezte a fegyverszállítmányok és hadi anyagok beszerzését, így könnyedén hozzáfért a népirtás eszközeihez. Ruanda egy év alatt közel 580.000 bozótvágót rendelt… Ráadásul az új elnök szoros kapcsolatot ápolt az irreguláris Interahamwe és Impuzamugambi egységeivel.

A szélsőséges hutu milíciák első körben leszámoltak a mérsékelt hutu politikusokkal, jogászokkal, minden olyan ellenféllel (nagyrészt hutukkal) aki megakadályozhatta volna a népirtást. Az UNAMIR parancsnoka, Roméo Dallaire (ejtsd: Dálár) előre érezte, hogy valami borzalmas készülődik, ezért belga ENSZ katonákat irányított a mérsékelt hutu miniszterelnökasszony, Agathe Uwilingiyimana (ejtsd: uvilingijimana) védelmére, hisz ő volt az egyetlen, potenciális veszély Bagosora törvénytelen hatalmára.

A hutuk megostromolták a Agathe palotáját, az UNAMIR katonák Bagosora kérésére, majd az ezt követő ENSZ parancsra letették a fegyvert. 5 ghánait elengedtek, a 10 belgát viszont kegyetlenül lemészárolták. Ezután természetesen végeztek Agathe asszonnyal, családjával, egész kabinetjével, majd megkeresték az alkotmánybíróság elnökét, és szétkaszabolták őt is.

Mindezt egyetlen nap alatt, 1994. április 7-én…

(Gondolom sokakban felmerül a kérdés, miszerint az UNAMIR katonák miért nem lőttek a szélsőséges hutukra. A válasz rövid annyi, hogy felsőbb utasításra, ugyanis békefenntartóként csak akkor nyithatnak tüzet, ha már rájuk lőttek, viszont szerény fegyverismereteim szerint a bozótvágó késekkel igencsak nehéz lőni…)

Az ENSZ szerepét később még részletezni fogom.

A mészárlás kezdete

Az Interahamwe készült már a népirtásra, és ezt nem csak a beszerzett nagy mennyiségű fegyver bizonyítja, hanem a mészárlás gyorsasága is. Április 9-én már a főváros, Kigali utcáit rótták a milícia tagjai. Miután kivégezték a mérsékelt hutu politikusokat, elkezdődött az „átlag emberek” elleni erőszak. Ehhez segítségül hívták a már említett összeírásokat, amik segítségével tudták, hogy hol laknak tuszik.

A tuszi családokat házukból kirángatták, és lekaszabolták az utcán, vagy egyszerűen a házukban szétvágták őket. Az elföldeléssel nem foglalkoztak, a holttesteket az utcán hagyták. Az első napokon még csak Kigaliban fordult feje tetejére a világ, de ahogy a tuszik menekültek ki a városból, úgy terjedt az erőszak az ország többi részére.

Pár nap alatt a mészárlás szele vidéket is elérte. Az Interahamwe egységek teherautókkal érkeztek a falvakba, ahol gyűlést szerveztek a hutuknak. Elmagyarázták nekik, hogy mostantól ölni kell a tuszikat, de az elején segítenek nekik, hasznos gyilkolási tanácsokkal látják el őket.

„Az első nap a községi tanácsnok küldönce körbejárt a házakban, és mindenkit azonnali gyűlésre rendelt. Ott aztán a tanácsnok bejelentette, hogy a gyűlés témája a tutszik [értsd: tuszik] megölése, minden tutszié, kivétel nélkül. Egyszerűen mondták, egyszerű volt megérteni.”

Idézet egy hututól, aki részt vett a népirtásban

A média szerepe

A rádiónak eszméletlen nagy szerepe volt a mészárlás kibontakozásában. Gondolkoztam rajta, hogy a propaganda részhez írom, de úgy gondolom ez sokkal közvetettebb módon segítette a mészárlást, mint a Kangura újság.

Az RTLM (Radio Télévision Libre des Mille Collines; magyarul: Az ezer domb ingyenes rádiója és televíziója) ugyan már 1993-ban elkezdte sugározni adásait, komoly figyelmet csak 1994 tavaszán kapott. A rádióból felfoghatatlan gyűlöletet szítottak. Szó szerint bíztatták a hutukat, hogy öljék meg tuszi szomszédjaikat, ismerőseiket, mindehhez pedig zenéket játszottak le, mintha egy normális délutáni elfoglaltság lenne az öldöklés… mondjuk egy idő után már azzá is vált.

