Sir James Brooke (1803-1868) egyike volt a 19. századi jellegzetes angol kalandoroknak, szerencsevadászoknak, akik kihasználva a saját országok nyújtotta birodalmi előnyöket igyekeztek a maguk javára is megteremteni valamit, ami a legtöbb esetben egy saját mini államot jelentette. Az Indiában, Benares városában született  James Brooke a brit Kelet-indiai társaságnál kezdett felépíteni egy karriert, ami olyan jól sikerült, hogy a brunei szultántól megkapta Borneó szigetén Sarawak államot a szolgálatai fejében. A „fehér rádzsa” nevet ekkor elnyerő angolt lovaggá is ütötték, és az általa megszerzett területet őt követően a családja irányította egészen 1942-ig, a japánok megjelenéséig. Brookes idejében Sarawak a Brit Birodalmon belül egyenrangúnak számított India fejedelmi államaival, de markáns különbség volt abban, hogy a kizsákmányolás helyett a helyi lakók életszínvonalának az emelésére törekedett. Egyesek szemében az élete abba a kontextusba illeszkedik bele, amely értelmében a korabeli európai és angol kalandorok egyszerű állampolgárokból lehetnek valakik, nem mellesleg pedig szép kis vagyont hozhatnak össze. Életének az érdekes voltát bizonyítja az a tény is, hogy idén nyáron került a mozikba a James Brooke életéről szóló nemzetközi koprodukcióban elkészült Edge of the World cím film, aminek a főszereplője igencsak ismerős lesz a Vikings sorozatot szeretők számára.

Úton a hírnév felé

James apja, Thomas, a brit Kelet-indiai Társaság tisztje volt, aki hosszú évekig szolgált hűségesen Bengáliában, és ennek jutalmául bírói rangot is kapott idővel. Az indiai családi ház asszonyai között nőtt fel, akik nagyon szerették és engedékenyek voltak, és a szokásos gyakorlattal ellentétben 12 éves koráig nem küldték vissza Angliába tanulni. James 1815 -ben került végül Angliába, hogy ott folytassa a tanulmányait egy középiskolában. Az angol viszonyok, a kötöttség viszont egyáltalán nem nyerte el a tetszését ezért két év után megszökött az iskolából, és ezt látva a szülei inkább megengedték, hogy otthon fejezze be a tanulmányait. A végzést követően apja nyomdokaiba lépett, így lett Kelet-indiai Társaság alkalmazottja a 6. indiai ezredben. Egyre feljebb került a ranglétrán, mígnem 1824-ben a burmai háborúba nem vezényelték.  Az ún. első angol-burmai háború (1824-1826) angol győzelemmel ért véget, de James Brooke nem harcolta végig, mert 1825 elején megsebesült, és India éremmel kitüntetve Angliába küldték meggyógyulni. A legtöbb forrás szerint a tüdője, de vannak olyanok, akik szerint a nemi szerve szenvedett sérülést. Az első verzió lehet inkább az igaz, de a másikat Brooke néhány életrajzírója is elfogadta, mert elfogadható magyarázatot adott arra, hogy látszólag nem érdeklődött a nők iránt. Nagy csalódás lenne, ha kiderülne a viktoriánus Anglia egyik legmerészebb, legromantikusabb és gondolkodó úriember-kalandoráról kiderülne, hogy homoszexuális volt. A legújabb életrajzokban mindenesetre kiemelik, hogy Brooke erősen vonzódott a fiatal férfiakhoz, különösen az alsóbb osztályokból. Annyi év távlatából már lehet, hogy soha nem fog kiderülni az igazság, de azt tényként elfogadják, hogy az 1830-as évek elején született egy törvénytelen fia. Ekkoriban már hazatért Indiába, ahol egy önálló kereskedői karrier beindításába fogott bele.

A fiataj James Brooks

A „fehér rádzsa”

James Brooke a távol-keleti kereskedelembe próbált bekapcsolódni, és megcsinálni a szerencséjét, de ez csak próbálkozás maradt, mert nem kísérte szerencse az útját. 1835-ben örökölt egy kisebb vagyont, mintegy 30 ezer fontot, amiből egy 142 tonnás hajót, egy szkúnert vásárolt. Mielőtt keletre vitorlázott volna, a Földközi -tengeren képezte ki legénységét , majd Szingapúr felé vette az irányt. Úgy tűnt, hogy a célja egyrészt a tudományos kutatások folytatása és azokba való bekapcsolódás, másrészt kalandozás a tengereken. Szingapúrban viszont arról halott, hogy a brunei szultán ellen egy lázadás tört ki Borneó szigetén, ezért 1838-ban útnak indult a szigete felé, és augusztusban Kuchingbe, a szigeten elterülő Sarawak tartomány központjába érkezett azzal a határozott céllal, hogy ebből a konfliktusból valahogy profitál.

