Szaigó Takamori

Ha valaki meghallja a szamuráj szót, egyből beindul az emlékezete és a képzelete egyaránt. Bár letűntek már, valamilyen formában mai is velünk vannak. Gondoljunk a Csillagok háborúja Jedi lovagjára Luke Skywalker személyére, aki amellett, hogy Darth Vader fia, bizonyos szempontból szellemi örököse Szaigó Takamorinak, az igazi „utolsó szamurájnak”. Mindkettőjüknek hősi feladat jutott osztályrészül: helyreállítani egy letűnt, ám erényekben gazdag világot. Mindketten szigorú lovagias szabályokhoz ragaszkodnak, melyek ősi elveken alapulnak. Mindkettőjüknek megvannak a maguk spirituális mesterei, akiknek hangja korokon át visszhangzik. Ez a Csillagok háborújára gyakorolt hatás egyetlen példa csak arra, ahogyan Japán harcos elitje tovább él a jelenben, népszerűségük szinte ma is töretlen. Foglalkozzunk is kicsit velük.

A 12. század végén két klán versengett a hatalomért Japánban. Háborújuk 1185-ben ért véget egy tengeri ütközetben. A győztes családhoz fűződnek azok az intézkedések, amelyek Japán történelmét a következő 700 évre meghatározták. A győztes egy katonai ranggal jutalmazta meg saját magát, ő lett a „szei i tai sógun”, azaz a „barbárt legyőző nagy hadvezér”. A cím új viselője, akit ekkor már röviden csak sógunnak neveztek, a legelső szamurájt testesítette meg, aki – katonai diktátorként – a mindenki által tisztelt császár nevében az egész országot irányította. Japán egy 60 tartományból és 600 nagybirtokból álló tákolmánnyá állt össze, ahol hadurak csaptak össze hadurakkal, a falvakat pedig felfegyverzett bandák fosztogatták. Ez igazi táptalajt adott a szamurájok harcos „klánjának”. A hadviselés már akkor drága mulatság volt. Komoly beruházás nélkül egyetlen hadúrnak sem volt esélye a túlélésre; páncél, paripa, kard, és minél több harcos – ez bizony kegyetlen sok pénzbe került. Létrejött a földbirtokos harcosok elitje, melynek tagjai saját hűbérurukért vonultak csatába. Függőség alakult ki közöttük: földről, zsákmányról és védelemről a hűbérúr gondoskodott, cserébe pedig harcászati „szakértelmet” kapott a szamurájtól (eredetileg szaburáj, jelentése szerint: „aki szolgál”). Ebben a kapcsolatrendszerben azonban benne volt a „hiba” lehetősége is. Ha a szamurájnak jól ment, akkor rangra, hatalomra, gazdagságra tehetett szert, és előbb-utóbb szabadságot követelt volna magának. Miért is kellene büszke, független harcosként egy hűbérúrnak „dolgoznia”? Hogyan biztosíthatja a hűbérúr a szamuráj hűségét? Ezekre a kérdésekre jelentem megtalálták a megoldást a középkori Japánban! A lojalitást kellett minél nagyobb jelentőséggel és mítosszal felruházni, sőt, eszményi rangra emelni, és magánál az életnél is fontosabbá tenni, mégpedig úgy, hogy a hűség erénye mind az életben, mind a halál után rangot és dicsőséget biztosítson. Sikerült a „megoldás”, mert a rendszer évszázadokon át jól működött. A szamurájok büszkék voltak keménységükre, elszántságukra, minden sérelmet azonnal észleltek, és nyomban meg is toroltak. A szamuráj harcos háborúban kiemelkedő vitéz tettekkel és önfeláldozással bizonyította rátermettségét, különösen a túlerővel szemben, mert így lehetett hírnévre és jutalomra szert tenni. Békében a sérelem felismerésének gyorsasága számított viszont érdemnek. Ez a rendszer a szamurájokat 400 éven át kiválóan szolgálta, akik Ázsia legsikeresebb katonai rendjévé szerveződtek.

Szaigó Takamori az egyik leghíresebb szamuráj igen összetett és ellentmondásos keveréke volt a múltnak és jövőnek. Egyszerre volt ő forradalmi és a hagyományokhoz ragaszkodó. Harcos, a tettek embere, aki rajongott a kínai költészetért; imádott élni, ám ideje jelentős részét a halálra készülődéssel töltötte; olyan vezető, aki ódzkodott attól, hogy egy lázadás élére álljon, mégis megtette, pedig tudta, hogy az a halálához vezet. Ez Szaigó története, és egyúttal a modern Japán kialakulásáé is.

Szaigó alacsony sorból származott. Családja egy egyszerű zsúpfedelű építményben lakott, mindössze négy szobával. A nagyszüleivel, a szüleivel, hat öccsével és a húgával, élt itt. Apja alacsony rangú szamuráj volt, de egy szamuráj akkor is szamuráj, ha szegény! A helyi adóhivatalnál dolgozó apa fizetése még a szamurájoknak járó csekély rizsilletménnyel együtt sem volt elégséges, ezért is Szaigó és öccsei egyetlen matracon osztoztak húgaikkal. Gyerekként Szaigónak azzal az ellentmondással kellett szembesülnie, hogy szamurájlét kontra szegénység, ezért egész fiatalsága a családfenntartásért folytatott kemény harc jegyében telt. Ez az állandó küszködés mély nyomokat hagyott benne; büszke volt gyökereire, és eltökéltté vált a rászorulók segítésében. Szamurájgyerekként és legidősebb fiúként Szaigó elsődleges kötelessége a tanulás volt. Régen az iskoláztatás azon kevesek kiváltsága volt, akiknek tellett rá. A középkori szamurájok szemében a könyvek böngészése alantas tevékenység volt. 1600 után azonban a közigazgatáshoz, a törvények megfogalmazásához és a történetíráshoz képzett írástudók kellettek. A sógunok és a nagyurak ilyeneket kerestek, és a képzéshez iskolákat alapítottak. A forrásokat nem otthon, hanem Kínában, a konfucianizmus eszmeiségében fedezték fel. Özönlöttek a diákok a tanítómesterekhez, divatba jött a tanulás. „Az új szamurájnemzedék” rákapott a műveltségre. Bár a kínai és a japán nem rokon nyelv, ennek ellenére a japánok saját írásrendszerük kialakításakor ezrével vették át a kínai írásjeleket. A gyerekeknek pedig hangosan kellett kínai nyelven olvasniuk. Ott állt tehát Szaigó tízéves fejjel, és naphosszat szajkózta a kínai szövegeket, és mindent ájulásig kellett ismételnie, naponta fél tucat írásjelet bevágni, és így is csak többéves tanulással jutott el odáig, hogy meg is értsen valamit az olvasott szövegből.

A fiatal Szaigónak alkalmazkodnia kellett szülővárosa Kagosima sajátosságaihoz. 200 évvel korábban lezajlott egy sikertelen koreai invázió, melyben az összes felnőtt férfinak részt kellett vennie, aminek következtében a gyerekek otthon maradtak felügyelet nélkül. A város úgy hidalta át a dolgot, hogy a kisebbek felügyeletét a nagyobb fiúkra bízta. Tizennyolc körzetet hoztak létre, mindegyiket saját iskolával, ahol az idősebb fiúk tanították, és gyakran terrorizálták is a fiatalabbakat. A tanítás reggel hattól este hatig tartott. A rendszer szigorú volt, de hatékony, de az igazán fontos, hogy tisztességet, bátorságot, becsületet, összetartást nevelt a nebulókba. A reggeli tanórák után jött a kiképzés és a sport, kora délután helytörténetet tanultak. Délután további részében jött a harcművészeti oktatás, amely gyakran abból állt, hogy a tanulókat elvitték a harcművészetek iskolájába, ahol szemtanúi lehettek, amint a felnőtt harcosok kutyákra lövöldözve fejlesztik íjászi képességeiket. A legfontosabb a kardforgatás elsajátítása volt, és annak is egy különösen agresszív változata. A legtöbb vívóiskola bambuszbotot használt, de a „legkeményebb” harcosok ruhaszövetbe vagy bambuszba burkolt valódi karddal gyakorolták harci technikájukat, melynek az volt a lényege, hogy az ölést lehetőleg egyetlen csapással hajtsák végre. A fiúkat néha elvitték a helyi börtönbe, hogy végignézhessenek egy kivégzést. Amikor az elítélt feje lehullt, a fiúk rárontottak, hogy megragadják a fejet vagy a tetemet, és azon versengtek, hogy ki tud hamarabb leharapni egy testrészt. Aki először mutatott fel egy lerágott fület vagy ujjat, az jutalomból elsőként döfhette bele kardját a holttestbe.