A rádiónak alapjáraton négy műsorvezetője volt, és messze a legnépszerűbb Kantano Habimana volt. Habimana alapjáraton újságírást tanult a Szovjetunióban, hazaérve pedig mint újságíró és vicces humorista nevében állt.

És mi lett ebből az életvidám srácból? Ő volt az aki rádión jelentette be xy régió/körzet lakosainak, hogy merre találhatóak a tuszik, majd utasította, hogy menjek oda és lőjék le őket.

Műsorvezető volt még Valérie Bemeriki asszony is, aki meglepő bár, de Habimanától sokkal agresszívabb nyilatkozásairól lett híres. Míg Habimana szórakoztatóan próbálta tálalni a népirtást és a gyilkolásokat, Bemeriki állítása szerint „a tuszikra nem érdemes pazarolni a lőszert”, ezért vágják le őket bozótvágóval. Emiatt műsoridőben volt, hogy összeszólalkozott Habimanával is.

De említhetném akár még Noël Hitimanát, vagy az olasz-belga származású (tehát ráadásul fehér ember, tudom, tök nonszensz) Georges Ruggiut. Ők mindannyian az RTLM-en uszító nyilatkozatokat tettek, szinte minden órában elmondták, hogy a tuszik megöléséért nem jár felelősségre vonás, modern zenéket játszottak le a népirtáshoz.

És ide szeretnék még betenni egy rádióműsort is. A magyar fordítás a rádióbeszéd alatt található.

„A mai nap 1994. június 19-e vasárnap. Délután 4 óra 22 perc Kigaliban, és az idő árnyékos az RTLM-nél. Figyelem az összes „csótánynak”, aki hallgat minket! Ruanda azoké, akik valóban megvédik. Ti, a „csótányok” nem számítotok Ruandainak. Mindenki felkelt, hogy harcoljon ezekkel a „csótányokkal”: a katonák, a fiatalok, az öregek és még a nők is. A „csótányoknak” nem lesz kiútjuk. Szerencsénkre, a tuszik nincsenek sokan. Becslések szerint a lakosság 10%-át tették ki. Számuk már nem haladja meg a 8%-ot. Örüljünk barátaim, ugyanis a „csótányainkat” kiirtották. Örüljetek barátaim, Isten ugyanis soha nem igazságtalan. Ha végleg kiirtottuk a „csótányokat”, akkor a világon már senki nem ítélhet minket el érte.”

Fordította: Varga Máté

A mészárlás kiszélesedése

„A csecsemőknél nem vették a fáradságot, hogy annak rendje s módja szerint levágják őket. Gyorsabb volt csak úgy odacsapni őket a falhoz, vagy élve messzire hajítani a hullahegy tetejére…”

Egy hutu kórházi ápolónő visszaemlékezése

Brutális állapotok lettek úrrá Ruandán. Gondoljunk bele, hogy a szomszédunk, akivel tegnap még együtt viccelődtünk a helyi kocsmában, másnap egy bozótvágó késsel töri be az ajtót, és szemünk láttára lemészárolja a családunkat, majd minket is meggyilkol.

„[…] A ruandai embernek gyerekkorától kezdve kézre áll a bozótvágó kés. Minden reggel azzal kezdődik, hogy megmarkoljuk a bozótkést. Aztán […] metsszük a banánfákat, irtjuk a liánokat, levágjuk a tyúkokat. […]

Bármire használod, maga a mozdulat ugyanaz, és ez nekünk benne van a kezünkben. A vas, akár arra használod, hogy ágakat vágjál le vele, akár arra, hogy állatot vagy embert, nem tesz különbséget. Végül is egy ember ugyanolyan, mint egy állat: a fejére csapsz vagy a nyakára, és magától összecsuklik.

Az első napokban azok, akik már vágtak le tyúkokat és, főleg, kecskéket, előnyben voltak; ez érthető. Későbben
aztán mindenki hozzászokott ehhez az új tevékenységhez, és behozta a lemaradását.”

Egy hutu visszaemlékezése

A hutuk baráti csoportokat hoztak létre, 5-10 fős társaságokat, így összeverődve mentek gyilkolni. Reggel felkeltek, gyülekeztek, majd munka helyett elindultak a környékbeli tuszikra vadászni.

„Mivelhogy gyakran öltem, kezdtem azt érezni, hogy ez nekem nem tesz semmit. Nem okozott gyönyörűséget, de tudtam, hogy nem leszek megbüntetve, hogy következmények nélkül ölök; ehhez a helyzethez gond nélkül alkalmazkodtam.