Itt találkozott a brunei szultán nagybátyjával, Pangeran Muda Hashimmel, akinek segítséget ajánlott a helyi lázadás leveréséhez. Brooke nagy elánnal kezdte meg a hadjáratát a térséget uraló maláj kalózok ellen. Ez az időszak sok gyűröttebb fejű olvasó számára ismerősen kell, hogy csengjen. Sandokan, Sandokan! szólt a Neoton Família régi száma, aminek a hőse a híres maláj kalóz volt, akinek az életéről egy nagysikerű sorozat készült, amiben több részben  is szembekerült James Brooke-al, és mindig le is győzte. Csalódást kell okoznom, mert Sandokan soha nem létezett, egy 19. századi végi olasz író teremtette meg a legendáját, aki vagy egy tucat könyvet szentelt a maláj kalóz kalandjainak.

Sandokan a tv-ben

A valóság az, hogy Brokke az emberivel igencsak megtépázta a kalózok hírnevét és hajóit a Borneó környéki vizekben. Azonban néhány maláj nemes Bruneiben, akik elégedetlenek voltak Brooke kalózkodás elleni intézkedéseivel, elintézték Muda Hashim és hívei meggyilkolását. Brooke viszont egy kisebb egységgel rendet tett, és visszahelyezte a trónra a szultánt, aki hálából átengedte Sarawak teljes államát. 1841. szeptember 24 -én kapta meg a Sarawak Rádzsája címet, bár a hivatalos nyilatkozatot csak 1842. augusztus 18 -án tették meg.

Brooke elkezdte megalapozni és megerősíteni uralmát Sarawak felett, első körben megreformálta a közigazgatást, törvényeket hozott, így pl. betiltotta a rabszolgaságot, és megpróbálta megfékezni a fejvadászat több évszázados gyakorlatát. Razziák sorozatát szervezte a kalózok ellen, amiért a legénysége 20.000 font összegű “fejpénzt” kapott a brit kormánytól. Megalapította a saját kereskedelmi társaságát, a Borneo Company -t, amelyet állami monopóliumként működött, azért, hogy nehogy más kereskedelmi vállalatok kizsákmányoló gyakorlatokat folytassanak a térségben.

Kalózok és Brooke harca

Brooke egy kicsi európai stábot alkalmazott, hogy segítse az uralmát, még egy saját kis hadsereggel is rendelkezett, és a partok mentén is építettek pár kisebb erődöt Sarawak védelme céljából. Brooke visszatért ideiglenesen Angliába 1847-ben, ahol kapott egy szép kis kitüntetést és címet Londonban, kijelölték brit főkonzulnak Borneó egész szigetére és nem mellesleg Viktória királynő lovaggá is ütötte. Úgy vélte, hogy az európaiakkal való kapcsolat általában rossz hatással van őslakosokra, ami mellett igencsak komoly aggályai voltak a misszionáriusokkal kapcsolatban is. Egészen a haláláig egy maroknyi angol segítővel és jóindulatúan, de határozott kézzel kormányozta Sarawakot, ami viszont több angol szemében ellenérzéseket váltott ki. Mindenesetre a helyi dyákok népének egyes tagjai áhítattal tekintettek rá, mint egy mágikus erőkkel átitatott félistenre.

1851-ben Brooke tevékenysége a viták központjába került, és főleg a kalózokkal szembeni razziák, és az azokkal összefüggő állítólagos szabálysértések miatt egy királyi bizottság állt fel Szingapúrban 1854-ben, hogy kivizsgálja a vádakat. A vizsgálatot lezajlott, de az nem talált semmi komoly szabálytalanságot, így felmentették, de élete végéig elkísérte már ez az ügy. Ugyanebben az évben Thaiföldre küldték, hogy tárgyaljon egy új kereskedelmi szerződésről III. Rama királlyal. A misszió azonban nem hozott új szerződést. Borneó brit főkonzuljaként, aki ekkor már Labuan kormányzója és főparancsnokaként is szolgált, amelyet a brunei szultán 1846-ban adott át Nagy-Britanniának. A megbízatás sikertelensége után megfosztották Labuan kormányzóságától, de még így is maradt elég hatalma és gondja Sarawak fehér rádzsájának.

