1937. október 27-én Sanghaj egyik kerületében egy hatalmas tűz keletkezett, amely kilométereken át tombolt, és az egész horizontot kitöltötte. A narancssárga lángok szinte mindent elpusztítottak, ami az útjukba került, a vastag füstfelhő pedig legalább 3 kilométer magasba is felemelkedett, elhomályosítva az égboltot.

A tűztenger részben a háború „terméke” volt, részben szándékos gyújtogatás eredménye, a japánok elől visszavonuló kínai hadsereg gyújtotta, amivel a céljuk a visszavonulásuk fedezése volt. A kínai katonák a japán csapatok egyre nagyobb térnyerése miatt egyszerűen képtelenek voltak a hatékony ellenállásra, ezért is döntöttek a visszavonulás mellett. Egy kisebb egységet viszont hátra hagytak a sanghaji nemzetközi településrésszel szemben, ami a 88. hadosztály 524. számú ezredét jelentette.

Mindegyikük tisztában volt azzal a szomorú ténnyel, hogy gyakorlatilag feláldozták őket, egy öngyilkos küldetést osztottak rájuk a japán erők feltartoztatásának a parancsával. 1937. október 26-án kezdődött az egység megpróbáltatása, amelyből egy négy napig tartó brutális harc lett a Sihang raktár körül.

Az események híre Kína határán is túlment, és az amerikai sajtóban megszületett a kínai „Alamo” története. amelyből 2020 nyarára „A 800” című kínai film is megszületett (angol címe: The eight hundred).

A film előzetese itt tekinthető meg.

Az 1937-es kínai-japán háború

Az 1937-es kínai-japán háború mondhatni véletlenszerűen kezdődött el. Kirobbanásának egyik oka az 1930-as években Japánban erősödő és egyre agresszívabb külpolitikát képviselő szellem mellett az ultranacionalistának tekinthető politika is szerepet játszott.

Kínát a császárság megdöntése után egy zavaros, a különböző hadurak által irányított, és egymással is versengő és olykor harcoló egyvelege jellemezte az 1920-as 30-as években. Ez a geopolitikai vákuum szinte csábította a japánokat, akik nem is maradtak tétlenek. Feltörekvőben lévő gazdaságuk és növekvő népességük számára ideálisnak tűnt Kína északkeleti részén Mandzsúria, amely természeti erőforrásokban meglehetősen gazdagnak számított.

A japán hadseregnek 1931-ben sikerült is, alig hat hónap alatt megszállni a területet, ahol az utolsó kínai császár Pu Ji névleges uralma alatt létrehoztak egy bábállamot. A világ közvéleménye nem sokat foglalkozott a leplezetlen agresszióval, minden nagyhatalom el volt foglalva a saját bajaival, hiszen ekkor még javában az első gazdasági világválság tombolt a fél világban.

Kínában a 30-as években a japánok egyre nagyobb térnyerése mellett egyre nagyobb zűrzavar kezdett kibontakozni, és bár volt névleges hatalom Csang Kaj-sek Nacionalista Pártja és kormánya képében, a valós befolyásuk csak az ország igen szerény területére terjedt ki, a többi vagy a japánoké, vagy olyan haduraké volt, akik többet váltogatták a pártállásukat, mint más a tiszta alsót.

Csang Kaj-sek a legfontosabb és legveszélyesebb ellenfélnek Mao Ce-tung kommunistáit tartotta, és ezzel tisztában lévén, a japánok is egyre agresszívabb lépésekbe hajszolták bele magukat. 1932 után számos konfliktus és egyezmény született, amelyeknek a legtöbb esetben az lett a vége, hogy a névleges kínai kormány újabb engedményekre kényszerült a „hódítókkal” szemben.

A Marco Polo hídi incidens

Az események 1937. július 7-én vettek drámai fordulatot az ún. Marco Polo hídi incidens képében. Történt ugyanis, hogy egy japán kiskatona eltűnt, nem jelentkezett szolgálatra, ami miatt a japánok megvádolták a velük szemben, az akkori határ másik oldalán álló kínai erőket, hogy bizony ők tüntették el.