Reggel könnyű szívvel indultam el otthonról, mehetnékem volt már, mert láttam, hogy ebből a munkából hasznot húzok; ennyi az egész. Az öldöklések idején semmi különöset nem láttam a tutszikban, kivéve azt, hogy ki kell nyírni őket.

Hangsúlyozom, hogy az elsőtől az utolsóig, senkit sem sajnáltam azok közül, akiket megöltem.”

Egy másik hutu visszaemlékezése a népirtásra

„Ölni nagyon nyomasztó, még egy állatot is, ha neked magadnak kell eldöntened, hogy le fogod ölni. De ha a hatóságok parancsának engedelmeskedel, ha kellőképpen fogékonnyá tettek a téma iránt, ha húznak és löknek, ha látod, hogy az öldöklés totális lesz, és számodra semmilyen következménnyel nem jár, akkor megnyugodol. Nekilátsz a feladatnak, és semmi sem zavar.”

Egy hutu gyilkos visszaemlékezése

A gyilkos hutuk reggel elindultak gyilkolni, délután-estefelé pedig hazamentek, mintha munkából jöttek volna. Sokak beültek valami bárba és ittak, valaki szórakozni akart, de sokan inkább csak ki akarták verni a fejükből az ölés gondolatát. Voltak akik kocsmák helyett hazamentek a véres bozótvágó késeikkel és úgy tettek mintha mi sem történt volna.

A nők helyzete

A hutuk visszaemlékezései alapján az asszonyok döntő többsége asszisztált a mészárláshoz. Amíg a férfiak ölni mentek, az asszonyok nagy része a volt tuszik házaiba ment fosztogatni, a zsákmányon pedig gyakran össze is vesztek.

A férfiak sokszor panaszkodtak arra, miszerint asszonyaik nem voltak hajlandók velük ágyba bújni, mondván „teljesen megváltoztak”. Lehet az is közbejátszott, hogy a hutu férfiak mielőtt legyilkolták volna a fiatal tuszi nőket, gyakran többen megerőszakolták, majd csak ezt követően kaszabolták le. Volt tuszi hölgy, aki csak úgy tudta túlélni a mészárlást, hogy naponta átlagosan 11 férfi látogatta meg... 100 napon keresztül.

„Én, ha az uram este hazajött – tudtam a kínos szóbeszédekről, tudtam arról is, hogy főnök volt -, én nem kérdeztem tőle semmit sem. A késeket kinn hagyta. Otthon semmiféle gonoszság nem látszott rajta, a Jóistenről beszélt. Vidám volt a gyerekekkel, apró ajándékokat hozott haza, és bátorító szavakat mondott, ez nekem elég volt.”

Egy hutu asszony visszaemlékezése

A 90%-ban keresztény ország…

Ahogy már az elején is említettem, Ruanda lakosságának 90%-a keresztény. Akkor mégis hogy fordulhatott elő egy ilyen mértékű mészárlás? Mesélje el ezt nekünk inkább egy hutu gyilkos.

„A fehér papok az első összecsapásoknál elmenekültek. A fekete papok vagy öltek, vagy megölték őket. Isten hallgatott, és a templomok bűzlöttek az otthagyott hulláktól. A vallásnak nem volt keresnivalója abban, amit csináltunk.

Egy kis időre nem voltunk többé szokványos keresztények, el kellett felejtenünk a katekizmusban tanult kötelességeinket. Ennélfogva mindenekelőtt a főnökeinknek kellett engedelmeskednünk. És Istennek csak később, jóval később, amikor majd meggyónunk és bűnbánatot gyakorolunk, de csak miután a melót bevégeztük.”

Egy hutu gyilkos válasza, mikor a keresztény mivoltáról érdeklődtek

Jól látható, hogy bizony a fekete papok többsége besegített a népirtásba. A mészárlás idejére mintha egy szempillantás alatt tűnt volna el a szeretet vallása az emberekből. Erre a legjobb példa volt a Kigalitól 30km-re található nyamatai templom (fenti kép). Itt 10.000 tuszi gondolta azt, hogy Isten házát még a hutu gyilkosok is megtisztelik, s ezért itt biztonságban lehetnek… Óriásit tévedtek.

Egyébként rengeteg papot ítéltek el, többek között Nyange megye egyházközösségének vezetőjét, Athanase Serombát, aki befogadta templomába a tuszi menekültek, majd buldózerrel rájuk döntötte azt, ezzel megölve kb. 2000 embert. Ő jelenleg 58 éves, 2008 óta életfogytiglanját tölti.