A fehér rádzsa háborúi

Liu Shan Bang, aki egy napig volt a „kínai rádzsa”

Liu Shan Bang(1800 – 1857) egy kínai aranybányász volt Sarawakban, aki egy felkelést vezetett a fehér rádzsa ellen. Ennek az volt az előzménye, hogy Mau Sant település határában aranyat találtak, ami fellendítette a várost, ami nagyon rövid idő alatt egy bányászvárossá avanzsált. Az események akkor vettek erőszakos fordulatot, amikor James Brooke meg akarta adóztatni az igen jövedelmező új üzletágat. 1857. február 18 -án Liu Shan Bang 600 kínai lázadót vezetett azzal a céllal, hogy megtámadják a fehér rádzsát Kuchingban, a fővárosban. A lázadók számára ismeretlen Brooke el tudott menekülni az otthonából a váratlan támadás zűrzavarában, és a Kuching folyón átkelve tudott híveivel visszavonulni. A kínai lázadók megöltek öt európait, felgyújtottak több házat is, köztük Brooke háza is leégett. A lázadók annyira nem voltak tisztában a fehér rádzsa személyével, hogy egy 17 éves fiút néztek annak, és lefejezték a fejét pedig egy oszlopra helyezték el, mint valami látványosságot. Másnapra a lázadók rájöttek, hogy nem azt ölték ki, akit szerettek volna, és hamar rá kellett jönniük, hogy nagyon nem az a helyzet, mint amire számítottak.

Brooke a maláj híveitől kért és kapott segítséget, míg unokaöccse, Charles Brooke katonáival kihajózott Linggából, hogy segítséget hozzon.1857 február végén egy kis csatában csaptak össze a lázadók és James Brook erői.Liu Shan Bang nem élte túl az ütközetet, ami után Charles Brooke a katonáival tovább üldözte az összecsapást túlélt lázadókat, ami viszont foltot ejtett James Brooke hírnevén. A katonák a következő napokban legalább 3.000 civilt gyilkoltak le, köztük nőket, időseket, gyerekeket egyaránt, és a meggyilkoltak testeit kint hagyták a szabad ég alatt, a természetre bízva a szörnyű tett nyomainak az eltűntetését.

Liu Shan Bang

Sharif Masahor bin Muhammad Al-Shahab, aki csak utálta az angolokat

Közismertebb nevén Syarif Masahor, vagy Sharif Masahor (szül. ism. – 1890) maláj származású lázadó volt, aki már James Brook megérkezése előtt is Sarawak egyik megbecsült személyének számított, akire a többféle nemzetiségű és vallású terület számos törzse felnézett. Syarifot bosszantotta James Brooke politikája, ami annak függvényében viszont érdekes, hogy a fehér rádzsa által birtokolt területen kívül volt a maláj úriember lakóterülete. Így nem is feltétlenül James Brook személye, hanem az által megtestesített európai terjeszkedő gyarmati politika elleni lázadás volt Syarif fő mozgató rugója.

Syarif Masahor

James Brooke 1857 végén Angliába ment, és unokaöcsét hagyta hátra, mint helyettese. Syarif Masahor úgy érezte, hogy itt a lehetőség arra, hogy megvalósítsa a terveit. Tudva, hogy a rádzsa egyhamar nem tér vissza, 1859 júliusában Masahor és serege megtámadta Brooke egyik előőrsét Bukit Rejang közelében. A támadás során Charles Fox és Henry Steele tiszteket megölték. Ez megijesztette a brooke -i kormányt, hiszen alig két éve volt a kínai bányászok lázadása, nem is beszélve a Borneó másik felén dúló polgárháborúról, ami során igen sok európait mészároltak le a lázadók. 1860 elején Masahor tervének megfelelően az erői és szövetségesei támadást indítottak Kuching ellen. Masahor és serege a Sarawak folyón keresztül akarta megközelíteni a fővárost, de szembe találkoztak James Brook csapatával. Az ezt követő csatában a sarawaki erők kerültek fölénybe, ami annak volt köszönhető, hogy Charles Brooke-nak sikerült rajtaütnie és megsemmisítenie Masahor összes hajóját. A vereséggel szembesülve Masahor Bruneibe vonult vissza, ahol menedékre lelt. 1861-ben James Brooke Bruneibe utazott, abban a reményben, hogy a brunei szultánt arra kényszerítheti, hogy egyszer s mindenkorra száműzze Syarif Masahort Selangorba, a Maláj-félszigetre. Masahor végül is csak oda ment, és Abdul Samad szultán tanácsadója lett. A szultánságban később kirobbanó polgárháború során azonban Masahor a lázadó tartományfőnök, Raja Mahadi oldalára állt, aki nem ismerte el Abdul Samad szultán uralmát. Abdul Samad brit segítséget kért a háború megnyeréséhez, és Masahor végül másodszor is a britek ellen harcolt. Mahadi rádzsa megadása után Abdul Szamád mindkettőjüknek megkegyelmezett. Syarif Masahor 1890-ben halt meg a selangorban és ott is temették el.