Ezen annyira felhúzták magukat a japánok, hogy megtámadták a hídon és a környékén lévő kínai erőket, amiből 1-2 héten belül egy teljes kínai-japán háború bontakozott ki.

Szerényen emlékezzünk meg a háborút kirobbantó japán közkatonáról, akivel kapcsolatban később kiderült, hogy el sem tűnt, csak mindössze a szolgálat helyett egy közeli kuplerájba vitte a lába az őrszolgálat helyett. 🙂

Mivel előkerült, semmiféle konfliktusnak vagy háborúnak nem kellett volna papírforma szerint kirobbanni, de a japán tisztviselők, a kormány, egyszerűen csak egy újabb ürügyet talált arra, hogy beavatkozzanak a kínai belpolitikába, és újabb szeletet hasítsanak le tortából, amelyet ekkor már jó pár éve csipegettek. Ezúttal viszont tévedniük kellett, mert a kínaiak megmakacsolták magukat, és semmiféle újabb engedményre, terület átadására nem voltak hajlandók.

A két fél közötti politikai adok-kapok után így nagyon rövid idő alatt súlyos konfliktussá, háborúvá fajultak az események. A japánok megelégedtek volna egy újabb területi nyereséggel, nem szerették volna magukra haragítani igazán az igen veszélyes szomszédot, a Szovjetuniót, de Csang Kaj-sek kormányánál viszont betelt a pohár.

1937 augusztusában a kínai kormányerők általános támadást indítottak a japánok ellen Sanghajnál. A kibontakozó sanghaji csata kínai győzelmekkel indult, amire válaszul a japánok erősítést küldtek, és átmentek ellentámadásba. Az 1937-es háború teljesen tervezetlenként indult, senki se készült rá, így mindkét fél egy gyors győzelemmel szeretett volna pontot tenni az ügy végére. Az már egy másik történet, hogy ez mennyire sikerült, mert a háború egészen 1945-ig, a második világháború végéig kitartott.

Csang Kaj-sek terve

A központi hatalom tisztában volt azzal, hogy Kína középső része milyen fontos gazdasági szereppel rendelkezik, nem is beszélve arról a tényről, hogy a nemzet szívének is lehetett tekinteni. Sanghaj és Nanking az ország gazdasági és politikai központjának számított, ezért is küldték ide a 87. és a 88. hadosztályokat, amelyek német mintára voltak felszerelve és kiképezve, és a kínai hadsereg elit erejének számítottak.

A teljes kínai hadsereg alapvetően nagyméretű volt, mintegy 1,7 millió katonával rendelkezett, de a kegyetlen valóság az volt, hogy ezek döntő többsége írástudatlan parasztból állt, akik sem kiképezve, sem normálisan felszerelve nem voltak. A haderőből kb. 300 ezer ember, mintegy 40 hadosztály érte el a japánok szintjét felszerelés és kiképzés terén.

Az 1930-as években Sanghaj számított Kína egyik leggazdagabb és legfejlettebb városának, amelyet viszont a gyakorlatban külföldiek „uraltak”. Egy nemzetközi megállapodás értelmében a várost egy brit Önkormányzati Tanács irányította, amely leginkább keményfejű üzletemberekből állt, akik elődleges célja a haszonszerzés volt.

Ez fontos szerepet játszott Csang Kaj-sek terveiben, amely első fázisa abból állt, hogy a kínai erők megtámadják a helyi japán erőket, amelyek nem voltak túl nagyok. Egy siker megmutathatja a világ számára Kína erejét, és arra is számítottak, hogy a nagyhatalmak egy győzelem után aktív szerepet vállalva Kína segítségére lesznek az agresszor elleni harcban.

Mindezek miatt küldték az elitnek számító két hadosztály 50 ezer katonáját a régióba.