A legfelháborítóbb talán Munyeshyaka Vencel pap esete, aki a népirtás idején Kigali egyik főpapja volt, és rendesen kivette a részét az öldöklésben. A ruandai bíróságok szerint több száz ember lemészárlásához járult hozzá. És mi van vele? 62 éves, jelenleg Franciaországban él, köszöni szépen jól van.

Lehetne még sorolni a népirtásban közrejátszott papokat, mert sajnos eszméletlen sokat ismerünk név szerint is, de akkor ez a cikk sosem érne véget.

Miért nem tett semmit az ENSZ?

Mint tudjuk, az UNAMIR egységei a mészárlás idején jelen voltak Ruandában. Roméo Dallaire tábornok többször jelezte az ENSZ-nek, hogy itt bizony egy népirtás van készülődőben. A belga katonák halála után azonban a nagyhatalmak nem kívántak több embert elveszteni, ezért elkezdték evakuálni Ruandát.

Először csak a helyi európai és amerikai lakosokat, turistákat, nagykövetségeket evakuálták, majd következtek az UNAMIR katonák. Dallaire tábornok megpróbált az RHF és Bagosora Ruandája között egyfajta lakosságcsere-programot végrehajtani, ami mondhatni össze is jött, ennek köszönhetően több ezer tuszit tudtak átmenekíteni az RHF területére, az ottani hutukat pedig átvitték a népirtás helyszínére.

Paul Kagame tábornok kijelentette, hogy amennyiben nem ér véget a mészárlás, semmisnek tekinti az arushai békét. Mivel a népirtás folytatódott, Kagame betartotta szavát, így újra kitört a polgárháború. Ettől kezdve az UNAMIR elvesztette békefenntartó mivoltját, hiszen immáron nem volt béke mire vigyázni kellett volna.

Dallaire tábornok és az ENSZ szerepét dolgozza fel a 2007-es Szövetség az ördöggel c. film, amit eredeti helyszínen forgattak. A film ide kattintva online elérhető.

A nagyhatalmak passzivitásának egyik oka volt még az 1993-as szomáliai incidens, mikoris Mohamed Farrah Aidid diktátort szerették volna megölni az amerikaiak. Akik látták a Sólyom végveszélyben c. filmet, azok pontosan tudják, hogy az akció totális csőd volt, 19 amerikai katona vesztette életét 73 pedig megsérült. Ezek után az USA teljesen kivonta magát Afrikából, Clinton kormánya majdnem bele is bukott a történetbe.

Vagyis röviden: az ENSZ félt attól, hogy a feldühödött hutu tömegek nekimennek az UNAMIR katonáknak, s az lesz mint Mogadishuban (Szomália fővárosa, lásd fentebb a történetet). Belgiumnak így is nehéz volt elszámolnia azzal a tíz halottal, a többi nagyhatalom pedig egyáltalán nem akart áldozatokat és gyászoló családokat.

A lakosságcsere egy idő után a hutuk ellenállása miatt kudarcba fulladt, szóval elrendelték az egységek kivonását. Dallaire tábornok azonban 275 (főképp ghánai és tunéziai) katonával bent maradt Ruandában. Akciójuk valamilyen szinten mondhatni sikeresnek, ugyanis állítása szerint közel 30.000 tuszit tudtak megmenteni az Interahamwe kezei közül. (időközben meghalt még 3 ghánai katona)

Franciaország szerepe, avagy ami nemcsak az ENSZ szégyene

Nem elég, hogy a nagyhatalmak nem tettek semmit a népirtás megfékezése érdekében, Franciaország mondhatni még támogatta is. Az akkor Mitterrand vezette Franciaország jó gazdasági kapcsolatokat ápolt a Habyarimana-rezsimmel, ezért a ruandai polgárháborúban megpróbálta minél több eszközzel támogatni az elnök volt kabinetjét.

A polgárháború idején Ruandában nagyjából 300-350 francia hivatásos állomásozott, akiknek feladatuk elsősorban a kormánypárti katonák kiképzése volt, mellesleg nem kevés fegyvert adtak el a szélsőséges hutuknak. Azt nem tudjuk pontosan, hogy Franciaország tudott-e a népirtás előkészületeiről, de ezek után szerintem nem nehéz kitalálni…

És az egészben nem is az a szégyen, hogy ők képezték ki a katonákat, akik később tuszik százezreit mészárolták le, hanem miután lelőtték Habyarimana elnök gépét, elkezdődött az evakuálás, és maga a folyamat…

Kigaliba érkezett közel 500 francia katona, majd elsősorban ország francia lakosságát mentették. Ezzel alapjáraton nem is lenne probléma, hiszen minden ország, köztük az USA és Belgium is a saját polgárait mentette ki.