Rentap a dayak harcos

Rentap az iban vagy más néven a tengeri dayakok népéhez tartozott. Ez a népcsoport Borneó őslakói közé tartozott, amelynek egyes törzsei a folyók mentén telepedett le, míg mások afféle vándorló életmódot folytattak a sziget nyugati részén. A dayakok híresek voltak a fejvadászatról és a vándorlásaikról, ugyanakkor félelmetes hírnevük is volt. Rentap ezen törzs tagjaként született, és felnőtt korára, mint híres harcos még afféle dicséretneveket is kapott, így lett még a „neve” a földremegés és a világrengető is.

Rentap

Rentapról nem sokat lehet tudni, de annyi bizonyos, hogy egy helyi főnök kinevezte manok sabongnak, ami magyarra fordítva vezető harcost, afféle katonai vezetőt jelentett abban az időben. Ehhez az is kellett, hogy  Rentapot Dana Bayang személyében egy törzsfő mentorálta, és nagy fejvadász expedíciókon kísérhette el. Amikor Dana Bayang megöregedett, Rentap vette át a helyét, és számos hasonló tengeri háborús expedíciót vezetett, többek között az indonéziai Sambas és Pontianak ellen. Az egyik ilyen támadó út során Rentap megtámadott és megölt egy csomó szambas embert, köztük Sambas szultán unokaöccsét. Rentap elvette a rokon díszes tőrét, amelyet arany fogantyújával lehetett megkülönböztetni, és ezzel nagy hírnevet is szerzett magának.

Amikor James Brooke megkapta Sarawak területét a szultántól, elsőként visszahelyezte a maláj törzsfőnököket korábbi pozícióikba, hogy segítsenek neki a népük igazgatásában, és igen sikeresnek bizonyult a térségben igen elterjedt kalózkodás visszaszorításában. Miközben Brooke Szumátrán harcolt a kalózok ellen, az ellenségei felbátorodtak. Amikor a már említett Sharif arab kalandorokat gyűjtött össze a Batang Lupar folyó mentén, találkozóra hívta a dayakokat is,  akik igen sok dayak bangkonggal (folyami hajózásra épített hadigajótípus) jelentek meg. Amikor Brooke visszatért akkor elsőként Sharif Batang Lupar folyón lévő erődjeinek a támadásával kezdte a hadműveleteit, ezt követően akartak a dayakok ellen fordulni a Skrang folyó vidékén.

Henry Keppel kapitány beszámolója szerint 1843. június 4-én Brooke és Keppel háborús expedíciót szervezett a saribasi dayakok megtámadására, hogy megbüntesse őket a part menti kalózkodásukért. Dana Bayang törzsfő Nanga Padehben lévő hosszúháza volt a legerősebb és legfontosabb, amelyet két erődítmény és egy kidőlt fákból álló gát védett, amely elzárta a Batang Saribas folyót, hogy ellenségeik ne tudjanak könnyen behatolni. Brooke csapatai 1843. június 11-én elfoglalták és felgyújtották ezt a hosszúházat. Dana Bayang, ekkor már elég idős volt, így három fiára bízta a harcot, de ők se tehettek túl sokat. Brooke csapatai folytatták a hadjáratot és június 14-én megtámadták Linggir Mali Lebu, egy másik törzsfőnök erődjét. Ezután sora következtek a környék többi törzsfőnökei, akiket mind sikerült kifüstölni a megerősített erődjeikből.  A legyőzött törzsfőnökök végül Brooke hajójára szálltak, hogy aláírják a szaribasi békeszerződést. A szerződés azonban arra kötelezte volna őket, hogy hagyjanak fel a fejvadászattal, ezért megtagadták az aláírást.

Dayak harcosok, háttérben a fejvadászat „eredményei”

1844 augusztusában Brooke és Keppel elpusztította Sharif  egyik erődjét, és sikerült Sarawak nagy területéről kiszorítani a lázadókat, de ez többek között Charles Wade főhadnagy életébe került, aki az első fehér ember lett, akit a sarawaki bennszülöttek harcban megöltek. Ezt követően Brooke elhatározta, hogy megbékíti a dayakokat, és egy erős csapatot vezetett Rentap megtámadására. Augusztus 19-én Karangan Perisnél Rentap először harcolt Brooke csapatai ellen. Brooke felderítő csapatát folyami hadihajókkal és a folyó mindkét partján több ezer emberrel állította csapdába csalták, majd pedig lándzsákkal és fúvócsövekkel kezdték támadni. Mivel a csónakok és bambusz tutajok is akadályozták a támadók rendezett visszavonulását, közel 30 ember halt meg, 56 pedig megsebesült.