Szaigó vágyai, hogy egyszer majd nagy kardforgató mester lesz belőle tizenkét éves korában szertefoszlottak. Egyik reggel ugyanis iskolába menet szembetalálkozott egy másik kölyökkel. Szaigó a korához képest jól fejlett legényke volt, ami már eleve szúrta a másik szemét. A két fiú egymásnak esett, s a bunyó azzal végződött, hogy Szaigó betaszította ellenfelét az árokba. Délután azonban, amikor hazafelé tartott, a fiú már a haverjaival együtt várt rá, ezúttal karddal felfegyverkezve. A kardot nem húzta ki a hüvelyéből, nem ölni akart, „csak” elégtételt akart venni a reggeli verésért. A dühödt srác két kézzel a feje fölé emelte a kardot, és Szaigó alkarjára sújtott. A hüvely eltörött, és a penge csúnya sebet ejtett a karján: a vágás csontig hatolt. Az élete végéig karján éktelenkedő sérülés arra kényszerítette Szaigót, hogy a sportról a tanulás felé fordítsa figyelmét.

Szaigó szülővárosa Szacuma tartományban volt, mely a népessége, mérete alapján az első négy tartomány közé tartozott. A térséget észak felől hegyek veszik körbe, és ezek is segítettek abban, hogy a tartomány Szaigó korában is öntudatosan őrizhesse függetlenségét. Hetvenezer lakosából mintegy ötvenezret tettek ki a szamurájok és családtagjaik – arányuk jóval meghaladta az országos átlagot. Szaigó tizenhat éves korában befejezte az iskolát, és az ezt követő tíz évéről nem sokat tudunk. Annyi bizonyos, hogy kishivatalnokként álláshoz jutott. 1852-ben meghaltak a szülei, és így Szaigóra maradtak a családfői teendők. Huszonöt éves volt ekkor, és hat fiatalabb testvérről kellett gondoskodnia. Másra nemigen támaszkodhatott, csak az apjától megörökölt nyomorúságos rizsjárandóságra. Szegények voltak, mint eddig, és minden jel arra mutatott, hogy azok is maradnak. A sors viszont Nariakira személyében kezdett változtatni az életén, aki, mint új vezető került a tartomány élére, és aki más volt, mint a korábbiak. Látta az idegenek hajóit és fegyvereit. Tudta, hogy ezekre Japánnak is szüksége lesz, és elhatározta, hogy mind Szacumát, mind Japánt megvédi a fenyegető gazdasági és katonai veszélytől. Szilárdan hitte, hogy jólét csak úgy teremthető, ha az mindenki üdvét szolgálja, erőt pedig ehhez csakis az egyesítésből lehet meríteni. A helyiek part menti vízi járműveit lecseréltette tengeri közlekedésre alkalmas háromárbocos hajókra. Az általa elindított ipar révén a tartomány elindult a modernizáció felé. Nariakirának új, fiatalabb, a modernizáció felé is nyitott szamurájokra volt szüksége, így került udvarába Szaigó aki a „főnök” kertjének gondozója lett, de ami a legfontosabb, kíséretének tagjává vált a hatalmas 180 cm magas, 110 kg-os szekrényajtónyi vállakkal megáldott fiatal szamuráj. 1854 januárjában elindult Szaigó a főnökével a fővárosba. Útközben egy hírnök furcsa híreket hozott Edóból: idegen hadihajók bukkantak fel a fővároshoz közeli tengeröbölben. Április 2-án már maga Szaigó is szemügyre vehette a hajókat, amelyek megjelenése véget vetett az ország elszigeteltségének, és megváltoztatta a japán történelem menetét.

Perry megjelenése a hétköznapi japán emberekben olyan döbbenetet keltett, mint egy idegen invázió. Edóban tudták, hogy milyen feszültségek várhatók: az Egyesült Államok kontinentális hatalommá vált, hajói járják a Csendes-óceánt, kereskedői keresik a lehetőségeket az üzletkötésre, és nyomást gyakorolnak annak érdekében, hogy nyissák meg előttük Japánt. És most, íme, meg is érkeztek. A félelmetes hírű Perry itt horgonyzott a partoknál. Hatvanévesen, hatalmas testével és még hatalmasabb egójával, nagy, bozontos szemöldökével, gondosan göndörített hajával és a humorérzék teljes hiányával. Perry két páncélos gőzössel, és két őrhajóval vetett horgonyt 1853. július 8-án. A kapitány tekintélyt parancsoló módon „nem kegyért esdekelt, hanem jogként követelte meg az olyan udvariassági gesztusokat, melyek két civilizált nép között elvárhatók”. Az öbölben mindössze tizenegy darab olyan kaliberű ágyúval rendelkeztek, amilyenből az amerikaiaknak 130 volt. Sok-sok alkudozás és egyezkedés után, hogy ki tárgyaljon kivel, végül továbbították a császárnak az Egyesült Államok elnöke által küldött levelet, melyben többek között szerződést követelt a kereskedelem engedélyezésére. Perry azzal köszönt el, hogy a következő évben visszatér, és ezzel továbbhajózott, hogy a telet máshol töltse. Japán számára a követelés súlyos dilemmát jelentett. Ha elutasítják, abból háború lesz és katasztrófa. Ha elfogadják, akkor vége az elszigeteltségnek, és másféle katasztrófák várnak az országra. A sógun haldoklott, így az Öregek Tanácsának elnöke a két rossz közül a kisebbik rosszat választva úgy döntött, hogy el kell fogadni a szerződést. Perry 1854 elején visszatért, és igen harapós kedvében volt. Erősítésül újabb hajókat kapott, amikkel a japánok legnagyobb döbbenetére egyenesen behajózott a kikötőbe. Találkozott Perry a japánokkal, egy külön erre a célra ácsolt, nyers fenyőből összetákolt épületben. A találkozó során „örök barátságot” esküdtek, és ajándékokat is cseréltek, ám a megállapodás mindkét fél számára sok-sok meglepetést tartogatott. Az amerikaiak több csónakot is megtöltöttek ajándékaikkal; volt az adományok közt puska, pisztoly, pezsgő, távíró-berendezés és egy miniatűr gőzmozdony minden kiegészítőjével együtt. A japánok többek közt gazdagon díszített írószerszámokat, asztali készleteket ajándékoztak, és mindezt háromszáz csirkével is megtoldották. Ezenkívül felvonultattak 25 szumóbirkózót. Már az ajándékok „jellegében” látszódott a két világ közötti technológiai szakadék mértéke.