Japán katonák úton Sanghajba

A sanghaji csata

Augusztus 12-én a Sanghajban lévő nemzetközi erők vezetői megbeszélést tartottak a Sanghajt fenyegető veszéllyel kapcsolatban. Mozgósították a brit és az amerikai helyőrségeket, amelyek egy védelmi állást vettek fel a város határában, amivel nem Sanghaj védelme volt a céljuk, hanem a nemzetközinek számító semleges terület izolálása, magyarán a saját védelmük. Másnap a kínai csapatok megkezdték a japánok elleni támadást. A városban védekező japán erőket Kioshi Hasegawa admirális harmadik flottájának a hajói is támogatták, amelyek a Jangce folyón állomásozva nyújtottak tüzérségi támogatást.

Ezzel kezdetét vette a sanghaji csata.

Augusztus 14-én a kínai támadás folytatódott. Ekkor már a japánok folyóba szorítása volt a cél, és majdnem sikerült is elérni. Az elszántan védekező japán tengerészgyalogosok szamurájok módjára küzdöttek, tisztában voltak azzal, hogy a nemzetközi erők és képviselők szeme láttára nem szenvedhetnek vereséget, ekkora megaláztatást el sem tudtak képzelni.

A japán hadvezetés azonnal intézkedett, és Iwane Matsui tábornok vezetésével egy „felmentő” sereget állítottak össze és küldtek Sanghajba. Ez az erő legalább 300 ezer embert, 200 repülőgépet és a császári haditengerészet további hadihajóit jelentette a gyakorlatban.

Ez elegendőnek bizonyult arra, hogy a japánok javára változtassa meg az egyensúlyt. A háború más színterekre is kiterjedt, így a kínai erőket meg kellett osztani, ami azt jelentett, hogy a sikerhez közel álló támadóknak meg kellett állni.

Egy, a második világháborús Sztálingrádhoz hasonló patthelyzet alakult ki: Sanghaj egyik fele a kínaiak, másik fele a japánok kezében volt. És az idő nem a hazájukat védő kínai katonáknak kedvezett.

A japánok jobb fegyverekkel, több tüzérségi eszközzel, ágyúval, repülővel rendelkeztek, továbbá iszonyú árat fizettek a kínaiak minden egyes halott japán katonáért, mert 10 kínai halála árán tudtak egy japánnal végezni. Mindezek ellenére sem lankadt a kínai erők aktivitása, egyes egységeik akár óránként ezer embert is veszítettek, de még ez sem törte meg őket.

A sanghaji csata egy olyan vágóhíddá, állóháborúvá vált, ami az első világháború csatáit idézte, a hevességet és az áldozatok magas számát tekintve legalábbis mindenképp. A kínai erők három hónapon harcoltak elkeseredetten Sanghaj utcáin a nemzetközi „kerület” szeme láttára.

A semleges zónában lévő külföldi újságírók egy-egy magasabb épület tetején állást foglalva élőben követték a csata minden rezdülését, miközben némelyikük koktélokat kortyolt.  A patthelyzet egészen októberig tartott, amikor is a japán erők pár kilométerre Sanghajtól északnyugatra egy kis falu határában ellentámadást nem indítottak. A kínai védelmi állásokra 700 különböző ágyú kezdte ontani a tüzet, és 150 bombázó légitámadása is besegített a támadó erőknek. A falu gyakorlatilag megsemmisült, és október 25-re a japánok kezére került. Ezzel a kínai erők hatalmas veszélybe kerültek, félő volt bekerítik és megsemmisítik őket.

Sihang raktár

A kínai védelmi vonal megingása miatt nem volt más lehetőség, mint a rendezett visszavonulás. Ez azt jelentette, hogy a korábbi hónapok során nagy véráldozatok árán megszerzett és megtartott minden egyes talpalatnyi földet fel kellett adni.