1849-ben a Rentap vezette Saribas és a Skrang Iban, két törzs egyesítette az erőit, hogy megtámadja a Batang Rajang folyó torkolatánál élőket. Brooke ennek hallatán gyorsan bevetette a hadihajóját, hogy a visszatérésükkor meglepje a két törzs csapatait. Amikor a csapat elérte a Beting Maru nevű homokpadot, Brokke hajója ágyútüzet zúdított rájuk. A veszélyt érzékelve néhány hajó megállt a homokpadnál, a harcosok kiszálltak, hogy a szárazföldön át meneküljenek el, de két hadihajó merész támadást intézett a britek ellen, de a hajó visszaverte a támadókat, ami után a Brooke-erők a folyón felfelé üldözték őket.Ezzel szemben a Nanga Peka-i csatában a lázadók nemcsak harcba szálltak  a Brooke-erőkkel, amelyek jelentékeny veszteségeket szenvedtek.         A vereség után a Brooke-erők visszatértek Kuchingba, és hazaküldtek egy foglyot, aki elhozta Brooke üzenetét, amelyben arra kérte a lázadókat, hogy a további támadások elkerülése érdekében inkább adják meg magukat Kuchingban.

Iban-dayak harcos „napjainkban”

1850-ben Brooke egy erődöt építtetett a Batang Skrang és a Batang Lupar folyók találkozásánál. A James-erőd felállítása megakadályozta, hogy Rentap harcosai csatlakozhassanak más törzsek harcosaihoz, és elzárta az átjárásukat a Dél-kínai-tenger felé, ahol esetleg portyázhattak volna a part mentén élő népek ellenében. Bár ez elsősorban védelmi intézkedés volt a béke fenntartása érdekében, gyakorlatilag embargót jelentett azok ellen, akik nem vetették alá magukat Brooke rádzsa uralmának, megakadályozva őket a tengeri só és más alapvető élelmiszerek begyűjtésében. Rentap és követői válaszul feljebb vonultak a Saribas és a Skrang forrásvidékére, ahol a Sungai Lang folyónál, egy hegygerincen állítottak fel a táborúkat.

1853-ban Rentap azzal a szándékkal gyűjtötte össze az embereit, hogy megtámadja a Nanga Skrang erődjét, és a Dél-kínai-tenger felé nyomuljon. Az erőd parancsnoka, William Brereton értesült Rentap közeledtéről, és üzent Alan Lee-nek, aki gyorsan a helyszínre érkezett egy közeli erődből egy kisebb felmentő csapattal. Lee sürgette Breretont, hogy inkább védje meg az erődöt, mintsem nyíltan szálljon szembe a dayak harcosokkal, de Brereton néhány kilométerrel feljebb a folyón épített egy kis sáncot, és ragaszkodott annak a  védelméhez. Breretont kicsalták a nyílt folyóra, őt követte Lee, de csónakjaikat elárasztották Rentap nehezebb hajói. Brereton csónakja felborult, ő pedig kiúszott a folyópartra, míg Lee tovább harcolt, és Rentap veje, Layang le nem fejezte. A csata után az erődből indított heves tűzcsapás ezután arra kényszerítette Rentap harcosait, hogy visszavonuljanak a folyón felfelé.

Brooke-nak sikerült rávennie más törzsfőket arra, hogy támogassák őt, aminek a hatására Rentap és szövetségesei beleegyeztek abba, hogy a Skrang folyónál béketárgyalást folytassanak. Míg Rentap határozottan ellenezte a fehérek jelenlétét, a szövetségese egy olyan pártnak volt a vezéralakja, amely nem támogatta a konfliktus egyik oldalát sem, hanem azt figyelte, hogy melyik fog győzni. Brooke-ot unokaöccse, Charles Brooke, kísérte el. A két fél közötti megbeszéléseken több találkozó ellenére sem jutottak kielégítő eredményre, és Rentap megesküdött, hogy soha többé nem találkozik a fehér emberekkel, hogy békéről vagy bármi másról beszéljenek. A sikertelen tárgyalások után Rentap és követői tovább erősítették az erődjüket Sungai Langban. A Skrang folyó forrásvidékén, egy a dzsungeltől megtisztított dombon álló erődöt meredek lejtők vették körül, és a földbe vert magas cölöpökkel sűrű sánca védte. 1854 augusztusában James Brooke a Skrang folyón felfelé indított hadjáratot egy nagy létszámú, mintegy 7.000 harcosból álló csoporttal, amelyben dayakok és malájok is voltak. Rossz egészségi állapota miatt Brooke egy erős csapattal hátramaradt, hogy megvédje a hadihajóikat és a felszerelést. Brooke legidősebb unokaöccsét bízták meg a háborús expedíció vezetésével, akit öccse, Charles Brooke, Brereton és öt másik angol tiszt is elkísért. Négy napig meneteltek, hogy elérjék Rentap erődjét, majd támadásba lendültek. Az erőd egyik végét négyfontos ágyúval, míg a másikat háromfontos ágyúkkal lőtték. Rentap erői egy kisebb ágyúval viszonozták a tüzet, és harci kiáltásokat kiabáltak. Aznap kora délután az erőd belsejében felfordulás támadt, és az asszonyokat és a gyerekeket látták a túloldalról menekülni. Panglima Seman maláj főnök napnyugtakor előrenyomult az erőd felé. Harcosai a kezükkel eltávolították a karókat, és kardot rántva berontottak az erőd belsejébe. Ekkor Rentap kb. 50-60 harcosát látták menekülni. Rentap állítólag megsebesült, és harcosai elvitték egy második, sokkal erősebb erődítménybe, amely a Sadok-hegy csúcsán állt.

Edge of the World movie

Rentap Sadok-hegyi erődjét a dayakok bevehetetlennek tartották. A helyi legendákban és énekekben a Sadok-hegyet megközelíthetetlen hegyként írják le, amelyet úgy védenek, hogy egyetlen ellenség sem meri megtámadni. Rentap összegyűjtötte a Skrang folyó mentén élő összes dayakot, akik hűségesek voltak hozzá, valamint a felső Saribas folyó mentén élőket is, akik felajánlották neki a segítségüket. Rentap megkapta a „Raja Ulu” (Felső-Folyó királya) címet, és a Sadok-hegy lett a fehér rádzsa uralmával szembeni minden ellenállás központja. Az erőd a veszélytől távol, megközelíthetetlen központként állt, és olyan menedékként, ahová szükség esetén mindannyian visszavonulhattak. A Sadok-hegyi erőd  825 méter magas hegyen volt, amit egy meredek szikla miatt szinte minden oldalról megközelíthetetlené tett. Rentap meg volt győződve arról, hogy erődje nagyon erős, és ellenségei nem tudják elfoglalni.

Dayak harcosok

1857 áprilisában Charles Brooke a part mentén élő dayakok területén vonult végig és rövid harc után a Rentaphoz húzó törzsek behódoltak a sarawaki kormányzatnak. Charles Brooke ezután folytatta a törzsfőnökök meggyőzését, hogy alávessék magukat a fehér rádzsa uralmának, nyílt kereskedelemmel és erődök építésével jutalmazta őket, hogy megvédjék népüket, miközben megakadályozta Rentap követőinek és szövetségeseinek a Dél-kínai-tengerhez való folyami hozzáférését.  1857. június 2-án Charles Brooke 3.500 dayakból és 500 malájból álló háborús expedíciót szervezett, hogy szétzúzzák Rentapot a Sadok-hegyen lévő erődítményénél. 1857. június 8-ára már a Sadok-hegy végén, a Rentap által elfoglalt állással szemben lévő Rapunál építettek egy ideiglenes erődítményt.

Edge of the World movie

Rentap erődje félelmetes volt, mivel minden oldalról meredek szikla vette körül, a falak pedig függőleges vasfa (Tebelian) deszkákból készültek, amelyeket puskalövésekkel nem lehetett áttörni. Az erődön belül Rentap harcosai építettek egy emelvényt, ahonnan egy keskeny sziklahátra lőhettek, amely az erőd egyetlen megközelítési módja volt. Rentapnak voltak muskétái, és kisebb ágyúi, amelyeket korábban zsákmányoltak. Június 9-én egy csapat dayak harcos jött Rentap segítségére, és megpróbálta megtámadni Brooke táborát. Brooke másnap ellentámadásra küldött egy egységet, amely visszaverte őket, és felgyújtotta a hosszúházaikat. Brooke ezután megpróbálta rávenni az embereit, hogy éjjel rohamozzák meg Rentap erődjét, de azok visszautasították. Június 15-én délben Brooke harcosai megkezdték a támadást az erőd ellen. 16 órakor a támadó csapat néhány méterre megközelítette az erődöt, amelynek védői a muskéták használata mellett lándzsákat és köveket kezdtek dobálni. Délután fél hatkor a támadó csapat vezetőjét, egy Abang Aing nevű malájt eltalálta egy muskétagolyó, miközben megpróbálta felgyújtani a falat. Rentap harcosai diadalittasan éljeneztek, miközben a támadó csapat visszavonult a sebesült vezetőjével együtt. Másnap Brooke száz bátor harcost kért fel, hogy kísérjék el őt Atuiba, hogy megtámadjanak három hosszúházat, amelyek a Rentapot támogató dayakokhoz tartoztak, de nem kapott önkénteseket. Néhányan betegek voltak, másoknak pedig fogytán volt az élelmük. Ennek hatására a visszavonulás mellett döntöttek. A győzelmével elégedetten Rentap nem zaklatta őket. Amikor Brooke csapata elérte a Sungai Antunál lévő alaptáborukat, azt tapasztalták, hogy egy árvíz elsodorta a táborúkat, elragadta a hosszú harci csónakjaik közül mintegy 70-et, és meghalt az őket őrző férfiak egy részé is. Győzelmének eredményeként Rentap népszerűsége nagymértékben megnőtt a helyiek körében.

Dayak férfi és felesége

1858-ban a Charles Brooke a második expedíciót indította Rentap ellen.  Az expedíció elérte a Sadok-hegy csúcsát, és egy magával hozott kis ágyúval lőtávolságán belül felállított egy tábort. Kilőttek vagy 50 lövedéket, de kevés eredménnyel. Rentap nem viszonozta a tüzet, és a hely teljesen kihaltnak tűnt. Brooke néhány embere megközelítette az erődöt, de amikor már nagyon közel voltak, Rentap harcosai tüzet nyitottak. Brooke néhány tisztje könyörgött neki, hogy hagyja abba a támadást, mondván: „Nem tudjuk saját kezűleg felhúzni a deszkákat, nem tudunk átmászni rajtuk, és a mi kis ágyú- és muskétalövéseink nem hatnak rájuk”. Ezért úgy döntöttek, hogy felhagynak a támadással. A visszavonulás azonnal megkezdődött. Rentap kigúnyolta őket azzal, hogy „Hozzátok el Angliából az összes tűzfegyvert, és nem félünk tőletek”. Néhányan azt kiáltották: „Agi idup, agi ngelaban!”. (Még élünk, még harcolunk!). Ő és az emberei azonban nem üldözték a visszavonuló csapatot. A lázadók szövetséget kötöttek Sharif Masahorral, ami eredményeképpen sikerült egy ágyút és valamennyi lőszert is hozzá szerezni a szövetségesektől. Amikor 1860-ban Sharif támadást indított  a fehér rádzsa fővárosa ellen, Rentap is csatlakozott, de a kísérlet csúfos vereséggel zárult.

1861 szeptemberében elhatározták, hogy a Charles Brooke parancsnoksága alatt álló sarawaki erők harmadik támadást indítanak a Sadok hegyi erőd ellen. Az expedíció 1861. október 16-án indult útnak, és magukkal vittek nagy, tizenkétfontos rézágyút, amelyeket kifejezetten erre az alkalomra öntöttek Kuchingban.  Október 20-án Brooke két követet küldött, hogy Nanangot és Luyoh-t, Rentap szövetségeseit találkozóra hívja, amelyen behódoltak a Fehér Rádzsának, és hűségük biztosítása érdekében 40 értékes, Tajau Rusa nevű kerámiaedényt bocsátottak Sarawak kormányának a rendelkezésére. Amikor Rentap megtudta, hogy a testvérek a vele való konzultáció nélkül adták meg magukat, feldühödött, és egy csapatot küldött, hogy felgyújtsák a közeli hosszúházaikat. Október 28-án hajnali fél ötkor a tizenkétfontos ágyú készen állt a bevetésre, de a sűrű köd miatt nem tudták használni. Amikor a köd 7:30-kor feloszlott, az erős szél akadályozta a támadást. Később az ágyút akcióba lendült, de 17 lövés leadása után a megadta magát. Addigra azonban már rést ütött az erődítményen. Rentap rövid időre viszonozta a tüzet a saját lövegével. A történet szerint Rentap lövészét megölte a Brooke ágyújának egyik lövése, és a vére átitatta a puskaport, így az használhatatlanná vált. Amikor Rentap rájött, hogy nem tudja tovább védeni az erődöt, megparancsolta harcosainak, hogy a hegy túlsó oldaláról hagyják el azt. A támadók a muskétatűz fedezékében rohamot indítottak az ágyútűz által nyitott réseken. Felfedezték, hogy Rentap és harcosai elmenekültek, és csak halottakat és haldoklókat hagytak hátra. Megtalálták a fegyvereket, amelyeket Rentap akkor zsákmányolt, amikor 1853-ban Lintang Batangnál Lee és Brereton ellen harcolt, valamint nagy mennyiségű puskaport és ott maradt az ágyújuk is. Aznap délután a támadó csapat felgyújtotta az erődöt. Sűrű fekete füsttel lángnyelv lövellt az égbe. Alkonyatkor a Szadok-hegy csúcsát sok kilométerről lehetett látni, ahogy ég. Ez jelentette Rentap hatalmának végét a Fehér Rádzsa felett, és hosszú karrierjének végét, mint hadvezér.

Rentap és harcosai nem adták meg magukat, hanem visszavonultak. Ezután Bukit Stulaknál épített egy másik erődöt. Visszavonult a harcoktól, Karangan Panggilba költözött, és 1870-ben öregségben ott halt meg.

Rentap az elvek embere volt. Számos győzelem és vereség érte, de egyszer sem adta meg magát, még annak árán sem, hogy elvesztette szülőföldjét, a Skrangot, miután kénytelen volt a távolabbi északkeleti régióba vándorolni. Nagy lázadó hadvezérként bélyegezték meg, és annak ellenére is életben maradt, hogy többször is üldözték. Amikor visszavonult az aktív harctól, megesküdött, hogy soha többé életében nem látja fehér ember arcát, és így élt egészen a haláláig.

Epilógus

Rentap főellensége, Sir James Brooke, Sarawak első fehér rádzsája 1863-ban egészségi állapota miatt visszavonult. Az angliai Burratorban halt meg 1868. június 11-én, 65 éves korában, és a Sheepstori temetőben temették el.

Sir James Brook sírja

Sir Charles Brooke-ot 1868. augusztus 3-án nagybátyja helyére Rádzsának kiáltották ki. 1917. május 17-én halt meg 88 éves korában, és nagybátyja sírja mellett temették el. Charles helyét Charles Vyner Brooke követte, aki 1946 -ban hivatalosan megszüntette a Brooke család uralmát.

James Brooke  Sarawakban végzett tevékenységei egyaránt szolgálta a brit birodalom kiterjesztését, ugyanakkor a helyi bennszülöttek segítésére és javára is megpróbált odafigyelni. A fehér rádzsa és utódai alatt a vezetés mellett a vagyonteremtés is megvalósult a Brooke család részére. A szultán kinevezése rádzsának, a brit lovagi cím elnyerése, mind azt bizonyítja, hogy erőfeszítéseit mind Sarawakban, mind a brit társadalomban széles körben elismerték. Bár nőtlenül halt meg, egy törvénytelen fiát még az életében elismerte. Azt is állították egyesek, hogy titokban muszlim szertartás alapján feleségül vette Pengiran Anak Fatimát, a brunei szultán unokáját, de erre nincs bizonyíték. Továbbá azt is igen elterjedt pletyka volt a maga idejében, hogy egy lánya is született, de az anya személyére nézve csak találgatások láttak napvilágot. Brooke  paternalista (atyáskodó), de igazságos uralkodónak tartották, akinek a rabszolgasággal és az emberi törvényekkel szembeni ellenállásával a célja az alattvalók jólétének a javítása volt. Örökösei kiterjesztették a szultánság méretét, és továbbra is megpróbálták megvédeni az embereket a kizsákmányolástól. De idővel paternalista uralkodási stílusuk  gátolta a fejlődést. A második világháborút követően az utolsó fehér rádzsa nyugdíj fejében átadta a felelősséget a brit kormánynak, Sarawakot pedig a britek gyarmatként kezelte egészen Malajzia 1963-as függetlenségéig.

Felhasznált irodalom:

https://mult-kor.hu/20120313_a_britek_piszkos_gyarmati_ugye

https://www.historytoday.com/archive/months-past/birth-sir-james-brooke

https://www.newworldencyclopedia.org/p/index.php?title=James_Brooke&oldid=998851

https://www.scmp.com/week-asia/lifestyle-culture/article/3044587/white-rajah-returns-malaysias-sarawak-time-serve

https://www.utusanborneo.com.my/2014/05/07/sejarah-bukit-sadok-dan-panglima-rentap

Barley, Nigel. White Rajah. London: Little, Brown, 2002

James Ritchie; Edmund Langgu anak Saga (2009). Rentap: Warrior, Legend and Enigma. Kuching: James Ritchie.


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Exit mobile version