A felháborító az egészben, az, hogy a franciák a Habyarimana-közeli szélsőséges hutu politikusokat, katonákat, vezérkari főnököket is kimentettek az országból, többségük pedig a mai napig nem került elő…

Bár nyilván meg kell említeni az Opération Turquoise-t (türkiz hadművelet), amikoris június végén francia katonák lepték el délnyugat Ruandát. Az itt lévő tuszikkal nem igazán foglalkoztak, az Interahamwe egységeivel viszont annál inkább.

A francia katonák által elfoglalt Interahamwe vezetők ugyanolyan menedékjogot kaptak, mint a tuszik, így sok népirtónak sikerült átmenekülni a szomszédos országokba. Sokukat soha többé nem találták meg. A türkiz hadműveletet még a nyugati nagyhatalmak is elítélték.

Fegyvertelenül a katlanban

Egy dolgot szeretnék még elmondani mindenképp, mert erről a dokumentumfilmek se igen beszélnek, és elég kevés könyvben láttam leírva.

Míg az ENSZ fülét-farkát behúzva menekült, volt egy szervezet, aminek tagjai bár egyáltalán nem rendelkeztek fegyverrel, mégis felvették a harcot az Interahamwevel és a hutu gyilkosokkal. Ez nem volt más, mint a Nemzetközi Vöröskereszt.

A Vöröskereszt ápolói és orvosai a helyszínen maradtak és sebesültek tízezreit látták el, létrehoztak nemzetközi védőzónákat, ahol befogadták a menekült tuszikat. A hutuk gyakran terrorizálták a Vöröskereszt tagjait, azonban miután megöltek 6 tuszit egy mentőautóban, felső utasításra többet nem nyúlhattak hozzájuk, ugyanis Bagosora félt egy nemzetközi megtorlástól.

Pontos számot ugyan nagyon nehéz mondani, de feltehetőleg

a Nemzetközi Vöröskereszt 50.000-100.000 ember életét tudta megmenteni.

A népirtás vége

Ahogy említettem már, Kagame tábornok betartotta a szavát, kilépett az arushai békéből, s ezzel 1994 áprilisában újra kitört a ruandai polgárháború. Az RHF Ruanda északi részén táborozott ekkoriban, viszont sokkal képzettebb katonákkal rendelkeztek, mint Bagosora.

A tuszi hadműveletek gyorsan haladtak előre. Kagame bízott az ENSZ-ben, hogy elejét tudja venni a mészárlásnak, többször óva intette Dallaire tábornokot, de miután tudomást szerzett az UNAMIR csapatok kivonásáról, magára maradt, ő lett a tuszik és mérsékelt hutuk egyetlen esélye.

Az RHF már áprilisban felszabadította Ruanda keleti felét, majd május-júniusban a -fővárossal együtt- az ország középső részét, végül júliusban érték el az ország déli és nyugati részét, ezzel pedig július 18-án véget ért mind a ruandai polgárháború, mind a ruandai népirtás.

„Ha az inkotanyi [értsd: lázadók, az RHF] nem hódította volna meg az országot, és nem kényszerülünk menekülésre, az utolsó tutszi halála után egymást öltük volna, annyira elkapott minket az őrület a szétosztható parcellák miatt.

Nem tudtuk letenni a bozótvágó kést, annyira jól jövedelmezett. Látszott, hogy a győzelem után az élet majd alaposan át fog alakulni. Akik addig szépen engedelmeskedtek a hatóságoknak, most már nem fognak, mert normálisan akarják elosztani a gazdagságot és a szegénységet.

Belekóstoltak a jólétbe és a bőségbe. Kedvükre jóllaktak. Erősnek érezték magukat, és pökhendiek lettek. Elvetették az engedelmességet és a vele járó nyomorúságos kellemetlenségeket. Megfertőzött minket a mohóság.”

Egy hutu milicista visszaemlékezése

Az áldozatok száma

A népirtás után kb. 150.000 tuszi maradt Ruandában. Ennek egy része vagy sikeresen elbújt, megmentette Dallaire tábornok vagy a Vöröskereszt, illetve nagyjából 20.000 embernek sikerült elmenekülnie az országból.