Csang Kaj-sek hajlandó volt a kemény döntést meghozni, és reménykedett abban, hogy a november elején Brüsszelben összeülő kilenc hatalom egy Kína számára kedvező döntést hoz. Kínának meg kellett mutatnia, hogy méltó a nemzetközi segítségre, és ehhez egy vereség nem jött volna jól. Ellenben egy sikeres visszavonulás, a hadsereg erejének a megőrzése demonstrálná a kínaiak elszántságát.

Csang Kaj-sek utasította a 88. hadosztály parancsnokát, hogy szolgáljon hátvédként a visszavonuláshoz, Gu Zhutong tábornok viszont nem akarta a már így is megtépázott egész hadosztályát feláldozni, így megállapodtak abban, hogy mindössze egy ezredet hagynak hátra, és ennek az erőnek kell fedezni a többi hadosztály visszavonulását.

Az öngyilkos feladatot az 524. ezred „nyerte” meg, amely a vasútállomás környékén volt állásban. Xie Jinyuan ezredes az egység élére állva vállalta a feladatot, és egyeztetve a vezérkarral úgy döntöttek, hogy a Sihang raktár lesz a védelmi állásuk.

A Sihang raktár korabeli fotón

Ez egy hat emeletes raktárépület volt, vastag vasbeton falakkal, amely tökéletesen alkalmas volt védekezésre. A raktárépület egy csatorna partján helyezkedett el, pont szembe a nemzetközi „kerülettel”. Xie ezredes megerősítette az épületet, homokzsákokból állásokat hoztak létre, és több egységre osztotta az embereit. A tetőre két nehézgéppuska került, míg a többi hasonló fegyvert szétosztották a kisebb csapatok között.

A hivatalos közleményekben az 524. ezrednek hívták a védőket azért, hogy megtévesszék a japánokat a tényleges erőkkel kapcsolatban, amely a valóságban csak az ezred 1. zászlóalját jelentette, ami papíron 800 katonát jelentett, de ekkor a létszám már csak kb. 450 főt tett ki ténylegesen.

Az első japán próbálkozások

Amikor a japánok rájöttek, hogy a kínai erők visszavonulásba kezdtek, csak óvatosan mertek megmozdulni. Október 27-én 13 óra felé értek az első japán katonák az 524. ezred katonái által tartott raktár közelébe. A nyugati irányból érkező támadók első hulláma alig pár tucat katonából állt, akiket hamar észrevettek a tetőn megbújó kínai védők.

Gondolkodás nélkül jó pár kézigránátot dobtak a tetőről a japánok közé, amik megöltek 7 katonát és legalább 20 meg is sebesült. Az első japán támadás kudarca után pár órával a támadók tűzzel próbálkoztak. A raktár északnyugati sarkában tüzet gyújtottak, de azt a védők gyorsan észlelték és sikerült eloltani a lángokat. Este 9 felé Xie ezredes engedélyezte a katonának, hogy vacsorát főzzenek, és hogy kijavítsák az „erődítményük” kisebb sérüléseit.

A kínaiak két halottal és négy sebesülttel zárták az első napot. Így az első nap mérlege egész jó volt, főleg annak a függvényében, hogy a japán császári hadsereg egyik legjobbjának tartott 3. hadosztályával álltak szemben, ami elegendő számú katonával, tüzérséggel és Type 94 TK harckocsikkal is rendelkezett.

A film borítója

Október 28-án reggel az égboltot repülőgépmotorok hangja töltötte be. Japán bombázók tartottak a raktárépület felé, de végül nem történt semmi. Az épület egyszerűen túl közel volt a nemzetközi területhez, ezért nem merték megkockáztatni a bombázást. Nagyon szem előtt voltak a nemzetközi megfigyelők, és nem szerette volna a császári hadvezetés magára haragítani a nagyhatalmakat. A kínai védők egyik legfontosabb védelmi vonalát a velük szemben lévő figyelő szemek jelentették, ami miatt a japánok sem repülőgépeket, sem komolyabb tüzérséget vagy tiltott fegyvert, pl. mérges gázt sem tudtak bevetni.