Március 31-én a szerződés aláírása már csak formalitás volt. Japán megnyitotta két kikötőjét, ellátmányt ígért, ha szükséges, és belegyezett egy amerikai konzul kinevezésébe. Két nappal később, mint már említettük, Szaigó a menetével együtt lassú tempóban megérkezett Edo határába, és meglátták az amerikai hajókat. Szaigó nacionalista tanokkal ismerkedett meg a fővárosban, mely a császárság és Japán tiszteletét, az idegenekkel szembeni gyűlöletet jelentette. Nagyfokú lojalitása politikai szerephez is juttatta, és olyan ügyekbe keverte, melyek eléggé szövevényesek voltak. Szaigó számára a modernizáció és az idegengyűlölet magától értetődően egymást kiegészítő fogalmakká váltak. Egy vita alkalmával valaki felszólította őt, hogy támassza alá érveit. Mire Szaigó elmagyarázta, hogy az igazán civilizált országoknak elemi kötelességük lett volna a civilizálatlanokat jóhiszemű politizálással és helyesen értelmezett útmutatással beavatni a felvilágosodásba. De pontosan az ellenkezője történt; ezek a civilizáltnak mondott országok maguk is elég barbárok ahhoz, hogy hasznot húzzanak a gyengébbek leigázásából, és ehhez fegyveres erőt alkalmaznak, a legyőzöttekkel kíméletlenül bánnak, sőt, annál kegyetlenebbül, minél nagyobb a leigázott népek tudatlansága. Mennyire igaza is volt! 1858 elején Szaigó és ura megérkeztek Kiotóba, ami egészen más jellegű település volt, mint Edo. Szaigó és Nariakira próbálta a császárvárosban befolyásolni az eseményeket, az új sógun választását, de nem jártak sikerrel. Tetézte a bajt, hogy Nariakira megbetegedett és napokon belül meghalt egy fertőzésben. Fia mindössze kétéves volt, így az utódlás is kérdéses volt. Szaigó egész élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére állt. Három hónappal korábban még a nemzeti politika egyik meghatározó alakja volt, és ennél is több sikerre számíthatott annak a hűbérúrnak az árnyékában, aki kiemelte őt a jelentéktelenségből. Ráadásul Gessó, a „haverja”, egy pap is hasonló veszélybe került. Szaigó támogatók nélkül maradt; szövetségeseit házi őrizetben tartották, karrierje romokban hevert, kivégzés vagy öngyilkossági parancs várhatott rá. Értesült róla, hogy Gessó rajta van a letartóztatandók listáján, ezért Kiotóból Kagosimába „húzódtak”. Hiszamicu lett az új főnök otthon, aki nem kedvelte Szaigót, de tudta, hogy a letartóztatásával könnyen lázadást szítana. Gessó már más ügy volt. Hiszamicu nem akart tengelyt akasztani a sógunnal a pap miatt. Nyilvánvaló volt, hogy nem engedhetik meg, hogy egy körözött személy bujkáljon a környéken. Kieszeltek egy megoldást. Szaigó vigye át Gessót a Kinko-öblön át egy szomszédos tartományba, onnan pedig tovább egy semleges területre. Szégyellte, hogy nem volt képes megvédeni barátját, és elhatározta, osztozik a sorsában, és a maga módján követi őt. Ha rajta múlik, szeppukut követ el; de a japán hagyományban semmi nem adott útmutatást arra, hogyan ölje meg az ember saját magát és a barátját, akinek, mivel szerzetes, nincs kardviselési joga. Másnap egy kis hajóval útnak indultak a Kinko-öbölben. Szaigó a hajó fedélzetén hatalmas karjaival átölelte Gessót, erősen magához szorította, és mindketten belevetették magukat a jéghideg vízbe, így akartak öngyilkosságot elkövetni. A szolgák és a hajó személyzete viszont kimentette őket, de csak Szaigó maradt életben. Élete végéig, mint kudarc emlékezett erre a napra, hogy barátja meghalt, ő pedig nem.

1859 elején fellépett annak a vitorlás hajónak a fedélzetére, mely egy tíznapos, 400 kilométeres utazással elszállította őt száműzetésének szigetére, melyről remélte, hogy nyomorúságos életének utolsó állomása lesz. Egy egyszerű zsúpfedelű házban élt Szaigó. Mivel ő maga is szegénységben nőtt fel, és hozzászokott az egyszerű élethez, ragaszkodott hozzá, hogy gondoskodjon magáról. Rémisztő alakká lett: depressziós, hallgatag és indulatos; ellentéte mindannak, amilyen korábban volt, és amilyenné reményei szerint lenni szeretett volna. És mégis, a helyi embereknek ez a lefokozott életminősége volt az, amitől Szaigó lélekben elkezdett emelkedni. A szegények és szenvedők iránti természetes együttérzése vezette őt oda, hogy barátokra tegyen szert, még párt is talált egy helyi lány képében, aki egy évvel később fiút szült neki. Az otthonról szóló hírek pedig rendszeresen érkeztek a cukornád-szállító hajókkal. A sógun, aki szétzúzta a birodalmi politika támogatóit a jelek szerint megerősítette hatalmát. Levélváltások zajlottak oda-vissza, különféle értesülések és tanácsok cseréltek gazdát. A lojalisták meg azon munkálkodtak, hogy visszahozzák Szaigót Szacumába. Szaigónak ezen idő alatt még egy lánya született, és tovább élte egyszerű kis életét, de közben apránként párja hatására sokat fejlődött, igazi „ember” lett belőle. A helyi gyerekeket birkózni tanította. Amikor kapzsi hivatalnokok a helyieket bebörtönözték, mert nem tudták megtermelni a cukornádkvótát, Szaigó kiváltotta őket rabságukból. 1862 elején meglepő hírek érkeztek a szigetre. Hiszamicu, a daimjó küldöttséget akart Kiotóba küldeni, hogy meggyőzze az uralkodót bizonyos reformok szükségességéről. Lojalistákra volt szüksége ehhez, de az erőszakos radikalizmus kockázata nélkül. Úgy döntöttek, hogy Szaigó, akit a lojalisták csodáltak, de erőszak nem tapadt hozzá, éppen megfelelő lenne erre a feladatra. Jött is a parancs! És Szaigó, a hű csatlós, nem felejtette el, hogy mégiscsak nagy dolgokra hivatott, így útnak indult. Párja és a gyermekek maradtak. Fel se merült, hogy egy „szigetlakó feleséget” – egy helyi „szeretőt” – magával vigyen. Azonban sosem felejtette el őt, később pedig elküldetett a gyerekekért, és elintézte, hogy Kagosimában tanulhassanak.

Szaigó visszatérésekor így álltak a dolgok: Hiszamicu Nariakira politikáját folytatta: iparosítás, acél- és textilgyártás, modern haditechnika; nagyobb befolyást a császárnak, több hatalmat a daimjónak, és kevesebbet a sógunnak. A veszély abban rejlett, hogy az új stratégia, mely a szacumai szamurájok számára vonzó volt, erőszakra buzdította a fiatalabb, alacsonyabb rangú szamurájokat. Ezért volt szüksége Hiszamicunak Szaigóra, egy olyan vezetőre, aki előmozdítja a reformot, de közben kordában tartja a forrófejűeket. Amint Szaigó Kagosimába érkezett, máris vitték őt Hiszamicu főtanácsadóihoz, akik ismertették a tervet, mely szerint két héten belül egy népes delegáció Kiotóba indul, és követeli, hogy császári rendeletben kötelezzék reformra a sógunt. A küldöttséget Szaigó vezeti és ennek folytán a menet hatásában felér majd egy forradalmi hadsereggel. Szaigó ezt követően Edo felé veszi az irányt, találkozik a sógunnal, aki haladéktalanul engedelmeskedni fog. Arra azonban vigyázni kell, hogy mindez ne tűnjön lázadásnak. Szaigót azonban nemet mondott a megbízatásra. Kerek perec kimondta, hogy a tervet egyszerűen őrültségnek tartja. Hiszamicu azonban másként látta. Lesöpörte Szaigó érveit, és ragaszkodott a tervéhez. Szaigó igyekezett megfelelni a főnöke kívánságának elkezdte felvenni a kapcsoltot a szamurájokkal, akik csodálták őt, vezérüknek tekintették, és azt hitték hamarosan egy nagy szamurájlázadás fogja elsöpörni a sógun hatalmát. De nem így történt. Hat hónapnyi tündöklés után Szaigó már megint kizuhant a hatalomból. Négy rendbeli bűnelkövetés, engedély nélküli elhagyás, összeesküvés, erőszakra való felbujtás és árulás vádjával „főnöke” vád alá helyeztette majd el is ítéltette, így újból egy szigetre száműzték. Ennyit a politika bugyrairól, ennyire számított egy ember sorsa a politika „oltárán”.