Ruanda lakosságát a mészárlás előtt kb. 657.000 tuszi tette ki, ami azt jelenti, hogy április és július között, közel 100 nap alatt a tuszi lakosság 77%-át, bő 500.000 főt irtottak ki. Hogy akkor mégis mire a 800.000-es és milliós becslés? Ne felejtsük el, hogy polgárháború volt, ami plusz több tízezer áldozatot hozott mindkét oldalon. Aztán fontos még megjegyezni, hogy bár a twa népességet nem vadászták, a twa lakosság közel harmadát sikerült elpusztítani.

Az RHF katonáknak -bár parancsba nem volt adva-, hazatérve nem egyszer torolták meg szeretteik elvesztését a hutukon… Ezt azonban Kagame tábornok nem tolerálta, és komolyan fellépett ellene.

IV.

A következmények

„A mocsárban sok tutszi kért bocsánatot a bozótkés végzetes csapása előtt. Irgalmat kértek, kegyelmet. Kérték, hogy legyünk tekintettel rájuk, hogy elkerüljék a halált vagy az ütések szörnyű kínját. A félelem és a szenvedés adta a szájukba a szavakat.

Minden könyörgésüket nekünk adták, mert már semmi más nem volt, amit adhattak volna. De mi fütyültünk arra, hogy mit kérnek vagy miért rimánkodnak. Éppen ellenkezőleg, ez inkább felbátorított minket. Ők csupán leölésre szánt tutszik voltak, mi meg könyörület nélküli emberek.

Ezért aztán zavarba ejtő a börtönben a megbocsátásról beszélni. A kiszabadulásom után, ha haragzuhatagot kapok megbocsátás helyett, nem fogok komiszkodni. Türelmesen várok majd.”

Egy hutu gyilkos kijelentése, mikor megkérdezték, hogy vár-e megbocsátást.

Az RHF tehát megnyerte a polgárháborút, ezzel a mészárlás lassacskán abbamaradt (a határ mentén az Interahamwe néha még betört az országba). A hutuk visszamentek dolgozni a földjeikre, mintha mi sem történt volna.

Minden hutu érezte, hogy a tuszi Kagame vezette RHF biztosan lesújt rájuk, és most ők kerülnek sorra, ezért sokan elmenekültek az országból, a legtöbben a szomszédos Zaire-be (ma Kongói Demokratikus Köztársaság). A vérbosszú azonban mondhatni elmaradt.

Mindenki meglepetésére Kagame rövid idejű békét adott az országának. 1994 novemberében felállították a Ruandai Nemzetközi Törvényszéket, ami azonnal hajtóvadászatot indított a mészárlásban részt vett hutuk után, de fő célpontjuk a Bagosora-kormány és fontosabb Interahamwe vezetők voltak.

A felelősségre vonás

A revans nem maradhatott el, azonban nem úgy történt ahogy azt sokan képzelték. Mivel a hutu lakosság közel 85%-a részt vett a mészárlásban, s a bírók nagyrésze odaveszett a mészárlásban, igencsak nagy feladat állt az igazságszolgáltatás előtt, ezért felállították a gácsácsákat.

A gácsácsá egy rögtönítélő népbíróságnak felel meg, ahol a bíró 5 tanácsossal, a helyi lakosság bevonásával döntötti el, hogy valaki bűnös-e vagy sem. Nincs se ügyész, se ügyvéd, mindenkinek saját magát kell képviselnie.

A gácsácsák csak kisebb ügyekben hozhattak ítéletet. Ide tartozott az, ha valaki ”csak” gyilkolt, illetve az ha valaki fosztogató, rabló tevékenységet folytatott. A büntetés nagyságát is ők határozták meg. Azokat a bűnösöket, akik szervező szerepet töltöttek be, például kisebb Interahamwe egységeket vezettek, tovább küldték a Ruandai Nemzetközi Törvényszékhez. Halálbüntetést csak a Törvényszék szabhatott ki, ezzel elkerülve a lehetséges túlkapásokat, tévedéseket.

1998. április 24-e volt a megtorlás napja: összesen 33 hutu politikust, Interahamwe vezetőt, a népirtásban kulcsszerepet játszó embert végeztek ki. Halálbüntetést bár utánuk is hirdettek ki, ők voltak az utolsók akiket kivégeztek, 2007 óta pedig Ruandában nem is lehet halálbüntetést kiszabni.

Kollektív megtorlás nem történt. A közel 120.000 hutu akit börtönbüntetésre ítéltek, igencsak kivette a részét a mészárlásból.

Bagosora és a többi nagykutya

A „balhévivő” Bagosorát 1997-ben, Kamerunban fogták el. Tárgyalása igencsak sokáig tartott, míg végül 2008-ban két Interahamwés tábornokkal együtt életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Théoneste Bagosora jelenleg (2021) 79. életévében jár.