Reggel 8 felé Xie ezredes körbejárta az embereit, ellenőrizte az állásokat. Az útja során észrevette, hogy a raktárépülettől mellett futó patak rejtekében japán erők lopakodnak az állásaik felé. Felvett egy puskát, célzott, majd lőtt. Egy szempillantás múlva egy japán katona holtan terült el. Megindult a japán roham. Puskák, géppuskák léptek működésbe, és kezdték szórni az ólmot a rohamozó tömeg közé.

Két órán át dúlt a harc, ami után a japánok visszavonultak. Elfoglalniuk nem sikerült az 524. ezred állásait, de annyi sikert elértek, hogy el tudták vágni a védőket az ivóvíztől és az áramtól. A raktár három oldalról is le lett zárva, és egyedül a nemzetközi terület felőli oldal maradt „nyitva”. A japánok ezt is megpróbálták megszállni, teljesen bekeríteni az épületet, de a túlparton lévő brit katonák tüzet nyitottak, ami jobb belátásra bírta a japánokat.

Az „elveszett zászlóalj”

A sanghaji csata idején a nemzetközi területen élők száma a többszöröse volt a háború előttinek. Több százezer menekülttel duzzadt fel a lakosság. Az itt összezsúfolt hatalmas tömeg a védelem miatt volt itt, és napjaik a rádióban bemondott hírek és a frontról érkező szóbeszédek közepette teltek. A semlegesség nyújtotta biztonság tudatában a menekültek egy újfajta sporteseményt találtak maguknak.

A becslések szerint olykor 30 ezer ember is összezsúfolódott a raktárépület és a köztük lévő csatorna partja mentén végig, hogy „szurkoljon” a védőknek. Ha valamit észrevettek, megláttak egy-egy japán katonát, azonnal kézzel-lábbal, vagy transzparensekkel tudatták a védőkkel a hírt. Ha a japánok egy támadása nem sikerült akkor hangos éljenzés zúgott végig a tömegen. Esténként a csatornán át még friss gyümölcsöket, ruhát, és még postát is átjuttattak az ostromlott katonák részére. Xie ezredes pedig el tudta érni a brit tiszteknél, hogy azok evakuálják a sebesülteket.

Egy fiatal tizenéves lány vitte oda vissza az üzeneteket, és október 28-án este még egy kínai nemzeti zászlót is átvitt magával a csatornán. A védők két bambuszrudat kötöttek össze és erre rakták ki a zászlót a raktárépület tetején. Amikor a vörös kék zászló megjelent a tetőn a távolban lévő nézők ezrei kiáltottak fel: “Éljen a Kínai Köztársaság!”

A Sihang-raktárért vívott ütközet két fronton zajlott, a csatatér mellett a másik a közvélemény volt. A csata előrehaladtával egyre világosabb lett, hogy bármi is lesz az eredmény, a japánok akkor is veszíteni fognak. Az újságírók megérezték a „jó történet” lehetőségét, ezért igyekeztek minden részletet be is mutatni.

Megjelent a sajtóban az „elveszett zászlóalj” története. Az újságírók megkérték arra Xie ezredest, hogy készítsen egy névsort az embereiről, hogy fennmaradjon az utókornak minden hős neve. Az ezredes nem teljesítette a kérést, mert attól félt, hogy a japánok kezébe kerül a lista, és akkor megtudják, hogy a 800 fős egység a valóságban csak fele akkora, mint amennyit hisznek a támadók.

„Meg kell halniuk, hogy Kína élhessen”

Az ellenállás és a zászló kitűzése miatt is dühös japánok október 29-re tűzték ki a mindent eldöntő támadás időpontját. A könnyű tüzérség bevetésével elkezdték a betonépület bombázását az épület nyugati oldalán. A lövedékek egyre nagyobb betondarabokat szakítottak ki az épületből, és akkora rések keletkeztek, hogy azokon át már szabad bejárás volt a raktárba.