Japánban az események időközben drámai fordulatot vettek. Egy hónappal az után, hogy Szaigó megérkezett a maga kis szigetére, Jokohamában meggyilkoltak egy angol férfit. A japánok többsége és a legtöbb szamuráj vállrándítással fogadta a hírt. Megöltek egy külföldit? Na és? Az ő baja, minek jött ide. A szigettől távol történt mindez, de ez volt az első széllökése annak a forgatagnak, mely Japánt magával ragadta. 1862. szeptember 14-én három angol férfi és egy nő indult útnak lóháton Jokohamából a tengerpart felé. Azt tervezték, hogy hajóra szállnak, és meglátogatnak egy templomot. Egyiküket Charles Richardsonnak hívták, kereskedő volt, és Sanghajból tartott hazafelé Londonba. Namamugi falunál, mely ma Tokió külvárosa, egy szamurájosztag közeledett feléjük egy főúri menet élén. Az angolok a zsúpfedeles faházak és a kardokkal fölfegyverkezett harcosok közé szorultak, és így közeledtek a nagyúr gyaloghintója felé, amikor a kísérők intettek, hogy forduljanak vissza. Éppen engedelmeskedni akartak, amikor néhány szamuráj kivont karddal rájuk rontott, feltehetően azt sérelmezve, hogy az idegenek nem tanúsítottak kellő tiszteletet. A vége Richardson brutális lemészárlása lett.

A főúr, akinek a kísérete ezt elkövette nem volt más, mint Szaigó „főnöke”. A mészárlás híre aggodalmat és felháborodást keltett a külföldiek szemében. Eközben a szigetén Szaigó birkózást tanított a gyerekeknek, történelmi és irodalmi tanórákat adott a gyerekeknek. A Kinko-öbölben megkísérelt öngyilkossága után lassan hinni kezdett abban, hogy a sorsát az égiek irányítják. Megalkotta mottóját is ami így hangzik: IMÁDD AZ EGET ÉS SZERESD AZ EMBERISÉGET.

1863 márciusában a brit külügy lépésre szánta el magát a gyilkosság ügyében. Edóba küldték egyik emberüket, aki 100.000 fontot követelt azért, mert a japánok elnézték egy külföldi megölését, és még csak kísérletet sem tettek a gyilkosok felkutatására és megbüntetésére. A britek azt is közölték, hogy szükség esetén hajót küldenek Kagosimába, és követelik, hogy a daimjó rendeljen el tárgyalást, és végeztesse ki a gyilkosokat, továbbá fizessen 25.000 fontot Richardson családjának. A sógun húsznapos gondolkodási időt kapott. Az idő lejárta után a sógun beleegyezett a kártérítés megfizetésébe. Hét részletben állapodtak meg, de már az elsőt se fizették ki. A császár utasította a sógunt, hogy zárja le a külföldi kikötőket, és azonnal űzze ki az idegeneket – mintha meg is tehették volna a japánok. Angol és francia hajórajok jelentek meg a kikötőben. A központi kormányzat tehetetlen volt, így hét brit hadihajó augusztus 12-én horgonyt vetett Kagosimánál, és farkasszemet nézett a tengerparton felállított ágyúkkal. Levelet küldtek Hiszamicunak, melyben követelték a jóvátételt és a gyilkosok kiadását. Mire ez a válasz jött: Richardson halála saját hibájából következett be, az angolok ugyanis „akadályozták” a daimjó haladását. Jóvátételről nem lehet beszélni, a gyilkosokat meg nem találják. Másnap megkezdődött a város ágyúzása, a japánok pedig visszalőttek pár saját ágyújukkal. Pár óra után vége is lett a nagy „csatának” amelybe vagy egy tucat ember halt csak bele, meg leégett vagy 500 ház a városban. Szacuma ezek után inkább kifizette a kártérítést, bocsánatot kért Richardson megöléséért, és ígéretet tett a gyilkosok elfogására és kivégzésére, amiből persze semmi se lett.

Hiszamicu túl sok ellenséget gyűjtött rövid idő alatt, ezért nyomasztó és egyre szorultabb helyzetében kénytelen volt minden elérhető segítséget igénybe venni. Még egy olyan emberét is, akit ő maga ítélt száműzetésre, börtönre. Hívatta hát Szaigót.1864 márciusának végén egy gőzhajó érkezett Okinoerabu partjaihoz. Három régi barátja hozta a szenzációs hírt: Szaigó bocsánatot nyert, és hívatják, amilyen gyorsan csak lehet. Szaigót 1864 áprilisában Szacuma katonai ügyeinek felelősévé, valamint a tartomány kiotói nagykövetévé nevezték ki. Csósú egy másik tartomány emberei augusztus 20-án megtámadták a császári palotát, hogy megszerezzék a hatalmat. A városkapuknál zajlott le az ütközet, melyben Szaigó visszaverte Csósú embereit, ez volt élete első csatája. 1864 október 11-én Szaigó részt vesz egy olyan találkozón, mely igen nagy hatást gyakorolt rá, de a japán történelem menetét is befolyásolta. Bemutatták Kacu Kaisúnak, a haditengerészet főparancsnokának. A két férfi igen mély benyomást tett egymásra. Ami Szaigót igazán lenyűgözte, az Kacu kendőzetlen véleménye arról, hogy a sógunátusnak lejárt az ideje, mert az egész rendszer korhadt és idejétmúlt. Kacu szerint a daimjóknak egymással kell szövetkezniük, és fel kell sorakozniuk a császár mögött, véget kell vetni a „barbárok kiűzésének”, és nemzeti egységkormányt kell felállítaniuk, amely megfelelő partnerként képes tárgyalni a Nyugattal. Szaigó számára Kacu új megvilágításba helyezte a dolgokat. És egy hónapra rá úgy tűnt, mindez meg is valósulhat. Szaigó, aki ekkor már japán legnagyobb hadserege (a szacumai) fölött parancsnokolt, kinevezést kapott a sóguntól a hadügyi tárca élére, és egyúttal megkapta a parancsot egy Csósú elleni hadjáratra. Csósú határánál tárgyalt egy közvetítővel, és közölte követeléseit. Vegyék fejét mindazoknak, akik a császári palota elleni támadás főkolomposai voltak, végezzék ki a lázadás vezetőit, és küldjék vissza a Csósúba menekült szakadár nemeseket. Jó szándéka jeléül a maga részéről szabadon engedte a saját foglyait. A taktika bevált. Szaigó köszönetet kapott „hatalmas irgalmáért”, a főkolomposok „fejeit” leszállították. 1865 elején, amikor Kagosimába visszatért meglepetésben volt része: köszönőlevél várta Hiszamicutól, valamint egy csúcsminőségű kard, előléptetés Szacuma negyedik legmagasabb tisztségére, jelentősen megnövelt illetmény és egy hely az Öregek Tanácsában, amivel Japán legfontosabb személyiségei közé emelkedett. Közben meg is házasodott; egy főhivatalnok lányát vette feleségül. Kapcsolatukból egy fiú és két lány született. A száműzött, tönkretett, bűnözőnek kikiáltott ember miniszterré, főparancsnokká, városi elöljáróvá, valóságos nemzeti hőssé emelkedett alig két év alatt. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Csósúnak és Szacumának az ellenségeskedés helyett partnerségre kell törekednie. 1866 elején Szacuma és Csósú szövetséget kötött egymással. Szaigó Kagosimában ujjászervezte és korszerűsítette a szacumai hadsereget, brit típusú gyalogsági ezredeket állított fel, amelyeket nemcsak elöltöltő Minié-lövedékes Enfields karabélyokkal, hanem hátultöltő Sniders puskákkal is felszerelt.