Bagosora mellett volt még három főkolompos: Félicien Kabuga, Augustin Bizimana, és Fulgence Kayishema. Nyilván a három főbűnösből csak Kabugát sikerült élve megtalálni, őt is csak tavaly (2020) kerítették elő… Ki gondolta volna, hogy épp Franciaországban?

Kabuga üzletember volt, de anyagilag elég busásan támogatta a hutu milíciákat, továbbá többségi tulajdonosa volt az RTLM rádiónak, illetve a Kangura újságnak. Őt életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték.

Bizimana vezette egység ölte meg mérsékelt hutu miniszterelnökasszonyt, őt tették felelőssé a 10 belga ENSZ katona haláláért is, de emellett természetesen minden ”finomságot” a nyakába varrtak, többek között kínzást, nemi erőszakot, csonkítást, stb. Ő elméletileg 2000-ben hunyt el, holttestének maradványait tavaly (2020) azonosították Kongóban.

Kayishemát 2000 tuszi megölésével vádolták, sosem került elő, pedig feje az USA-nak ötmillió dollárt ér. Eszméletlen sokan vannak még, de ha felsorolnám az összes bűnöst, holnap estig itt ülhetnénk…

„Afrika világháborúja”

Mobutu Sese Seko Zaire véreskezű diktátora 1996 novemberében elrendelte, hogy az összes tuszi hagyja el országát, különben halálbüntetésre ítéli őket. Kagame ezt nem hagyhatta annyiba, az RHF bevonult Zairebe, ezzel pedig kitört az első kongói háború, melynek következtében a 32 évig uralkodó Mobutu véres afrikai diktátor rezsimje megbukott.

Ezután lett még egy második kongói háború is, egy burundi polgárháború, de mindez már későbbi történet, egy külön cikk témája.

Hogy dolgozta fel a lakosság?

Hát, erre igencsak nehéz válaszolni. Aki egyáltalán nem tudta feldolgozni vagy elfogadni a történéseket, az jobb esetben külföldre menekült, rosszabb esetben önkezűleg vetett véget életének. Így több millió hutu és tuszi vándorolt el Ruandából.

Természetesen a tuszi lakosság nagy része a polgárháború végével hazatért Ruandába. A tuszi menekültek, akik az RHF győzelmével mégis elhagyták az országot, első kézből élték túl a mészárlást, ők közel 100 napon keresztül csak magukra számíthattak.

Ezeket túlélőket az RHF-el hazatérő tuszik amúgy is megbélyegezték, azt állították, hogy „biztosan közreműködtek a hutu milíciákkal, csak ezért élték túl az eseményeket”. A hutukat nem is tudom kell-e részleteznem. Röviden annyi, hogy a tuszik szemében a mérsékelt hutuk nem voltak igazi áldozatok. És ilyen országban teremtse meg az ember a megbékélés politikáját?

A megbékélés politikája

Kagame végleg le akart számolni az etnikai hovatartozással. 1994 júliusában a mérsékelt hutu politikust, Pasteur Bizimungut nevezte ki elnöknek, míg ő alelnökként tevékenykedett. Sokan azzal vádolták Kagamet, hogy Bizimungu biztosan csak a bábja, de mi sem cáfolja ezt jobban, mint az a hat éven át tartó folyamatos vita ami kettőjük között zajlott.

Bizimungu végül egy korrupciós botrányba bukott bele 2000-ben, s kénytelen volt lemondani. Az ország vezetése így Kagame kezébe került, aki immáron több mint két évtizede Ruanda elnöke.

Kagame szinte első intézkedése volt, hogy a ruandai igazolványokból kivette az etnikumi megjelölést, immáron a közigazgatásban és a politikában senkit sem érthet hátrányos megkülönböztetés származása miatt. Ennek ellenére bár hivatalosan nincs etnikai megkülönböztetés, a mindennapokban még mindig frissen él a népirtás emléke.

A parlamentben még mindig a tuszi politikusok vannak többségben, bár mivel elméletileg a származás nem számít Ruandában, így nem releváns ezzel foglalkozni. Érdekességnek mondom egyébként, hogy a világon a ruandai parlamentben található a legtöbb női képviselő, az intézmény politikusainak 24%-a nő.

A nyugati hatalmak sokszor vádolják Kagamét, miszerint nem elég demokratikusan kormányoz, elnyomja az ellenzéki hangokat. Kagame ezt természetesen mindig visszautasítja.

Én nem kívánok állást foglalni véleményemmel, de azért érdemes megnézni, hogy külföldi befektetéseknek és kereskedelemnek köszönhetően gazdaságilag Ruanda lassan leelőzi a nála sokkal nagyobb területű környező országokat.

Egy kis példa, csak hogy értsük hol is tart Ruanda: Magyarországon az egy főre jutó GDP nagyjából 18.500 USD, míg Ruandában 12.600 USD, és utóbbi robbanásszerűen növekszik.

Összegzés és tanulság

„[…] mert vétkesek közt cinkos aki néma.”

Babits Mihály: Jónás könyve

Én ezt általában mindig meg szoktam hagyni az olvasóknak, most azonban kivételt tennék. Úgy érzem jelen esetben muszáj megosztanom a véleményemet. Ha valaki nem kíváncsi rá, akkor itt nyugodtan zárja be a cikket, és köszönöm szépen, hogy elolvasta!

(szubjektív vélemény)

Ruanda történelme és a népirtás mind-mind tragikus események sorozata. A népirtást már 30 évvel korábban megjósolták, de senki sem vette elejét, mindkét fél csak olajat öntött arra a bizonyos tűzre, a nemzetközi vélemény pedig szimplán lesz*rta ezt a kis országot.

Aki azt állítja, hogy a népirtás csak a hutuk hibája, az téved, és ezt szerencsére Kagame elnök is pontosan tudja. A tuszik a történet szempontjából áldozatok voltak, azonban a népirtást a tuszi vezetés provokálta ki, mivel több száz éven keresztül nem voltak hajlandóak megosztani hatalmukat a hutukkal.

És ha valaki azt gondolja: „hát Afrika, ott tanulatlan emberek élnek”, azoknak mondanám, hogy a népirtás legnagyobb támogatói nem a tanulatlan parasztok, hanem a papok, politikusok, tisztek, orvosok voltak, akik jó része Európában végezte felsőfokú tanulmányaikat. Nem buta emberekről beszélünk.

Általában a náci Németországot szokták előhozni, ha gyűlöletpropagandáról van szó, de én sokkal közelebbi, egy 27 éve történt eseményről beszélek.

Ruanda egymagában ékes példája annak, hogy mivé tud válni egy ország, ha a média és a hatalom folyamatos gyűlöletet szül, megosztottságot generál egy ország lakosságán belül, és egymagában mutatja meg, hogy mivé tud válni egy ország, ha nem származási alapon határozzák meg ki milyen ember.

Ruanda megmutatta mivé tud válni egy ország, ami tombol az egymás iránti gyűlőlettől, mindezt a modernkorban, 27 évvel ezelőtt tette, és sajnos nem úgy néz ki, hogy a világ megértette volna Ruanda üzenetét...

Szeretném, ha a cikk tanulságként szolgálna mindannyiunknak.

Köszönöm szépen, hogy elolvastad!

A videót szerkesztőtársam vágta meg. Ha pedig további információkra vágysz, ajánlom G.V. Cooper barátom és partneroldalunk videóját, akivel közösen dolgoztam ezen cikken. Innen is köszönöm mindkettőjük munkáját!

A téma iránt érdeklőknek erősen ajánlott irodalom és az idézetek forrása:

• Jean Hatzfeld: A ​bozótvágó kések évszaka: A ruandai gyilkosok vallanak, Ulpius-ház, 2006

Felhasznált források:

• Dr. Biedermann Zsuzsánna: A ruandai népirtás és a nemzetközi közösség passzivitás, Afrikai Tanulmányok Folyóirat, 2013, Publikon kiadó, Pécs
• Jean Hatzfeld: A ​bozótvágó kések évszaka: A ruandai gyilkosok vallanak, Ulpius-ház, 2006
• Roméo Dallaire: Shake Hands with the Devil: The Failure of Humanity in Rwanda, Random House Canada, 2003
• ruanda.terkepek.net; researchgate.com; youtube.com; bbc.com; blackpast.org; history.com; wikipedia.org; genocidecalledwar.weebly.com; gettyimages.com; sfbayview.com; legionmagazine.com; justiceinfo.net; oxfordre.com; ilmessaggero.it; celebsagewiki.com; imdb.com; afp.com; lowyinstitute.org; ifrc.org; icrc.com; redcross.ca; helsinki.hu; haguejusticeportal.net; justiceinfo.net; legalsarcasm.com; semanticscholar.org; globalization-partners.com; worldvision.org; time.com; rte.ie