A gyalogsággal együtt a kis könnyű tankjaikat is elővették a támadók, ami elég volt ahhoz, hogy a védők az állásaikat hátrébb helyezzék, a raktárba vonuljanak vissza. Öldöklő csata vette kezdetét. Xie ezredes személyesen is harcolt vállvetve az embereivel.

A japánok a siker küszöbén voltak. A kétségbeesés miatt a védők már mindenre elszánták magukat, és ez tettben is megmutatkozott. Az egyik kínai katona magához vett pár gránátot, azokat maga köré kötötte, majd a támadó japán hullám közepébe ugrott és felrobbantotta önmagát. A japánok visszakoztak.

A támadás megfeneklett, és inkább visszavonultak. A harc már olyan méreteket öltött, hogy egyre több kóbor lövedék tévedt át nemzetközi oldalra, ahol már attól tartottak, hogy átterjed a háború a semleges oldalra. Smolett brit tábornok közvetítéssel próbálkozott, tárgyalt mind a két féllel, de javaslatait mind a két fél lesöpörte.

Csang Kaj-sek kijelentette, hogy a védőknek meg kell halniuk, hogy Kína élhessen. Ez a retorika meglepte a nyugati megfigyelőket, nem erre számítottak.

Részlet a filmből

1937 október 30-án a japánok immár a sokadik támadással próbálkoztak. De ezúttal nem akarták az értékes gyalogságot pazarolni, ezért a tüzérség lendült akcióba. Szinte minden másodpercben becsapódott egy lövedék, ami az emberek idegeire kezdett menni, és szinte fájt már a legtöbb védő füle is az állandó becsapódásoktól. Egész nap folyt a tüzérségi tűz, amit az éjszaka eljöttével japán fényszórók váltottak fel.

Megvilágították az egész hatalmas raktárépületet, hogy a japán lövészek számára jobb cél nyújtson minden egyes mozgás. A védők viszont makacsul kitartottak, és nagy szerencséjükre az igen vastag betonfalak felfogták a legtöbb tüzérségi lövedék erejét, így azok nem tudtak komoly kárt tenni az épületben.

A visszavonulás

Miközben folyt a harc, Smollett brit tábornok még mindig azon fáradozott, hogy meggyőzze Csang Kaj-seket a Sihang raktár feladásáról, amiben végül az beleegyezett. Ennek az volt a fő oka, hogy a kínai hadsereg sikeresen visszavonult, nem került bekerítésbe, és már ez a tény megmutatta a világnak a kínaiak bátorságát.

A japán parancsnok Matsui tábornok is belement egy megállapodásba, ami arról szólt, hogy a védők egy közeli hídon keresztül a nemzetközi területre távozhatnak. A visszavonulás idejére fegyver-és tűzszünetet rendeltek el, ami november 1-én éjfélkor lépett életbe.

Ahogy a védők elhagyták a raktárat, és elindultak a hídon a szabadság irányába, hirtelen vége lett a csöndnek. A japánok sértésnek vették, hogy elengedik a védőket, ezért nem törődve a megállapodással tüzet nyitottak. Tüzérségi lövedékek csapódtak be, géppuskák kezdték el pásztázni a hídon át visszavonuló kínai katonákat. Más megoldás nem lévén, az 524. ezred katonáinak ebben a gyilkos tűzben kellett átkelni a hídon.

A másik, a szabad oldalon lévő brit katonáknál ekkor már elszakadt a cérna. Alapból a kínai katonáknak szurkoltak, és erre látva, hogy a japánok megsértik a megállapodást, az betette a kaput náluk. Tüzelni kezdtek a japánokra, ezzel fedezve Xie ezredes fáradt embereinek a visszavonulását.