És ekkor, hogy még nagyobb legyen a zűrzavar, meghalt a shógun, és a császár is. A shógun választott utód nélkül hunyt el, s emiatt hetekig titokban kellett tartani a halálát, amíg az uralkodó ki nem jelölte a következőt. Három héttel később meghalt Kómei császár is. Uralkodása alatt az ország instabillá vált, és egyelőre valószínűtlennek tűnt, hogy a dolgok lényegesen javulnának utódja, Mucuhito trónra kerülésével, aki mindössze tizenöt éves volt. De talán éppen ez adott esélyt arra, hogy a daimjók összefogjanak, ami az első lépés volt ahhoz, hogy korlátozzák a shógun hatalmát, helyreállítsák a császár befolyását, és újratárgyalják az idegen hatalmakkal kötött szerződéseket. Kagosimából Szaigó konferenciára hívta a tartományi vezetőket, és úgy tűnt, hallgatnak rá. Két fontos ügyben kellett döntést hozni: megbocsátanak-e Csósúnak, amit Szaigó korábban megígért, és megnyitják-e Japánt a külföldiek előtt. Elérkezett a döntő pillanat. Szaigó és társai megfogalmaztak egy levelet, melyet a császári udvarral kívántak aláíratni. Mind a belföldi feszültségért, mind a külföldről érkező fenyegetésekért a sógunt terheli a felelősség, akit egy daimjó rangjára kell lefokozni, írták benne. A shógun azonban valahogyan kiszimatolta a fenyegető veszélyt, és megelőző akcióba kezdett; gyorsan lemondott, hogy ilyen módon fegyverezze le őket. Szaigó és kollégái így sem szándékoztak elállni a puccstól. November 14-én a fő hangadók Csósúba utaztak, ahol újra deklarálták Szacuma készségét a sógunátus erőszakos megdöntésére, majd továbbutaztak Kagosimába, hogy tájékoztassák Hiszamicut, akitől azt várták, hogy csapatokat rendeljen Kiotóba. Kívánságuk teljesült. December 8-án Szaigó 3.000 katonával nekiindult, és tíz nappal később egy 2.000 fős csósúi kontingenssel kiegészülve átlépték Kiotó kapuját, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy „megvédjék a császári udvart” a daimjók küszöbönálló konferenciája alatt. A sógunátus lebontásáról egész éjszaka tárgyaltak.1868. január 3-án reggel a nemesek egyik vezetője letette az asztalra a császári restauráció proklamációját, melyet az öt legfőbb daimjó jóvá is hagyott. Szacumai katonákat rendeltek a kapuőrség megerősítésére. Tulajdonképpen ez volt az a pillanat, amely Meidzsi-restaurációként vonult be a történelembe. Ez a Meidzsi-kor kezdete, azé a korszaké, mely Mucuhito császárról kapta nevét, akit a japánok Meidzsinek neveztek. Szaigó aki a változásokat előkészítette, most háttérbe húzódott; a császári őrség parancsnoka lett. Az ifjú császár egy paraván mögül olvasta fel rövid ediktumát Japán politikai rendszerének átalakításáról, így a sógunátus megszüntetéséről. Pusztán néhány szó hogyan képes megváltoztatni a történelem menetét: „Japán Császára ezúton közli az összes idegen ország uralkodójával és alattvalóival, hogy a kormányzó hatalomra adott engedélyt Tokugava Josinobu sóguntól … ezennel visszavonja”. A császár ezután bejelentette az új szervezeti rendszert, melyet a társuralkodó herceg, mint elnök, a legfőbb daimjók mint szenátorok, valamint a szamurájok és az alacsonyabb rangú udvaroncok, mint tanácsnokok működtetnek. Ez volt az a pillanat, amely meghozta a történelmi változást, mind Japánnak, mind a külvilágnak. Egy éjszaka alatt megfogalmazott, pár tucat ember által kibocsátott, és pár perc alatt felolvasott egyszerű közlemény.

A sógun Oszakába utazott, ahol hajlandó volt lemondani bizonyos területeiről, feltéve, hogy a daimjók is lemondanak bizonyos földjeikrőlt. A daimjók elbizonytalanodtak. Patthelyzet alakult ki. A holtpontról egy edói felkelés mozdította ki az ügyet. Néhány magáról megfeledkezett szacumai szamuráj őrjöngeni kezdett, felgyújtották az edói kastély egy szárnyát, és bosszúra ingerelték a Szacuma-ellenes szamurájokat. A volt shógun készen állt arra, hogy a hadsereg élére álljon, elfogja és kivégeztesse a gazfickókat. Hamar kialakultak a frontvonalak; a shógun és szövetségesei nagyjából 5.500 katonával, velük szemben Szacuma és szövetségesei mintegy 2.300 fővel. Szaigó, az utóbbiak parancsnoka ekkora túlerővel szemben nem akart kockáztatni. A császárt Hirosimába evakuálták, gondolva az esetleges vereségre. De hamar kiderült, hogy a shógun seregéből hiányzik mind a vezetői hozzáértés, mind a morál, míg Szaigóék mindkettővel rendelkeznek, utóbbiaknak mindehhez még Minié-puskáik is voltak, míg az ellenfél többnyire még mindig csak a kardra hagyatkozott. Három nap leforgása alatt (1868. január 27-30.) a szacumai tüzérség az Armstrong-ágyúkkal teljesen szétzúzta a shógun hadállásait Kiotó határában. Ezzel kezdetét vette az úgynevezett Bosin-háború.

A szacumai szövetséges haderők bekerítették Edót, három héttel később el is foglalták. A volt sógun egy hegytetőn levő templomba vonult vissza. Mindössze 2.000 konok harcos tartotta magát vele együtt. A békefolyamat itt megfeneklett. Teltek a napok, káosz fenyegetett. A végső támadás napján, július 4-nek esős hajnalán kis híján katasztrófa történik. Maga Szaigó vezeti az ostromot a templom ellen, és súlyos veszteségeket szenved. A csata sorsa akkor fordul meg, amikor a csósúiak a templomot hátulról támadják. A nap végére az Armstrong-ágyúk lángoló romhalmazzá lőtték az építményt, hullahegyeket hagyva maguk után.

1868 nyarának közepére Edo a Kelet Fővárosa – Tokió – lesz, és hivatalosan megváltoztatják az egész korszak nevét Meidzsire. Az ország más részein szakadár tűzfészkek jönnek létre. Maga Szaigó három osztagot ver le szeptemberben Kagosimától északra, és éppen akkor érkezik a helyszínre, amikor öccse, súlyosan megsebesül, és négy nappal később belehal sebeibe. 1871 februárjában küldöttség kelt útra Tokióból, és leutazott Szacumába, hogy a császár nevében felkérje Szaigót és Hiszamicut, csatlakozzanak a központi kormányzathoz. A delegáció tagjai között volt Szaigó öccse, is, aki altábornagyként szolgált az új császári hadseregben. Háromnapos kínkeserves könyörgésbe tellett, amíg Szaigó beadta a derekát. Amiben leginkább egyet értettek, az egy nemzeti hadsereg felállításának szükségessége volt, és ezt a feladatot Szaigó hajlandó volt elvállalni; tábornokként, a császári őrség parancsnokaként, állami főtanácsadóként, különleges tábornagyi ranggal felruházva.

1872 végén törvényt hoztak a modern nemzeti hadsereg felállításáról, a katonák besorozásáról és kiképzéséről. A terv az volt, hogy minden huszadik életévét betöltött férfit hároméves szolgálatra alkalmasnak nyilvánítanak, és így megszerveznek egy békeidőben 31.000 fős hadsereget, mely háború esetén 46.000 fősre növelhető. Emellett a 4.000 fős császári őrségbe is besoroznának parasztokat. A szamurájok természetesen hevesen tiltakoztak, mert a terv az egész szamurájságot veszélyeztette, és kétségbe vonta azt a hitüket, hogy fegyvert csak ők viselhetnek. Az új hadsereget egyfelől utálat övezte, másfelől azonban ugyanolyan mértékben el is ismerték a szükségességét.

Szaigó dühében lemondott mikor elképzeléseit sorba lesöpörték. Ez nem az a rendszer, amit ő elképzelt. Ő azt szerette volna, ha a hatalom megmarad a hazafias érzelmű harcos-hivatalnokok kezében, ehelyett önös érdekeket hajszoló, megalkuvó politikusok, bürokraták és kapitalisták lepték el a hatalom posztjait. Szövetségi államot akart, ehelyett egy központosított bürokrácia jött létre. Három híve követte őt az újabb, most önként vállalt száműzetésébe. De az elégedetlenség tovább terjedt a császári őrségre. 46 tiszt, köztük két vezérőrnagy jelentette be lemondását, majd a császári őrség 400 tagja követte őket, és hasonló döntésre jutottak sokan a vidéki szamurájok közül is, akik a városi rendőrségnél szolgáltak. Kagosima szamurájai soha még ilyen elszántak nem voltak hagyományos kiváltságaik megvédésében vagy visszaesésében. A legkevésbé sem érdekelte őket Tokió akarata. Valamit tenni kell, hangoztatták a lázongó szamurájok, s többségük Szaigótól várta a cselekvést. Sorra jöttek fentről a rendeletek, hogy véget vessenek a szamurájok kiváltságainak, bevezessék a föld-magántulajdont, megnyissák a közszolgálatot a közemberek előtt. Minden egyes új rendelet, ami Tokióból érkezett, védekező reakciót váltott ki a helyiekből. 1875-től a magániskolák növendékeit eltiltották attól, hogy Tokióban vagy a tengerentúlon tanulhassanak. A következő évben az új törvények már a szamurájlét magvát érintették. Azzal kezdődött, hogy a katonák és a rendőrök kivételével az összes szamurájt eltiltották a kardviseléstől, ami ugyanolyan gyújtó hatású és váratlan intézkedés volt, mintha mondjuk Amerikában manapság egyik pillanatról a másikra betiltanák a fegyverviselést. Következett a szamurájok kontyviseletének betiltása. Öt hónappal később a kormány kötelezte őket, hogy rizsjárandóságukat váltsák át állami kötvényekre. Néhány tollvonás elegendő volt ahhoz, hogy elvegyék tőlük identitásukat, státuszukat és bevételi forrásukat. Ilyen nagy létszámú társadalmi elitet ennyire rövid idő alatt soha nem fosztottak meg érzelmi és anyagi biztonságától, taszítottak megaláztatásba és nélkülözésbe. 1877-ben Kagosimában felkelés tört ki a kormányzat ellen, még Szaigó egyik fia is köztük volt. Szaigónak minderről nem volt tudomása, ő ugyanis békésen vadászgatott és halászgatott visszavonultságában. Amikor eljutottak hozzá a hírek, állítólag így kiáltott fel: Simatta! (átkozottak!), majd hozzátette, hogy elítéli ugyan a lázadók tetteit, de meghatónak találja hűségüket, és megesküszik rá, hogy együtt hal meg velük a csatamezőn. Február elején Kagosimába sietett, és dühtől tajtékozva vonta kérdőre a diákokat, hogy mit műveltek. Korábban Szaigó soha nem lázadt a kormány ellen, melynek egyébként maga is tagja volt, de most úgy döntött, hogy a lázadókat Tokióba vezeti, szembeszáll a kormánnyal, és magyarázatot követel. Mindent egy lapra, egy hadjáratra tett fel, de nem készült nagyszabású katonai hadműveletre, és nem szándékozott megdönteni a kormányt sem. 1877 februárjában egy héten át gyűlt a nép: a magániskolák színe-java, sok ezer kisemmizett, feldühödött ember a falvakból, mígnem a 12 ezresre nőtt tömeg eltorlaszolta Kagosima utcáit. Ha nem is mindenkinek, de a többségnek volt valamilyen fegyvere; hátultöltő puskája, elöltöltő fegyvere vagy pisztolya; néhányuknak vontcsövű karabélya, és mindenki viselt szamurájkardot. Egy 4.000 fős előőrs megindult észak felé, két nappal később Szaigó – császári katonai egyenruháját felöltve – megszemlélte a magániskola gyakorlóterén felsorakozott hadat, majd kivezette őket Kagosimából. Tekintve, hogy hű alattvalóként vezetett ugyancsak hű alattvalókat, nem számított ellenállásra, vagy csak egészen csekélyre, ezért nem hagyott fegyveres erőket maga mögött. Tűztámogatásként 28 kisebb ágyúval, két tábori ágyúval és 30 mozsárágyúval rendelkezett, valamint a teljes lőszerkészlettel, amit a városi arzenálokból zsákmányoltak. Ezek már nem kifejezetten szamurájfegyverek voltak, de lélekben annál inkább szamurájokból állt a sereg: erősek voltak, egészségesek és jól felkészültek, tele nekibuzdulással, elszántsággal és sokféle erkölcsi töltőanyaggal, melyet jórészt Szaigó vezetői jelenléte táplált beléjük.

A lázadó vezérek azt tervezték, hogy egyenesen Simonoszekibe vezetik a sereget. Ennek a tervnek azonban megvolt az a hátulütője, hogy egy császári haderő ott maradna Kumamoto erődjében a hátuk mögött, ami azzal a veszéllyel járna, hogy bármikor elvághatnák őket az otthoni bázistól. Ezért úgy döntöttek, hogy előbb Kumamotót kell elintézni. A hatalmas hó, mely eltorlaszolta az utat, nem szegte kedvüket. A lábak átfagytak és átnedvesedtek, de a lelkek magasan szárnyaltak. A környéken az emberek ismerték és imádták Szaigót, ujjongva fogadták a lázadókat. Kumamoto vára az ország három legnagyobb erődítménye közé tartozott, 9 kilométernyi fal, 6 torony és 49 lövegtorony védte a tájat. Az erődöt a tizenhetedik század elején építette egy hűbérúr, amely egy meredek sziklaszirten magasodik, s két folyam is határol. Az ívelt alapokról húszméteres magasságba szárnyalnak fel a falak, a rendkívül kemény andezitkövekből épült falakat pedig hajóorrszerű sarokkövek erősítik. Fennállása óta nem is tudta bevenni senki az erődítményt. Mindvégig magánkézen volt az erőd, egészen 1870-ig, amikor az új Meidzsi-kormányzat elrendelte az államosítását. Cselekményünk idején 3.800, meglehetősen izgatott sorkatona védte a falakat. Csak kevesek rendelkeztek alapos katonai kiképzéssel, és nehezítette a helyzetet, hogy sokuknak barátai vagy rokonai voltak a lázadók között, nem beszélve arról, hogy a várvédők többsége is csodálattal adózott Szaigó szamurájszellemének. A védőknek semmi más dolguk nem volt, csak az, hogy fegyelmezetten kivárják az erősítést. Az adott helyzetben azonban mindenkit elvakított az irracionális indulat: túlzott félelem a védői oldalon, megalapozatlan önbizalom a másikon. Az erőd 54 napig folyó ostroma egyike volt Japán történetének egyik legvéresebb várostromának. A vár az utolsó pillanatban kapott segítséget, teljesen váratlanul 600 rendőr érkezett a védelem megerősítésére, rögtön azután, hogy Szaigó támogatói a falvakból elkezdtek a városba özönleni. Meg voltak győződve róla, hogy a császári sereg pusztán besorozott parasztokból áll, vagyis nem rendelkeznek szamurájhagyománnyal, tehát nem is lehetnek igazi harcosok, következésképpen vagy megfutamodnak a csatából, vagy miszlikbe lesznek aprítva. Szaigó derékhada másnap érkezett meg, és hajnalban indítottak az első támadást, folyamatos zárótűz közepette, hol az egyik, hol a másik oldalról. Március elsejére, az ostrom első hetének végére, nyilvánvalóvá vált, ha nem érkezik felmentő sereg, a várvédők éhen pusztulnak. A tisztek kiszámolták, hogy tizenkilenc napra elegendő az élelemtartalékuk.

Szaigónak nem a teljes hadserege – ekkor már mintegy 20.000 fegyveres gyűlt össze- sorakozott fel az ostromhoz. Mintegy 6.000 fő észak felé tartott, hat ágyút vontatva, hogy megütközzenek a császári utánpótláscsapatokkal, melyek már úton voltak a vár megmentésére. A császári haderő 46.000 főből állt, és egyre gyarapodott. Minden egyes katonának huzagolt csövű lőfegyverrel rendelkezett, és mintegy 1.500 tölténysorozattal minden puskához. Ezenkívül volt még 45 darab úgynevezett hegyi lövegük, 20 tábori ágyújuk (német Krupp-ágyúk), továbbá számos mozsárágyú, egy Armstrong és 2 darab Gatling állt még rendelkezésükre. A hadsereggel tartott egy másik fontos szereplő, akinek döntő befolyása lesz az események további alakulására: Jamagata Aritomo. Amikor Szaigó ezt megtudta, kétsége sem volt, mi vár rá: az egész császári hadsereggel áll szemben, melyet éppen az ő hathatós közreműködésével hoztak létre. A frissen partra szállt császári csapatok megindultak déli irányba; 100 kilométeres menetelés várt rájuk. Meg kellet őket állítani, ez nem volt kétséges. És mivel déli irányban csak egyetlen főútvonal vezetett, a feltartóztatásukhoz alkalmasnak kínálkozó hely a Kumamotótól 18 kilométerrel északra fekvő Tabaruzaka nevű természetes hegyi erődítmény volt. Innen akarták Szaigóék ágyúkkal bombázni az utat, és a tervek szerint innen akartak rajtaütésszerű támadásokat indítani. Ha ezt a támaszpontot tartani tudják, és a császári csapatok meghátrálnak, akkor Szaigónak nyert ügye van, és esélyt kap arra, hogy Kumamotót térdre kényszerítse. Ellenkező esetben minden reménye szertefoszlik. Képzeljük el, amint a hegy tetején összegyűlik 10.000 lázadó. Hat ágyújuk van, ezek azonban túl sokat nem érnek, mert mindössze két kilométer a hatótávolságuk. A tél elmúlt ugyan, csakhogy elindultak a nagy tavaszi esőzések. Szaigó katonái pamut- és gyapjúruhákat viselnek, kötéltalpú lábbeliket, melyek darabokra hullanak a sárban; fegyverük kard és régi típusú kovás puska, mely, ha nedvességet kap, nem tüzel. Az erők nagyjából kiegyenlítődtek, a császári csapatok létszáma megegyezett a lázadókéval: tízezren voltak, egyenruhában, bőrcsizmában, hátultöltő puskákkal, jó élelmiszer- és lőszerellátmánnyal. Túlélők mondták később, hogy jobban féltek az esőtől, mint az ellenségtől. A hegy három, egyenként 400-500 méter hosszúságú elkülönülő részre tagolódik, és mindegyik lejtőt el kellett foglalni. Ez az előrehaladás naponta átlagban 88 métert tett ki, s minden méterre átlagosan kilenc holttest jutott. A haladás persze nem folyamatosan történt, előrenyomulások és visszavonulások váltották egymást. Némely napokon nem voltak hadműveletek, csak orvlövészet és tüzérségi tűz, melyet gyakran heves helyi összecsapás követett, karddal vívott közelharccal. A császári csapatok napról napra egyre jobban körülzárták a hegyet. Majd március 20-án, egy újabb esős éjszakát követő igen nedves, nyirkos hajnalon, ágyú- és puskalövések jelezték az újabb támadást, amelynek végén a lázadók kénytelenek voltak feladni a hegycsúcsot. Tabaruzakánál a tizenhét napos csatában a résztvevők 40 százaléka esett el. Ez napi 2,3 százalékos halálozási rátát jelent. Az ütközet hevességét értékelve megállapítható, Tabaruzaka a történelem leggyilkosabb csatái közé tartozik.

Miután egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a várat nem tudják bevenni, a lázadók valamelyikének eszébe jutott, hogy fel kellene duzzasztani a várat körülölelő két folyóágat, és így el lehetne árasztani a környező területet vízzel. Szaigó egyetértett a javaslattal. Csakhogy ezzel mindkét irányba elvágták az utat. A védők végleg bent rekedtek a várban, és hosszú távon megadásra vagy éhhalálra ítéltettek. Másfelől viszont a lázadók se támadhattak az elárasztott földeken át, és ezzel lényegében beismerték, hogy már nem látnak esélyt a vár bevételére. Eljött az április. Tabaruzakát már elfoglalták, és a császári csapatok úton voltak, hogy felszabadítsák a várat az ostromzár alól. Újabb két dandár lépett a szárazföldre 40 kilométerre délre, és ahogy észak felé haladtak, egyik várost foglalták el a másik után. Minderről persze a várvédők semmit sem tudtak. Április 14-én megtörtént a császári csapatok áttörése. A teljes császári haderő, kb. 65.000 fő állt szemben Szaigó harmadannyi szamurájával. Két vereség után halvány jelét sem mutatta önbírálatnak, sajnálkozásnak vagy bármiféle kétkedésnek. Ehelyett kiválóan levezényelt egy lassú, 70 kilométeres visszavonulást, csapatait újra rendezte, támadásokat vert vissza. A többség továbbra is bízott Szaigóban, s követték őt a déli irányba kanyargó hegyi ösvényeken, nyomukban a császári csapatokkal. Kagosimát célozták meg, de hamarosan értesültek róla, hogy a város már a császári csapatok kezén van. Még április végén érkezett ide egy hajóraj 7.000 császári katonával és nyolc tábori ágyúval. Május végén, mire Szaigó seregének a zöme megérkezett, túl késő volt már ahhoz, hogy a várost vissza lehessen foglalni. A lázadók a hegyekbe vonultak vissza és áttértek a gerillaharcra A lázadók folyamatosan vonultak vissza a császári csapatok meg utánuk. Szaigó serege ekkor már alig 3.500 főre csökkent.

1877 augusztus 15-én egy Vadagosinak hívott helynél a lázadók csatasorba álltak. 3.500 szamuráj állt szemben kb. 30-40.000 császári erővel. A lázadók egy kicsiny dombot uralták, könnyű célpontot kínálva az ellenség ágyúinak, melyek, ahogy felkelt a nap, azonnal rázendítettek, és órákon át lőttek. A lázadók egy dolgot tehetek: kovás puskáikkal célba vettek egy-egy alkalmi célpontot, és így lelőttek vagy 200 császári katonát, miközben a saját veszteségük 100 főre rúgott. Ehhez a csatához hasonlót látunk az Utolsó szamuráj című filmben, ami Szaigó életét alapul véve lett elkészítve, nem merték közvetlenül őt „beletenni” a készítők, de rengeteg hasonlósággal utalnak az igazi „utolsó szamurájra”.

Délután kettőig tartott a véres csata, a szamurájok tartották a magaslatot, mikor Szaigó bejelentette embereinek Vadagosi feladását. A katonák egy része letette a fegyvert, a kemény mag azonban nem adta meg magát; visszavonultak a folyó völgyében felfelé, majd a környező hegyekben és szurdokokban kerestek menedéket. Szaigó tisztában volt a katonai helyzettel, ezért már a csata előtt előkészületeket tett egy további visszavonulásra a szurdokon át észak felé. A keleti oldalon a gyors folyású folyó vágta el a menekülés útját. Nyugaton egy erdővel borított meredek hegyoldal és az Eno-hegy csúcsa képezett akadályt. 15-én este Szaigó mintegy 2.000 lázadóval megérkezett egy helyi faluba. A császári csapatok hamarosan elkezdték újra körülzárni őket. Ekkor már mindenki úgy vélhette, hogy ez már a vég. Mindenki, csak Szaigó nem! Volt egy tárgyalás az alvezérekkel arról, hogy mi legyen, mindenki legyen öngyilkos, vagy adják meg magukat, vagy inkább harcban halljanak meg. Végül a harc győzött. Közben egy elég merész tervet is kidolgozott Szaigó. Egy meglepetésszerű támadást javasolt, megelőzve a császári erők tervezett rohamát, keresztül a 727 méter magas Eno szent hegyén. Ha a rajtaütés sikerrel jár, megnyílik számukra a menekülési út a hegyen át vissza Kagosimába, ahol – kellő határozottsággal és persze jó adag szerencsével – újra ellenőrzésük alá vehetik a várost, vagy (ami sokkal valószínűbb) elesnek a harcban. Augusztus 17-én este 10 óra tájt sötét éj honolt. A lázadók hátrahagyták sérültjeiket, és ötszázan elindultak a keskeny ösvényen, libasorban, kötéltalpú saruikban halkan lopakodva. Dohányozni, beszélgetni tilos volt; fákra kötött kicsi rongydarabkák jelezték az útirányt. Az ötszáz főből álló hadoszlopukkal – némelyek talán kanócos puskával, többségük azonban egy vagy két karddal felfegyverkezve – csaknem egy kilométer hosszú sort alkottak. Nagyjából négy óra telt el, amíg a hadoszlop eleje a császári katonák hevenyészve kiásott lövészárkainak közelébe ért. Kevéssel hajnal előtt, amikor a keleti égbolt derengeni kezdett, és a császári katonák még aludtak, a lázadók támadásba lendültek. Az áttörés tökéletesen sikerült – a császári kontingens katonáit hamar legyilkolták és szétszórták, a lázadók pedig elözönlötték az Eno-hegy csúcsát és környékét. Nyugat felé indultak a hegyekbe, hátsó utakon és ösvényeken lopakodva. Jamagata egyértelmű utasításokat adott: megölni, elfogni Szaigót – bármit, csak megállítani! És nyilván ez az elszántság magyarázza, hogy olyan hatalmas létszámú sereget vont ki Kagosimából Szaigó üldözésére. Augusztus 21-én találkoztak szembe egymással újra. A lázadók nem remélhettek győzelmet, ezért visszavonultak egy meredek, szürke sziklafalakkal szegélyezett hét kilométeres szurdok mentén. Augusztus 27-én, a menekülés kilencedik napján túljutottak a legnehezebb hegyi szakaszokon. 28-án elérték Kobajasit, és éppen időben érkeztek, hogy elijesszenek egy fáradt császári osztagot, mely a tengerpart felől érkezett, egész napos menetelés után. Mintha valami jelentős győzelmet arattak volna, 300 helyi ember csatlakozott a lázadókhoz. A lerongyolódott sereg, mely mintegy 600 főt számlált – a legedzettebb fiúk, akik hozzászoktak már az otthon hiányához, és elszánták magukat a halálra -, augusztus utolsó napján megérkezett Kagosimába. Másnap, kijátszva a foghíjas császári védelmi vonalat, a Kagosima fölé magasodó Sirojama – Erőd-hegy – meredek, erdős dombjai felé tartottak. Néhány lázadó megtámadta a császári erők által a hegy lábánál elfoglalt egyik iskolát, és sikerült is megszerezniük négy tüzérségi löveget. A lázadók – kardjaikkal, négy ágyújukkal, ötven puskájukkal és meglehetősen szánalmas lőszerkészletükkel – akadálytalanul indulhattak el a Sirojama erdővel borított bércei felé. Egymás után özönlöttek vissza a császári dandárok Kagosimába: két hadosztály még aznap, további kettő másnap, egy ötödik pedig, a tenger felől, szeptember 8-án. 35.000 katona gyűlt össze, gyűrűt vonva a Sirojama köré. A lázadók a Sirojamán igyekeztek mielőbb kialakítani sáncaikat; lövészárkokat ástak és palánkkerítéseket emeltek az erdőben kivágott bambuszokból. Alig 5-600-an lehettek. Tábori ágyúikhoz nem volt lőszerük, de a kézifegyvereikhez is csak nagyon kevés. Gyógyszerük semmi sem volt; ha valaki súlyos végtagsérülést szenvedett, amputáláshoz kellett folyamodni, és a műtétet közönséges asztalosfűrésszel hajtották végre. Élelemkészletük szinte semmi nem volt.

A lázadók föntről tisztán láthatták az öbölben horgonyzó hadihajókat, látták az ágyúcsövekből felcsapó torkolattüzeket, attól a pillanattól kezdve, hogy megkezdődött a hegy és a környező térség bombázása. Fent a hegyen a lázadó katonák elbújhattak ugyan a fák mögé, de ahogy előbukkant valaki a fedezékből, azonnal tűz alá vették. Az ágyútűz elől pedig végképp nem volt menekvés és szeptember 12-től már nemcsak a hajókról, hanem a partra helyezett ütegállásokból is bombázták a hegyet. Jamagata áthatolhatatlan és meglepően bonyolult akadályrendszert épített ki, főleg ahhoz képest, hogy az ellenfél létszáma ekkor már minimálisra csökkent. 1877 szeptember 24-én megindult a császári csapatok mindent elsöprő támadása. A lázadó sereg közel 80%-a hamarosan halott volt. Szaigó is megsebesült egy combját ért lövésben. Két társa végrehajtotta utolsó akaratát, és lefejezték a parancsnokot. Fenn a hegyoldalon a lázadók vezére immár holtan feküdt. A két segítő a vérfolyam mentén állva tudta, ha szamurájhoz méltóan akarják befejezni, nincs más választásuk, csak a halál. Egyikük így kiáltott fel: „Szaigó halott! Aki vele akar tartani a halálba, itt gyülekezzen!”. És ekkor a halálra szánt katonák kardjukat magasba lendítve nekiiramodtak a lejtőnek, egyenesen bele a puskatűzbe, s néhány perccel később holtan rogytak össze a golyózáporban. A túlélők közül néhánynak maradt ideje arra, hogy a fák között és a vízmosásokban szeppukut kövessen el. Este nyolcra minden véget ért, csend lett.

Hivatalosan Szaigót a halála után lázadónak és bukott tábornoknak kiáltották ki, a császári hadsereget pedig az égbe emelték, és nem győzték dicsérni a kormány bölcsességét. Végtére is Szaigó lázadása kis híján a kormányzat bukását okozta. De alig két héttel a halála után a mérleg nyelve kezdett elmozdulni, és bizonyos sajtóelemzések már nem is annyira gonosztevőként, hanem sokkal inkább hősként kezdték emlegetni. Ahogy a mérleg nyelve elmozdult, nem kellett hozzá sok idő, hogy Szaigó, a lázadó és számkivetett szamuráj újra a Nagy Szaigóvá váljék: hűségessé, bátorrá, rettenthetetlenné, megvesztegethetetlenné. A megítélésbeli változás akkor vált egyértelművé, amikor szülőhelyén fölavatták az emlékművét, és példaképül állították őt a jövő nemzedékei elé. 1880-ban az új Meidzsi-alkotmány részeként Szaigó hivatalos megbocsátásban részesült, és visszaállították korábbi rangját. Elismerése azzal is megerősítést nyert, hogy az iskolai tankönyvekben nemzeti kincsként aposztrofálták, és a legnagyobb tisztelettel említették a nevét. Dalok születtek róla, névtelen költemények. És szárnyra kaptak a különféle legendák, főként a halálával kapcsolatban. Fellépését megelőzően az új rezsimnek sok ellenzője volt. Korábban három lázadás is zajlott, melyekkel ő maga is rokonszenvezett. Az általa vezetett felkeléssel azonban éppen azt sikerült elérnie, hogy többé eszébe ne jusson senkinek a központi kormányzat ellen fegyvert ragadni. A tartományok melyek függetlenségét olyannyira fontosnak tartotta, nem laza államszövetséggé egyesültek, hanem nemzetté. A Jamagata vezénylete alatt harcoló hadseregnek a győzelme egyszer és mindenkorra megpecsételte a szamurájoknak, mint fegyveres erőnek a sorsát a japán történelemben. Olyan emberként, aki kívülről csöppent bele a politika fő áramába, bizonyos szempontból egyedinek számított, s ezt az egyediségét talán az alábbi jelzőkkel írhatjuk le legpontosabban: önmegtartóztatás, aszketizmus, takarékosság, a fényűzés határozott elutasítása. Magas rangú állami hivatalnokként is úgy élt, mint egy szerzetes, a fényűzést elutasítva, fizetését hónapokon át föl se véve. Gyakran továbbadta másoknak, amije éppen volt. Élete maga volt egy igazi szamuráj élet, aminek a vége az lett, amit mindig is akart, a hősi halál. Halálával Japán egyik leghíresebb és egyik „utolsó igazi szamurája” lett legendává. Legenda, ami napjainkban is inspirál minket.