Négy brit katona meghalt, hat megsebesült, de megtették azt, amit a becsület megkívánt, és ennek köszönhetően Xie ezredes 376 emberével együtt átjutott a biztonságos oldalra. Az ezredes elsőként indult el a raktárból, és utolsóként hagyta el a hidat. Könnyezett az arca, amikor elérte a brit állásokat.

Végjáték

A csalódott japánok mintegy bosszúból új megállapodást kényszerítettek rá a nemzetközi terület képviselőire. Ezzel az volt a céljuk, hogy az „elveszett zászlóalj” ne tudjon visszatérni a kínai hadsereghez. A szövegbe belefoglalták, hogy a kínai katonák csak menekültként távozhatnak, és nem vihetnek magukkal semmilyen katonai felszerelést sem. Xie ezredes ezt visszautasította.

Tudta, a saját bőrén tapasztalta, hogy mennyire lehet megbízni a japánokban, így jogosan tartott attól, hogy amint elhagyják a biztonságot jelentő zónát, azonnal végeznek velük a császári hadsereg katonái, vagy jobbik esetben valamelyik fogolytáborba kerülnek.

A helyi nemzetközi tanács a japánok nyomására elvette a kínai katonák fegyvereit és internálták őket. Nem is volt más választásuk, mert 300 ezer japán katona vette körbe a nemzetközi területet. Japán diplomáciai téren is támadásba lendült a következő hetekben. Azt állították, hogy a kiürítés után a Sihang raktárban friss brit ételeket találtak, ami azt bizonyítja, hogy a britek titokban segítettek a kínaiaknak, amivel megszegték a semlegességet.

A raktárépület napjainkban is áll.

Anglia tisztázta magát a vádak alól, ami következtében a japánokkal való kapcsolatuk csak még jobban megromlott. Idővel egy kínai japánbarát kormány jött létre Sanghajban, amivel sok minden megváltozott. Ennek egyik jele az volt, hogy Xie ezredest 1941 áprilisában négy saját katonája gyilkolta meg, akiket a kormány „bérelt” fel.

Halála megmozgatta a kínaiakat, több, mint 100 ezer ember vett részt a temetésén, és posztumusz kinevezték a Kínai Hadsereg dandártábornokává.

A Pearl Harbor elleni támadás után a japán erők elfoglalták a nemzetközi területet, és Xie ezredes katonáiból foglyok lettek. Egyesek viszont el tudtak menekülni, visszatértek a saját erőkhöz, 36 tiszt és katona viszont Pápua Új-Guineába került egy munkatáborba, ahol egészen a háború végéig tartották fogva őket.

Amikor folyatódott -a második világháború után- a kínai polgárháború a tisztek többsége és sok közkatona hűséges maradt Csang Kaj-sek kormányához, így a vereség hatására követték Tajvanra.

Ők voltak az 524. ezred utolsó katonái, akik 12 év után pihenhettek meg. Számukra véget ért minden harc, és kezdetét vette a békés élet. Elvesztették a hazájukat, melyért 12 évet harcoltak.

Felhasznált irodalom:

Edward L. Shaughnessy Kína Saxum, Budapest, 2011

Jordán, Gyula. Kína története (magyar nyelven). Aula Kiadó (1999).

https://warfarehistorynetwork.com/2016/10/11/chinese-alamo-last-stand-at-sihang-warehouse/

https://www.historynet.com/chinese-defense-shanghai-1937-take-command-solution.htm

Peter Harmsen (2013): Shanghai 1937: Stalingrad on the Yangtze, Casemate Books

Polonyi, Péter. Kína története. Budapest: Maecenas Kiadó. 963-8469-33-1 (1994)


1 hozzászólás

A történelem legnagyobb mészárlása: Nanking meggyalázása - · december 13, 2020 - 10:16 de.

[…] előre. 1937. augusztusában kezdetét vette az egyik legnagyobb kínai tengerparti város, Sanghaj ostroma ami 3 hét brutális vérengzés után japán győzelemmel ért […]

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük